2026. augusztus 28., péntek

Jóvátétel

 - Nem, nem, nem! Nem érdekel, ha visszaszáll rám, igenis, látni akarom nyomorultan, szenvedni! Amit velem csinált, azok után megérdemli! És én is, igenis, megérdemlem, hogy végignézzem! Igen, tudom, hogy utána visszaszáll a fejemre, és én is meg fogom szenvedni... nem érdekel. Szenvedtem már eleget, ezt is ki fogom bírni. De előtte látnom kell az ő szenvedését! 

Szavaim lángoltak a dühtől és a fájdalomtól, és Segítőm, szegény, a telefon túlsó oldalán, egyre inkább elborzadt attól, hogy miféle karmát is teremtek én magamnak ezzel.

Utána még sokat magyaráztam; ő beszélt az ősökről, előző életekről, hogy mi van akkor, ha ez az egész egy előző életbeli karma levezeklése a részemről; ha én, vagy valamelyik felmenőm rosszat tett neki, vagy valamelyik felmenőjének, és ezért kaptam most mindezt a rettenetes csapást a nyakamba; hogy megbűnhődjek úgy istenesen. De minél többet beszélt, annál inkább úgy éreztem, hogy egy fal emelkedik közém és a mondatai közé, hallottam, hogy valamit beszél, de a szavak eltompultak és értelmüket vesztették, és bennem egyre csak az motoszkált: nem, én semmit nem követtem el sem ellene, sem a családja ellen, sem most, sem előző életeimben. 

Elmondtam Segítőmnek, hogy az ő nagyapját az ÁVH-sok megkínozták, ő emiatt a családi karma miatt kreál osztályharcot még a kutyászatból is; és az is igaz, hogy az én szegény néhai nagybátyám (róla írtam már korábban, ő lett öngyilkos, és ő ült mellém az autóban amikor elkeseredetten száguldoztam az M7-esen fiatalasszony koromban, miszerint "nem érdemes"..) a Kádár-korszakban a kémelhárítás, hírszerzés kötelékében ezredesi rangban tevékenykedett - de elmondtam azt is, hogy én nem vagyok felelős a nagybátyám életéért, tévedéseiért; magamban pedig arra gondoltam, hogy ha követett is el bármi rosszat szerencsétlen életében (én erről nem vagyok meggyőződve) akkor az öngyilkossággal bőségesen megbűnhődött érte.

Az is felrémlett bennem, hogy bizony, én Édesanyám világnézetét szívtam magamba az anyatejjel is; aki azt mondta, hogy "tudod, kislányom, ha akkor nem söprik le a padlásokat, nem veszik el a javakat - sok esetben erőszakkal is sajnos - akkor a városban rengeteg ember halt volna éhen; köztük ártatlan gyermekek is; és igen, rossz volt, amit cselekedtek, de az még rosszabb lett volna, ha ezt hagyják" - s azt is tőle tudom, természetesen nem elbagatellizálva az 56-os (forradalom? ellenforradalom?) részt vevőinek szenvedéseit; és nem kisebbítve a túlzott megtorlást alkalmazók bűneit - hogy igyekeztek a lehető legkevesebbre szűkíteni a retorzió volumenét is. Ezért valami olyan is kiesett a számon, miszerint "akkoriban sem vittek el minden gazdag embert az ÁVH-sok megverni pusztán azért, mert valamicske vagyona volt; nyilván tennie is kellett azért valamit a kedves nagypapának, hogy így bánjanak vele..."

Aztán, a beszélgetés hatására, egyszer csak megjelentek előttem a legszebb magyar családnév bitórtokosai: apai ági felmenőim halvány emléke. Nagyapám, magas, szép szál ember, hortobágyi gúnyában; öreganyám, feketébe öltözött, töpörödött öregasszony, aki valóban nem volt egy meleg szívű nagymama - legalábbis számomra semmiképp. Mégis: hozzám tartoznak, az enyéim ők is, kulákságukkal, a föld és a jószág ismeretével, szeretetével. Őket kérdeztem meg hirtelen; mint az események elszenvedőit; mint nem ellenoldali feleket.

Nagyapám, aki Apám testvéreivel állt ott, csak megbökte a kalapját, és annyit kérdezett:

"És... hogyan bánt a jószággal...?"

"Hát... ivartalanítani akarta őket, meg kivonta a tenyésztésből, ellehetetlenítette, hogy kölykeik legyenek..."

"Szóval bántotta őket." - folytatta nagyapám, fekete-fehér fotó volt az egész, pásztorbot, cifraszűr, nagykalap; mint egy hetvenes évekbeli, NSZK turistáknak szóló reklám; egy szál gabona a szájban, ahogy néha Édesapámtól is láttam.

"Aki a jószágot bántja, az rossz ember" - tett igazságot, és ennek az igazságnak semmi köze nem volt sem jobb-, sem baloldalhoz; ez a föld és a jószág igazsága volt, egyszerű, tiszta és indulatmentes.

Abban a pillanatban tudtam, hogy igazam van. Ez a nő, hiába harcos, már régen letért a sárga útról; és ezt bárhogyan is próbálja érzelemmel fűtött politikába csomagolni, a tényeken a legkevésbé sem változtat.

- Aphiémi... tudod, szeretném én elérni ezt az állapotot. Egy csomó trauma volt már az életemben, és bárki is bántott, egy idő után le tudtam zárni, tovább lépni. Elengedni, elfeledni, nem gondolni rá... de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, ahhoz az kell, hogy jelen életemre már ne legyen hatással. De sajnos, még mindig nem tartunk ott. Még most sem tenyészthetek.

Valamennyit még beszélgettünk - Segítőm csüggedt volt, és lassan el is köszönt "Legyen minden úgy, ahogyan Neked a legjobb"; de a tagadás, és Nagyapám igazsága még napokig velem maradt.

Mindenesetre megpróbáltam meditálni, meditációs zenéket hallgatni... és egyszer csak ott találtam magamat a Lélektemplomomban. Nem akartam menni, de valaki nagyon erősen hívott.

A nagybátyám volt az. Egyetlen gyertya pislákoló fénye világította meg a sötétséget; fekete-fehér volt minden; ő is, a tér is homályba veszett körülötte.

- Kérni szeretnék tőled valamit - mondta, és kissé megemelte a kezét, melyben egy nagy koszorút tartott.

- Arra szeretnélek kérni, hogy vidd el ezt a koszorút neki - mutatott a tér túlsó vége felé, ahol egy kisebb, pomopmos kötött sapkát és télikabátot viselő, kisebb, csizmás, fekete-fehér alak derengett fel.

- Vidd el neki, és kérlek, kérj tőle bocsánatot a nevemben.

- Miért nem teszed meg te magad? - kérdeztem vissza kelletlenül.

- Mert tőlem nem fogadja el - hajtotta le a fejét a nagybátyám.

És akkor, bár nem akartam, de a Szeretet elindította a kezemet, átvettem a koszorút, odamentem a háttal álló alakhoz, a lábához tettem a koszorút, és - félig még meghajolva - annyit mondtam: "Bocsánatot kérek a nagybátyám nevében".

Nagyon kelletlenül tettem, a hideg futkosott a hátamon... és volt is oka.

Az alak hátranézett a válla felett, és felnevetett. 

A szemei helyén csak szürkés derengés, üres lyuk volt. Rémülten ugrottam hátra: "Ez egy zombi..".

 Ettől persze még jobban nevetett. Nem tudtam másra gondolni, csak arra: ennek az alaknak nincs létjogosultsága, nem szabad, hogy éljen... egy másodpercig szinte pánikban voltam, persze ő hangosan nevetett; majd - hála a három évnek, amíg rendszeresen jártam Segítőmhöz - eszembe jutott a varázsmondat:

"Tűnj el innen! Változz fénnyé, szeretetté! Most!"

Ebben a pillanatban az alak feloszlott, a tér kivilágosodott. Láttam amint pára formájában felszáll, és rövidesen éreztem az arcomon a megkönnyebbülést adó, kicsapódó esőt.

Úgy ébredtem e révületből, mint aki hatalmas munkát végzett el.

...

Úgy értesültem, hogy egyfelől bizonyos tevékenységek forráshiány miatt nem lesznek elvégezve melyek elvégzendőek lennének; másfelől viszont bizonyos okiratok pedig el lesznek fogadva melyek elfogadandóak lennének.

Még egy hét sem telt el a nagy munka elvégzése óta, és máris változik a kaleidoszkóp.


2026. augusztus 7., péntek

Téveteg

A rekkenő hőségben ájultan hajoltak a száraz fűszálak a lépkedő nőalak bokája elé, szinte kérve, hogy taposson rájuk, vessen véget a szenvedésnek.
A nő nem nézett rájuk. Lassú, tétova léptekkel botorkált a perzselő égbolt alatt; útjának sem célja, sem iránya, sem értékelhető sebessége nem volt. A kietlen lapályon sehol egy üde folt, sehol egy hívogató domb, vagy legalább bucka. Még egy árva fa sem, amelynek árnyékában meghúzódhatott volna.
Lábát égette a forró por; szemét szárította a kegyetlen napsütés. Jártányi ereje fogytán volt.
Már egy ideje nem akart semmit... semmit.
Néha felvillantak elméjében alakok... élethelyzetek... érzelmek... 
Mindenhonnan csak a kritikát, a megvetést, a kiűzetést, az elárulást, jobb esetben csak elhanyagolást érezte.
Végignézett élete szép színes vásznán, mennyi ember, mennyi helyzet... mennyi nagy csalatkozás.
Néha a dac még megkeményítette a lépteit, és akkor tovább haladt pár métert - aztán, kifáradva a nagy erőfeszítéstől, ismét csak botorkált és lézengett.
Néha üvöltött a semmibe, néha sírt - aztán eszelős módra nevetett, közben megint megtett pár lépést.
Meggyőződés nélkül, csak megszokásból. Megtehette - senki nem kérdezte meg tőle: miért? Biztosan jól vagy?
De már ezt sem bánta.
Eljött az este, vele az enyhet adó sötét. Lefeküdt a porba megpihenni. Elalvás előtt néha arra gondolt: milyen egyszerű lenne többet nem felébredni.
Milyen egyszerű... és végleges.
Reggel a nap első sugarai ébresztették. A hajnal enyhébb óráiban haladt egy keveset az úton, ami nem tudni, honnan jön, merre vezet, és miért kell rajta menni akkor is, ha nem akar.
Nem érzett éhséget, szomjúságot... csak ment, tántorogva, nap nap után; körülötte fakó, kietlen, a kegyetlen Nap által felperzselt táj.

- Hová mész, miért mész, vándor? Nem akarsz végre megpihenni? Hisz semmi nem sikerült, amit elterveztél. Semmi, amit valóban akartál. Senki nincs veled az úton. Alig van jártányi erőd.
 Hová mész már, minek? Egyre nehezebben rakod a tagjaidat. Jobb lenne megpihenni, nem érzed?
... a vándor lassan visszanézett a kérdezőre. Szemében hűvös üresség csillogott.

- Megpihenni...? Köszönöm... nem. Még nem lehet. Az olyan... olyan... végleges. - mondta, az utolsó szót furcsa nyomatékkal. Majd visszafordult, és újra elkezdte a lábait egymás után rakni a forró porba, egyiket a másik után, mindig egyiket a másik után.