Szeretetten

Tegnap a buliról azzal az érzéssel jöttem el, hogy engem emberek szeretnek.
Nem csupán arról van szó, hogy a fiúk körüludvaroltak - bár nagyon jól esett a lelkemnek az indokolatlan lelkesedésük, de ez csak egy apró (bár lényeges önbizalom növelő) adalék volt.
Azt hiszem, sokkal inkább a lányok viselkedése volt az, ami által az elfogadottságot megélhettem.

Tudjátok, élénken emlékezetembe vésődött az a tábortűz melletti békés beszélgetéssel induló, de hajnalig tartó szemrehányásözönbe és - részemről - sírógörcsbe torkolló éjszaka, melynek kezdetekor elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy szóba mertem állni a "kiszemelttel", uram bocsá', gondolatokat mertem vele cserélni. Neki jól esett, hogy kiönthette a szívét, én meg meghallgattam, mert alapvetően szimpatikus ember, és mert aznap este, gondos elemzés és mérlegelés után, figyelve reakciókat és ellenreakciókat, megállapítottam, hogy nem okozok ezzel senkinek semmiféle valós hátrányt. Mert a felé irányuló női lelkesedés, bár igen jól esik némileg megtaposott egójának, de teljesen indokolatlan és abban a lelkiállapotában felesleges is.
Ezért bátorkodtam tehát vele egy órácskát beszélgetni arról, hogy hogyan él, mit csinál, milyen gondjai vannak - majd hajnalig sírni és vitatkozni afölött, hogy én ezt hogyan is mertem megtenni.

Legközelebb már résen voltam, és az irántam érdeklődő szimpatikus férfiembert, mikor megláttam, hogy barátosnőm kinézte magának, inkább messziről elkerültem. Ha akkor csak két szót mertem volna váltani a fickóval, biztos, hogy rajtam ragad, hogy én vagyok, aki a világ minden paliját meg akarja szerezni magának.

Holott erről szó sincs.
Leginkább már azt sem akarom, hogy bármelyikük megszerezzen magának. Jó vagyok én saját magamnak... de ezt már tudjátok.

Persze az ember lelkének jól esik a felé áradó lelkesedés, udvarlás, stb. Tegnap este ezt megélhettem, szeretettnek és elfogadottnak érezhettem magam - a jelenlévő fiúk közül egynek sem jutott eszébe a testsúlyom fölött keseregni, ellenben kivétel nélkül, mindannyian az értésemre adták (ki-ki vérmérséklete, habitusa szerint), hogy tetszek nekik.
Aranyosak voltak.

És a lányok ennek ellenére sem akartak megfojtani egy kanál vízben. Sőt.

Tulajdonképpen úgy viselkedtek, mint akik hozzám hasonlóan tudják, milyen nehéz az élet, milyen ritka madár a boldogság, és mint akik megtanulták a bölcsességet: nem lesz attól senkinek se kevesebb öröme, ha víg perceit megosztja másokkal.

Ez így, persze, akár egy orgia szép leírása is lehetne - de ebben az egészben épp az a szép, hogy a szexualitás, mint olyan, nagyon átszelídítve van legfeljebb csak jelen, valahogy úgy, mint ifjúkorunk házibulijain. Ennél sokkal fontosabb, hogy egy olyan közösség része lettem, amelynek legfőbb célja, hogy szeretetet adjon és kapjon. És ennyi elég.

Tehát nagyon kellemes este volt, kockázatok és mellékhatások nélkül.

A szeretettség érzését elvittem Csabához is, aki kicsit morgott a kései odatalálásért, de azért még megnéztük együtt a Bródy koncert végét (szeretem a dalait, tartalmuk, életszemléletük miatt - nagy demokratának tartom a volt iskolatársat, és kimagasló tehetségnek) - majd kísérletet tettünk az alvásra, több-kevesebb (a fájdalmak miatt inkább kevesebb) sikerrel.

Reggel fáradtan indultunk neki az útnak, de a vezetés jót tett a lelkének.
Az én lelkemnek pedig a kedves fogadtatás.

Lassan helyre állnak a dolgok.

Talán.