Tulajdonképpen meghalni nem volt időm a nagy rohanásban, s most is ez a hányós-hasmenős-görcsölős, kegyetlen vírus kellett, hogy "hozzásegítsen" némi pihenéshez - melyre égetően nagy szükségem volt már.
Régi dolog, hogy ha az ember nem veszi figyelembe a teste apró jelzéseit, azok betegséggé növekedve úgyis rákényszerítik akaratukat a szervezet gondatlan gazdájára.
Valami ilyesmi történt velem is a napokban.
Már május sokadika óta tudom, hogy most aztán pihenni kellene, de nagyon, legalább egy hetet egyfolytában - de részint készen sem lettem mindennel határidőre (már nem sok a restanciám, de sajnos még mindig akad), se az új feladatok (járulékbevallás, havi MNB jelentés, MREL, áfa) nem adnak időt a lazításra. Minderre jött rá Dzseni ballagása - olyan nagyon szép az a kislány, és olyan segítőkész is, igazán nagy kár, hogy kedves szülei nem fektettek nagyobb hangsúlyt az oktatására. Megpróbálunk kicsit javítani a helyzeten, de félek, nehogy késő legyen. Főleg a beleivódott, sokszor mentségül szolgáló mondat miatt: "Én ehhez úgyis hülye vagyok!"
Gábor más személyiség. Ő minden visszafogottsága ellenére érezte, hogy ez nem igaz, hogy ő igenis értékes és érdemes, akivel a környezete nem bánik megfelelően - pont ezért, a sok rossz tapasztalat, és az ezekkel ellentétben álló, helyes önértékelés miatt - ő lelkileg súlyosan sérült. Ez lehet az oka annak, hogy segítséget kért tőlem, mindjárt a második találkozásunkkor. Ötödik osztályos kisfiú létére ez komoly fegyvertény volt tőle. Hiába, Gáborom igazi Vízöntő - s ennek a jegynek bizony vannak olyan tulajdonságai, melyek még ilyen nehezített pályán is csodálatot tudnak kiváltani egy Mérlegből. Nem szép talán tőlem, de meg kell vallanom: ő a kedvencem a három kis Gida közül. Őt akár szívesen örökbe is fogadnám, ha bármi is történne.. értitek.
Persze tudom, hogy segítségkérése nem volt tudatos lépés - de láttam rajta a megkönnyebbülést, mikor megértette, hogy jó kezekbe került. Csakúgy, mint édes jó apja, aki szintén megkönnyebbüléssel tette le a kezeimbe a családellátás, fenntartás, gondozás terheit - pont, mint annak idején Nagy Fal a saját családunk tekintetében.
Tudom, érzem, hogy ez a feltétlen bizalom jele, megtiszteltetés. Annak is veszem. Mégis, mikor megkérdezem tőle:
- Hol szeretnél aludni az éjszakai műszak után? - és látom az elgyötört arcán, hogy legszívesebben az anyukájánál aludna - én gonosz dög vagyok, és rávágom:
- Akkor jövök érted reggel.
- Rendben, baby - feleli, én pedig magamban arra gondolok: ha Tb-n vannak a fiaid, ott a helyed neked is. Csakazértis. Akkor is, ha több benzin, meg az én idegeim is jobban kopnak a városba mászkálástól.
...És nem, nem mer tiltakozni.
Hogy jó-e ez nekem, vagy rossz? No, hát ez jó kérdés.
- Mostanában időutazást játszok. Azt játszom, hogy harmincas anyuka vagyok a negyvennyolc éves fejemmel - mondtam péntek este a tábortűznél. Robi a húsokat igazgatta közben, és maga elé mosolygott.
Beszélgetőpartnerem annyit mondott:
- És? Élvezed? Mert ha igen, akkor minden rendben van.
Bólogattam... de az igazság ennél árnyaltabb.
Harmincas anyukaként soha nem volt sem elegendő pénzem, sem én-időm.
Inam szakadtáig, sőt, azon is túl kellett dolgoznom a mindennapi betevő biztosításáért... s a végén így is eljött a saját, külön bejáratú, családi világvégénk.
Sokadikára rendszeresen rosszul lettem, kikészültem - beletelt jópár évbe, mire megértettem az eperoham és az anyagi helyzetem közötti összefüggést.
Én voltam a Világítótorony, a Kikötő, a Rév, a biztos pont a gyerekeimnek.
Az egyetlen.
És ez iszonyú lelki teher volt.
Hányszor kapaszkodtam a terasz fa oszlopába, két öklendezés között, reszketve és rettegve, hogy mi lesz velünk, ha nem tudok tovább dolgozni?
...aztán ez az érzés lassan-lassan enyhült. A gyerekek felnőttek, pénzünk is több lett...
Az elmúlt két napban újra visszajött ez a pánik.
Újra visszajött, pedig azt mondtam: soha többé nem akarom.
Elég volt hozzá egy ideiglenes pénzhiány, némi munkából fakadó túlhajszoltság, pihenés helyett családi eseménysorozat ballagással, barátok látogatásával és a "csakazértisénidő" jegyében látogatott kerámia órával Pánd-Budapest, Budapest-Pánd viszonylatában, no meg egy kiadós enterovírussal.
És most itt írogatok, mert faggatom a Hangot, hogy mit csináljak másképp, hogy ne fulladjon ez a kísérlet is kudarcba.
Mert azt meg kellett értenem: a fizikai erőm csúcsán már túl vagyok. Régen egy-egy eperohammal még dolgozni is képes voltam.
Most?
Lassan 48 órája nem voltam képes érdemi munkára.
Szóval, a valódi Kérdés így hangzik:
Mit csináljak másképpen?
