Kérdőjelek

Nem tudom, hogy is kezdjem... komoly probléma lépett fel az életemben, azt hiszem.
Illetve, nyilván komoly, mert azt hiszem róla, hogy komoly. Így működik a Tudatalatti.
Tudjuk, a "probléma" szó szinonimája a "lehetőség". Hát most itt próbálom kihámozni belőle, hogy mik is a lehetőségeim. Ha sikerül. Nem úgy tűnik.
Menjünk csak vissza a boldog békeidőkig a szálak felfejtésében..
Kezdődött azzal, hogy Szúróslevelűvel nagyon szerettem együtt dolgozni. Sose lettünk barátok, benne megvan az a képesség, hogy "helyén kezelje" az embereket, - ezt egy, az enyémnél nagyobb egóval rendelkező ember nem is biztos, hogy elviselte volna. Velem szerencséje volt: elég értelmes vagyok ahhoz, hogy minden feladatot elvégezzek, amit kiadott, és elég szerény ahhoz, hogy beérjem azzal a hellyel, amit kijelölt számomra.
Egyébként nem volt azzal a helykijelöléssel a világon semmi baj. Sőt. Visszasírom azokat az időket, amikor volt saját hatásköröm.
Most nem az Ügynökségnél végzett munkámról akarok beszélni, ott ezek a dolgok a mai napig is megvannak, ha (objektív okokból) leépülőben is.
A problémával az új munkahely(eim)en szembesültem.
Engem az utóbbi tíz-egynéhány évben elkényeztetett az élet.
Megszoktam, hogy a főnökeim okosak, határozottak és (viszonylag) nyíltak. Elmondják az elvárásaikat és ha elvégzem a munkámat, cserébe kapok (némi) erkölcsi megbecsülést és mozgásteret.
Ehhez képest Csinifiúéknál kerültem először olyan furcsa helyzetbe, hogy a főnökömnek rendelt hölgy
1.) beteg volt, amikor a céghez kerültem, emésztési gondokkal küzdött (epeműtét, érzitek az analógiát?)
2.) mikor újra dolgozni kezdett, nem volt velem a legcsekélyebb mértékig sem elfogadó (nem lepődök meg rajta, hogy nagy ezoizé, a legezóbb izék szoktak a legönzőbbek lenni, nekik már ideológiájuk is van erre by szeresd magad, más se fog szeretni).
3.) Nem mondta meg, mi a gondja velem
4.) a végén kiderült, de csak a legvégén, hogy egyfajta kompetencia problémája húzódhatott meg a háttérben. Istenem, tényleg hülye helyzet, mikor a beosztottnak több osztálya van mint a főnöknek, de mit tehetek én erről?
No, itt már, főleg a kommunikációs problémák kumulálódása idején (nem igazán lehetett vele beszélni - eleinte én hittem azt, hogy nem vagyok eléggé kommunikatív, legalábbis ez így jött vissza Csinitől - de később jobban figyeltem és rájöttem, hogy utálja, ha hozzá szólok, pedig én sosem voltam bántó - fordítva ugyanez már nem mondható el) - szóval itt már erős nosztalgiáim ébredtek az iránt az alá-fölé rendeltségi viszony iránt, melyben olyan jól elvoltam évekig, a szabad hatáskörrel és a hozzá tartozó felelősséggel egyetemben.
No meg a tudattal, hogy van egy jó főnököm, akire mindig számíthatok.
Mikor felcsillant a váltás lehetősége, örömmel kaptam a lehetőségen, hiszen nem csupán jövedelmezőbbnek, de néhány egyéb szempont miatt is kedvezőbbnek tűnt az új lehetőség.
Az is. Lenne.
Igen ám...
...mióta az új cégnél vagyok, mindösszesen egyszer láttam a főnökasszonyomat, aki táppénzen van, emésztési gondokkal küzd...
...telefonon nem lehet elérni, ha emailben felteszek neki egy kérdést, nem válaszol...
...ha megcsinálok valamit, párhuzamosan, távoli eléréssel ő is megcsinálja, ahelyett, hogy leellenőrizné az enyémet és elmondaná a véleményét róla... vagy megosztanánk a munkát... vagy bármi...
...általában véve nem tudom a hatáskörömet és felelősségemet, hogy mi a lósz@rnak vagyok én itt, és meg sem tudom beszélni vele.

Kezd valahogy olyan de ja vu érzésem lenni. Na de hogy ezt kétszer egymás után így dobja a gép, az már kicsit erős.

Ha az ember kétszer kerül ugyanabba a szituációba, akkor meg kell vizsgálni, mit akar neki az élet tanítani ezekkel a helyzetekkel.
Érdekes, de az agyam erre a kérdésre az "üvegplafon" szót dobta ki. (Tudjuk, milyen a viszonyom az üvegplafonjaimhoz - különben nem lennének üvegplafonok).

- Üvegplafon, ez egy üvegplafon. Riválist látnak benned, azért az ellenérzés. De Te nem tudsz ezekkel a szituációkkal mit kezdeni. Sosem lesz belőled igazi főnök. Emlékezz vissza, a saját gyerekeidnek sem tudtál parancsolni.

Köpni-nyelni nem tudtam, ahogy a fedélzeti számítógép ontotta ezt az elemzést. Túlságosan, elszomorítóan igaznak találtam.

De közben azt is éreztem, hogy ha ebben igaza is van a Kapu Őrének, azért az önálló munkavégzést, a vele járó szabadsággal és felelősséggel már túlságosan megszoktam. Konkrétan annyira, hogy fáj, ha kiskorúnak néznek.
Én igazából nem akarok senki pozíciójára törni, csak értelmes munkát akarok végezni normális, toleráns emberek között. Nem kört négyszögesíteni duplán készített bevallásokkal, mert ez az agyhalál netovábbja.
Ja, és azt hiszem, hogy nem szeretnék tisztán-pusztán adatrögzítőként sem funkcionálni. Minden könyvviteli munkából az adatbevitelt kedvelem a legkevésbé. Nem is vagyok túl jó benne, mindig elrögzítek valamit.
Meg különben is, teljesen értelmetlen az a helyzet, hogy egy jól menő vállalkozásnál nincs semmiféle rendszerintegráció, excelben tartanak nyilván mindent, meg különböző, egymással nem igazán kommunikáló rendszerekben. Mindent háromszor kell feldolgozni emiatt.
Hát... biztos jó gazdasági vezetőjük van... vagy ne gonoszkodjak?
Tudom, speciális ez a tevékenység annyira, hogy ne legyen egyszerű megtalálni a megfelelő informatikai megoldást. De még az általános részek sincsenek integrálva.. a legcsekélyebb mértékben sem. Szállítóexcel, vevőexcel. Bex@rás. Szegény anyám irkálgatott pénzügyesként nagy könyvbe ÁFA analitikákat kézzel. Avagy vissza a középkorba, éljenek a 70-es évek.

Közben jelentkezett Szúróslevelű, hogy mégiscsak lenne az a másik hely - tulajdonképpen arra számítottam először, ez csak közbe jött - és hogy jó lenne ha megnézném.
Tulajdonképpen ott nem csak a jövedelem, hanem az egyéb feltételek is messzebb lennének az ideálistól, mint itt.
Ezzel együtt, a mai duplán csinált ÁFA bevallás nagyon elgondolkoztatott. Meg néhány egyéb dolog, amit az egyetlen, még meglévő kolléganőtől hallottam.
Lehet, hogy mégse kellett volna csípőből nemet mondanom nekik? De hát már olyan régen ment a huzavona, hogy kellek, vagy nem kellek.
Nem tudom, mit kellene tennem.

Közben eszembe jutott az a másik bölcsesség is, hogy egy szituációt úgy lehet a legjobban megoldani, ha fölé emelkedünk.

- Nem veled van baja, hanem a szituációval - mondta sokat megélt új kolléganőm, és ebben alighanem igaza van.

Hogyan lehet úgy fölé emelkedni egy helyzetnek, ha az ember nem is akart abban részt venni? Önhibáján kívül került bele?

Mit is kellene csinálnom?

A legborzasztóbb az, hogy testi-lelki fáradt vagyok már ettől a sok tortúrától. Már lassan eljutok odáig, hogy embereket se akarok látni.

Legszívesebben kivennék az élettől egy hónap szabit.

Ha lehetne.

Takarékoskodj a hőenergiával :D

A Hangnak mindig igaza van!

Csoda volt, hogy csütörtökön sikerült megúsznom a kellemetlen beszélgetést. Jó, a csodára kicsit én is rásegítettem némi taktikával.
"Á, nem fontos, ráér holnap"- legyintettem mosolyogva arra a felvetésre, hogy lejár a szerződésem és meg kellene újítani. Közben látványosan güzültem - már kissé azzal a szándékkal is, hogy majd úgy adjak át mindent, hogy ne legyen semmi elmaradás.
Nem, nekem nem volt fontos a megújítás, Ki időt nyer, életet nyer - tartja a régi mondás.

"Rafkós vagy!"- mondta a karácsonyi bulin a Farkas, és én eleinte kissé megbántottnak is éreztem magam. Aztán végiggondoltam, hogyan vívtam vele egyszer három hónapig az idegek háborúját a fizetésemelési kérelmem miatt, amit látni is utált, de nem tudott sehol belekötni.. végül beadta a derekát. Vagy ilyesmi.
Szerettem érte, na. Megküzdöttünk rendesen. :)
Tehát, tulajdonképpen, tényleg tudok rafkós lenni. Bár az is tény, hogy a rafkóimmal igyekszem nem bántani másokat.
- Nekem nincs negyven millióm - mutattam körbe akkor válaszul, és valóban. (Azért ne sirassatok... de annyi tényleg nincs. Talán a szűk fele, ha jól összeszámolok mindent és elfelejtem a hiteleket. És van hozzá három gyerekem. A gazdagság nem itt kezdődik, higgyétek el.))

Tehát az időhúzás taktikáját választottam csütörtökön, és sikerrel jártam. Kora délután el is rohantam az irodából, nehogy véletlenül mégis beszélgetni kelljen. Inkább kiültem a Margit hídhoz a parkba kötni, mielőtt a megbeszélésre indultam volna.
Ott persze megtalált egy kisebbségi nőszemély. Mikor megtudta, hogy a lányomnak kötök, egyből kerekedett neki is egy lánya, aki rögtön meghalt, aztán ő is öngyilkos akart lenni, mert a párja is meghalt, sőt, hirtelen felindulásból lett két halott fia is hirtelen (itt már kicsit untam a haláleseteket), egy beteg anyja, egy alkoholista apja, ő maga meg hajléktalan is lett hirtelen (kissé közönséges volt, de ápolt, tehát nem a közeli híd alól jött - de ezen már az eddigiek után felesleges lett volna fennakadni).
Hümmögtem, nem foglalkoztam vele. Eltökéltem, hogy nem befolyásolhatja a hangulatomat: a nap süt, a nyár szép, a kellemetlen beszélgetést megúsztam, a fontosra pedig összeszedett állapotban megyek..
Aztán elkezdte mondani, hogy volt a turiban, és pár száz forintért milyen szép ruhák vannak ott, de neki annyija sincs.
- Én sem költök magamra - mondtam mosolyogva, és ez végre hatott. Végignézett rajtam, és rájött, hogy a saját magam horgolta szoknya és szütyő mellett csak egy olcsó fehér ujjatlan póló és egy kopottas balerinacipő van rajtam.
Hirtelen nagyon melege lett és az árnyékba húzódott.
Én meg csak kötöttem tovább, befelé mosolyogva.
A Butthák már csak ilyenek. :)
...
Pénteken reggel nagyon furcsán ébredtem. Egyrészt, nehezen tudtam túllépni az álmomon - halványan rémlik, hogy Andit baleset érte benne - de már az ébredéskor tudtam, hogy a cigány asszony hülye dumája miatt képződött ez az álom.
De jóformán még végig se gondolhattam, mert ezzel a gondolattal párhuzamosan, egy másik dimenzióban, felülről, ahogy szokott, megszólalt a Hang.
- Vigyázz, hogy ne sérülj! - mondta.
Határozott, gyors, pontos utasítás volt, megdöbbenni se volt időm jóformán.
Az agyam azonnal elejtette az álom fonalát és elindult az új csapásirányon.
Azt éreztem, hogy nem úszhatom meg tovább a beszélgetést. Az előző napokban még úgy gondoltam, hogy majd ha oda jutunk, elmondom, mi vezetett a döntésemhez. Hogy hány, és milyen jellegű sérülést kaptam ez alatt a néhány hónap alatt. Hogy visszavágok legalább egyszer az elszenvedett sérelmek miatt. Aljasul és hátulról, de hiszen az se volt szép, amit kaptam.
De a mondat más megvilágításba helyezett mindent.
Sérülni csak az tud, aki harcol. Harcolni csak az tud, aki leereszkedik a csatatérre.
"Felül maradok" - határoztam el.
Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz.
...
"Istenem, milyen szép férfi. Hogy lehet egy pasi ötvenen túl is ennyire jóképű? Nem is jóképű, több annál. Kimondottan szép." - futott át az agyamon, mikor leültem Csinifiúval szemben. Nem lehetett nem elgyönyörködni benne. De a mélázás nem tartott sokáig, tudtam, hogy cselekednem kell, magamhoz ragadni a szót.
- Mielőtt belekezdünk, kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Szeretném, ha beavatnál a terveidbe. Lesz-e mostanában bővülés, munka, létszám tekintetében?
A nemleges választ követően egy levegővel elmondtam neki, hogy kaptam egy megkeresést, és valószínűleg igent fogok rá mondani, mert az ajánlat jobb, mint amit ő tudna most itt adni.
Nem tértem ki rá, hogy ha nem történnek a munkatársai részéről azok az események, amelyek megtörténtek, valószínűleg sosem panaszkodok a megfelelő fórumon, és ha nem panaszkodok, sosem kapok ilyen jellegű megkeresést ("Mondd meg, mennyiért akarsz dolgozni" - még ezt se mondták nekem soha...).
Végül is, a múltkorokban volt itt valamelyes eszmefuttatás a szándékról meg a történésről. Ami velem történt, az egy felém irányuló rossz szándék, ami végül is jól sült el - így is tekinthetjük. Felfoghatjuk úgy is, hogy nem voltam a helyemen. és a sors adott lökést, hogy tovább haladjak abba az irányba, amerre a valódi utam visz.
Tulajdonképpen hálás lehetek a rossz szándéknak, hiszen megakadályozta, hogy megrekedjek egy olyan szinten, ami nem nekem való.
...Csinifiú nem erre számított. Láttam, hogy lángvörös lett az arca. Neki is megvolt a maga elképzelése erről a beszélgetésről - hát nem az a verzió, de még csak hasonló se lett.
Egy lendülettel vázoltam neki, hogy szerintem ennek a cégnek a könyvelése nemhogy nem nyolc, de még csak nem is hatórás feladat, napi két-három óra bőven elég rá (ez egyébként igaz), és tettem egy ennek megfelelő ajánlatot azzal, hogy a munka kész lesz, de ne várja tőlem hogy itt ücsörögjek.

Ha őszinte akarok lenni, az ajánlatot nem azért tettem, mert ez az összeg különösebben osztana vagy szorozna az - újra tervezett - büdzsémben.
Csak és kizárólag azért tettem, mert megsajnáltam, ahogy ott ült, lángvörösen, leforrázva - és arra gondoltam, hogy legyen legalább annyi kárpótlása, hogy választhat. Hogy érezze, hogy ő döntött valamiben. Tekinthetjük egy gesztusnak irányába, hisz vele sose volt bajom - bár van az a mondás, hogy madarat tolláról, embert barátjáról.
...
Mindenesetre nem sérültem, sőt, átrúgtam a labdát az ellenfél térfelére, lelki füleimmel szinte hallottam, ahogy ott pattog, próbálja kidekázni (mert rafkós vagyok, tudjuk).
Ennek megfelelő hangulatban telt a délután is, miután Morgónak elmeséltem a történéseket, nagy vidáman nekiálltam bankkivonatokat lefűzni. Felszabadult voltam és elővigyázatlan. Meg is lett a böjtje: egy meglobogtatott papírlap éle belement a szemem sarkába. Égetett, viszketett, fájt - teljesen kimerültem tőle, abba kellett hagynom a munkát.

De csak magamat okolhattam ezért is.

Hiszen a Hang figyelmeztetett...


U.i.: ma tájékoztatott arról, hogy milyen döntést hozott. Nem az a furcsa, hogy velem nem akar együtt dolgozni - ezt megérteném. De azt mondta, hogy neki nyolc órás pénzügyi asszisztensre van szüksége, nem könyvelőre. Illetve, könyvelőre majd csak középtávon. Nincs közöm hozzá, de szerintem ez teljes csőd. Van pénzügyese, nem kedvelem különösebben az illetőt, de jól dolgozik. Minek belőle még egy? Nincs itt annyi pénzügy. Viszont egy pénzügyi asszisztens hogyan fog bért számfejteni, könyvelni; járulékot bevallani, ÁFA bevallást készíteni, tárgyi eszközöket, vegyes tételeket könyvelni... Mindegy. Végül is, ez tényleg nem az én bajom. Én biztos könyvelőt keresnék - bár ennyi pénzért azt nem hiszem, hogy találna. Ha meg többet fog érte fizetni, mint amennyiért én vállaltam volna, az is az ő nettó... nem írom le. Végül is, van, akinek az Isten kívülre adta, amit adott, és van olyan is, akinek belülre.

Hála Istennek, Sorsnak, Karmának, Teremtésnek, vagy minek nevezzem - ez már nem az én dolgom.