"Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is." (Tisza Kata)
Azt hiszem, a fenti sorokban elrejtve találjuk az Okot.
Az Okot, amiért nem sikerül újra.
Amiért az embernek csak egy élete van.
És ha annak vége - akkor halott.
Legfeljebb még évtizedekig nem veszi észre.
...nem, ez így hülyeség. Nem halott - nem halott önmaga számára, sőt, új vonásokat fedez fel önmagában, még örülni is képes ezeknek - tehát önmagában él.
A társas kapcsolataiban lesz halott.
Különösen a partnerkapcsolatában.
Él - de mégsem él. Csak úgy csinál, mintha.
A bizalom halt meg benne. A bizalom a másik emberben, a Sorsban, a szép jövőben.
Már csak van.
Beéri kevéssel: a napsütéssel, az ég kékjével, a szellő suttogásával.
És nem mer, nem akar, nem tud elköteleződni.
Soha többé.
...ezeket az embereket úgy hívtam valaha: a menetelő zombik.
S hogy emiatt az állapot miatt az ember még hálás is lehet?
Paradox dolog, de tény.
Hisz megtanulta a legfontosabb leckét.
Mindig, mindenhol egyedül van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.