Jó ideje már, hogy Segítőm szelíd unszolására, de saját magam miatt is, próbálom megkeresni, mi is lenne az én utam, így ötvenen túl.
Ezzel sok dolgom van; rengeteg korlátot kellett legyőznöm, míg eljutottam a jelenlegi tudati állapotba. Kezdődik az akadályoztatás azzal az ellentéttel, mely az Anyám által nekem szánt szakma és valódi természetem között feszül immáron több, mint három évtizede; az ehhez kapcsolódó, engem megtörő tapasztalások (figyeljünk oda, hogy ez is a támogatással, támasszal, első síkkal összefüggésben álló mondat, nem véletlenül); majd Anyám odavágott mondata, hogy "Attól még írhattál volna"; az én válaszreacióm erre valamiféle kétségbeesett, mentegetődző szűkölés volt, mellyel hárítani próbáltam ez irányú felelősségemet; arra hivatkozva, hogy a megfelelés (egy valódi természetemnek nem komfortos, rám kényszerített úton) túl sok szellemi energiát vont ki belőlem ahhoz, hogy még erre is legyen erőm, a család bővített újratermelésével kapcsolatos feladatokról nem is beszélve - de ez tulajdonképp ismételten csak a felelősség áthárítása, mint ahogy ezt általában tettem, Anyám vonatkozásában különösen.
Voltak stációi ennek az útnak, Gabi és az ő Kreatív Terve; igen, ez egy nagyon szép kifejezése annak a katyvasznak, mikor az embernek halványlila vezérgőze sincs arról, hogy VALÓJÁBAN mit szeretne tenni az életével.
Az elménk rendkívüli mértékben meg tudja nehezíteni a dolgunkat, igen. Én például rendszeresen kínoztam magam az alábbi képpel:
Egy síkság közepéről indulok. A földdarab egyik végén távol hegyek látszanak; s én arra szeretnék menni, de rákényszerítenek külső erők, hogy elinduljak a másik irányba, a végeláthatatlan síkságon. Perzsel a nap, sehol árnyék; sivatagra hajló, szikes a táj; és én csak megyek, megyek, már alig vonszolom magam... már a hegyek csúcsa is eltűnőben van a horizonton. Évtizedek óta megyek ebbe az irányba, a tevék kitartásával. Közben megöregedtem, elhagyott az erőm is...
És akkor valaki az írói csoportban, aminek ismeretlen okokból a - passzív - tagja vagyok, azt mondta, hogy forduljak meg. Csak így egyszerűen.
És akkor kitört bennem a hiszti. Vinnyogva zokogtam - befelé. Hiszen hogyan fordulhatnék meg? Hogyan lehet ilyen tanácsot adni, ráadásul ilyen könnyedre véve az egész kérdést? Hát nem látja, mennyi ideje jövök erre, és mennyire messze kerültek a hegyek? Egy élet volt, mire elértem ide, a sivatag közepére, nincs még egy életem, hogy visszaporoszkáljak a kiindulópontra, majd onnan nekivágjak újra a hegyek felé... Nincs még egy életem, ebben az életben bizonyosan nem - vágott földhöz saját múlandóságom és az eltelt Idő kérlelhetetlen rögvalósága.
A padlóban az a jó, hogy az egy biztos pont, bármikor magához ölel, ha elesel; s én ott fetrengve, szomorú mosollyal mantráztam újra és újra elmeszüleményemet, az idő fenti paradoxonját.
Ezek a gondolatok kiválóan alkalmasak voltak tehát arra, hogy Roberto hozzáállásán túl és attól függetlenül is fokozzák a bennem lévő negatív erők hatásfokát - láttuk, milyen eredményesek tudnak lenni ezek az energiák; engem például majdnem hazavágtak.
Hála Segítőmnek és a progeszteronnak, erről már lassan múlt időben beszélhetünk.
A következő gondolat, mely fészket vert az elmémben, már kissé vidámabb volt, bár a kiút még mindig nem látszott. De legalább színek voltak felfedezhetők az energetikájában; nem csupán a szürke és fekete gomolygott a gondolatok felett, hanem megvillanni látszott némi narancs és piros.
A gondolat valahogy így hangzott:
Azért nem merek rálépni a vágyott Útra, mert egyszerűen nem vagyok eléggé tehetséges.
Illetve... én nagyon tehetséges vagyok, szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre, ezt sokszor így éltem meg) szerteágazó tehetséget kaptam a Teremtőtől, számos dolog van, melyben meg tudom élni a kreatív önkifejezésemet, a fényképezéstől a kézimunkázáson át az agyagozásig; sőt, akár a könyvelésben is - szóval mindenhez kaptam tehetséget - egy kicsit.
De olyan nagyon átütő tehetségem vajon van-e? És mit lehet ezzel a sok kicsivel kezdeni? Sok kicsi sokra megy - tartja a mondás, de vajon tényleg így van-e?
Magamban arra gondoltam ebben az időszakban, hogy sokkal szerencsésebb, ha valakinek egyetlen dologhoz van tehetsége, ám az kimagasló.
A helyzet javulásának jeleként egyre többször forgattam az elmémben a Michelangelo életével és munkásságával kapcsolatos ismeretanyagot; sőt, a "polihisztor" kifejezés is felmerült, bár eleinte elhessegettem, annyira ellentétben állt azzal az önsajnálati energiával, amelyet Anyám észrevételére adtam válaszreakcióként.
El kellett még telnie néhány hétnek, mire ki tudtam mondani és le tudtam írni:
"Anyámnak igaza volt!"
Most itt tartok ebben a kérdésben; s az az érdekes, hogy új perspektívát kaptam a beismeréstől; mintha kissé felülről látnám az életemet.
"Ne a vállalkozásodban dolgozz, hanem a vállalkozásodon" - mondják a guruk; de ugye tudjuk, hogy az egész élet egyetlen vállalkozás?
A jelen perspektívám alkalmas arra, hogy ezt a gondolatiságot megvalósítsam, - el is kezdtem dolgozni rajta, bár a vállalkozásomban történő munkavégzés folyamatosan gátakat szab fizikai síkon a folyamatnak - de végül is ez is a fejlődés egy fázisa, ezen át kell vergődni; olyan ez, mint egy folyóban úszni, nagy a sodrás, de látszik a túlpart, át kell érni és pont.
Meditációban láttam egy széles, egyenes, aszfaltozott utat, mely a - nem túl távoli - hegyek felé vezet; két oldalán gyönyörű érett gabonatáblákkal, s közben átjárt a birtoklás büszke érzése.
Ezt akarom! - fészkelt belém ott és akkor az érzés.
...
Ebben az időszakban nagyon komoly teremtő energiákat küld az Univerzum, használjátok ki. Nincs ideje a pihenésnek, hiába van nyár (érdekes módon ezt sok ügyfelem is érzi.)
