2018. november 24., szombat
2018. november 23., péntek
Hátrányban
- Tudod, Gáborkám, úgy tudom, hogy a dackorszak valamikor három éves kor körül van. Elég későn érő típus vagy a jelek szerint, hogy nálad csak most jelentkezik.
Összeszorított szájjal, dacosan nézett ki a kocsi ablakán a novemberi szürkeségbe.
- Nem akarod megenni a tízórait, nem akarsz kabátot venni, nem akarsz iskolába menni, nem akarsz tanárhoz menni: mindent elutasítasz, amit mi szeretnénk. Meg kell kérdezzem: miért haragszol ránk? Mert nagyon úgy fest, hogy haragszol.
- Mert nem akarjátok figyelembe venni, hogy én hátrányból indulok!!
- Már miből gondolod ezt? Pontosan tudom, hogy hátrányból indulsz. Én nem akarom bántani anyukádat, ki-ki maga dönti el, hogy milyen életet szeretne... de mi tagadás, nagyon kiszúrt veletek, idősebbekkel. Láttam, hogy hátrányból indulsz. Azt is, hogy jóra való emberke vagy. Pontosan azért írattalak fejlesztő pedagógushoz, és azért igyekszünk a lehetőségeinkhez képest mindent megadni neked, hogy ledolgozhasd a hátrányaidat. De azt tudnod kell, hogy mint a sportban, az életben is azt jelenti a hátrányból indulás, hogy jobban kell akarnod. Neked. Helyetted nem akarhat senki, ezt sose felejtsd el.
Konok hallgatás.
- De hidd el, hogy az én dolgom sem egyszerű. Nézz körül, kérlek, a családodban. Apunak nem volt jogosítványa. Aztán nem volt autója, hogy dolgozni járhasson. Nem volt jó munkahelye, mert a kórházban nem keresett meg annyit, amennyi a megélhetésetek költsége. Mamának nincs lakása - nagy kereszt rajtunk az az albérlet fizetés, elhiheted. De másrészről, Dzseninek is kell valahol lenni, ahol nyugalma van - így találtuk ki, hogy Dzseni legyen Mamával, ők mindig is jól megvoltak, és legalább Dzseni is tud többet pihenni, közelebb van az iskola, nem kell vonatoznia. Rengeteg, rengeteg hátrányt kell lefaragnunk, annyit, hogy már lassan én kerülök hátrányba ettől a sok segítéstől. Már nagyon érzem, elhiheted. - fejeztem be aggódó hangnemben a monológot.
Az iskolánál kicsit kelletlenül, de azért kezet adott, én pedig elporoszkáltam, legújabb hátrányaimon tűnődve.
...
- Nyombélfekély - mondta a háziorvosom néhány tapogatódzó mozdulat után, és nekem eszem ágában sem volt megfellebbezni az ítéletet. Ismerem, mekkora diagnoszta, egy ránézésből megmondja az ember fizikai állapotát és aktuális betegségeit. Ritka kincs ő a mi családunkra nézve, és mikor Andi lányom érdeklődött, hogy miért nem keresek háziorvost közelebb, csak néztem rá, mintha ufót látnék.
Most sincs semmi okom arra, hogy kételkedjek: a vizsgált terület nyomásérzékeny, fel vagyok fújódva, hányingeres-ájulós-elkeseredett periódusok váltogatják egymást reggel óta, teljesen munkaképtelen vagyok, már az a csökkentett mérték sem megy, ami az utóbbi napok jellemzője volt. A legmegdöbbentőbb az volt, mikor feladva a harcot a munkahelyemen kocsiba ültem, hogy hazamenjek, ám valahogy beájultam az autóban és arra riadtam, hogy lehajtottam az útpadkáról. A közlekedési tájékoztató tábla úgy öt-hat méterrel volt előttem, és én visszarántottam a kormányt. Eszembe jutott Csaba oktatása az útpadka eltérő anyagszerkezetének gumikra gyarkorolt hatásáról, mikor átkacsáztam a szembe jövő sávba - nagy nehezen stabilizáltam az autót, és hálát adtam a Teremtőnek, hogy nem volt az úton rajtam kívül senki.
Akkor hazamentem és kómás mély álmomba merültem, remélve, hogy estére elmúlik - de nem múlt el, ugyanaz a hányinger-fejfájás kombó maradt és este Robi elvitt a doktornőhöz, ahol a fenti diagnózist hallhattam.
Aztán eljött a ma reggel, és már a gyerek iskolába készítésénél éreztem, hogy ma se fog menni, hogy én dolgozzak. Elvittem iskolába, és hazajöttem, tovább alukálni, megpróbálni feldolgozni azt a sok mindent, ami az utóbbi időben történt velem, és amik miatt megint, ismét, újra halmozottan hátrányokkal teli lett az életem.
...
Azt hiszem, a talaj akkor csúszott ki végképp a lábam alól, mikor felmondták az albérletet. A következő hetek a kétségbeesés hetei voltak: az ember mindig jobbat várna, összeszorított foggal. erő felett küszködve várja - de csak rosszabb jön el.
A Daewoo is nagyon megszívatott, nincs erre jobb szó, megszívatott, november közepéig kellett hurcolnom Robit - nincs az a munkahely, ahol ennyi késést tolerálnának - új munkahely meg pláne nincs, és én sem vagyok jelenleg eléggé toleráns és lojális és nyelőképes, lévén visszaeső fekélybeteg, bár ezt akkor még nem tudtam (de erről az egészről később).
Végül utolsó pénzeimből sikerült lefoglalni a mamának a Havannán egy lakást, a bérleti díja a korábbinak majd' kétszerese lesz, de legalább van hol lakniuk Robi csajainak, nehogy valaha valami is könnyű legyen a Zéletben.
Most hétvégén kellene a Nagy Költözésnek lezajlania, de semmi részem nem vágyik arra, hogy segítsek, azt hiszem, hogy leginkább csak heverészni szeretnék és minél többet aludni, hogy addig se gondolkozzak. El is zavarom őt holnap egyedül, szerelgessen, meg küzdjön a népével, nekem a háton fekvésnél legfeljebb egy jobb programom van: ha néha oldalra fordulok.
...
Jött Érettségizett Bandika is öltönyben, lassan atyai méretű pocakjával, megtekintette rosszulléttől félholt anyját, és fejére olvasta minden, idén elkövetett hibáját, melyek ide vezettek az anyagi-fizikai csődállapothoz. Anyuci csak hallgatott, bólogatott, és azon a háromszázezren tűnődött, ami tartozást kis fiacskája felhalmozott a taxihoz jutás érdekében és amely, bár Bandika dolgozik, de nem csökken, sőt.
- Nem tudom már megmenteni, nem vagyok abban a helyzetben - jött a szomorú gondolat. (De miért is kéne, ennyi idősen már valahogy elboldogultam, ha nem is könnyen. Ahh.)
Kifejtette azt is, hogy mennyivel jobb albérletben lakni, mert ott nem romlik el a mosógép, vagy ha igen, az a főbérlő dolga - és én próbáltam elmondai neki, hogy az albérlettel az a baj, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer ne tudd kifizetni, mert mondjuk lebetegedtél, (nem kell hozzá nagy dolog, egy ilyen fekély elegendő) és máris a hajléktalanok között találod magad. Felrémlett bennem Roberto kis családja a havannai nagy ködös novemberi éjszakában zsákokkal meg dobozokkal - ó, mi szép is albérletben lakni...
A beszélgetésünk vége az volt, hogy nagy kegyesen megengedte, hogy most kicsit lazítsak (nem hiszem, hogy az Élet sok lazítást engedne, sőt..), mielőtt megint megváltom a világot, tokkal és vonóval, sarkainál fogva, amit természetszerűleg egyedül és rövid úton kell majd megtennem, ugyan hogyan máshogy, mindig ez volt a minimum követelmény velem szemben.
...
A miértek a legérdekesebbek minden ilyen eseménysorban. Itt, az én önleharcolásom történetében is.
Párkapcsolati kérdéseken túl nem látó barátnőim meggyőződéssel állították, hogy én "áldozat típus" vagyok, azért csinálom, hogy erőmön felül magamra húzom mások sorsfeladatát és beledöglök a megvalóstásába.
Első perctől nem tudtam azonosulni ezzel a megállapítással, nem vagyok én egy olyan nyünyőke - ha valaha voltam is, régesrég kinőttem belőle. Viszont jó a kérdés, hogy akkor miért is csinálom, amit csinálok, ha még örömöm sincs benne?
...
A miértre a választ Robi barátjának a felesége adta meg, tőle pedig igazán nem vártam ilyesmit, iskolázatlan, műveletlen, egyszerű lélek, ha jó szándékú is. Viszont családanya.
Mikor elővezettem neki, hogy Robival gyakorlatilag nincs szexuális életünk, hogy kedves hozzám és gyengéd, de nem kíván, és már én se őt, részben a visszautasítások, részben az egyéb gondok miatt, akkor elmondta, hogy szerinte is van egyfajta "lehúzási" szándék Robiék részéről ebben a kapcsolatban - mert az ostoba mama, Robi anyja, másról sem áradozott neki, mint arról, hogy én a gyerekeknek mit vettem, meg hová vittem őket.
Anyósomról tudjuk, hogy anyagi ügyekben nem százas, egyébként sem az a lényeg, hogy ő mit gondol - de a sztori elgondolkodtató. Lenne, ha nem jártam volna körül már ezerszer.
De megtettem. Megtettem, és arra jutottam: teljesen mindegy, hogy lehúzás vagy nem, itt olyan kötelességről van szó, ami felsőbbrendű cél - mint ilyen, szentesíti az eszközöket. Robi apa, és gondoskodnia kell a gyerekeiről, különös tekintettel a korlátos anyai gondoskodásra, ami nekik jut.
Ha kicsit szeretem (öcsém, facsiga..) akkor segítek neki ebben és megértem a szempontjait.
Ezt teszem.
A motivációm?
Nem, nem az áldozat habitus, sokkal inkább az örökös, elnyomott, már csontjaimba ivódott lelkiismeret-furdalás.
Nekem örökre kísértő és el nem múló lelkiismeret-furdalásom van, hogy rossz anya voltam.
Nem, nem a két kicsimnek voltam rossz anyja, pedig ők csak érettségiztek (egyelőre).
Hanem annak a nagynak, akinek 140 az IQ-ja. Aki külföldön jár master képzésre.
Aki szóba se áll velem.
The Princess - Tigran Petrosyan & Arambic - Monahos
Összeszorított szájjal, dacosan nézett ki a kocsi ablakán a novemberi szürkeségbe.
- Nem akarod megenni a tízórait, nem akarsz kabátot venni, nem akarsz iskolába menni, nem akarsz tanárhoz menni: mindent elutasítasz, amit mi szeretnénk. Meg kell kérdezzem: miért haragszol ránk? Mert nagyon úgy fest, hogy haragszol.
- Mert nem akarjátok figyelembe venni, hogy én hátrányból indulok!!
- Már miből gondolod ezt? Pontosan tudom, hogy hátrányból indulsz. Én nem akarom bántani anyukádat, ki-ki maga dönti el, hogy milyen életet szeretne... de mi tagadás, nagyon kiszúrt veletek, idősebbekkel. Láttam, hogy hátrányból indulsz. Azt is, hogy jóra való emberke vagy. Pontosan azért írattalak fejlesztő pedagógushoz, és azért igyekszünk a lehetőségeinkhez képest mindent megadni neked, hogy ledolgozhasd a hátrányaidat. De azt tudnod kell, hogy mint a sportban, az életben is azt jelenti a hátrányból indulás, hogy jobban kell akarnod. Neked. Helyetted nem akarhat senki, ezt sose felejtsd el.
Konok hallgatás.
- De hidd el, hogy az én dolgom sem egyszerű. Nézz körül, kérlek, a családodban. Apunak nem volt jogosítványa. Aztán nem volt autója, hogy dolgozni járhasson. Nem volt jó munkahelye, mert a kórházban nem keresett meg annyit, amennyi a megélhetésetek költsége. Mamának nincs lakása - nagy kereszt rajtunk az az albérlet fizetés, elhiheted. De másrészről, Dzseninek is kell valahol lenni, ahol nyugalma van - így találtuk ki, hogy Dzseni legyen Mamával, ők mindig is jól megvoltak, és legalább Dzseni is tud többet pihenni, közelebb van az iskola, nem kell vonatoznia. Rengeteg, rengeteg hátrányt kell lefaragnunk, annyit, hogy már lassan én kerülök hátrányba ettől a sok segítéstől. Már nagyon érzem, elhiheted. - fejeztem be aggódó hangnemben a monológot.
Az iskolánál kicsit kelletlenül, de azért kezet adott, én pedig elporoszkáltam, legújabb hátrányaimon tűnődve.
...
- Nyombélfekély - mondta a háziorvosom néhány tapogatódzó mozdulat után, és nekem eszem ágában sem volt megfellebbezni az ítéletet. Ismerem, mekkora diagnoszta, egy ránézésből megmondja az ember fizikai állapotát és aktuális betegségeit. Ritka kincs ő a mi családunkra nézve, és mikor Andi lányom érdeklődött, hogy miért nem keresek háziorvost közelebb, csak néztem rá, mintha ufót látnék.
Most sincs semmi okom arra, hogy kételkedjek: a vizsgált terület nyomásérzékeny, fel vagyok fújódva, hányingeres-ájulós-elkeseredett periódusok váltogatják egymást reggel óta, teljesen munkaképtelen vagyok, már az a csökkentett mérték sem megy, ami az utóbbi napok jellemzője volt. A legmegdöbbentőbb az volt, mikor feladva a harcot a munkahelyemen kocsiba ültem, hogy hazamenjek, ám valahogy beájultam az autóban és arra riadtam, hogy lehajtottam az útpadkáról. A közlekedési tájékoztató tábla úgy öt-hat méterrel volt előttem, és én visszarántottam a kormányt. Eszembe jutott Csaba oktatása az útpadka eltérő anyagszerkezetének gumikra gyarkorolt hatásáról, mikor átkacsáztam a szembe jövő sávba - nagy nehezen stabilizáltam az autót, és hálát adtam a Teremtőnek, hogy nem volt az úton rajtam kívül senki.
Akkor hazamentem és kómás mély álmomba merültem, remélve, hogy estére elmúlik - de nem múlt el, ugyanaz a hányinger-fejfájás kombó maradt és este Robi elvitt a doktornőhöz, ahol a fenti diagnózist hallhattam.
Aztán eljött a ma reggel, és már a gyerek iskolába készítésénél éreztem, hogy ma se fog menni, hogy én dolgozzak. Elvittem iskolába, és hazajöttem, tovább alukálni, megpróbálni feldolgozni azt a sok mindent, ami az utóbbi időben történt velem, és amik miatt megint, ismét, újra halmozottan hátrányokkal teli lett az életem.
...
Azt hiszem, a talaj akkor csúszott ki végképp a lábam alól, mikor felmondták az albérletet. A következő hetek a kétségbeesés hetei voltak: az ember mindig jobbat várna, összeszorított foggal. erő felett küszködve várja - de csak rosszabb jön el.
A Daewoo is nagyon megszívatott, nincs erre jobb szó, megszívatott, november közepéig kellett hurcolnom Robit - nincs az a munkahely, ahol ennyi késést tolerálnának - új munkahely meg pláne nincs, és én sem vagyok jelenleg eléggé toleráns és lojális és nyelőképes, lévén visszaeső fekélybeteg, bár ezt akkor még nem tudtam (de erről az egészről később).
Végül utolsó pénzeimből sikerült lefoglalni a mamának a Havannán egy lakást, a bérleti díja a korábbinak majd' kétszerese lesz, de legalább van hol lakniuk Robi csajainak, nehogy valaha valami is könnyű legyen a Zéletben.
Most hétvégén kellene a Nagy Költözésnek lezajlania, de semmi részem nem vágyik arra, hogy segítsek, azt hiszem, hogy leginkább csak heverészni szeretnék és minél többet aludni, hogy addig se gondolkozzak. El is zavarom őt holnap egyedül, szerelgessen, meg küzdjön a népével, nekem a háton fekvésnél legfeljebb egy jobb programom van: ha néha oldalra fordulok.
...
Jött Érettségizett Bandika is öltönyben, lassan atyai méretű pocakjával, megtekintette rosszulléttől félholt anyját, és fejére olvasta minden, idén elkövetett hibáját, melyek ide vezettek az anyagi-fizikai csődállapothoz. Anyuci csak hallgatott, bólogatott, és azon a háromszázezren tűnődött, ami tartozást kis fiacskája felhalmozott a taxihoz jutás érdekében és amely, bár Bandika dolgozik, de nem csökken, sőt.
- Nem tudom már megmenteni, nem vagyok abban a helyzetben - jött a szomorú gondolat. (De miért is kéne, ennyi idősen már valahogy elboldogultam, ha nem is könnyen. Ahh.)
Kifejtette azt is, hogy mennyivel jobb albérletben lakni, mert ott nem romlik el a mosógép, vagy ha igen, az a főbérlő dolga - és én próbáltam elmondai neki, hogy az albérlettel az a baj, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer ne tudd kifizetni, mert mondjuk lebetegedtél, (nem kell hozzá nagy dolog, egy ilyen fekély elegendő) és máris a hajléktalanok között találod magad. Felrémlett bennem Roberto kis családja a havannai nagy ködös novemberi éjszakában zsákokkal meg dobozokkal - ó, mi szép is albérletben lakni...
A beszélgetésünk vége az volt, hogy nagy kegyesen megengedte, hogy most kicsit lazítsak (nem hiszem, hogy az Élet sok lazítást engedne, sőt..), mielőtt megint megváltom a világot, tokkal és vonóval, sarkainál fogva, amit természetszerűleg egyedül és rövid úton kell majd megtennem, ugyan hogyan máshogy, mindig ez volt a minimum követelmény velem szemben.
...
A miértek a legérdekesebbek minden ilyen eseménysorban. Itt, az én önleharcolásom történetében is.
Párkapcsolati kérdéseken túl nem látó barátnőim meggyőződéssel állították, hogy én "áldozat típus" vagyok, azért csinálom, hogy erőmön felül magamra húzom mások sorsfeladatát és beledöglök a megvalóstásába.
Első perctől nem tudtam azonosulni ezzel a megállapítással, nem vagyok én egy olyan nyünyőke - ha valaha voltam is, régesrég kinőttem belőle. Viszont jó a kérdés, hogy akkor miért is csinálom, amit csinálok, ha még örömöm sincs benne?
...
A miértre a választ Robi barátjának a felesége adta meg, tőle pedig igazán nem vártam ilyesmit, iskolázatlan, műveletlen, egyszerű lélek, ha jó szándékú is. Viszont családanya.
Mikor elővezettem neki, hogy Robival gyakorlatilag nincs szexuális életünk, hogy kedves hozzám és gyengéd, de nem kíván, és már én se őt, részben a visszautasítások, részben az egyéb gondok miatt, akkor elmondta, hogy szerinte is van egyfajta "lehúzási" szándék Robiék részéről ebben a kapcsolatban - mert az ostoba mama, Robi anyja, másról sem áradozott neki, mint arról, hogy én a gyerekeknek mit vettem, meg hová vittem őket.
Anyósomról tudjuk, hogy anyagi ügyekben nem százas, egyébként sem az a lényeg, hogy ő mit gondol - de a sztori elgondolkodtató. Lenne, ha nem jártam volna körül már ezerszer.
De megtettem. Megtettem, és arra jutottam: teljesen mindegy, hogy lehúzás vagy nem, itt olyan kötelességről van szó, ami felsőbbrendű cél - mint ilyen, szentesíti az eszközöket. Robi apa, és gondoskodnia kell a gyerekeiről, különös tekintettel a korlátos anyai gondoskodásra, ami nekik jut.
Ha kicsit szeretem (öcsém, facsiga..) akkor segítek neki ebben és megértem a szempontjait.
Ezt teszem.
A motivációm?
Nem, nem az áldozat habitus, sokkal inkább az örökös, elnyomott, már csontjaimba ivódott lelkiismeret-furdalás.
Nekem örökre kísértő és el nem múló lelkiismeret-furdalásom van, hogy rossz anya voltam.
Nem, nem a két kicsimnek voltam rossz anyja, pedig ők csak érettségiztek (egyelőre).
Hanem annak a nagynak, akinek 140 az IQ-ja. Aki külföldön jár master képzésre.
Aki szóba se áll velem.
The Princess - Tigran Petrosyan & Arambic - Monahos
2018. november 20., kedd
Szolgálati közlemény
Ez úton értesítem minden kedves és kedvetlen olvasómat, hogy a - jóval korábban taglalt - utódkibocsátási statisztikám a tegnapi napon jelentősen emelkedett, immáron az érettségizett emberfő kibocsátásban is meghaladtam az ott idealizált szintet, amennyiben András fiam hosszas küszködés után végre abszolválta a szóbeli német érettségit kettes szinten és így az utolsó osztályzat is belekerült az éreccségi bizonyítványába. Mellékesen közben önerőből elvégzett egy csodálatos taxisképző tanfolyamot is, sőt, azt mondta, hogy így, hogy már nem kötelező, megtetszett neki a tanulás és eztán mindig fog valamit tanulni.
Kis lépés ez az emberiségnek, de hosszú lépést nekem!
(....mert megérdemlem...)
Aki szerint meg rossz anya vagyok, annak az alábbi rigmust küldeném megfontolásra:
"Aki engem b@szogat,
Kapja be a f@szomat".
Kb.
Kis lépés ez az emberiségnek, de hosszú lépést nekem!
(....mert megérdemlem...)
Aki szerint meg rossz anya vagyok, annak az alábbi rigmust küldeném megfontolásra:
"Aki engem b@szogat,
Kapja be a f@szomat".
Kb.
2018. november 2., péntek
Változásaink II.
A horvátországi tíz nap átszellőztette az agyamat és kizökkentett a hétköznapok rögvalóságából. Nyilvánvalóvá tette számomra, hogy bár legkevésbé sem szerelem amit érzek, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis fontos ez a kapcsolat nekem Róbert Gidával.
A fizikai-lelki megpróbáltatások érdekesen hatottak a szervezetemre: konkrétan teljesen kimaradt egy menstruációm, s én már nem tudtam mire vélni a dolgot, sőt, kezdtem elhinni magamról, hogy állapotos vagyok - hisz ilyen talán még sosem fordult elő velem "csak úgy".
- Nagyon nagy szeretettel vártál, biztosan az ennek az oka - foglaltam össze gyanúmat Róbert Gidának, aki szegény megrendülten állt, és halkan, bólintva, csak annyit mondott:
- Igen, hiszen még eléd is mentem.
Nagyon szerettem őt akkor ezért a megilletődésért, azért a rekedtes, mély és selymes hangszínért, mely egyébként nem is sajátja. Éreztem benne az elfogadást, bárhogyan is lesz - s ez biztonságérzetet közvetített valami meghatározhatatlan dimenzióból.
Másnapra azért inába szállt a bátorság, s megkérdezte: nem ciki-e ez. Már hogy az én koromban. Meg mit szólnának a Zemberek.
Ezt nem kellett volna, tényleg nem, s én meg is nehezteltem rá, - mert ha valami, akkor más emberek véleménye tényleg a legkevésbé sem számít egy ilyen horderejű kérdésben.
Megint megalázott ostoba vénasszonynak éreztem magam ettől az egyetlen kérdésétől - s sírva kértem ki magamnak a megnyilatkozást.
Bocsánatot kért, de a tüske ismét bennem maradt, s csak napokkal később jutottam el oda, hogy reálisan mérlegre tegyem az első és a második megnyilvánulást. Annyival zártam le a témát, hogy szerencséjére úgy hiszem, hogy mindig az első reakció az igazi, a második a túlgondolás szüleménye lehetett - ami ugyan nem jó, de bocsánatosabb, mintha ez lett volna az alapvető hozzáállása.
A Teremtő végül úgy akarta, hogy okafogyottá váljon felbuzdulásom, pedig titokban már a névadásnál tartottam.. a csalódás fokán magam is meglepődtem, még csendesen sírdogáltam is napokig - majd az egészet valamiféle klimaxos tünetnek betudva, további depresszióba estem az idő múlása fölött, fel- felidézve kedvesem ezt erősítő beszólását.
Az élet azonban ment tovább, és az elmúlt két hónapban az is bebizonyosodott, hogy még csak klimaxról sincs szó. Fáradtság, éghajlatváltozás, stressz okozhatta a szokatlan jelenséget - bármi is volt, elmúlt, minden megy tovább, még akkor is, ha egyre fáradtabb, öregebb, megtörtebb nő néz vissza rám a tükörből.
Az élet tehát ismét folytatódott a maga kerékvágásában, annak ellenére is, hogy a távolság, ami hazaérkezésemkor leomlani látszott, ismét felépült lélek és lélek között - s bár nem haragszom, de mélyen, legbelül, tudom, hogy ez már így is marad, jobb nekem az önvédelmi távolságot betartani ebben a kapcsolatban - s nem csupán érzelmek terén, de a fizikai sík bizonyos vetületeiben is.
Ezzel kapcsolatosan csodálkozva konstatáltam azt a tényt, hogy Robi megjegyzése után kissé nehezebbé vált szeretnem a gyerekeit - nyilván megvan ennek is a lélektani háttere, még akkor is, ha ők nyilvánvalóan nem tehetnek a szüleik, így az apjuk hülyeségeiről sem.
Mindenesetre azóta többet hallgatunk, mint beszélgetünk. Egyszer azt mondta az én drágaságom: sokszor jobb nem kimondani amit gondolunk, ne bántsunk fölöslegesen másokat.
Hát mi mostanában sokat hallgatunk. Már én is nagyon csendben vagyok.
De vannak gondjaink vastagon ezek felett is. Az ősz újabb próbatételeket hozott számunkra. Bár végre megvan a jogosítványa, és húszezer forintért vettünk egy csodálatos autót is (csoda, hogy megy Daewoo Nexia) de azóta sem sikerült leműszakiztatnunk, a szerelése nehézkes volt, hol idő, hol pénz hiányzott hozzá - ki kellett műteni belőle a nagyon dizájnos de teljesen szabálytalanul beszerelt sportkormányt, meg egyéb gondok is voltak vele. Most már csak el kell vinni vizsgáztatni, ez talán jövő héten meg is lesz - de mára olyan szintű fáradtság és stressz halmozódott fel bennem, hogy az idegvégződések a hátamban, csípőmben és mindenhol a bőröm alatt szúrva fájnak. Ezen a hosszú hétvégén létszükséglet lesz számomra a rekreáció.
Lelakódásomhoz nem kissé járult hozzá a tény, hogy Roberót végre eladtam gépkezelni Felsőpakonyba - és rögtön a második hónapban nem kapta meg időben a járandóságát, pont, mikor teljesen kivéreztünk a jogsiszerzés projekt meg az iskolakezdés kapcsán. Ott vádolni kezdtem magam, hogy én beszéltem rá a vállalkozói lét ingoványos talaján való lépkedésre, én leszek a felelős, ha önhibáján kívül elmerül benne..
Az a nap megviselte az idegeinket, nem csak Robiét, hanem az enyémet is. Két óra alatt megtudtuk, hogy
- Gáborka összetörte a telefonját
- Robinak még mindig nem jött meg a fizetése
- és ha ez még nem lett volna elég, felhívta a főbérlőjük, hogy szüksége van a lakásra, van hat hetük a távozásra.
Az előző néhány hónapban Robinak már nem kellett gyógyszert szednie a vérnyomására.
Másnap reggelre bevérzett a szeme, én pedig megijedtem. Hisz még csak 38 éves..
A fizetését végül megkapta, de ez a közérzetünkön nem sokat javított. A felmondott albérlet réme megülte a lelkünket. A válság tudata, bármit is teszünk, bármivel is foglalkozunk, ott van a háttérben.
Az első válságtanácskozást otthon, családkám körében tartottuk. Témája a "költözzön-e ide Robi anyja" kérdés volt.
Már a kivitelezés se lett volna egyszerű: mivel lassan kirakhatjuk a "megtelt" táblát, csak úgy ment volna a dolog, ha Andiékat lakókonténerbe költöztetem a kertben, és a szobájukat utalom ki a kedves mamának.
Andi és Gábor bele is egyeztek volna (hurrá saját ház), András viszont nem lelkesedett az ötletért - a lelkem mélyén meg is tudtam érteni a dolgot.
Azért, rágondolva az albérleti díjakra és szegény Robi teherviselő képességére (és ez már a javított verzió), beterjesztettem a dolgot a kedves mamának is.
Hát a válaszreakciót illetően.. mindenre számítottam, csak erre nem.
- Azt ne higgyétek, hogy a mama majd leköltözik valami tanyára! - fakadt ki Dzseni, mikor neki elmondtuk az ötletet, még a mamának való beterjesztés előtt.
Nyeltem egy nagyot.. kettőt.. hármat..
- Azért van annak valami elemi bája, hidd el, ha nem szólítanak fel, hogy hat hetem van a távozásra... még, ha tanya is, ahol lakok... kezdtem óvatosan, bár a lelkemben éreztem a mélységes sértettséget, mit nem enged meg ez a 14 éves kis taknyos velem szemben; nem tud helyesen írni, nem tud számolni, olvasni, fogalmatlan a világról úgy ahogy van - de ha sátorba viszem őket nyaralni a Holt-Kőröshöz horvát szálloda helyett, akkor az nem elég előkelő; pedig, bár a jóanyjáék Olaszba mentek, de csak az új gyerekeket vitték, ők meg elmentek szépen maradra - sehol nem lettek volna egész nyáron a tanyán (tanyámon) kívül, ha fel nem nyalábolom a bandát és le nem viszem legalább oda őket pár napra. De az se volt jó, ha hideget kellett enni étterem helyett: paraszt kaja - közölte, én meg nyócezret hagytam a boltban azért, hogy ezt a mondatot meghallgathassam - ez még nyáron volt, mikor egy kakaóért a világból kiszekálta szegény öccsét, mert mindig ő akar elsőnek kapni - és igen, Sanci valóban minden lében két kanál, és szeret első lenni, húsz forintos nasikat, enni és innivalókat szerez így magának, - Dzseni királynő meg a legdrágább szemüvegkeretet, iphonet, ruhákat kapott, összesen több százezer forint értékben, azért, hogy ilyen szép undok lehessen.. uff.
Szóval nagy levegő, fuvolahang, (éljen a női fegyvertár), mosoly, és a kérdés:
- Miért, Ti annyival különb körülmények közt laktok? - utaltam a sülysápi bérelt parasztházra, mely belülről talán valamelyest rendben van, de kívülről ránézésre is tré.
Némi hallgatás után mentegetőzésféle hangzott a hátsó ülésről:
- Hát neem.. nem erről van szó.. de fiatalként sokkal jobb nagyvárosban lakni, sokkal több a program, az élmény...
Ebben tulajdonképp igazat is adtam neki, bár, mikor Gáborkának elmondtam a nővére észrevételét, csendesen mosolygott maga elé és közölte:
- Dehogy is, Tb és ez a környék ilyen szempontból nagyon jó hely. Vannak erre felé érdekes programok, és a városba is hamar be lehet jutni.
Hja, neki már kezd némi fogalma kialakulni a helyi viszonyokról. És, el ne kiabáljam, de úgy néz ki, talán sikerül beilleszkednie.
No de térjünk vissza drága Anyósomra.
Mikor elővezettem neki az ötletet, hogy megkaphatná a kisszobát, nem lenne sok dolga, legfeljebb megfőzhetne néha, úgy varva Gáborkát az iskolából, csak a fejét rázta, úgy nézett rám:
- Nem, nem akarom.
...
- A családtagjaid nincsenek tisztában a saját helyzetükkel! - fújtam a tüzet Robertóra, aki mélységes egyetértéssel bólogatott.
- És igaza volt Andinak, Dzseni királynő lenéz minket. Nem akartam elhinni, de igen, ez van, lenéz. Nem tudom, mitől van ilyen nagyra magával, se írni, se olvasni, se számolni nem tud 14 éves létére. Lehet, hogy szép lány, de a szépség nem minden, sőt. Ha butasággal párosul, abból nagy bajok lehetnek. Jól ki fogják használni az életben.
És anyukád a másik fele! Mi az, hogy ő nem akar főzni az unokájára? Meg nem hajlandó odaköltözni? Én vállalnám még ezt a kényelmetlenséget is, csak hogy levegyem a terhet a válladról, ő meg nem foglalkozik vele, hogy rajtad könnyítsen...
Robi elkeseredetten hallgatott.
- Akinek ilyen családja van, annak nincs szüksége ellenségekre... - mondta.
...
- Anyu, ne foglalkozz ezzel. Az ő problémájuk, oldják meg. Te már épp eleget adtál. Hisz mióta ők vannak, sosincs pénzed. Az, hogy másokon segítesz, nem azt jelenti, hogy neked bele kell roppannod.
- Igen... igazad van, kisfiam... - néztem magam elé szomorú szemmel.
De nem nyughatok.
Már november van, két napja rendesen aludni se tudok, és megint ott tartok, ahol januárban, az Istvánnal való szakítás után: kóbor áram bolyong testem ideggúcaiban, hol itt, hol ott okozva fájdalmas-viszketős érzeteket a bőr alatt.
És senki nincs aki ezeket elsimogatná.
A fizikai-lelki megpróbáltatások érdekesen hatottak a szervezetemre: konkrétan teljesen kimaradt egy menstruációm, s én már nem tudtam mire vélni a dolgot, sőt, kezdtem elhinni magamról, hogy állapotos vagyok - hisz ilyen talán még sosem fordult elő velem "csak úgy".
- Nagyon nagy szeretettel vártál, biztosan az ennek az oka - foglaltam össze gyanúmat Róbert Gidának, aki szegény megrendülten állt, és halkan, bólintva, csak annyit mondott:
- Igen, hiszen még eléd is mentem.
Nagyon szerettem őt akkor ezért a megilletődésért, azért a rekedtes, mély és selymes hangszínért, mely egyébként nem is sajátja. Éreztem benne az elfogadást, bárhogyan is lesz - s ez biztonságérzetet közvetített valami meghatározhatatlan dimenzióból.
Másnapra azért inába szállt a bátorság, s megkérdezte: nem ciki-e ez. Már hogy az én koromban. Meg mit szólnának a Zemberek.
Ezt nem kellett volna, tényleg nem, s én meg is nehezteltem rá, - mert ha valami, akkor más emberek véleménye tényleg a legkevésbé sem számít egy ilyen horderejű kérdésben.
Megint megalázott ostoba vénasszonynak éreztem magam ettől az egyetlen kérdésétől - s sírva kértem ki magamnak a megnyilatkozást.
Bocsánatot kért, de a tüske ismét bennem maradt, s csak napokkal később jutottam el oda, hogy reálisan mérlegre tegyem az első és a második megnyilvánulást. Annyival zártam le a témát, hogy szerencséjére úgy hiszem, hogy mindig az első reakció az igazi, a második a túlgondolás szüleménye lehetett - ami ugyan nem jó, de bocsánatosabb, mintha ez lett volna az alapvető hozzáállása.
A Teremtő végül úgy akarta, hogy okafogyottá váljon felbuzdulásom, pedig titokban már a névadásnál tartottam.. a csalódás fokán magam is meglepődtem, még csendesen sírdogáltam is napokig - majd az egészet valamiféle klimaxos tünetnek betudva, további depresszióba estem az idő múlása fölött, fel- felidézve kedvesem ezt erősítő beszólását.
Az élet azonban ment tovább, és az elmúlt két hónapban az is bebizonyosodott, hogy még csak klimaxról sincs szó. Fáradtság, éghajlatváltozás, stressz okozhatta a szokatlan jelenséget - bármi is volt, elmúlt, minden megy tovább, még akkor is, ha egyre fáradtabb, öregebb, megtörtebb nő néz vissza rám a tükörből.
Az élet tehát ismét folytatódott a maga kerékvágásában, annak ellenére is, hogy a távolság, ami hazaérkezésemkor leomlani látszott, ismét felépült lélek és lélek között - s bár nem haragszom, de mélyen, legbelül, tudom, hogy ez már így is marad, jobb nekem az önvédelmi távolságot betartani ebben a kapcsolatban - s nem csupán érzelmek terén, de a fizikai sík bizonyos vetületeiben is.
Ezzel kapcsolatosan csodálkozva konstatáltam azt a tényt, hogy Robi megjegyzése után kissé nehezebbé vált szeretnem a gyerekeit - nyilván megvan ennek is a lélektani háttere, még akkor is, ha ők nyilvánvalóan nem tehetnek a szüleik, így az apjuk hülyeségeiről sem.
Mindenesetre azóta többet hallgatunk, mint beszélgetünk. Egyszer azt mondta az én drágaságom: sokszor jobb nem kimondani amit gondolunk, ne bántsunk fölöslegesen másokat.
Hát mi mostanában sokat hallgatunk. Már én is nagyon csendben vagyok.
De vannak gondjaink vastagon ezek felett is. Az ősz újabb próbatételeket hozott számunkra. Bár végre megvan a jogosítványa, és húszezer forintért vettünk egy csodálatos autót is (csoda, hogy megy Daewoo Nexia) de azóta sem sikerült leműszakiztatnunk, a szerelése nehézkes volt, hol idő, hol pénz hiányzott hozzá - ki kellett műteni belőle a nagyon dizájnos de teljesen szabálytalanul beszerelt sportkormányt, meg egyéb gondok is voltak vele. Most már csak el kell vinni vizsgáztatni, ez talán jövő héten meg is lesz - de mára olyan szintű fáradtság és stressz halmozódott fel bennem, hogy az idegvégződések a hátamban, csípőmben és mindenhol a bőröm alatt szúrva fájnak. Ezen a hosszú hétvégén létszükséglet lesz számomra a rekreáció.
Lelakódásomhoz nem kissé járult hozzá a tény, hogy Roberót végre eladtam gépkezelni Felsőpakonyba - és rögtön a második hónapban nem kapta meg időben a járandóságát, pont, mikor teljesen kivéreztünk a jogsiszerzés projekt meg az iskolakezdés kapcsán. Ott vádolni kezdtem magam, hogy én beszéltem rá a vállalkozói lét ingoványos talaján való lépkedésre, én leszek a felelős, ha önhibáján kívül elmerül benne..
Az a nap megviselte az idegeinket, nem csak Robiét, hanem az enyémet is. Két óra alatt megtudtuk, hogy
- Gáborka összetörte a telefonját
- Robinak még mindig nem jött meg a fizetése
- és ha ez még nem lett volna elég, felhívta a főbérlőjük, hogy szüksége van a lakásra, van hat hetük a távozásra.
Az előző néhány hónapban Robinak már nem kellett gyógyszert szednie a vérnyomására.
Másnap reggelre bevérzett a szeme, én pedig megijedtem. Hisz még csak 38 éves..
A fizetését végül megkapta, de ez a közérzetünkön nem sokat javított. A felmondott albérlet réme megülte a lelkünket. A válság tudata, bármit is teszünk, bármivel is foglalkozunk, ott van a háttérben.
Az első válságtanácskozást otthon, családkám körében tartottuk. Témája a "költözzön-e ide Robi anyja" kérdés volt.
Már a kivitelezés se lett volna egyszerű: mivel lassan kirakhatjuk a "megtelt" táblát, csak úgy ment volna a dolog, ha Andiékat lakókonténerbe költöztetem a kertben, és a szobájukat utalom ki a kedves mamának.
Andi és Gábor bele is egyeztek volna (hurrá saját ház), András viszont nem lelkesedett az ötletért - a lelkem mélyén meg is tudtam érteni a dolgot.
Azért, rágondolva az albérleti díjakra és szegény Robi teherviselő képességére (és ez már a javított verzió), beterjesztettem a dolgot a kedves mamának is.
Hát a válaszreakciót illetően.. mindenre számítottam, csak erre nem.
- Azt ne higgyétek, hogy a mama majd leköltözik valami tanyára! - fakadt ki Dzseni, mikor neki elmondtuk az ötletet, még a mamának való beterjesztés előtt.
Nyeltem egy nagyot.. kettőt.. hármat..
- Azért van annak valami elemi bája, hidd el, ha nem szólítanak fel, hogy hat hetem van a távozásra... még, ha tanya is, ahol lakok... kezdtem óvatosan, bár a lelkemben éreztem a mélységes sértettséget, mit nem enged meg ez a 14 éves kis taknyos velem szemben; nem tud helyesen írni, nem tud számolni, olvasni, fogalmatlan a világról úgy ahogy van - de ha sátorba viszem őket nyaralni a Holt-Kőröshöz horvát szálloda helyett, akkor az nem elég előkelő; pedig, bár a jóanyjáék Olaszba mentek, de csak az új gyerekeket vitték, ők meg elmentek szépen maradra - sehol nem lettek volna egész nyáron a tanyán (tanyámon) kívül, ha fel nem nyalábolom a bandát és le nem viszem legalább oda őket pár napra. De az se volt jó, ha hideget kellett enni étterem helyett: paraszt kaja - közölte, én meg nyócezret hagytam a boltban azért, hogy ezt a mondatot meghallgathassam - ez még nyáron volt, mikor egy kakaóért a világból kiszekálta szegény öccsét, mert mindig ő akar elsőnek kapni - és igen, Sanci valóban minden lében két kanál, és szeret első lenni, húsz forintos nasikat, enni és innivalókat szerez így magának, - Dzseni királynő meg a legdrágább szemüvegkeretet, iphonet, ruhákat kapott, összesen több százezer forint értékben, azért, hogy ilyen szép undok lehessen.. uff.
Szóval nagy levegő, fuvolahang, (éljen a női fegyvertár), mosoly, és a kérdés:
- Miért, Ti annyival különb körülmények közt laktok? - utaltam a sülysápi bérelt parasztházra, mely belülről talán valamelyest rendben van, de kívülről ránézésre is tré.
Némi hallgatás után mentegetőzésféle hangzott a hátsó ülésről:
- Hát neem.. nem erről van szó.. de fiatalként sokkal jobb nagyvárosban lakni, sokkal több a program, az élmény...
Ebben tulajdonképp igazat is adtam neki, bár, mikor Gáborkának elmondtam a nővére észrevételét, csendesen mosolygott maga elé és közölte:
- Dehogy is, Tb és ez a környék ilyen szempontból nagyon jó hely. Vannak erre felé érdekes programok, és a városba is hamar be lehet jutni.
Hja, neki már kezd némi fogalma kialakulni a helyi viszonyokról. És, el ne kiabáljam, de úgy néz ki, talán sikerül beilleszkednie.
No de térjünk vissza drága Anyósomra.
Mikor elővezettem neki az ötletet, hogy megkaphatná a kisszobát, nem lenne sok dolga, legfeljebb megfőzhetne néha, úgy varva Gáborkát az iskolából, csak a fejét rázta, úgy nézett rám:
- Nem, nem akarom.
...
- A családtagjaid nincsenek tisztában a saját helyzetükkel! - fújtam a tüzet Robertóra, aki mélységes egyetértéssel bólogatott.
- És igaza volt Andinak, Dzseni királynő lenéz minket. Nem akartam elhinni, de igen, ez van, lenéz. Nem tudom, mitől van ilyen nagyra magával, se írni, se olvasni, se számolni nem tud 14 éves létére. Lehet, hogy szép lány, de a szépség nem minden, sőt. Ha butasággal párosul, abból nagy bajok lehetnek. Jól ki fogják használni az életben.
És anyukád a másik fele! Mi az, hogy ő nem akar főzni az unokájára? Meg nem hajlandó odaköltözni? Én vállalnám még ezt a kényelmetlenséget is, csak hogy levegyem a terhet a válladról, ő meg nem foglalkozik vele, hogy rajtad könnyítsen...
Robi elkeseredetten hallgatott.
- Akinek ilyen családja van, annak nincs szüksége ellenségekre... - mondta.
...
- Anyu, ne foglalkozz ezzel. Az ő problémájuk, oldják meg. Te már épp eleget adtál. Hisz mióta ők vannak, sosincs pénzed. Az, hogy másokon segítesz, nem azt jelenti, hogy neked bele kell roppannod.
- Igen... igazad van, kisfiam... - néztem magam elé szomorú szemmel.
De nem nyughatok.
Már november van, két napja rendesen aludni se tudok, és megint ott tartok, ahol januárban, az Istvánnal való szakítás után: kóbor áram bolyong testem ideggúcaiban, hol itt, hol ott okozva fájdalmas-viszketős érzeteket a bőr alatt.
És senki nincs aki ezeket elsimogatná.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)