Esti fecsegés - szélviharban papír tízes

Délelőtt az idegesség nőtt és nőtt bennem, mert nem érkezett válasz az internet kóbor csatornáin.
Majdnem sikerült beérnem, kilenc előtt pár perccel már ott toporogtam a Bank bejárata előtt (fél helyett, de nem lehet minden tökéletes, még a belépőkártyámat se aktiválták, és amúgy is, tegnap is éjfél elmúlt, mire lefeküdtem - pedig még csak egy cég számlázását tettem rendbe).
Délre tehát már majdnem a falat kapartam, de nem, hősies vagyok, és nem zaklatok senkit, ha nem ér rám, akkor nem ér rám - ilyen élmények elviselésében nagyon harcedzett vagyok, már ha csak Forradalmárra gondolok, akkor is.
Megértem én Mérnök urat azzal a háttérképnek használt tekintettel, nekem is van ilyenem, ha épp meg akarom szívatni magamat, mindig nézegetem, sőt, simogatom azt az arcot, keresem azt a tekintetet - ha nem is tettem fel háttérképnek a lányom által választott cicukutyás kép helyett, az nem azt jelenti, hogy valahol nincs beégetve a retinám alá, örök és el nem múló háttérképnek.
Dehogy nincs.
Az a tekintet barna, mint az enyém, és fájdalmas, mint az enyém.
Az ő háttérképének tekintete pedig épp olyan kékes-zöldes, mint az övé.

Hát nem érdekes?...

De teljesen mindegy, hogy melyikünk, mit szeretett volna az életében. Nem jött össze, és pont. Jobb híján fanyalodtunk egymásra? Észből jött a döntés? Még ez se lehetetlen. ...egyáltalán, volt itt döntés? Vagy mit is kell gondoljak erről az egészről?... (Nem, nem voltam ideges. Kicsit sem. Két hét éjjel-nappal együttlét, fél napos boldog tekergés után fogja magát, fél óra alatt eldönti, hogy ő most megy, elporzik, itt hagyva autót, könyveket, minden francot.. és én nem álltam neki morogni, sőt, integettem, mikor a kollégájával elindultak a Délitől, picit szemeztem a Forddal, majd beleültem és hazajöttem vele. Tudta, hogy megbirkózunk egymással, rám hagyhatja, ezt már a múlt héten kipróbáltuk, sőt, már akkor rám akarta tukmálni, én meg hárítottam - de ezzel a kirándulással úgy meglepett, ráadásul komplett rendszerben tálalva, hogy miért kell nálam maradnia az autónak, hogy beadtam a derekamat.)

Egy óra után végre rászántam magam, hogy kimenjek a szomszédos kisboltba, hogy legalább egy szendót toljak - volt tonhal saláta is (mióta beköszöntött a jólét, rákaptam, mint ló a tökre), és a bróker srácok között végigvonulva, jobbra-balra köszöngetve, integetve felvettem állásaimat a nagyközségi konyhában az ebéd elfogyasztásának céljából.

Ekkor szólalt meg a telefonom. Egészen hosszan csacsogtunk, hogy én üljek fel az első vonatra, mert csodálatos Salzburg, és milyen jó lenne ott együtt. Igen, én is éreztem, hogy nagyon jó lenne együtt, akár ott, akár máshol - helyrajzi kérdésekben én nem vagyok túl igényes, bevallom; ágy legyen, a többi nem számít - de a harmadik napom az új munkahelyen.. szóval, a vonatozás elmaradt, egyébként is, miért kellene vonattal mennem, ha itt hagyta a kocsiját? Mindegy is, megbeszéltük, hogy akkor a hétvégén, de ő lehet hogy előbb hazajön, és majd együtt megyünk ki - ebből azt a következtetést vontam le, hogy nem akarja ilyen hosszú útra rám bízni a kocsit. Ezt mondjuk - talán - még meg is értem, az volt a furcsa, hogy egyáltalán, miért nem azzal ment... de ez mindegy is. Vagyizé.
(Miért ment el egyáltalán? Ez az alapprobléma ezzel az egésszel. Próbálom megérteni, de nem megy.)

Elmeditáltam azon, hogy azért mennyivel jobb lenne szabadabbnak lenni, hogy csak úgy felpattanjak és elmenjek ahová a kedvem tartja - Salzburgba, vagy máshová - és akkor kissé fájt az a kicsi, természetes fényt és levegőt nélkülöző lyuk, ahol eztán napjaimat kell tengetnem - de legalább boldogított a tudat, hogy nem vagyok elfelejtve.

Este viszont írtam neki és válasz helyett egyszerűen csak kijelentkezett, és ettől megint zavart éreztem az erőben, és akkor rám jött az a bizonyos, Galamb által emlegetett "szarokbeleazegészbe" életérzés és könyvelés helyett nekiálltam itt irkálgatni, mert jó is az, ha vígan megyünk tönkre, this is the road to hell.
Amúgy is dögfáradt vagyok, a nyolc óra fedett pályás malmozás után elmentem a platánosba, hogy végre dolgozzak kicsit; majd Anyámhoz, akivel megint volt egy csörténk. Így legalább a betervezett hajfestés is elmaradt. Már András is kikészült ettől a mentális deficittől, pedig ő eddig erő felett próbált helyt állni, de minden második nap kap jutalmul valami alaptalan gyanúsítást. Hogy én pedig maga vagyok a Sátán, az nem újdonság - de viszonylag nehéz elviselni, maradjunk ennyiben.
Azért próbálkozom. Demencia, második fokozat.

Lesz még rosszabb.

És már megint nem jutottam el odáig, hogy megcsináljak néhány nyakamra égett munkát. De ma már nem is fogom.

Chris Rea: Road to hell

Utóirat: megjött a várt üzenet is.
Az élet akár szép is. Lehetne.