Talán egy hónapja, hogy rendszeresen járok Segítőmhöz. Regeteg dolog változott meg azóta, elsősorban bennem - de ennek hatására mintha a világ is változni kezdene.
Legalábbis úgy érzem.
Sok, sok mantrázás, elengedés, gyökerek megerősítése és energetikai kezelés után, a múlt hét vége felé, végre elkezdtem hinni a gyógyulás lehetőségében. Eljutottam oda, hogy megérdemlem, hogy teljesítsem az élettervemet, azt, amiért leszülettem erre a Földre - s az még további 30-35 évet igénybe kell, hogy vegyen. Én nem az a fajta vagyok aki rövid távra szerződik, sose voltam olyan.
De még ennek a hitek a felerősödésénél is nagyob csoda, amit fizikai síkon éltem át. Szenvedő, rettegő méhemet hetekig babusgattam gondolataimmal, energiaáramlásokkal, gyógykezelésekkel. Leírhatatlan az érzés, ahogy bele-bele hasított a félelem.. A vizualizációk, melyek a gyógyítására, megnyugtatására szolgálnak. A tisztító vizualizációk. S a végén a felismerés: az energia áramlás elakadása a műtéti hegek miatt, melyet nagyon finom mozdulatokkal, gondolatokkal lehetett csak kisimítani.
Szavakkal nehezen körbeírható ez a belső út.
S aztán eljött a szombat reggel. Felültem az ágyon, és az első gondolatom az volt: "Egészséges vagyok!"
Nem akartam hinni magamnak. Újra és újra végigfuttattam az állapotjelzőket (Segítőm "szkennelés"-ek mondja, mikor beszélget velünk kezelés, vagy mantra előtt, - azt hiszem, hogy midannyian gyakran futtatunk ilyen programokat saját fizikai állapotunk ellenőrzésére, ha ez nem is teljesen tudatos), és az eredmény mindig negatív volt. "Egészséges vagy!" - jött a test érintett régiójából a visszaigazolás. A méhem kisebb, békés; a petefészkek rendben, a renitens jobb oldali is megnyugodva, békésen ringatózik a hozzá küldött türkiz-arany gondolati energiaminőségben.
- Akkor minek kell nekem ez az egész? - mufurckodtam végig a következő két napot, a közelgő műtétre gondolva, melyhez első perctől semmi kedvem nem volt, mióta a doki belengette nekem; gyógyítandó rákbeteg kishúgát - bennem. (Mert az ember néha óhatatlanul is családállít foglalkozáskörében elkövetve is.)
Eljött a 29-e reggel; Segítőm előzőleg elmondta, hogy ez egy hatalmas teremtő energetikájú nap; jobbat nem is lehetett volna választani egy hipp-hopp egészségügyi küretre; - ezzel vígasztalva magamat és nyugtatgatva a méhemet (már a méhszájseb valaha jól ismert, de rég elfelejtett tüneteit kezdtem magamon érezni a beavatkozás gondolatára is) megjelentem a kórházban kis táska, nagy táska, laptop stb. teljes menetfelszerelésben.
Az egy dolog hogy maszkot kellett felvenni; az már kicsit kellemetlenebb, hogy Andikám nem jöhetett fel velem, egyedül cipeltem a rettenetes táskákat a nőgyógyászati osztályra.
A csúcs ott fogadott.
- Hát maga mit keres itt? - kérdezték azok, akiknek addigra már aggódnia kellett volna késlekedésem miatt.
Eltáncoltam hogyizé, itt nekem ma egészségügyi küret, meg szövettani mintavétel, meghogyishíjják mikor kivagdosnak az emberből darabkákat csak mert...
- Covid tesztje van?
- Miért? Azt nem maguk csinálják? - néztem vissza bambán.
- ...de mindegy is - folytatta a nővér.
- Mi már ilyen beavatkozást nem csinálunk a Covid miatt. Általában nem szerencsés most ilyet csinálni... nagyon fontos?
- Nekem ugyan nem - gondoltam magamban, de azért megmutattam Dokikám műleírását.
- Hát, azért, ha a doktor úr szerint kell ilyesmi, akkor csak meg kellene csináltatni. Jelentkezzen a Rókusban, adok egy telefonszámot - segédkezett a nővér, és én szelíden tűrtem, hogy ellásson telefonszámokkal - abban a biztos tudatban, hogy kisebb fajta világvégének kell ahhoz bekövetkeznie, hogy én bármelyiket is felhívjam. Méghogy Rókus. Én budai lány vagyok, ha meg kell dögleni, azt is Budán.
...
- Úgy döntöttem, hogy egészséges vagyok! - vigyorogtam Morgóra, akinek láttam, hogy az agyára mentem a jelenséggel, az előbb mondtam el neki, hogy magasabb az a francos tumormarker is abban a nyüves leletben; és hogy nem fogadott a kórház - és ezek után nem átallok ilyet vetíteni, ez szélesvásznúbb, mint István egynémely szövege volt; mindezt mosolyogva, boldogan, szemmel láthatóan ragyogva az életkedvtől - láttam a tanácstalanságot rajta, sőt tapasztaltam is, mert a szokásos pikírt csipkelődések elmaradtak.
De tudom, hogy ha valaki, hát ő tényleg izgul értem.
...
A Mérleg, természeténél fogva, kényesen ügyel arra, hogy a két serpenyője egyensúlyban legyen.
Az egyik serpenyő a Hit.
A másik a Bizonyosság.
Bizonyosnak kell lennem abban, hogy véglegesen és teljesen meggyógyultam, és soha nem jönnek vissza ezek a rettegett kórállapotok - ezek a gondolatok zakatoltak bennem; s egy meditáció során jött a furcsa kérdés:
- A belőlem kioperált daganat 90%-ban hormonérzékeny volt. Ezt a női létemmel, nemiségemmel kapcsolatos megélések, rossz tapasztalatok, a petefészek hibás működése táplálták.
Nem mondom, hogy ezen a területen mindent feltártunk, ami lelki szinten hozzájárulhatott a kialakuláshoz - de haladunk, érezhetően haladunk. S mindenképp ez a dolog könnyebbik része.
De a 90% nem lett volna a 10% nélkül.
Mi az a 10%? Miből áll? Hová vezet vissza? Mit kell még helyre tenni, mi ez az ismeretlen faktor?
Címszavak jöttek válaszul, mindössze címszavak.
- Csontok, csontvelő
- Vérképző rendszer
- Ősök
Egy részét értem, persze - a vérképző- és csontrendszerem mindig is problémás volt. A csotok, ízületek betegségre való hajlamát és a kék ínebelhártya genetikai összefüggéseit az itt sok évvel ezelőtt ecsetelt íriszdiagnosztikai lelet már pontosan összefoglalta - Anyámtól örököltem ezt a hajlamot, ínbelhártyástól, a korán megmutatkozó ízületi- és csontfájdalmak, osteroporózis hajlam egész rendszerével. a meg a Kékséges Aurával.
Gyermek- és fiatal koromban a haematológia is előszeretettel vizsgálódott a belőlem rendszeresen ismeretlen helyre távozó vas és vörösvértestek okán, - majd megfogható szervi eltérést nem találván, rendszeresen egészségesnek minősített.
Az is vagyok napi 350 mg vasszulfát elfogyasztását követően. (Másoknak ez vasszulfát nélkül sikerül, de hát Istenem, én ilyen magas vasfelhaszálású életforma vagyok.)
Azért látjuk, valami mégse egyértelmű ebben az egészben. A mellrák is egy vashiányos periódusban keletkezett bennem. És hogy keverednek ide az ősök? (Modjuk egyet már az előbb én magam is nevesítettem, mint állapotom egyik "előidézőjét".)
Kissé zavarosan adhattam elő ezt az egészet Segítőmnek, aki érdekes dolgot mondott mindezek után.
A lényeg számomra annyi volt, hogy úgyis az agyunk irányít minden szervi működést, testi biokémiai folyamatot - s ha az agyukat sikerül úgy programoznuk, hogy szerveink működése egészséges és harmnikus legyen, akkor mindez nem is lényeges. Agyunk pontosan tudja hol és hogyan avatkozzon be a szabályozásba annak érdekében, hogy a folyamatok a legoptimálisabban haladjanak az egészség megőrzésével.
Tehát a legfontosabb az agy "meggyógyítása".
Erről eszembe jutott az a sok furcsaság, amit az agyam körül tapasztaltam a kezelések során.
Az a váratlan érzés például, az első kezelésnél: még jóformán el sem kezdett dolgozni rajtam Segítőm, máris úgy éreztem, hogy valami mitha húúúzná a kisagy területét.
Ez az érzés azta is elő-előjön; de azóta társultak hozzá más érzetek is - például, a tobozmirigy aktiválásához kapcsolódó vizualizációnál az az érzés, hogy a fejemben egy lufi növekszik, és feszít. Ez az egyik kezelésen annyira erőteljes volt, hogy lényem belsejét gőgicsélő kisgyerekké változtatta - nagy erőfeszítésembe került nyugton feküdni, mikor legszívesebben magzatpózban, lábaimat hashoz húzva nyöszörögtem volna.
Legújabban pedig a fülkörnyéki, fül mögötti területek kezdtek el az energetikai kezelés hatására "beindulni", sőt, a jobb oldal kifejezetten húúúúz kifelé ilyenkor. (Gyerekkoromban rengetegszer szúrták fel a fülem, talán ez az oka; vagy a pajzsmirigy "jelez" így, nem tudom).
Visszataláltam fiatal korom gyógyitalához, a cickafark fű főzethez is - az én jobb petefészkemben nem először diagnosztizálnak cisztát. András fiam születéséhez kötődik bennem az élmény - úgy szoktam rá gondolni, mint ebben is "más" gyerekemre. András - azt hiszem, egyedüliként - a jobb oldali, betegebb (töröl, töröl, töröl) több törődést igénylő petefészkemből származik.
Mielőtt hülyének néztek, hogy ezt nő nem tudhatja, el kell mondanom, hogy abban a ciklusban, mikor Andriska végül is megfogant - nos, pont akkor voltam ultrahang vizsgálaton, mert fájt a hasam. A jobb oldal, igen, nekem általában az a "több törődést igénylő" oldalam.
Akkor is hűhót csaptak körülöttem, mint most - mekkora ciszta van ezen a petefészken, jajmileszmost! - én meg nekiálltam Anyám javaslatára literszám inni a cickafark teát; s mire mindezekkel elkészültem, hoppá, ott figyelt Andriska a méhemben, ciszta sehol.
Hozzáteszem, hogy az sem volt egyszerű fogantatás, hiszen én nem akartam őt, az apja erőltette - bevallottam ezt már neki és bocsánatot is kértem tőle, de az a trauma sem múlt el nyilván nyomtalanul sem rajta, sem rajtam - a születésén is meglátszott... de ez egy másik történet.
Nos tehát, az ősök és a vérképző rendszer problematikája az, aminek az irányába célszerű tovább mélyítenem a megismerés állomásait, azt hiszem.
Ami az elengedést és a fogadalmak feloldását illeti; nos, nem állok túl jól, legalábbis ami Forradalmárt illeti.
Az egyik meditációban, mikor az elengedésnél és feloldásnál tartottunk, váratlanul megjelent előttem; és én rájöttem, hogy nincs kedvem feloldani a fogadalmamat, amit Neki tettem; s hogy alapvetően ő sem akarja feloldani a fogadalmat, amit nekem tett, hiába itt minden elengedő-feloldó szent szöveg. S melegséget éreztem, meg valami megnyugvást, hogy ez nem lehet rossz.
Viszont azt sem szeretné, ha ez a kötelék szorosabb lenne.
- Jó ez így Neked? Így, messziről? Megengeded, hogy szeresselek?
Mosolyogva bólintott, s ez aznap estére elég is volt nekem a jókedvhez.
Sandra: Everlasting love
Ez a szám kavarodott elő a fejemben az élmény hatására; alig vártam, hogy az autóban hazafelé meghallgassam párszor. Közben azért beugrott nekem DC mesterem tanítása: érezz, de figyeld is meg magad közben kívülről..
DC jó tanárom volt, s rövid idő múlva felleltem az analógiát jelenlegi lelkesedésem és azok között az évek között, amiket úgy vegetáltam át, hogy közben a lelkem a rossz párkapcsolatom csalódottságát feledtetendő évekig tartó rajongó szerelmet vizualizált nekem Attila és közém - melynek bűvköréből ő sem vonhatta ki magát; melynek következménye végül az a borzalmasan fájó búcsúeste és az öccse irántam érzett elemi utálatának megtapasztalása lett.
Itt tovább folytattam elmélkedésemet, és eljutottam arra a pontra, hogy valószínűleg az apácák viszonya Jézushoz az, amely mintául szolgál rajongásaimhoz; s hogy tulajdonképp ezzel az erővel imádhatnám akár őt is; semmivel nem értelmetlenebb az sem, mint emezek. Talán annyiban előnyös a plátói szerelem jézusi megélése, hogy nem korlátozza a másik felet; míg egy jelenben létező személyre ezek az energiák (visszagondolva Attila viselkedésére akkoriban, el kell ismernem, hogy így van) komolyan hathatnak a tudatalatti szintjén.
Egy elhunyt iránt pedig... nos igen, erre is láttunk mintát, Csaba rajongását Teca iránt. Mondjuk úgy... ez sem volt túl egészséges történet.
De a jézusi szerelem gondolata nem lelkesített fel különösebben - nem tudom, miért.
Nagyon egy rugóra jár az agyunk Segítőmmel; többször volt már olyan megtapasztalásom, hogy meditációban az általam előzőleg bejárt gondolati mintákat ismételtük/vittük tovább anélkül, hogy beszéltünk volna róla.
Ebből a legszemléletesebb az volt, mikor én - azon a bizonyos 29-én, miután műtét helyett munkahelyi továbbképzésben részesültem - egy energiahullám hatására úgy meditáltam, hogy kézrátétellel gyógyítottam bizonyos pontokat a testemen; majd aznap este ugyanez a gondolati elem előjött a csoportos meditációban is (pedig nem szokott része lenni); én pedig csodálkoztam, hogy ez az információ honnan jött vajon?...
Ezek után nem annyira meglepő, hogy a szombati családállításon Jézus és a feltétel nélküli szeretet megtapasztalása volt az egyik téma. Szóba került a kereszthalál is, és felrémlett Jeróval folytatott magvas beszélgetésünk a tárgyban; szerencsére nem erőltettük ezt a vonalat - inkább feltűnt a gyógyító, tanító emberi lény, a Mester, aki fehér gyolcsba öltözötten, kezét áldásra emelve néz le a megtévedt barikákra egy barokk rámából; feje körül enyhe dicsfény; de lehet hogy csak a lemenő nap utolsó sugarai csillannak meg tincsein. Mindenesetre szerethető személyiség, ez kétségtelen.
- Nekem nincs bajom Jézussal - vonszoltam ki magam a játéktérre, és Segítőm magában mosolygott a mondatban lévő kelletlenség hallatára.
A játék nehéz volt. Nem álltam ugyan ellen a jézusi szeretetnek, de mondjuk így: viszonylag szűk sávon voltam befogadó ezekre az energiákra; semmiképp nem éltem át olyan katarzist, melyet segítőnk; s mintha az egész olyan bizonytalanságot keltene bennem - mint amilyen hozzáállásom a hithez és nem hithez; no meg általában a világ dolgaihoz.
No meg és legfőképpen: önmagamhoz, saját szerethetőségemhez.
Mérleg, annak mindig két serpenyője van. Hit, és kétkedés.
Hit, és vágy a megszerzett bizonyosságra - talán így valamivel szebb, bár a lényeg ugyanaz.
...
Láttam Segítőmön, hogy kissé rosszul esett neki amit mondtam.
- Ez... ezt nem annyira jó hallani. Te tudod, persze, de mégis... Mintha... mintha mégsem hinnél, vagy nem eléggé.
Be kellett látnom, igaza van.
Mégis meg kell szereznem a bizonyosságot állapotom felől, ha nem is olyan drasztikus módszerekkel, mint Dokikám javasolta.
Jövő hét végére - talán - okosabb leszek afelől, hogy mindezeket a változásokat a racionalitás világa észlelni tudja-e, illetve hogyan minősíti.
Legyen nekem a legjobb, még annál is jobb, mint amit el tudok képzelni.
Így legyen, mert így van.
Megtörtént, megtörtént, megtörtént.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
