Hátrányban

- Tudod, Gáborkám, úgy tudom, hogy a dackorszak valamikor három éves kor körül van. Elég későn érő típus vagy a jelek szerint, hogy nálad csak most jelentkezik.
Összeszorított szájjal, dacosan nézett ki a kocsi ablakán a novemberi szürkeségbe.
- Nem akarod megenni a tízórait, nem akarsz kabátot venni, nem akarsz iskolába menni, nem akarsz tanárhoz menni: mindent elutasítasz, amit mi szeretnénk. Meg kell kérdezzem: miért haragszol ránk? Mert nagyon úgy fest, hogy haragszol.
- Mert nem akarjátok figyelembe venni, hogy én hátrányból indulok!!
- Már miből gondolod ezt? Pontosan tudom, hogy hátrányból indulsz. Én nem akarom bántani anyukádat, ki-ki maga dönti el, hogy milyen életet szeretne... de mi tagadás, nagyon kiszúrt veletek, idősebbekkel. Láttam, hogy hátrányból indulsz. Azt is, hogy jóra való emberke vagy. Pontosan azért írattalak fejlesztő pedagógushoz, és azért igyekszünk a lehetőségeinkhez képest mindent megadni neked, hogy ledolgozhasd a hátrányaidat. De azt tudnod kell, hogy mint a sportban, az életben is azt jelenti a hátrányból indulás, hogy jobban kell akarnod. Neked. Helyetted nem akarhat senki, ezt sose felejtsd el.
Konok hallgatás.
- De hidd el, hogy az én dolgom sem egyszerű. Nézz körül, kérlek, a családodban. Apunak nem volt jogosítványa. Aztán nem volt autója, hogy dolgozni járhasson. Nem volt jó munkahelye, mert a kórházban nem keresett meg annyit, amennyi a megélhetésetek költsége. Mamának nincs lakása - nagy kereszt rajtunk az az albérlet fizetés, elhiheted. De másrészről, Dzseninek is kell valahol lenni, ahol nyugalma van - így találtuk ki, hogy Dzseni legyen Mamával, ők mindig is jól megvoltak, és legalább Dzseni is tud többet pihenni, közelebb van az iskola, nem kell vonatoznia. Rengeteg, rengeteg hátrányt kell lefaragnunk, annyit, hogy már lassan én kerülök hátrányba ettől a sok segítéstől. Már nagyon érzem, elhiheted. - fejeztem be aggódó hangnemben a monológot.
Az iskolánál kicsit kelletlenül, de azért kezet adott, én pedig elporoszkáltam, legújabb hátrányaimon tűnődve.
...
- Nyombélfekély - mondta a háziorvosom néhány tapogatódzó mozdulat után, és nekem eszem ágában sem volt megfellebbezni az ítéletet. Ismerem, mekkora diagnoszta, egy ránézésből megmondja az ember fizikai állapotát és aktuális betegségeit. Ritka kincs ő a mi családunkra nézve, és mikor Andi lányom érdeklődött, hogy miért nem keresek háziorvost közelebb, csak néztem rá, mintha ufót látnék.
Most sincs semmi okom arra, hogy kételkedjek: a vizsgált terület nyomásérzékeny, fel vagyok fújódva, hányingeres-ájulós-elkeseredett periódusok váltogatják egymást reggel óta, teljesen munkaképtelen vagyok, már az a csökkentett mérték sem megy, ami az utóbbi napok jellemzője volt. A legmegdöbbentőbb az volt, mikor feladva a harcot a munkahelyemen kocsiba ültem, hogy hazamenjek, ám valahogy beájultam az autóban és arra riadtam, hogy lehajtottam az útpadkáról. A közlekedési tájékoztató tábla úgy öt-hat méterrel volt előttem, és én visszarántottam a kormányt. Eszembe jutott Csaba oktatása az útpadka eltérő anyagszerkezetének gumikra gyarkorolt hatásáról, mikor átkacsáztam a szembe jövő sávba - nagy nehezen stabilizáltam az autót, és hálát adtam a Teremtőnek, hogy nem volt az úton rajtam kívül senki.
Akkor hazamentem és kómás mély álmomba merültem, remélve, hogy estére elmúlik - de nem múlt el, ugyanaz a hányinger-fejfájás kombó maradt és este Robi elvitt a doktornőhöz, ahol a fenti diagnózist hallhattam.
Aztán eljött a ma reggel, és már a gyerek iskolába készítésénél éreztem, hogy ma se fog menni, hogy én dolgozzak. Elvittem iskolába, és hazajöttem, tovább alukálni, megpróbálni feldolgozni azt a sok mindent, ami az utóbbi időben történt velem, és amik miatt megint, ismét, újra halmozottan hátrányokkal teli lett az életem.
...
 Azt hiszem, a talaj akkor csúszott ki végképp a lábam alól, mikor felmondták az albérletet. A következő hetek a kétségbeesés hetei voltak: az ember mindig jobbat várna, összeszorított foggal. erő felett küszködve várja - de csak rosszabb jön el.
A Daewoo is nagyon megszívatott, nincs erre jobb szó, megszívatott, november közepéig kellett hurcolnom Robit - nincs az a munkahely, ahol ennyi késést tolerálnának - új munkahely meg pláne nincs, és én sem vagyok jelenleg eléggé toleráns és lojális és nyelőképes, lévén visszaeső fekélybeteg, bár ezt akkor még nem tudtam (de erről az egészről később).
Végül utolsó pénzeimből sikerült lefoglalni a mamának a Havannán egy lakást, a bérleti díja a korábbinak majd' kétszerese lesz, de legalább van hol lakniuk Robi csajainak, nehogy valaha valami is könnyű legyen a Zéletben.
Most hétvégén kellene a Nagy Költözésnek lezajlania, de semmi részem nem vágyik arra, hogy segítsek, azt hiszem, hogy leginkább csak heverészni szeretnék és minél többet aludni, hogy addig se gondolkozzak. El is zavarom őt holnap egyedül, szerelgessen, meg küzdjön a népével, nekem a háton fekvésnél legfeljebb egy jobb programom van: ha néha oldalra fordulok.
...
Jött Érettségizett Bandika is öltönyben, lassan atyai méretű pocakjával, megtekintette rosszulléttől félholt anyját, és fejére olvasta minden, idén elkövetett hibáját, melyek ide vezettek az anyagi-fizikai csődállapothoz. Anyuci csak hallgatott, bólogatott, és azon a háromszázezren tűnődött, ami tartozást kis fiacskája felhalmozott a taxihoz jutás érdekében és amely, bár Bandika dolgozik,  de nem csökken, sőt.
- Nem tudom már megmenteni, nem vagyok abban a helyzetben - jött a szomorú gondolat. (De miért is kéne, ennyi idősen már valahogy elboldogultam, ha nem is könnyen. Ahh.)
Kifejtette azt is, hogy mennyivel jobb albérletben lakni, mert ott nem romlik el a mosógép, vagy ha igen, az a főbérlő dolga - és én próbáltam elmondai neki, hogy az albérlettel az a baj, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer ne tudd kifizetni, mert mondjuk lebetegedtél, (nem kell hozzá nagy dolog, egy ilyen fekély elegendő) és máris a hajléktalanok között találod magad. Felrémlett bennem Roberto kis családja a havannai nagy ködös novemberi éjszakában zsákokkal meg dobozokkal - ó, mi szép is albérletben lakni...
A beszélgetésünk vége az volt, hogy nagy kegyesen megengedte, hogy most kicsit lazítsak (nem hiszem, hogy az Élet sok lazítást engedne, sőt..), mielőtt megint megváltom a világot, tokkal és vonóval, sarkainál fogva, amit természetszerűleg egyedül és rövid úton kell majd megtennem, ugyan hogyan máshogy, mindig ez volt a minimum követelmény velem szemben.
...
A miértek a legérdekesebbek minden ilyen eseménysorban. Itt, az én önleharcolásom történetében is.
Párkapcsolati kérdéseken túl nem látó barátnőim meggyőződéssel állították, hogy én "áldozat típus" vagyok, azért csinálom, hogy erőmön felül magamra húzom mások sorsfeladatát és beledöglök a megvalóstásába.
Első perctől nem tudtam azonosulni ezzel a megállapítással, nem vagyok én egy olyan nyünyőke - ha valaha voltam is, régesrég kinőttem belőle. Viszont jó a kérdés, hogy akkor miért is csinálom, amit csinálok, ha még örömöm sincs benne?
...
A miértre a választ Robi barátjának a felesége adta meg, tőle pedig igazán nem vártam ilyesmit, iskolázatlan, műveletlen, egyszerű lélek, ha jó szándékú is. Viszont családanya.
Mikor elővezettem neki, hogy Robival gyakorlatilag nincs szexuális életünk, hogy kedves hozzám és gyengéd, de nem kíván, és már én se őt, részben a visszautasítások, részben az egyéb gondok miatt, akkor elmondta, hogy szerinte is van egyfajta "lehúzási" szándék Robiék részéről ebben a kapcsolatban - mert az ostoba mama, Robi anyja, másról sem áradozott neki, mint arról, hogy én a gyerekeknek mit vettem, meg hová vittem őket.
Anyósomról tudjuk, hogy anyagi ügyekben nem százas, egyébként sem az a lényeg, hogy ő mit gondol - de a sztori elgondolkodtató. Lenne, ha nem jártam volna körül már ezerszer.
De megtettem. Megtettem, és arra jutottam: teljesen mindegy, hogy lehúzás vagy nem, itt olyan kötelességről van szó, ami felsőbbrendű cél - mint ilyen, szentesíti az eszközöket. Robi apa, és gondoskodnia kell a gyerekeiről, különös tekintettel a korlátos anyai gondoskodásra, ami nekik jut.
Ha kicsit szeretem (öcsém, facsiga..) akkor segítek neki ebben és megértem a szempontjait.
Ezt teszem.
A motivációm?
Nem, nem az áldozat habitus, sokkal inkább az örökös, elnyomott, már csontjaimba ivódott lelkiismeret-furdalás.
Nekem örökre kísértő és el nem múló lelkiismeret-furdalásom van, hogy rossz anya voltam.
Nem, nem a két kicsimnek voltam rossz anyja, pedig ők csak érettségiztek (egyelőre).
Hanem annak a nagynak, akinek 140 az IQ-ja. Aki külföldön jár master képzésre.
Aki szóba se áll velem.


The Princess - Tigran Petrosyan & Arambic - Monahos