A svájci szál

 Kedves Naplóm!

Ma a Facebookon posztolgatva a generációk közötti különbségekről, ismét eszembe jutott az a nap, mikor András fiam a tetőről lejőve (épp javították a barátjával) közölte, hogy ezt most abba kell hagyniuk, mert ki kell ugraniuk Svájcba, ugyanis a barátja kollégája lerohadt autóval és műszki menteni kell. Mindezt olyan természetességgel mondta, mint aki a sarki közértbe indul kenyérért; s egészen a mai napig ennek a töténetnek sokkal inkább voltam a generációs különbségek, a millenáris generáció multikulti szemléletet tükröző részével elfoglalva (mertbezzegamikorosztályunkmégaBalatonraiscsakegyévbenegyszer, kéthétkészülésután..) mint a célország mibenlétével.

Azoban, mivel kisfiam néhány hete elkezdte külföldi munkavállalói karrierjét; s - minő véletlen - ez éppen Svájcban történik, az országnév életünkben történő időszakos ismétlődése mellett nem lehet már elmenni szó nélkül.

Mert kezdődött az egész azzal, hogy szegény Anyukámnak hiába írogatta Ernest, hogy "meine liebe Magdalena..", a család nyomására ezekre a levelekre nem lehetett pozitív válaszokkal megfelelni; bár Ernest is tetszett Mamának; de a bátyja akkor már a nagy cucializmusban valakinek számított, meg amúgy is, a vasfüggöny az vasfüggöny; akkoriban még nem volt rajta repedés - annak a szétrobbantása a mi generációnk feladata volt. A miénk, akik a "változás szelét" elhoztuk; hogy aztán gyerekeink a tetőről lejőve kiugorhassanak Svájcba.

Na igen. Svájc.

"Meine liebe Magdalena" sosem kapta meg a vasfüggöny túloldalára szakadt rokonoktól a neki járó örökséget, a hatezer svájci frankot; ami hozzám más úton, más módon, de mégis eljutott, nem kevés bonyodalmat és galibát okozva az életemben... erről annak idején írtam is, aki régi olvasóm, tudja ezt. 

Egyszer volt egy révülésem az egyik energiakezelés alatt. A saját, mostani lányom nagyanyja voltam abban az életemben, amibe akkor kaptam egy pillanatnyi betekintést. Öreg, aszott és ráncos voltam, sokkal aszottabb és öregebb is, mint a mostani életemben. Sötétkék sok szoknyás ruha volt rajtam, bernásfekete kendő és hasonló vastag harisnya. Az unokám, velem szemben, világító szőke haját két copfba fogta. Mindkettőnkön svábos viselet volt, rajta is. Előttünk, az apró, fatáblás ablakszem alatt, nagy faasztal. A kis ablakon kitekintve, napsütötte, hegyes-völgyes tavaszi tájat láttam, lepkékkel, virágokkal. 

Azt hittem, hogy Németország valamely részén vagyunk; de már nem vagyok benne bizonyos, hogy Németországban vagy Svájcban volt ez... mindenesetre talán az 1700-as években lehetett, vagy még korábban, és németül beszéltünk. Nagyon osztottam az észt neki, ő pedig kipirulva hallgatott, nem tetszett neki, de nem mert visszaszólni a kor szokásainak megfelelően.

Talán az sem véletlen, hogy alpesi kecskéket tartok a magyar kuvaszok mellett; furcsa kombó ez, de bizonyosan nem véletlen a fajtaválasztás egyik esetben sem... sőt, talán az se véletlen, hogy az A alom egyik kölyke egy svájcból hazatelepült hölgyhöz került.

Mindenesetre ma tudatosodott bennem, hogy Svájc, az ország, különböző aspektusokban való ismétlődő megjelenése az életünkben nem lehet véletlen (miért nem jelenik meg ilyen rendszerességgel mondjuk Görögország...?); van valamilyen energetikai kötelék a családom és Svájc között; valamiféle karmikus kötelék, melynek mibenléte után immár tudatosan kell tovább kutakodnom. Hogy ez Ernest és Magdaléna beteljesületlen szerelme, vagy a rokonság elsíbolt pénz miatti lelkiismeret-furdalása, vagy milyen egyéb okokra vezethető vissza - nos, ezt kell megfejtenem.