Kedves Naplóm,

ma sikerült jól átszellőznöm és el is fáradtam rendesen, úgyhogy igyekszem rövidre fogni. (Ha csak menet közben bele nem jövök).
Mióta a teszt segítségével sikerült személyiségem három, jól elhatárolható aspektusát "megszemélyesítenem", valóban sokkal könnyebb a belső kommunikáció.
Tulajdonképp rájöttem arra a nagyon fontos dologra, hogy az elmúlt években azok a személyiségjegyeim, amelyeket Artemisz istennő tud megjeleníteni, nagyon komoly gondokkal küzdöttek. Itt is sokszor feltettem a "Micsoda nő ez a férfi" opuszt, és többször leírtam, hogy személyiségem férfias oldalával van a gond: nem érzem eléggé erősnek, talpraesettnek, úgy éreztem, hogy kudarco(ka)t vallott.
Kommunikációm a külvilággal Perszephoné kommunikációja volt, (ő a női oldalam) ő tartotta a frontot, amennyire tőle telt, próbálta a maga intuitív, érzelmes módján a veszteségeket csökkenteni. Közben persze nagyon elégedetlen volt a "másik" énemmel.
Ennek az egésznek két következménye lett.
Az egyik, hogy ("te vonzod a hülyéket") csupa olyan ember vett körül, akinek együttérzésre, empátiára, sajnáltatásra volt szüksége. Nem tehetnek róla: ezt sugároztam magamból én is, és hasonló a hasonlót vonzza.
A másik következmény, hogy mindeközben Artemisz egyre sérültebb lett. Egyre több sebből vérzett. Egyre jobban leroskadt a terhek alatt.
Aztán eljött a pillanat, amikor felállt és azt mondta: "Nekem erre nincs szükségem."
Ennek a mondatnak varázsereje van.
Ha ez egyszer, önkéntelenül, kiszalad az ember száján, akkor az immár az összes, hasonló érzést kiváltó helyzetben előjön.
Vidáman keltél, a világot szereted, még azt is, aki bántott, megenyhülnél iránta, de ő fogja és újra lekövérez? "Nekem erre nincs szükségem."
Erre felé akar őgyelegni, mert szép most itt a tájék, az a kis drága, aki télen alig várta, hogy hazamenekülhessen a nyomorod elől? "Nekem erre nincs szükségem."
Elkezdi a lapodon sajnáltatni magát, hogy ő olyan rossz állapotban van, hogy egyedül nem tud vidékre autózni, miközben előtte még a súlyodon élcelődött? "Nekem erre nincs szükségem."
Ír egy pasi, visszautasíthatatlan ajánlat: errefelé szokott elrongyolni az autópályán, ugyan van barátnője és valahol a bús rákban lakik, de hetente kétszer beugrana hozzád egy rossz kufircra? "Nekem erre nincs szükségem."
A másik, eleinte normálisnak tűnik, de aztán elkezdi magát hevenyen sajnálni - mit vár, sajnáljam én is? Ő sajnál engem? Érdekli egyáltalán, hogy velem mi van, vagy csak a saját félresikerült József Attila monológját szajkózza? Már megint egy idegileg problémás egyed. "Nekem erre nincs szükségem."
Hosszasan ír valaki, elítélőleg, azokról a női egyedekről, akik úgy nyilatkoznak, hogy jó, hogy ötven éves kor után már nem kell nőnek lenni. Írok neki, próbálom elmagyarázni a magam női megélését (hogy igenis, kegyelmi állapot tud lenni, ha fájt és rossz volt "nőnek lenni", akkor áldás és szabadulás, ha már nem "kell"...) fel nem fogja, pedig nagy ezoizének képzeli magát, mindig megmondja a tutit, most is megmondta, elkezdett a szeretetnyelvekről magyarázni, hogy a pároknak meg kell tanulni egymásét, ha boldogan akarnak élni, és ha már az egyik tudja, akkor sokkal jobb lesz minden... és legszívesebben ráordítottam volna, TE BAROM, A PÁRKAPCSOLATHOZ KÉT EMBER KELL, hiába tudom én, hogy nekem a testi érintés a szeretetnyelvem, ha a másik sz@rik rá, hiába kérem, fel se fogja, mit akarok, nem is érdekli, ami nekem fontos arra ő magasról tesz... konkrétan, a nők általában sokkal jobban tudják az "ezoizékat", a férfiak vakok és süketek mindarra, ami nem kézzelfogható, ezért van tele a világ olyan nőkkel, akik szenvedésként élték meg női létüket, és igen, megváltást jelent az ilyen szenvedő léleknek, ha már "nem kell többé nőnek lennie", de egy férfi ezt se fogja fel, hülye hozzá, hogy megértse, hogy MENNYI szenvedés kell egy nőnek, mire eljut eddig a mondatig. (Ők inkább meghalnának, minthogy levágatnák a pöcsüket, ezt tudjuk. Hát mi nem. Nekünk több a fájdalom ebben az egészben, mint az öröm. És ki akar élete fogytáig szenvedni? Szóval, igenis, szabadság, ha már nem "kell" nőnek lenni.)
Szóval, gondolkodtam, hogy folytassam-e vele a vitát, de aztán jött a bűvös mondat: "Nekem erre nincs szükségem."

...Ahogy Artemisz ismételgeti a gyógymondatot, egyre egyszerűbbé válik minden.
Ha nincs valamire szükség, akkor nincs. Akkor el kell engedni. Nem kell miatta szenvedni, harcolni, haragudni - szegény istennő gyötrődött már eleget. Hadd gyógyuljon. Szükség van rá. Ó, igen, nagy, nagy szükség van itt rá.
Persze, az "istennőimnek" kellett pár nap, míg megszokták a gondolatot, hogy egymást kell szeretniük és támogatniuk. Perszephoné például napokig siratta Artemiszt a Felismerés után.

Ebben a nehéz időszakban nagyon jól jött Morgó tanácsa. Ő javasolta, hogy hallgassunk örömzenéket (aztán ő nem bírta ezt betartani). Az ötlet onnan jött, hogy a sok stressztől, ami mostanában - hála pártunk és kormányunk áldásos tevékenységének - folyamatosan ér minket, az ő gyomra is elkezdett fájni.
Ez szomorú  (tele vagyunk gyomorfekélyes emberekkel, vajon miért?), mindenesetre az örömzene nekem telitalálat volt. Azóta csupa napfényes zenét hallgatok. Nem mondom, hogy az első két napon nem sírtam még a Sun of Jamaica alatt is, - de mostanra elmúlt.
Sőt, úgy döntöttem, nyilván a napfényzenék hatására, hogy az idén összehozok egy igazi Nagy Családi Nyaralást, akkor is, ha kilóg a fenekem a gatyából.
Mert megérdemeljük.
És mert lehet, hogy ez lesz az utolsó.
Hiszen már felnőttek...

Amióta Artemisz jobban van, igyekszem utolérni magam a háztartási és kerti teendők dzsungelében. Növénycsere-akciókat bonyolítok (ma volt egy telt virágú hóvirág beszerzésem violáért), és próbálom az áldatlan állapotokat megszüntetni. Nem megy könnyen. Ma három etapban végeztem háztartási teendőket: délig növénycsere és bevásárlás, déltől négyig konyhatakarítás, főzés, mosás, öttől nyolcig kert.
Kellemesen elfáradtam, mi tagadás. A könyvelést el is halasztom holnapra.
Hetek óta nem hímeztem és horgoltam, lassan ezeket is újra elő kell venni.
Legalább a kreativitás már éledezik bennem. Ez mindenképpen öröm.
...
Valamelyik nap szörföztem a neten, és arról olvasgattam, hogy a bal kezesek átlagosan kilenc évvel rövidebb életűek a jobb kezeseknél.
85-9=76.
Szóval, 76 évre számíthatok. (És akkor még nem vettük tekintetbe az életem folyamatos súlyos megpróbáltatásait).
Előbbre járok a "B" oldalon, mint gondoltam.