Nyuggergabi és egyéb szöszmötölések

Remek napot töltöttem a kertben. A gereblyézés/égetés nagyjából megvalósult, bár nem tökéletesen. Mindenesetre hat talicska levágott ágat sikerült tűzre tennünk, a szemét nagy részéről nem is beszélve. Aztán Andi kitalálta, hogy akkor most szedjük fel a téglákat az útról - ezeket még Marci fiunk rakta le, nagyon lelkesen, ám kevés szakértelemel, annak érdekében, hogy télen, sárban, latyakban fel legessen jönni a házhoz az autóval.
A szándék jó volt, ám a kivitelezési hiányosságok két év alatt oda vezettek, hogy a téglák kijöttek a helyükről, és sok esetben az autó alvázán koppantak óriásiakat... ennek az állapotnak ezennel vége, a tégla felszedve, és a leendő felhasználási helyén felrakva várja a nyarat. :)
Ennek viszont az lett az eredménye, hogy az alma metszése félig sincs kész, a villanyszerelés elmaradt (ebben kicsit azért reménykedek, hogy Banduci segíteni fog a hétvégén), és még égetni való is maradt.
Ezzel együtt, nem vagyok elégedetlen, egyáltalán nem. Szépen haladtunk. Mondtam is Andinak, hogy ha lenne két hetünk, amikor minden nap csak ennyit csinálunk a kertben, gyönyörű lenne utána.
Kár, hogy nincs.
...ezzel kapcsolatos az a gondolatmenet, ami tegnap valahogy gyökeret vert a fejemben, és azóta sem megy ki belőle, már ami a jövőtervezést illeti.
Tehát.
Elmondható, hogy az én korosztályomnak nem sok esélye van arra, hogy normális, az emberi méltóságot biztosító nyugdíjat kapjon az államtól. Ez a tény - amellett, hogy igen negatív - egyfajta döntési szabadságot is biztosít, azt hiszem.
Az is tény, hogy ha eddig nem sikerült, én már ebben az utolsó 15-20 munkás évemben jó eséllyel nem fogok meggazdagodni. Ahhoz jövedelem is kellene, nem csak munka. Egyelőre csak az utóbbiból jut, de abból dosztig.
DE!
Tehetek valamit annak érdekében, hogy élhetőbb életem legyen. Hogy tovább bírjam a gyűrődést. Hogy ne is legyek rászorulva arra a nyugdíjra... vagy csak a legvégén. Mégpedig, paradox módon, azt, hogy - kevesebbet dolgozok. Még nem holnap... de meglepően hamar az eddig átszenvedettekhez képest.
Tehát, ha felnőttek a gyerekeim, és visszafizettem ezt a sok uzsorát, én megtehetem majd azt, hogy csak részmunkaidőben dolgozzam.
Mivel egész életemben kevés pénzből kellett a saját fenntartásomat megoldani, nem fog majd fájni, ha jelentősen lecsökken a jövedelmem - hisz a kiadás oldalról talán még több tétel fog eltűnni.
Úgy határoztam, hogy résznyugger leszek. Legfeljebb heti 3 nap számvitel.
A felszabaduló időben pedig olyasmikkel fogok foglalkozni, amik igazán örömöt okoznak. Ilyen például a kert: hiszen mérhetetlenül szerencsés vagyok ezzel a 450 négyszögölnyi, jó termőtalajjal - ezen egy család élelmiszer-szükséglete majdnem csak megtermelhető. Egy árva nőé meg röhögve. Még a felnőtt gyerekeknek is fog jutni itt-ott egy kis "hazai".
De nem is ez a lényeg.
Ennek az egésznek az a legfőbb értelme, hogy szeretném leredukálni az életemben előforduló stresszt arra a szintre, amit még gyomorbaj nélkül el tudok viselni.
Úgy gondolom, hogy ha ez sikerül, akkor még sokáig fogok tudni üzemelni... a nekem megfelelő fordulatszámon és feltételrendszerben.
Minekutána ezt többször is végiggondoltam, és éreztem, hogy a dolog jelentős támogatást élvez az Univerzumtól, boldogan adtam át magamat a perc örömének egy jól megérdemelt forró fürdő képében. Ehhez a pici extrát az a levendula szappan adta, amit előtte véletlenül sikerült fellelnem egy hátsó polcon... finom volt. :)
Ezzel kapcsolatos kósza ötlet volt, hogy egyszer ki KELL próbálnom a házi szappanfőzést. Egyszerűen muszáj.
Majd, ha már minden csínját-bínját megtanultam a gyöngyfűzésnek, és a bundámat is megvarrtam.
Mert most majd az jön.
Legfőbb ideje elhasználni azokat a 10 éves nyusziszőröket, amik még Arrébbrakom óljából kerültek a zacskóba, két csokor levendula közé.
A kikészítő dicséretére legyen mondva, egész jól bírják.
Nekem meg sose lesz pénzem szűcsre.
Jobb, ha megtanulok bőrt varrni.
Legfőbb ideje. :)

(- Te mindig kitalálsz magadnak valamit...
 - Igen. Hogy elviselhetőbb legyen az életem. Azt hiszem, belepusztulnék, ha mindig csak a tévé előtt kellene punnyadnom.)

Ja, erről jut eszembe: tegnap átismételtem az Emberi játszmák-at, és néhány furcsa megállapításra jutottam.
Például, azt már régen tudom, hogy Édesanyámmal szemben én bizonyos fokig megfélemlítőt játszottam - kiprovokálta belőlem a "szegény én" mentalitása - ezt néha még ma is sikerül elérnie, de jóval ritkábban, mert tudatosan ügyelek rá, hogy a panaszkodása ne rabolja le az energiáiat (ezt ő szeretetlenségként éli meg...),
de az furcsa felismerés volt, hogy egyéb kapcsolataimban én bizony hajlamos vagyok ugyanazt a "szegény én" szerepkört felvenni, amit úgy rühelltem nála mindig is.
Ennek okán mindig olyan kapcsolatokat sikerült keresnem, ahol a párom volt a határozottabb karakter. (Ebből a sorból egyedül Mosolyalbum lógott ki - nem is tudtunk ezzel az egésszel mit kezdeni). Eleinte megfélemlítőkkel volt kapcsolatom, - de J sztorija feltette a pontot az I-re ezen a téren.
Ezt követően egy édes, aranyos, okos vallatóval hozott össze a sors - a többit tudjuk.
Én azt hiszem, hogy soha többé nem akarok szegény én lenni, unom az áldozati bárány szerepét. Megfélemlítő se akarok lenni - a másik két opció pedig eleve nem nekem való.
Én egyszerűen csak én akarok lenni, mindenféle sakkjátszmák nélkül.

Semmi több.

(Felhívnám a figyelmet arra, hogy a "szegény én"-ből, ha sikerül pozitívba váltania, remek újító lehet :)
...a vallatóból pedig kitűnő tanácsadó, melyet jobb napokon tapasztaltam is.)

http://nohpladnas.com/jatszmak.html