Mindenfélék

...szóval kitartó üldözéssel bár, de P. Apuka csak módját ejtette, hogy meglocsoljon. Ha nem tegnap, akkor ma. András fiam meg morgott, hogy ne kezdjek gyökerekkel. Folyton túlreagálja ezt a semmit. Hosszasan elővezette P. Apuka két családjának a történetét, akik nem tudtak egymásról, aztán a két (másik) nőnél tartott születésnapokat, és a végén jót nevettünk az egészen. Egyébként az utóbbi napokban mindent elkövettem azért, hogy elérhetetlen legyek. Ha hívott, nem vettem fel, nem hívtam vissza. Ma már, abban a hitben, hogy elmúltak az ünnepek, felvettem. Hát tévedtem, nem nyugodott. Fejébe vett engem, és nem sikerül kivernie belőle. Hozott egy tálca tojást, egy iratcsomót, meg valami Krasznaja Moszkvára hajazó rettenetet, és locsolt. De túléltem, és reménykedek, hogy előbb-utóbb csak letesz arról, hogy haverkodáson túl bármit akarjon. Ha nagy lesz a vész, majd bevetem a hervasztó figurát a csajozós ellenében. De hátha nem is lesz.
Az egómnak mindenesetre jól esett, és eszembe jutott Morgó véleménye az alkesz csókáról, akit össze kellene szednem az önbizalmam növelése érdekében.
No azt nem fogom tenni. Van itt baj elég, nem kell még fokozni.

András május elején írásbelizik, ha megérjük, és egyáltalán ennyi linkeskedés ellenére engedik érettségikísérletet tenni. Mindenesetre elég necces a dolog, ő meg csak vigyorog, ismét stand up comedyt tartott arról, hogy ő megírja ötösre, és nem is konfettieső, hanem százdollárosok fognak repkedni a tiszteletére, mikor kijön a vizsgáról.
Nagyon gáz.

A nap legőszintébb, tiszta örömét DC szolgáltatta nekem, akinek szilánkjaira épp akkor leltem rá, mikor azon filóztam, hogy itt kellene hagyni az egész Virtuálist, ahol engem csak fusztrációk érnek. (Miért épp most találtam a bejegyzéseire? Hát ez jó kérdés. Most kellett, azt hiszem.)
Azért kezdtem el ezen filózni, mert valahol olvastam arról, hogy a nyak- és tarkótáji fájdalom, amit két hete van szerencsém érezni, lelki síkon a haragtól lehet - és nyilván azért fokozódik, ha sokat fészbukkanok, mert ott érnek engem azok az élmények, amelyektől csak egyre dühösebb leszek. (A Való Világban az a tény, hogy nem vagyok kapcsolatban, vajmi kevés változással járt - ez is csak azt jelenti, hogy nem lett az életem része az elmúlt három év alatt: nem kell semmit alakítanom az életritmusomon, még egy nyavalyás tusfürdőt se kell kidobnom. Tehát: nem volt, most sincs, ennyi.) Megfigyeltem, hogy túl sok időt töltök mérgelődéssel, és azzal, hogy mit nem akarok. Márpedig ez nem jó üzenet, sem az Univerzum, sem az egészségem felé. Így esett, hogy épp Virtuális elhagyásán tűnődtem, mikor jött DC gyönyörű szilánkja a buddhizmusról - nagyon jó gondolatok egy útkeresőnek - és a videó, amit feltett, a Kitaro zenével. A képek és a zene összhangja annyira tökéletes volt, hogy mire végignéztem, mintha én magam is valami magaslaton jártam volna, szabályosan éreztem a hegyi, tiszta levegőt, és onnan föntről egészen másképp tekintettem a problémáimra is.
Eltörpültek.
(És megint eszembe jutott az a régi-régi Jósjel. Hiába, a Könyv tud valamit. Akkor is, ha néha nem látszik az igazsága.)

Köszönöm az élményt és az iránymutatást.

(Csak csoki)