Pincédben láncos kutyák

- ígéretem szerint, a magasabb tudati kontroll miben létéről - 

A címbeni mondatot már többször olvashattátok nálam, úgy is, mint az egyik legkomolyabb útravalót, melyet Sasmadártól kaptam.

Időről-időre, életem egy-egy fordulatánál, előkerült ez a mondat, rágcsáltam, ízlelgettem, sok vetületét felfedeztem már, de kerek egésszé csak az utolsó napokban kristályosodott ki, és hogy ez megtörténhessen, ahhoz néhány élményen túl a taoizmus tanaira is szükségem volt.

Tudjátok, azt hiszem, két vallás tanításaival sikerült eddig valamelyest megismerkednem, a kereszténységgel és a buddhizmussal (nevezzük inkább taoizmusnak nyugati használatra).

Bár feltűnő a két vallás között az analógia számos tekintetben, mégis, mint azt már valahol korábban írtam, az alapok közösek (ez az, ami egyetemes és emberi), ugyanakkor a taoizmust sokkal magasabb szintűnek gondolom a dialektikus gondolkodás miatt, amely a kereszténységre egyáltalán nem jellemző.

S hogy miként segített a tao kerekké tenni a fenti mondathoz kapcsolható belső munkát? Ez - így utólag - nagyon egyszerű. Remélem, sikerül elmagyaráznom.

"Pincédben láncos kutyák vannak, ne engedd fel őket" - szólt a mondat, és az első reakcióm erre az volt:

- Nem igaz! Az emberek jók! Én is jó vagyok, világ életemben jót akartam tenni, ha néha követtem is el hibákat, a jóra törekedtem. Az emberekben nincs "rossz", legfeljebb néha hibáznak, nem születetten gonoszok!

Sasmadár pöttyös szemei kicsit kitágultak, aztán összeszűkültek, és csak ennyit mondott:

- Nem! Az emberek gonoszok!

(Nem, ne menjetek el ebbe az irányba. Vonatkoztassunk most el a tükör törvényektől, hogy ki, mit vetít ki... vonatkoztassunk el, de csak egy rövid időre, mert majd nagyon is fontos lesz a tükör törvénye a kérdésben, - de semmiképpen sem Sasmadár személyére vonatkozóan, hanem és kizárólag a globális összefüggés felfedése kapcsán. Sasmadár ez esetben mellékes. Csak a jel, az Isten ujja, vagy ilyesmi, de nem főszereplő a történetben semmiképp.)

Jártam az utamat, és ahogyan összeszedtem bátorságomat, és egyre mélyebben mentem bele az általam elkövetett hibák megismerésébe, egyre inkább felismertem a saját "láncos kutyáimat": a hibáimat, rossz tulajdonságaimat, amelyek ilyen, vagy olyan tévútra vezettek életem során. Sok ilyen volt és van is, és még mindig állítom, hogy a kevélység a legkisebb közülük - már csak azért is tudom, hogy ez így van, mert arról mosolyogva tudok írni, szinte hízeleg, olyan, mint egy palotapincsi, apró, és ártalmatlan, szinte simogatni való, mint egy igazi öleb. Persze, attól még kutya.

A legrondább láncos kutya mind közül a gyávaság, megalkuvás, szeretetéhség. Ez a háromfejű szörny tette tönkre az életemet. (És nem csak az enyémet, hanem a szeretteimét is jelentős mértékben, ...mert a bűn társadalmi fogalom). Valamelyest bűnömül róható még a kacérság, de ez is jóval szelídebb jószág, mint amilyennek Sasmadár képzelte - azt hiszem, őt már régóta kontroll alatt tartom, és a rendetlenség - ami viszont valahogy kívül esik minden hatókörön, sem kontroll alá vonni, sem változtatni nem tudtam még rajta, - viszont érdekes módon, azt sem érzem, hogy lényegi hátrányt okozott volna valaha az életben.

Bár Sasmadár szerint a bűnök bizonyos távolságról, isteni távlatokból már egyformának látszanak, mint a Himalája és a Marianna-árok a világűrből, kellő távolságról szemlélve.

De azért azt hiszem, hogy mi közelebb vagyunk, és valamely bűnünknek a súlya közelről, az érte járó büntetés mértékével egyenesen mérhető.

Hiszen, Ádám és Éva óta tudjuk, hogy a bűn a tudatosság, a társadalmi lét kialakulásának következménye. (Írtam már: egy állat szexel, alszik, eszik, amikor jól esik neki és mégsem bűnözik. Tehát a bűn a kőtáblák kora óta társadalmi definíció, azaz: bűn az, ami a közösség (és benne az egyén) túlélését nehezíti, gátolja.

Nekem a legnagyobb bűnöm tehát a kéz a kézben járó gyávaság, megalkuvás és szeretetéhség volt. Ezek miatt történhetett meg velem az a sok rossz, amikben Nagy Fal mellett részem volt, és ezek azok, amelyek önértékelési zavaraim alapját adják. 

Ki lehet itt térni arra, hogy ezek mind neveltetésem következményei, de hiszem, hogy harminc fölött az ember felelős nem csupán az arcáért, hanem a sorsáért is - és ha vannak is ilyen gyökerei ezeknek a hibáknak, mivel már eljutottam a felismerésükig, a kijavításuk az én feladatom, sőt, egy lehetőség a karma jobbítására. 

(Mostanában egyébként megint szeretetéhes vagyok, ezt onnan tudom, hogy tegnap megint előjött az "engem-nem-szeret-senki" érzés. Szerencsére résen voltam, lecsaptam a gondolatra.

- Na állunk csak meg, kisanyám! Miért is nem szereted magadat??

Pár percig kerestem a szavakat, de valami olyasmi lett a válasz, hogy félek, hogy nem fogok megfelelni a saját magammal szemben támasztott elvárásoknak. - és már meg is érkeztünk a gyávasághoz...)

...

Tehát az első, pánik-fázis után (az emberek mégiscsak rosszak, és én is rossz vagyok!!!) eljutottam odáig, hogy elkezdtem a bűneimet kontroll alatt tartani. Ez többé-kevésbé ma már rutinból megy. Persze nem árt résen lenni, mert ezek a "bűnök" (nevezzük inkább őket a túlélést nehezítő ösztönkésztetéseknek) a "pincében" laknak, azaz a tudatalattiban, s mint ilyenek, képesek a legváratlanabb pillanatokban felszínre törni.

(Itt kitérnék pár mondatban a tudatalattira, úgy is, mint a legcsodálatosabb computerre, amely arra hivatott, hogy minden, velünk valaha előfordult, legkisebb eseményt is rögzítsen, és "éles helyzetben" a pillanat törtrésze alatt az eddig eltárolt hasonló eseménysorok kimeneteleinek analizálásából megküldje agyunknak a választ: harcoljunk vagy meneküljünk, netán támadjunk az adott szituációban.  - Itt jön be a felelősség a bevitt adatok minősége iránt, melyet hiába próbáltam elmagyarázni drága kicsi fiamnak, ő még nagyon messze jár ennek a gondolatmenetnek a megismerésétől, és azt képzeli, hogy ha sorozatos kudarc élményeknek teszi ki magát, azzal nem árt a saját tudatalattijának. Pedig dehogynem. Nem is kicsit. Aztán jön az "Én ehhez úgyis hülye vagyok" hozzáállás, ami hamis felmentést ugyan ad, de megoldást nem.)

Tehát a bűneim kontrollálására való törekvés megjelenésével elkezdett érdekelni mások hozzáállása a bűneikhez, és azt kellett tapasztalnom, hogy a társadalom manapság nagyon elnéző e tekintetben.

Ami talán nem is baj, hiszen valóban nem értek egyet a házasságtörő asszonyok halálra kövezésével, vagy a tolvajok kezének levagdosásával, már csak azért sem, mert erős gyanúm szerint a kegyetlenség nagyobb bűn, mint amit ezek a szerencsétlenek elkövettek.

De van ennek a társadalmi lazaságnak egy nagy rákfenéje.

Az emberek önmaguk bűneivel szemben is nagyon elnézőekké lettek.

Ez pedig súlyos hiba. Mert a bűn, definíciója szerint, az egyén, vagy a közösség túlélését veszélyeztető viselkedésforma.

Tehát, lehet, hogy a társadalom jelenlegi fejlettségi szintjén nem roppan bele abba, ha Józsi megcsalja Marit, de ha ez sorozatos lesz, arra rámehet a házasságuk, a gyerekeik gondtalan gyermekkora, és saját maguknak annyi hozzáadott problémát okoznak, ami nem áll arányban azzal a pillanatnyi gyönyörrel. Mellesleg Józsi szeretőjének zsebkendőfogyasztása is az egeket fogja ostromolni, amennyiben nem ő lesz végül mégsem a befutó - mint az esetek többségében történik, mert a férfiak általában racionális lények, ezért csalhatnak ők bátrabban (ez paradoxon, de igaz). És az ő családja, munkája, társadalmi kapcsolatai stb. ugyanúgy meg fogják sínyleni a dolgot. Tehát, máris 6-8 ember sorsa nehezedhet meg indokolatlanul.

Na ez a bűn.

Nem állítom, egy percig sem állítottam, hogy bűntelen vagyok. Csak annyit mondok, hogy haladok a bölcsesség felé vezető úton. És ezt az ihleményt sem azért írom, hogy bárkiről ítéletet alkossak. Nem a társadalom dolga ilyen esetekben ítélkezni. Ha a bűn cselekmény (szándékosan írtam így) nem a társadalom túlélését veszélyezteti, az ítéletet mindig a kis közösség hozza meg, amelyre a cselekedet szenvedést mért. Ez az isteni törvény. Ha pedig önmagunknak ártottunk, önmagunk fogjuk egyedül viselni ennek ódiumát.

Jelen szösszenetemnek csupán az a célja, hogy Olvasóim kicsit gondolkozzanak el rajta. Ha ez sikerül, már megérte.

Azt is olvastam valahol, hogy kontroll alatt tartva hibáink, ösztönkésztetéseink adják a legnagyszerűbb hajtóerőt életünk felvirágoztatásához. Tehát végső soron a cél az, hogy ne tagadjuk meg ezek létezését, valljuk be (legalább önmagunknak), nézzünk szembe velük, tudatosítsuk őket, ne szégyelljük, vagy féljük őket - s akkor mindjárt kevesebb kárt tudnak okozni, esetleg még hozzá is járulhatnak világunk jobbá tételéhez.

No de térjünk vissza a tao-hoz, mint a kulcshoz, mely nyitja a zárat. Hisz végső célunk az Úton a bölcsesség megtalálása.

A Tao szerint a bölcs nem csupán saját magát ismeri és érti, hanem a felé irányuló szándékokat is időben felismeri.

(lehet, hogy nem pontosan idéztem, de a lényeg - számomra - valami hasonló).

Hosszú ideig tűnődtem ezen az egészen: az emberek által tükör által homályosan látott önhibáikról, az alacsony szintű, vagy teljesen hiányzó önismereti munkáról, az ösztönreakciókra adott felmentésekről azok esetleges kártékonysága ellenére is... és arra jutottam, hogy a világban akkor érem el a bölcsesség magasabb szintjét, ha minden emberi cselekedet mögé nézek, és megkeresem mögötte a valódi hajtóerőt, a valódi szándékot, és ennek a fényében döntöm el, hogy az adott hajtóerő, szándék számomra tiszta-e, vagy ártó (azaz az én túlélésem szempontjából tűrt, támogatott vagy tiltott, hogy ezzel szocialista csökevényként itt maradt három tével szemléltessem a lényeget).

(Most olvastam, hogy a muzulmánok szerint:

"Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta:

„Bizony, a cselekedetek csakis a szándék szerint ítéltetnek meg, és minden ember azt kapja, amit a szándékával kiérdemel.”"

Mégsem áll a három világvallás annyira távol egymástól, hogy a nevükben öldökölni kelljen egymást.
Aki meg mégis, az azt kapja, amit ebbéli szándékával kiérdemel.
Előbb, vagy utóbb, a kiontott vér visszaszáll fejére.
De megint elkalandoztam.)

A magam kis, bölcsességre törekvő életére leegyszerűsítve, mindig meg kell vizsgálnom:

- Saját szándékaim tisztaságát, különös tekintettel a fent felsorolt bűneim szerepére ezen szándékok létre jöttében;

- Mások szándékainak tisztaságát az én és mások túlélésének (jólétének, boldogságának, lelki nyugalmának) szemszögéből.

Ehhez kérem a tisztán látás bölcsességét minden időkre.

("Aki kér, annak adatik..")