Beszámoló

Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy a krumpli kapálás nehéz munka.

Ők nem tudják, milyen érzés vasárnap délután, ragyogó napsütéses időben, bent kuksolni a szobában és beszámolót készíteni.

Jaj, szegény én! Sajnáljatok. :)

Vörös bolygó

http://888.hu/article-durvan-kozel-kerulunk-a-marshoz?source=hirstart

Hogy a születési képletem miatt van-e, nem tudom, de egy bizonyos: rám rendkívüli hatással van a Mars Földközelsége. (Horoszkópomat két bolygó uralja: a Mars és a Vénusz, ráadásul nehéz fényszögben, talán kvadrátban ha jól emlékszem - bár már régen foglalkoztam ezzel a kérdéssel).
Mindenesetre egy ideje már érzem erőm és harci kedvem négyzetes emelkedését, és most már az okát is tudom a dolognak.

11 évvel ezelőtt, azon a mesebeli nyáron, mikor utoljára itt járt, reggelenként elmentem dolgozni, majd munka után hazamentem Borzasztópusztára, vacsorát főztem, és utána nekiálltam keverni a habarcsot, hordani a téglát - úgy éjfélig építettük Nagy Fallal a házunkat, tíz körömmel, tégláról téglára.
Aztán elmentünk aludni a Csillag Szállóba. Lefekvés után szabadon gyönyörködhettünk az égbolt millió csillagában, köztük a nagy, vörös csillagban a Hold közelében.
(Akkor volt, hogy ősz felé, mikor már álltak a falak, de nem volt tető, se bejárat, a sünicsalád betévedt a "hálószobába" hajnalban.
Szó szerint benne éltünk a természetben. Utána évekig nyáron kint aludtam a sátorban. Túl komfortos ( :D ) volt a házban. Talán itt az ideje újra kezdeni ezt a pár éve feladott szokásomat.)

Nagy Fal másnap kipihente otthon a fáradalmait, én meg mentem az irodába "pihenni".

A vörös bolygó nélkül nem sikerült volna, tudom. De akkor, ott, hősnek éreztem magamat, és csodának, amit véghez vittünk.

Az idén is érzem, hogy az erőm rendkívüli mértékben megemelkedett... érzem hónapok óta ezt a növekedést, de nem tudtam mire vélni. Most már viszont tudom.

Bár csak mindig Földközelben lenne a vörös bolygó.

Semmi nem tesz annyira boldoggá, mint a saját erőm, energiám érzése.

Istennők

- Lehet, hogy őszre egész tűrhetően fog kinézni a ház. Minden esély megvan rá - lépett be a szobába könnyű léptekkel, bőr mokaszinjában vidáman mosolyogva Artemisz.
Perszephoné kétségbeesetten révedt a távolba, a távolodókat lesve. Majd visszafordulva gyilkos pillantást vetett Artemiszre.
- Minek? - kérdezte éles hangon. - Most már mi a fenének? Minek családi ház nem létező családnak? Addig kellett volna, amíg volt család. Te... - mérte végig metsző tekintettel, majd sírva kirohant a szobából.

Athéné a sarokban kétségbeesetten, szájára szorított kézzel állt. Egy szót sem tudott kinyögni.

„Hiszen világ mélye és sekélye, a gondolat fényessége, a szépség szép reménye, mind a mi kezünkben van” 

(Reggeli beszélgetések Lin-Csi apát kolostorában)

Szeretetten

Tegnap a buliról azzal az érzéssel jöttem el, hogy engem emberek szeretnek.
Nem csupán arról van szó, hogy a fiúk körüludvaroltak - bár nagyon jól esett a lelkemnek az indokolatlan lelkesedésük, de ez csak egy apró (bár lényeges önbizalom növelő) adalék volt.
Azt hiszem, sokkal inkább a lányok viselkedése volt az, ami által az elfogadottságot megélhettem.

Tudjátok, élénken emlékezetembe vésődött az a tábortűz melletti békés beszélgetéssel induló, de hajnalig tartó szemrehányásözönbe és - részemről - sírógörcsbe torkolló éjszaka, melynek kezdetekor elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy szóba mertem állni a "kiszemelttel", uram bocsá', gondolatokat mertem vele cserélni. Neki jól esett, hogy kiönthette a szívét, én meg meghallgattam, mert alapvetően szimpatikus ember, és mert aznap este, gondos elemzés és mérlegelés után, figyelve reakciókat és ellenreakciókat, megállapítottam, hogy nem okozok ezzel senkinek semmiféle valós hátrányt. Mert a felé irányuló női lelkesedés, bár igen jól esik némileg megtaposott egójának, de teljesen indokolatlan és abban a lelkiállapotában felesleges is.
Ezért bátorkodtam tehát vele egy órácskát beszélgetni arról, hogy hogyan él, mit csinál, milyen gondjai vannak - majd hajnalig sírni és vitatkozni afölött, hogy én ezt hogyan is mertem megtenni.

Legközelebb már résen voltam, és az irántam érdeklődő szimpatikus férfiembert, mikor megláttam, hogy barátosnőm kinézte magának, inkább messziről elkerültem. Ha akkor csak két szót mertem volna váltani a fickóval, biztos, hogy rajtam ragad, hogy én vagyok, aki a világ minden paliját meg akarja szerezni magának.

Holott erről szó sincs.
Leginkább már azt sem akarom, hogy bármelyikük megszerezzen magának. Jó vagyok én saját magamnak... de ezt már tudjátok.

Persze az ember lelkének jól esik a felé áradó lelkesedés, udvarlás, stb. Tegnap este ezt megélhettem, szeretettnek és elfogadottnak érezhettem magam - a jelenlévő fiúk közül egynek sem jutott eszébe a testsúlyom fölött keseregni, ellenben kivétel nélkül, mindannyian az értésemre adták (ki-ki vérmérséklete, habitusa szerint), hogy tetszek nekik.
Aranyosak voltak.

És a lányok ennek ellenére sem akartak megfojtani egy kanál vízben. Sőt.

Tulajdonképpen úgy viselkedtek, mint akik hozzám hasonlóan tudják, milyen nehéz az élet, milyen ritka madár a boldogság, és mint akik megtanulták a bölcsességet: nem lesz attól senkinek se kevesebb öröme, ha víg perceit megosztja másokkal.

Ez így, persze, akár egy orgia szép leírása is lehetne - de ebben az egészben épp az a szép, hogy a szexualitás, mint olyan, nagyon átszelídítve van legfeljebb csak jelen, valahogy úgy, mint ifjúkorunk házibulijain. Ennél sokkal fontosabb, hogy egy olyan közösség része lettem, amelynek legfőbb célja, hogy szeretetet adjon és kapjon. És ennyi elég.

Tehát nagyon kellemes este volt, kockázatok és mellékhatások nélkül.

A szeretettség érzését elvittem Csabához is, aki kicsit morgott a kései odatalálásért, de azért még megnéztük együtt a Bródy koncert végét (szeretem a dalait, tartalmuk, életszemléletük miatt - nagy demokratának tartom a volt iskolatársat, és kimagasló tehetségnek) - majd kísérletet tettünk az alvásra, több-kevesebb (a fájdalmak miatt inkább kevesebb) sikerrel.

Reggel fáradtan indultunk neki az útnak, de a vezetés jót tett a lelkének.
Az én lelkemnek pedig a kedves fogadtatás.

Lassan helyre állnak a dolgok.

Talán.

A szivárvány alatt

...mikor felhívtam Csabát, el szerettem volna neki mondani, hogy mi szépet fotóztam, és ő izgatottan csak annyit mondott: most nem ér rá, én is menjek, fotózzak, mert gyönyörű a szivárvány...

- Én már lefotóztam, itt már nem is látszik - mondtam kellemesen meglepődve.

- Itt most a legszebb, megyek is, fotózom, majd később beszélünk!

- Persze, menj csak! - feleltem örömmel, és arra gondoltam: csak nem véletlen, hogy ez a kapcsolat minden nehézség ellenére már öt éve tart.

Bizonyos dolgokban mi nagyon is hasonlóak vagyunk.

(A szivárvány alatt pedig felhő-kutya van. Vagy cápa. Valami.)

Somewhere over the rainbow