Empátia

Úgy látszik, a mai nap a fizikai rosszullét folyományként lelki bajok felszínre kerülésével folytatódik. (Megfigyeltem, a fizikai bajoknak nagyon is konkrét szerepe van az életben: felszínre hozzák a rejtett lelki folyamatokat, szélsőséges esetben - lásd súlyos betegségek - egészen a vád és önvád szintjéig el tud fajulni a dolog, még egymás számára viszonylag ismeretlen emberek vonatkozásában is.. volt ebben épp a közelmúltban furcsa és nehezen feldolgozható részem).

(Úgy egy hete készülök leírni a legeslegújabb felismerésemet a tudatosság magasabb szintjének miben létéről - de ehhez ma még az empátiával kapcsolatos kérdéseim is becsatlakoztak. Tekintettel arra, hogy a másik immár letisztult, ez a kérdéskör viszont még mindig megoldatlanul kavarog bennem, előbbre veszem az empátiával és általában az emberi kapcsolatok működésének mikéntjével kapcsolatos kérdéseket. A másik kérdéskörre rövidesen visszatérek, ígérem. Már csak azért is, mert nagyon örülök neki, hogy legalább egy kérdésemre megtaláltam a választ.)

Ma reggel, rosszullétem közepette, figyelemelterelésül olvasgatni kezdtem, és a következő posztba botlottam kedvenc csoportunkban:

A valódi empátia… amikor összeér a szívünk.
(Rambala Éva)
Az már inkább talán szerelem, az empátia a lélek burkok összeérése. Mikor valami ismeretlen, de mégis olyan mélyről jövő érzés fog el. Nem kérdez az ember, csak segíteni akar. Mert érzi a tudatalattijában, hogy valamikor ő is rászorult a segítségre. És az a érzés olyan jó volt, mikor ezt észre vették és segítettek rajta.
Írta - Kincses Csaba

Elkezdett bennem feltornyosulni sok régóta megválaszolatlan kérdés, egészen Márai Sándor gondolataitól ("Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse." - idézettől kezdve a nyelvtanórán "kommunikáció" címen tanult folyamatig:

és óhatatlanul filozofálni kezdtem:

Minél öregebb egy lélek, annál természetesebb érzés számára az empátia. Könnyebb azonosulnia általa is megélt dolgokkal.
De. Aki azonosul, az "lemegy" ugyanarra a szintre. Átérzi a fájdalmat.. És ugyanúgy nem látja a megoldást. Kihúzni valakit a bajból csak "felülről" lehet. És csak, ha az illető is akarja.
Igen, komoly korlátai vannak a segítségnyújtásnak.. Az empátia meg nem annyira a szenvedőről, mint inkább az empatikusról szól. Miért érzi szükségét annak, hogy átélje a szenvedést? Mi készteti őt erre? Sok empatikus ember inkább csak a bajban tud másokkal osztozni, az örömökben valahogy nem. Mi ennek az oka?
...
Kétféle ember van. Aki "ad" és aki "elfogad".
Aki "ad", néha kimerül, de még olyankor is nehézséget okoz neki az elfogadás, még akkor is, ha lenne a közelben "adó".
Aki meg kapni szokott, bepánikol és hisztizik, ha valamilyen okból átmenetileg nem talál "adó"-t.
...
S olyankor - empátia híján - fel sem merül benne, hogy esetleg az "adó" is híján van az energiának és esetleg neki is szüksége lenne egy kis...
Empátiára?
Ja.
Állítólag azt lehet adni is, nemcsak elvárni.
Vagy ilyesmi. Csak szólok.
...
Ma valami ilyesmi történt velünk, már nem először, - szokva vagyok hozzá, hogy általában én vagyok a magas jelerősségű adótorony, nem csupán ebben a kapcsolatban, de az élet számos területén - s nem is a konkrét eset az, amin elmeditáltam (kicsit rosszul esett, de mint írtam, szokva vagyok hozzá. Hiszen mindenkitől ezt kapom, aki szívesen hangol a sávszélességemre, legyenek bár családtagok, barátok, időjárásjelentők, közelebbi és távolabbi ismeretlen déli földrészek. Üzemzavar esetén azonnal reklamációban van részem. Persze úgy kell nekem, miért nem korlátozom már le végre adóm hatósugarát jobban, és fordítom figyelmemet a valóban fontos dolgokra (lásd eszmefuttatásomat a túlélést elősegítő figyelemről).
Sajnos azt hiszem, hogy általában, az esetek többségében, akkor én lennék a legboldogtalanabb, ha nem tudnék sugározni.
De igenis, lehet 10% műsorszünet.
Főleg, ha valakinek annyi gondja-feladata van, mint nekem mostanában.
És ha én nem oldom meg, a "vevők" biztos nem fogják. Semelyik földrészen.

Világítótorony vagyok az éjszakában, amit átmenetileg karban tartás miatt lekapcsoltak. Addig pihi. Majd tovább hajózhattok, most vessetek horgonyt és találjátok fel magatokat. Vagy ilyesmi.
...
No de nem is ez a lényeg.
A lényeges kérdés, ahogy írtam is, a "Miért?"

Miért van, hogy az egyik emberből "adó" lesz, a másikból "vevő"? Mi dönti el, hogy melyikké leszünk?
Én világéletemben "adó" voltam.
Nekem a legrosszabb, ha átmenetileg nem sikerül sugároznom.
Mi indít arra, hogy mások gondjával-bajával a hülyeségig foglalkozzak? Már próbálok tudatos fékeket beépíteni, hogy ne essek túlzásokba, de miért kell nekem ehhez tudati kontroll, mikor másoknak az egészséges önzés zsigerből megy, gondolkodás nélkül? Vagy ahogy a csoportban írtam:

"Az empátia meg nem annyira a szenvedőről, mint inkább az empatikusról szól. Miért érzi szükségét annak, hogy átélje a szenvedést? Mi készteti őt erre? Sok empatikus ember inkább csak a bajban tud másokkal osztozni, az örömökben valahogy nem. Mi ennek az oka?"

Erre a kérdésre is választ kell kapnom a Teremtéstől, mielőtt meghalok.