Kérdőjelek

Nem tudom, hogy is kezdjem... komoly probléma lépett fel az életemben, azt hiszem.
Illetve, nyilván komoly, mert azt hiszem róla, hogy komoly. Így működik a Tudatalatti.
Tudjuk, a "probléma" szó szinonimája a "lehetőség". Hát most itt próbálom kihámozni belőle, hogy mik is a lehetőségeim. Ha sikerül. Nem úgy tűnik.
Menjünk csak vissza a boldog békeidőkig a szálak felfejtésében..
Kezdődött azzal, hogy Szúróslevelűvel nagyon szerettem együtt dolgozni. Sose lettünk barátok, benne megvan az a képesség, hogy "helyén kezelje" az embereket, - ezt egy, az enyémnél nagyobb egóval rendelkező ember nem is biztos, hogy elviselte volna. Velem szerencséje volt: elég értelmes vagyok ahhoz, hogy minden feladatot elvégezzek, amit kiadott, és elég szerény ahhoz, hogy beérjem azzal a hellyel, amit kijelölt számomra.
Egyébként nem volt azzal a helykijelöléssel a világon semmi baj. Sőt. Visszasírom azokat az időket, amikor volt saját hatásköröm.
Most nem az Ügynökségnél végzett munkámról akarok beszélni, ott ezek a dolgok a mai napig is megvannak, ha (objektív okokból) leépülőben is.
A problémával az új munkahely(eim)en szembesültem.
Engem az utóbbi tíz-egynéhány évben elkényeztetett az élet.
Megszoktam, hogy a főnökeim okosak, határozottak és (viszonylag) nyíltak. Elmondják az elvárásaikat és ha elvégzem a munkámat, cserébe kapok (némi) erkölcsi megbecsülést és mozgásteret.
Ehhez képest Csinifiúéknál kerültem először olyan furcsa helyzetbe, hogy a főnökömnek rendelt hölgy
1.) beteg volt, amikor a céghez kerültem, emésztési gondokkal küzdött (epeműtét, érzitek az analógiát?)
2.) mikor újra dolgozni kezdett, nem volt velem a legcsekélyebb mértékig sem elfogadó (nem lepődök meg rajta, hogy nagy ezoizé, a legezóbb izék szoktak a legönzőbbek lenni, nekik már ideológiájuk is van erre by szeresd magad, más se fog szeretni).
3.) Nem mondta meg, mi a gondja velem
4.) a végén kiderült, de csak a legvégén, hogy egyfajta kompetencia problémája húzódhatott meg a háttérben. Istenem, tényleg hülye helyzet, mikor a beosztottnak több osztálya van mint a főnöknek, de mit tehetek én erről?
No, itt már, főleg a kommunikációs problémák kumulálódása idején (nem igazán lehetett vele beszélni - eleinte én hittem azt, hogy nem vagyok eléggé kommunikatív, legalábbis ez így jött vissza Csinitől - de később jobban figyeltem és rájöttem, hogy utálja, ha hozzá szólok, pedig én sosem voltam bántó - fordítva ugyanez már nem mondható el) - szóval itt már erős nosztalgiáim ébredtek az iránt az alá-fölé rendeltségi viszony iránt, melyben olyan jól elvoltam évekig, a szabad hatáskörrel és a hozzá tartozó felelősséggel egyetemben.
No meg a tudattal, hogy van egy jó főnököm, akire mindig számíthatok.
Mikor felcsillant a váltás lehetősége, örömmel kaptam a lehetőségen, hiszen nem csupán jövedelmezőbbnek, de néhány egyéb szempont miatt is kedvezőbbnek tűnt az új lehetőség.
Az is. Lenne.
Igen ám...
...mióta az új cégnél vagyok, mindösszesen egyszer láttam a főnökasszonyomat, aki táppénzen van, emésztési gondokkal küzd...
...telefonon nem lehet elérni, ha emailben felteszek neki egy kérdést, nem válaszol...
...ha megcsinálok valamit, párhuzamosan, távoli eléréssel ő is megcsinálja, ahelyett, hogy leellenőrizné az enyémet és elmondaná a véleményét róla... vagy megosztanánk a munkát... vagy bármi...
...általában véve nem tudom a hatáskörömet és felelősségemet, hogy mi a lósz@rnak vagyok én itt, és meg sem tudom beszélni vele.

Kezd valahogy olyan de ja vu érzésem lenni. Na de hogy ezt kétszer egymás után így dobja a gép, az már kicsit erős.

Ha az ember kétszer kerül ugyanabba a szituációba, akkor meg kell vizsgálni, mit akar neki az élet tanítani ezekkel a helyzetekkel.
Érdekes, de az agyam erre a kérdésre az "üvegplafon" szót dobta ki. (Tudjuk, milyen a viszonyom az üvegplafonjaimhoz - különben nem lennének üvegplafonok).

- Üvegplafon, ez egy üvegplafon. Riválist látnak benned, azért az ellenérzés. De Te nem tudsz ezekkel a szituációkkal mit kezdeni. Sosem lesz belőled igazi főnök. Emlékezz vissza, a saját gyerekeidnek sem tudtál parancsolni.

Köpni-nyelni nem tudtam, ahogy a fedélzeti számítógép ontotta ezt az elemzést. Túlságosan, elszomorítóan igaznak találtam.

De közben azt is éreztem, hogy ha ebben igaza is van a Kapu Őrének, azért az önálló munkavégzést, a vele járó szabadsággal és felelősséggel már túlságosan megszoktam. Konkrétan annyira, hogy fáj, ha kiskorúnak néznek.
Én igazából nem akarok senki pozíciójára törni, csak értelmes munkát akarok végezni normális, toleráns emberek között. Nem kört négyszögesíteni duplán készített bevallásokkal, mert ez az agyhalál netovábbja.
Ja, és azt hiszem, hogy nem szeretnék tisztán-pusztán adatrögzítőként sem funkcionálni. Minden könyvviteli munkából az adatbevitelt kedvelem a legkevésbé. Nem is vagyok túl jó benne, mindig elrögzítek valamit.
Meg különben is, teljesen értelmetlen az a helyzet, hogy egy jól menő vállalkozásnál nincs semmiféle rendszerintegráció, excelben tartanak nyilván mindent, meg különböző, egymással nem igazán kommunikáló rendszerekben. Mindent háromszor kell feldolgozni emiatt.
Hát... biztos jó gazdasági vezetőjük van... vagy ne gonoszkodjak?
Tudom, speciális ez a tevékenység annyira, hogy ne legyen egyszerű megtalálni a megfelelő informatikai megoldást. De még az általános részek sincsenek integrálva.. a legcsekélyebb mértékben sem. Szállítóexcel, vevőexcel. Bex@rás. Szegény anyám irkálgatott pénzügyesként nagy könyvbe ÁFA analitikákat kézzel. Avagy vissza a középkorba, éljenek a 70-es évek.

Közben jelentkezett Szúróslevelű, hogy mégiscsak lenne az a másik hely - tulajdonképpen arra számítottam először, ez csak közbe jött - és hogy jó lenne ha megnézném.
Tulajdonképpen ott nem csak a jövedelem, hanem az egyéb feltételek is messzebb lennének az ideálistól, mint itt.
Ezzel együtt, a mai duplán csinált ÁFA bevallás nagyon elgondolkoztatott. Meg néhány egyéb dolog, amit az egyetlen, még meglévő kolléganőtől hallottam.
Lehet, hogy mégse kellett volna csípőből nemet mondanom nekik? De hát már olyan régen ment a huzavona, hogy kellek, vagy nem kellek.
Nem tudom, mit kellene tennem.

Közben eszembe jutott az a másik bölcsesség is, hogy egy szituációt úgy lehet a legjobban megoldani, ha fölé emelkedünk.

- Nem veled van baja, hanem a szituációval - mondta sokat megélt új kolléganőm, és ebben alighanem igaza van.

Hogyan lehet úgy fölé emelkedni egy helyzetnek, ha az ember nem is akart abban részt venni? Önhibáján kívül került bele?

Mit is kellene csinálnom?

A legborzasztóbb az, hogy testi-lelki fáradt vagyok már ettől a sok tortúrától. Már lassan eljutok odáig, hogy embereket se akarok látni.

Legszívesebben kivennék az élettől egy hónap szabit.

Ha lehetne.