Az út kellemes kanyarokkal tartott a távolba, körülötte szép, zöld mező. A következő kanyarulatnál, a túloldalon, egy szép szomorúfűz üde zöld ágait lengette a könnyű tavaszi szellő. Mintha integetett volna a távolodó férfialak után, aki öreges, lassú léptekkel ballagott. A férfi kissé görnyedt volt, egyik kezével a háta mögé nyúlva, vissza sem nézve integetett. Léptei egykedvűek voltak.
Perszephoné, hosszú, daróc szoknyájában, vizes zsebkendőjét kisírt szemére nyomva, epedve nézett utána. Másik kezét a távolodó alak felé nyújtotta, lábai már-már futásra lendültek.
- Nem mehetsz utána! - szólt valaki határozottan.
- De...
- Nem mehetsz! - ismételte meg Athéné.
- De miért nem? Hisz... látod...
- Látom. De akkor sem teheted meg.
- Miért, Athéné, mondd?
- Mert nem hagyhatod itt Őt - mutatott Athéné a másik irányba.
A jelzett irányban, néhány méterre tőlük, szikla állt. A sziklán, kissé előre dőlve, rosszkedvűen ült Artemisz. Szürke lovaglóöltönye fiús alakját a szokásos eleganciával rajzolta ki Keskeny arca a szokásosnál is sápadtabb volt, vékony száját összeszorította, kezében lovaglópálcát tartott, azzal rajzolgatott az út porába.
- Szeretned kell őt, érted? Szeretned kell. Nem tehed ki ennek.
- De ő se szeret engem! Mindig lenéz. És önző is, csak az érdekli, hogy neki mi a jó. Nem érdeklik mások érzései.
- Ő szeret Téged. Sok, nagyon sok áldozatot hozott már érted. Elviselte a nyavalygásaidat. Egész életünkben nyavalyogtál. Ő pedig hallgatta. Semmit annyira nem utál, mint a nyavalygást, és mégis elviselte. A kedvedért megpróbálta azt is eltűrni, hogy őt nem szeretik.
Az utolsó mondat hallatán Artemisz elhúzta a száját. Lassan felállt, és pálcáját lóbálva közelebb sétált.
- Na végre, hogy kezditek kapisgálni. Ez a kis hülye - mutatott Perszephonéra - ez a kis hülye azt hitte, hogy őt nem szeretik. Pedig dehogynem. Ki ne szeretne egy olyat, mint ő? Csupa segítőkészség, csupa kedvesség, csupa bűbáj... az ilyet imádják a férfiak. Terelgetik, mint birkát a vágóhídra. Ő meg boldogan bégetve masírozik. Aztán, ha valami rosszul sül el, akkor mindenki hibás lesz, csak ő nem, mert hiszen nem ő akart arra menni, csak terelték. A férfiak, a körülmények, minden és mindenki hibás, csak ő nem. Ő még a panelban is ellett volna. Pedig ő is szeret kiülni a kertbe a napsütésre. De inkább lemondott volna róla. Képes lett volna rá, tudom. Még jó, hogy mi ketten nem engedtük.
Bezzeg én! Velem csak a baj van. Az istennek se jó nekem, ahogy más akarja. Mindenáron a magam útját akarom járni. Ha rám jön, kilométereket úszok a Balatonban vagy a Tiszában. Ha kell, bozótot irtok. Ha kell, talicskázok mint egy kubikus. Ha nagyon muszáj, még könyvelni is hajlandó vagyok, 8-10-12 órát, ha nagy a szükség. Vegyétek már észre, hogy értetek harcolok, ha kell, úgy, mint egy oroszlán...
- Már bocs - vetette közbe Perszephoné - de elég hülyén csinálod. Nézz már itt körül! Hát mikor lesz végre nekem szép otthonom? Itt minden olyan tré!
- Hülyén csinálom? Na ne mondd! Mondd meg, kisanyám, mire mentél volna nélkülem? Ki adna a gyerekeidnek enni? Ki fizetné a villanyszámlát? Meg ne halljam még egyszer, hogy tré! Állj neki Te is melózni nyavalygás helyett!...
...igen, egy csomó dolgot rosszul csinálok. És tudod, miért? Mert Te sosem hagytál engem kibontakozni. Mert bármit is akartam magunkkal, az életünkkel, mindenütt beléd, meg a hülye szempontjaidba botlottam! Hogy ne bántsunk meg másokat, meg viseljük türelemmel, amit a sors ránk mért. Folyton csak mások, meg a körülmények... nem bírom én ezt, Perszephoné. Szenvedek tőle.
...ha akarod tudni, Ő nem szeretett engem! Nem bírta elviselni, hogy a magam útját akarom járni. Megfelelni az elvárásaimnak, azt meg főleg nem akart. Közös célok? Jövő? Egyiket se akarta. Konkrétan, viszolygott mindentől, amivel a kedvemben járhatott volna. Szerintem azért is piszkált ennyit, mert tartott a bennem lappangó erőtől. Hogy egyszer majd fölé kerekedik. Meg akarta törni az önbecsülésemet: hogy rossz anya vagyok, putriban lakom és kövér vagyok. Hogy utána, ha én lekushadtam, terelgethesse az engedelmes barikáját. Mert ő tart a nőktől. Csak az olyan nőktől nem, akikben nincs, vagy csak nagyon kevés van belőlem. Ezért akart eltaposni engem. És tudjátok miért van ez az egész? Mert nem érzi magát elég erősnek hozzám. ..ez viszont, az ő önértékelési gondja, nem az enyém. Remélem, ezt elhiszitek.
...Tessék, Perszephoné! Boldog lehetsz: Téged szeretett. Szóval kár magadat annyira sajnálni. - biggyesztette le a száját, megvetően végigmérve a szavak súlya alatt dermedten álló barna lányt.
Miután befejezte, hirtelen sarkon fordult, és távolodóban a lovaglópálcával dühödten csapkodva a csizmája szárát, elment.
A másik kettő leesett állal bámult utána.
Végül, sok idő után, Athéné megszólalt:
- Kicsit nyers volt, de azt hiszem, alapvetően igaza van.
Perszephoné szepegett egy kicsit, aztán halkan, szinte suttogva megkérdezte Athénét:
- És Te? Te szeretted? Veled kijött azért, ugye?
Athéné csodálkozva fordult Perszephoné felé. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az érzéseiről kérdezzék.
- Ó, igen, persze. Kedveltem őt, és ki is jöttem vele.
- Persze, mert te mindenkivel ki tudsz jönni...
Athéné újfent csak finoman mosolygott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.