Fast and Furious Tokyo Drift: At the starting of the week

Halálos iramban

 Az éjjel viszonylag hosszú ideig benne voltam egy álomban; valahol tudtam, hogy ez csak álom, de olyan valószerű volt; földönkívüliek jöttek az életünkre törve, csészealj formájú űrhajókkal; lézersugarakkal; volt menekülés, egy pillanatra feltűnt a helyszínek között a budai Skála áruház melletti piac még anno retro valóságában (azóta átalakították, az áruházat is, melynek az Allee csodás nevet adták). Volt menekülés valami elhagyott iskolához vagy gyárhoz (már nem is tudom, nem állítom hogy az általános iskolánk lett volna, mert az előtte lévő park nem is hajazott rá), bujdoklás az alagsori garázsrendszerben; rengeteg sóder odaszállíttatásával eltorlaszolt utak valami furmányos terv részeként; s jött a végső összecsapás, melynek kapcsán egyetlen célom volt a Robi által vezetett autóba beférni, bármi is legyen azután.

Robinak biztosan hízelegne ha elmesélném, hogy ő volt az akció vezetője; épp tegnap beszéltünk Andival, hogy ha kormányt kap a kezébe, még mindig olyan, mint egy gyerek, rodeózik, ha kell, ha nem; s hogy én sokszor nem is érzem magam mellette biztonságban a közutakon (sem). 

Mondjuk autó híján mostanában nincs módja rodeózni... viszont lehet, hogy emiatt lett az álombéli expedíció vezetője. 

Így átgondolva a sóder is érthető, arról is beszélgettünk tegnap, hogy hozatni fog kelleni.

Csak az akciófilm nem érthető; meg az, hogy miért ébredek második napja űzött vadként. Az izmaim szabályosan be voltak görcsölve az "átéltek" hatása alatt; pedig tegnap azért tartottam szünnapot, hogy lazuljak. Elmentem strandra, úsztam 44 hosszt (szűk 1,5 km), napoztam, szaunáztam, masszíroztattam a hátamat a jakuzziban - és erre így ébredek mégis, befeszült izomkötegekkel, üldözve és üldöztetve, a májamra helyezett kezekkel (ez sem lehet véletlen).

Azaz.. talán mégis van oka.

Tegnap este a lányommal beszélgettünk, és lesokkolt engem a belőle áradó háborús félelem; dejavuról beszélt, hogy ő látta a repülőket a lövészárokból; sokszor látott ilyesmit; próbáltuk megfejteni, hogy a múltat, vagy a jövőt láthatta, de abban maradtunk, hogy II.világháborús repülők voltak - erre elmondtam neki, hogy én is mennyire rettegtem tőlük kiskoromban; s hogy valószínűleg szegény Anyám traumái benne maradtak az epigenetikánkban, s hogy ez hathat még tovább, ha lesznek leszármazottaink... hogy meddig is? A Biblia szerint hetedíziglen.

Mesélt olyanokat is, hogy kisiskolásként kb. fél évvel tényleges megjelenésük előtt "látta" az új villamosokat a Körúton közlekedni; s látta a Baranyai tér szegletében a kávézót, annak tényleges megnyílása előtt évekkel.

Ezek mind alátámasztani látszanak Dispenza elméletét a téridő fogalmát felváltó időtér fogalmáról. 

Ez volt az a beszélgetés, mikor is elmondtam neki, hogy a mi családunkban mindenkinek van valami különleges képessége; én pl. az auralátást és a jövőbeni események egy részének érzékelését kaptam (óhh, igen... a Valódi Szándék meglátása, az is nagyon megy most már, de minek... kit érdekel, hogy kinek, mi a szándéka? A sajátommal kell törődnöm, ennyi.) Zsolti a telekinézisben ért el egészen érdekes eredményeket; amennyiben a tér görbítése is ehhez a kategóriához tartozik; ebben én sosem voltam túl jó; Zsolti alighanem gyengének és gyávának tart engem; talán nem is teljesen alaptalanul, legalábbis ami a kettőnk viszonyrendszerét illeti. Néha még az is bennem van, hogy azért nem akar velem kapcsolatba kerülni, mert az én személyiségem - számára oly zavaró - árnyoldalai irritálják a benne élő farkast, és éppen engem véd egy esetleges farkas támadástól. Mert mégiscsak a gyermekem, és kötelessége védeni a véreit.

Értse ezt ki-ki azon a fizikai-mentális szinten, amelyen épp tartózkodik.

Ami további nyári paranormális eseményeinket illeti, hát... jutnak bőven erre a nyárra is.

Még a nyár elején történt valamikor, hogy lent Füreden beb... vertem a fejemet az ablak sarkába, de úgy, hogy összetört benne az üveg is. Az esemény hatására megszédültem (amúgy sem voltam túl jól, szédelgős voltam, nyilván ez vezetett a balesethez). A homlokomon, az ütés helyén, Robi által is látottan, kb. 1 cm magas és 3-4 cm hosszú púp keletkezett, és iszonyatosan lüktetett.

Úgy éreztem, hogy le kell feküdnöm. Ez megtörtént, és valami furcsa állapotba (thétába?) kerültem rövid idő alatt. Nem kellett lélegzőgyakorlat, se meditáció, a szervezetem, mint egy jól programozott gép, szinte azonnal levitt gyógyító szintre.

Fél óra múlva tértem magamhoz... és, képzeljétek el: a fejfájás, lüktetés, púp, minden elmúlt! Mintha sose lett volna! Még csak lila folt sem maradt utána! Annyi maradt vissza az egészből, hogy pár napig, ha még az érintett területhez értem, picit érzékeny volt.

Aztán az is elmúlt.

Mi ez, ha nem újabb bizonyosság?

...

Szintén Füreden történt, a parton, nagy úszásaim után (hiába, a az emberi test hullámtermészete a víz hullámai között tényleg jobban érvényesül), hogy Joe Dispenza könyvének és a kvantum gyógyító meditációnak a hatására abban az úszás utáni ellazult állapotban nekiláttam meditálni. Akkor úgy éreztem, hogy a vesémet gyógyítom a kvantum tér hullámainak átrajzolásával; s meglepő módon, a következő hetek mozgásszervi fájdalmak nélkül teltek (ez mostanában szűnni látszik, valamikor ismét emlékeztetnem kell a vesémet saját egészségére).

A májam a másik terület, ami több törődést igényel. Találkoztam egy természetgyógyász hölggyel a szaunában - információ cserék fontos helyszíne - aki, miután kimondtam a kucsszót: köszvény, felcsillanó szemmel ecsetelte, hogy ilyenkor a vesét és a májat együtt kezeljük, bólogattam, és nem részleteztem ki ezirányú tapasztalataimat.

A májammal mindenesetre eddig nehezebb dolgom volt. Olvastam is valahol: a máj egy morózus szerv, engedélyt kell kérni tőle, mielőtt gyógyítani kezdenénk - s valóban, bár sokszor eljutottam odáig, hogy energiában füdödni lássam, a mélyére a benne zajló folyamatoknak még sosem engedett.

Ez pedig némileg aggasztó volt, tekinetettel évtizedekre nyúló tüneteimre és a diagnózisra (hemagnioma).

Hogy értsétek, mindezekhez szükséges pár szót ejtenem fiatalabb korom örökös betegségéről és annak eredeteiről.

Odáig már eljutottam többször is ebben a blogban, hogy Édesanyám beerőltetett a közgazdasági szakrettenetesbe, ami ellen két évig lázadtam, aztán beletörődtem. Visszagondolva az egymástól látszólag független eseményekre, detektálható, hogy a beletörődést követte az első eperohamom, alig 16 évesen.

A 24. évemet még nem töltöttem be, mikor - két gyermekes anyukaként - epeműtétet hajtottak végre rajtam, az orvos szerint veszélyes volt az állapot, mert a sok éles, tűszerű epekő már elvékonyította az epehólyag falát.

...minden egyes ilyen tű a tartozik-követel ellenpólusait hordozva szúrt belém, ma már tudom...

De megpróbáltatásaim csak akkor kezdődtek.

...

Mivel alapvető elvárás volt felém Anyám részéről a mazochizmus, amit én a mai napig is viselek; de azért lázadó természetem - főleg fiatal koromban - gyakran ki is tört ebből; nos... hagytam, hogy Nagy Fal rám erőltesse magát. A műtét bekövetkeztekor már túl voltunk Andris születésén, az apósom halálán, és azon, hogy Nagy Fal eldorbézolja az örökségét. 

Nyilván ezek az események is hozzájárultak az állapotom romlásához, én nem vitatom. De a műtét után jött a feketeleves.

Anyám bevállalta a két fiúra vigyázást, amíg jobban nem leszek; s hazaengedett engem Nagy Fallal.

Akkoriban Monorierdő mellett laktunk, az új építésű, befejezetlen házban kosz, kupleráj, mosatlan edény halmok fogadtak, de én, mire leértünk, a friss műtéti hegemmel, meg a magyar közutakon való rázkódástól, annyira kivoltam, hogy le kellett feküdnöm.

Nagy Fal a maga módján rendes volt: átengedte nekem a heverőt (olyan 1,5 emberes, kis heverő volt, egészségesen sem tudott rajta két ember kényelmeset aludni együtt, nemhogy ilyen állapotban); tehát rendes volt, átengedte a heverőt nekem, ő lefeküdt a kőpadlóra, s pihengélt, mint ki jól végezte dolgát.

Elég sok idő telt el így.

Másnap reggel volt az, hogy - a műtét óta először - frissebben ébredtem; s első gondolatom volt, hogy végre enni kellene valamit (akkor már talán 4-5 napja nem vettem magamhoz semmilyen táplálékot). Számban húsleves ízét éreztem, és kutató útra indultam a redvás konyhában valami táplálék után - de sehol semmi, csak mosatlan hegyek.

Nagy Fal fölé álltam, és először szóval próbáltam feltehénkedésre bírni, majd, mikor nem akaródzott neki, bevallom, elkezdtem lábbal rugdosni (csak annyira, amennyire ezt amúgy egy lábadozó ember megtehette, aki nem balhét, hanem kaját szeretne).

Nagy Fal reakciója erre brutális volt. Felpattant, leb...szott engem a földre, és belém rúgott.

A rúgás egyenesen a friss heget érte.

...

Egy dologra jó volt ez az eseménysor: nem volt már szükségem erőlevesre. A gyógyulás képzete messzire szállt, és én négykézláb másztam el a heverőig, melyre alig bírtam felkapaszkodni.

...napok teltek el a kómás alvással, mire valamelyest magamhoz tértem. S immár egy másik Gabi kelt fel onnan. Egy olyan Gabi, aki megalkudott a sorsával. Hosszú évekig óvakodtam tengelyt akasztani Nagy Fallal, csak éltünk, látszólag viszonylagos harmóniában, de ennek a harmóniának a fenntartása részemről örökös készenlétet igényelt. 

Miután elváltunk végre, nagy nehezen, ezt szégyelltem legjobban. Hogy ebbe, így beletörődtem. Hogy még évtizedeket vesztegettem így. Szégyelltem azt is, hogy tipikusan úgy viselkedtem akkor, ott, mint az egyszeri áldozat, akit hibáztat a közvélekedés: aki kiköveteli, hogy bántsák.

Persze, ha nem alkuszom meg a történtekkel, nem születik meg a lányom.

Szégyelltem, tehát nem mondtam senkinek. Senkinek, soha. 

Csak a családom tudta, hogy mi történt velem.

Ma már nem szégyellem, ez is elmúlt. Kicsit szomorú vagyok, hogy így alakult - de legalább a szégyenérzeten túl vagyok.

Hosszú évek jöttek... hosszú évek egy furcsa, kínzó betegséggel. Azzal küzdöttem Nagy Fal helyett.

A betegség abban nyilvánult meg, hogy én - a természet parancsát követve, mely szerint a gyermekeimről gondoskodnom kell - mindig agyondolgoztam magam (mert tudtam, hogy ha én nem gondoskodok róluk, akkor senki nem fog). Mikor már az idegeim nem bírták a túl sok és gyűlöletes munkát (amiben mindig nagyon jól teljesítettem) akkor jött az eperoham.

Epém se volt, de eperoham!!! Értitek???

Az eperoham munkából fakadó túlterheléses stressz talaján kezdődött, idegesen elfogyasztott előző napi étkezéssel  folytatódott, majd reggel migrénes fejfájás, látászavar, "sorban lekapcsolták a lámpákat" érzettel együtt járó funkcióvesztések, sorozatos hányások (a rekord az volt, mikor egyetlen nap alatt tizenkétszer hánytam zöld epét és nem akart abbamaradni).

Rendszeresen látogattam a háziorvosomat, aki ilyenkor Algopyrin-Nospa kombóval kezelt, injekcióban adagolva, mert egyébként esélytelen volt, hogy megmaradjon bennem (ki is volt a családban, akinek minden bajára Algopyrin-Norpa-Seduxen kombó volt a tuti?... Genetika? Epigenetika?...)

A végére megunta, és mondta, hogy van egy csodálatos új sebészeti módszer, menjek be a Klinikára, minden bajom meg fog oldódni... hittem neki.

Az egyik első ember voltam, akin Magyarországon reflux műtétet hajtottak végre; azaz csináltak a gyomromból egy gyűrűt a nyelőcsövem aljára, hogy jobban zárjon.

A műtét után... nos... valóban nem tudok már hányni (erre figyelmeztettek is, hogy vigyázzak, pl. az alkohollal, mert nem fog tudni a szervezetem hányás útján megszabadulni a fölös dózistól, nehogy mérgezés legyen a vége).

Viszont az összes egyéb tünet megmaradt.

A hányinger, a fejfájás, a látászavar, a lekapcsolt lámpák, a gyengeség... minden.

És már injekcióért sem volt kedvem járulni, miután a doktornő értésemre adta, hogy az nem megoldás.

...

Egy idő után eljutottam arra a szintre, hogy rájöttem, ha - még időben elkapva a kibontakozó rosszullétet - tovább erőszakolom a szervezetem, azaz meglocsolom jól kávéval ezt a pszichofizikai állapotot; nos, akkor újabb stresszhormonok termelődnek, amik ezt az egészet jól elnyomják, és lehet tovább folytatni a harcot a család életben maradásáért.

Ekkor már a harmincas éveim közepe táján jártam, és ekkor volt az, hogy be kellett látnom, hogy nekem a korai munkakezdés nem megy.

Nem is mehetett a fent leírtak függvényében; hisz órák teltek el reggelente a "munkaképes állapot" házilagos elérésével; minden negatív piszichofizikai tünet módszeres elnyomásával - de a munkaképes állapot elnyerése megtörtént; az Ügynökségnél délutános voltam - tehát 11 órára kellett járnom - ami a betegségemnek, és Morgónak, aki a délelőtthöz ragaszkodott, jó volt, a családomnak, akiknek szükségük lett volna apjuk helyett anyjukra, nos, nekik nem annyira, de ezzel már nem tudtam mit csinálni, két hétre előre terveztem meg bevásárlásnál a menüt, konyhakészen raktam fagyóba a húsokat, hazaérve este kis orgonasípok fogadtak "éhesek vagyunk", fater már túl volt az "uzsonnán", kiette a hűtőből ami a fogára való volt, de egy szendót nem kent volna csóróknak; lehánytam magamról az irodai ancúgot, irány a konyha, másfél óra múlva szekérderéknyi főtt étel vacsorára, kevesebbet nem lehetett, sokan voltunk és Apuci mindig, minden maradékot megevett, ha két mázsát főztem, azt is...

Egy idő után már energiám sem volt kitérni a gyermekek tanulmányaira, mindössze arra igyekeztem koncentrálni, hogy nagyobb baj ne legyen.

Visszagondolva ezekre az évekre, szerintem Nagy Falnak lelkiismeret-furdalása volt, és a bennem élő sérült nő megpróbált ennek mentén némi energiát visszanyerni abból, amit elvesztett.

Egy szóval összefoglalva: mindez időrablás volt, egy párkapcsolatnak nem szabad ilyen alapokon nyugodnia.

Volt egyébként pár év, amikor már ezek a szálak is elvékonyodtak, akkor már majdnem jó volt ez a kpacsolat.

Aztán jött a takarítónő, és a Válás Szelleme, ami beköltözött hozzánk, mert ha a kötelékek (legyenek bár negatívak vagy pozitívak) elvékonyodnak, ez óhatatlanul bekövetkezik.

...

No de térjünk vissza a jelenbe, a múlt betegségként manifesztálódó lenyomataira.

A májam gyógyítása tehát sarkallatos pont az egészségem visszanyerésében; ezt tudván tudom; s a tavaszi felülvizsgálaton diagnosztizált jóindulatú érdaganat kissé aggasztó volt, mindannak függvényében, hogy a rák elleni szerek is ezt a területet terhelték.

A múlt héten azonban csodás élményben volt részem. Láttam meditációban az érintett területet, közelről, még közelebbről, behatolva a szövetek, sejtek, DNS és atomok mélységeibe; s megérkezett a válasz is a tüneteim eredőjére.

Az epeműtétet végző orvos - Anyám kedvenc sebész professzora - tényleg nagyon jó munkát akart végezni. Kezei alatt régi kedves betegének lánya, egy fiatal anyuka, eléggé rossz állapotban. Ő biztosra akart menni.

Nos... bizonyosan tudom, hogy az egyik eret, ami egyébként a máj bal alsó részének vérellátásáért felel, naggyon jól elvarrta, nehogy bevérezzen.

Annyira jól, hogy okozott ott egy - enyhe - szűkületet. Ennek az lett a következménye, hogy megnövekedett terhelésnél kevésnek bizonyul az átáramló vér mennyisége a területen.

A méhemben lévő jóindulatú daganattal beszélgettem már... tudjátok, mit mondott: "Én Téged védelek".

Nos, a májamnál kialakult jóindulatú daganat (ér burjánzás) ugyanezt teszi. Engem véd. Engem véd a vérellátási zavar okán bekövetkező esetleges méreganyag-felhalmozódástól. 

Azt hiszem, leszögezhetjük: ha az emberi test valahol jóindulatú sejtburjánzást produkál, az mindig az emberi élet védelmében zajlik. Ezt a megállapítást támasztja alá az a tény is, hogy az elmúlt években  - valószínűleg, mióta ezek a "póterek" (mint a gyík letört farka) kinőttek - jelentősen csökkent a rohamaim száma.

Mindezeket a fizikai változásokat pedig szellemi oldalon a pénzhez való hozzáállásom megváltozása hozta. Az a felismerés, amelyet itt akkoriban rögzítettem is, mely szerint "a mai világban éhen halni legalább olyan nehéz, mint jól megélni".

Végül is, a pénz áramlása is a gyökécsakrához kötődik, ugyanúgy, mint a vér áramlása. A félelem mindkettőt beszűkíti.

Pont ezért borasztó látni a lányom háborús félelmeit. ...nem lesz itt így új generáció... 

...

A múlt heti meditáció során sikerült a kvantum térbe gyógyító, fényes, zöld csillagokat dobni, melyek újraírták az információt, növelték az ér átáramló keresztmetszetét. Melegséget éreztem a májamnál, bizsergést, még enyhe émelygést is, mégis jó volt, felszabadító az érzet.

Meglátjuk.

Mindenesetre az, hogy a betegségemhez vezető utat egyáltalán el mertem mesélni itt Nektek, nos... ez már bizonyosan jelent valamit.

Hisz évtizedek óta egyedül cipeltem ezt a terhet.

Folytatása következik.