Őszintén megmondom, hogy nem gondoltam volna, hogy Roberto Carlos ezt így össze fogja tudni hozni.
Mármint akkor, mikor a lábtörés miatti kényszerpihenő nem akart véget érni, mert nem akarta a főnöke visszavenni, mondván, hogy nem tud helyet találni annak a srácnak, akit a helyére vett fel (két év után ezt kapta... no comment); és közben a munkaterület vezetésében is kedvezőtlennek tűnő változások következtek be - nos, akkor én komolyan úgy gondoltam, hogy ezt az egész békés iparágat elhegedülte a Szent Dávid.
Nem úgy Robi. Ő sokat idegeskedett, még többet szervezkedett - majd bejelentette, hogy addig, amíg jobb nincs, elmegy ugyanoda őrnek - töredéke lóvéért.
Én akkor már az anyósomék albérlet hobbija okán annyira ki voltam vérezve, hogy örömmel fogadtam a javaslatot - legalább az nem engem fog terhelni, és még a láb is tud gyógyulgatni kissé.
A következő lépés az volt, hogy az őrség mellett eseti jelleggel fel- felülhetett a gépre; s a két fél pénz már kezdett hasonlítani a régi egészre (halványan, távolról).
De itt nem állt meg ez a dolog: Roberto Carlos megvívta kis küzdelmeit telephely vezetéssel, konkurrenciával, főnökkel; s elkezdett két munkakört tolni. Mintazállat. De tényleg.
Ennek az egyenes következménye az lett, hogy decemberre - ami nálam coviddal súlyosbított hónap volt - magasabb lett a jövedelme, mint nekem.
Nem győztem dicsérni. Bevallottam neki, hogy én ezért a mutatványért már egy lyukas garast sem adtam volna. Hogy mennyire nagy dolog, amit véghez vitt: teljesen megfordított egy vesztes helyzetet.
És tudjátok, mi volt a legszebb tőle, amin tényleg, könnyekig meghatódtam? Vidám szikrák csillogtak a szemében, úgy mondta:
- A Mesteremtől tanultam. Azt mondta, hogy nem jaszkarizni kell, hanem smúzolni. Szót fogadtam.
Talán leírtam itt azt a két évvel ezelőtti jelenetet, mikor Dzsenit beírattuk a szakmunkásképzőbe; s a beiratkozásnál Robi valamin hőzöngeni kezdett - én akkor ezekkel a szavakkal raktam helyre; hogy gondolja meg, ide fog járni a lánya, nem mindegy, hogy mit gondolnak róla; úgyis az iskola a főnök, és alárendelti viszonyban nem kell verni a tamtamot hanem meg kell próbálni taktikusan előbbre haladni. Mindezt félvilági szlengben adtam elő neki, mert tudtam, hogy így el fog jutni az Üzenet; míg ha cizelláltan körülírom, semmi foganatja nem lesz.
Az idő beigazolta akkori döntésemet, azt kell mondjam.
Tehát szemem-szám elállt az idézettől; s a szerénységtől is, hogy az érdemet nem tartotta meg magának; holott, őszintén mondom, hogy csak az övé - én már feladtam az ügyet, pedig nem is nekem kellett bajlódnom ezzel a sok hülyével. Így Roberto most rengeteget melózik szegényem; be akarja hozni a három hónapos lemaradást; s én már komolyan kezdek aggódni az egészségéért. Ennek kapcsán elkezdtem macerálni, hogy az őrködést akár abba is hagyhatná; elég a "rendes" munkája. Erre ismét rám hivatkozott.
- Tudod, azt szeretém, ha maguktól találák ki, hogy szükségük van állandó szombati műszakra. A Mesterem úgy tanított, hogy az embereket hagyni kell, hogy rájöjjenek, mit is akarnak. Finoman rávezetni, terelni... semmi direkt akció. Sokkal jobb a tárgyalási pozícióm, ha ők mondják, mintha én állok oda. Meg kell várni, hogy vérükké váljon a meggyőződés, hogy szükségük van szombatonként is rám.
Tátott szájjal bámultam. Roberto ismét ámulatba ejtett.
- Miért csodálkozol? Te mesélted, hogy Andrásnak folyton addig duruzsoltál, amíg magáévá nem tette a véleményedet.
- Igen, ügyes vagy, ifjú padavan, ez a véleménycsere. Naggyon jól csinálod. :)
És fetrengtünk a röhögéstől mindketten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.