Mostanában nincs időm esti fecsegéseket gyártani - illetve természetesen nem múltak el az esti fecsegések az életemből, csak egy jó ideje immár élő és interaktív műsor keretein belül történik ez: összeülünk a lányommal, a párjával, Robival és Gabikával a vacsoraasztalhoz, s ilyenkor elvárják tőlem is, hogy részt vegyek az esti fecsegésben, melynek témái az elmúlt nap történései. Néha hiányérzetem van a saját elvont gondolataim, meg a barátaim kapcsán - de ezek a családi idillek annyi energiabefektetést igényelnek tőlem, hogy nem igazán marad érkezésem mindezekre, különösen, hogy Robi az ezek után következő kézen fogva elalvás nélkül nehezen találja a vezérjelet.
Valamelyik este csöndben lapított, s én már azt hittem, hogy alszik - mikor óvatosan el akartam venni végre a kezemet, akkor döbbentem rá, hogy nem. Megadóan kucorodtam vissza a szokásos pózba, a pár nappal ezelőtt elhangzott mondatra gondolva:
- Addig, amíg minden este így alszunk el, nincs nagy baj.
Megrendültem a szavaiból hangzó, számomra ebben a viszonyrendszerben érthetetlen, szinte gyermeki szeretettől, s nem cáfoltam, hallgattam, mert hiszen nincs nagy baj csakugyan. Hiszen szeret engem, mint anyját a gyermek - hogy a költőt idézzem. S én is őt, mint kis öcsémet, sokszor hülyeségeken évődve, pajkosan - miközben a lelkem mélyén tudom, hogy nekem nem erre lenne szükségem, de a kedvéért még ezt a tudást is eltemetem magamban. Mert ő erre képes. A férfi pedig mindig megteszi, amit a férfi tud... ezt már megtanultam sok éve.
Hogy az autó nem akarja az igazságot, hogy hányféle kötelezettségünk van hány irányba, hogy anyám már nem fél, hanem háromnegyed zakkant és ennek ellenére dacos mint egy ovodás - ezek tényleg nem nagy bajok. Az se nagy baj, hogy ha valaha volt is bennem iránta vágy, gondos önkontrollal az egészet sikerült úgy elfojtanom, hogy ha nagyritkán neki támad kedve az egészhez, valósággal bepánikolok és az első érzésem a menekülhetnék - ha nem is menekülök el, de nagyon nehezen tudom magam akár a legcsekélyebb mértékben is elengedni már. Mert a Mérleg szexuális életének alapja: jó nekem, ha jó neked - na nálam ezek az alapok rendültek meg, de totálisan.
Tényleg egyszerűbb lenne az egészet nem is erőltetni már - ettől meg ő sértődne meg.
Mert a férfi mindig megteszi, amit a férfi tud.
Több mint egy hétig derékfájással küzdött, annyira, hogy lecseréltük az ágyunkat.
Emlékeztek talán még Nempál észrevételére az öregedő nő egyedül a dupla ágyon című RV bejegyzéshez kapcsolódóan... akkor gyűlöltem meg és selejteztem ki a dupla ágyat, melyet oly sok pénzért vásároltunk Nagy Fallal, s amelynek házaséletem alakulásában nem volt túl pozitív szerepe.
Azaz leginkább csak alvásra használtuk, illetve Csaba még arra se szerette, neki "túl puha" volt (mint ahogy általában semmi se volt elég jó szegénynek ami körülöttem volt található).
Így a nagy ágy selejtezésre került, de a matracait itt-ott, különböző funkciókban, tovább használtuk. Például az egyiken héderezett Marci fiam mikor nálunk húzta meg magát.
Ezeknek készített most Roberto raklapból nagyon klassz ágykeretet - s ezen alszunk lassan két hete, melynek hatására mindkettőnk derékfájdalmai enyhülni látszanak.
- No, valamire csak jó ez az ágy is - mondtam neki a fájdalmak csillapulására tett észrevételére.
- Igen, legalább aludni tényleg jól lehet rajta - mondta mosolyogva, s nekem akkor esett le, hogy ennek a beszélgetésnek a legmélyén van némi rejtett szexuális tartalom, amit pedig ez úttal csak ő gondolt bele - én az ágy eddigi viharvert sorsára, az egyik matrac hiányzó huzatára és állapotaira gondoltam.
Megrökönyödtem picit, mikor ezt felismertem, annyira távol áll tőlem már ez az egész - és ha őszinte akarok lenni, még feszélyezett is.
Mert minek emlegetni olyasmit, ami nincs, ugyebár.
...
Nagymedve teljesen váratlanul hívott fel. Nem számítottam már a telefonjára - pedig azt hittem pár hónapja még, hogy munkatársak lehetünk, de aztán letettem róla.
Most pedig felhívott, egy üzleti ügyhöz kapcsolódóan, és újból megígérte, hogy együtt dolgozhatunk.
Tudva levő, hogy az ellenkező nemű egyedek 30%-a vált ki szimpátiát ugyebár az alanyból... nos, nálam Nagymedve a 30% tagja.
Emlékszem, azon a Közgyűlésen volt pár ismerős, kolléga, munkatárs - és néhány ismeretlen is, akik közül Nagymedvét éreztem első látásra szimpinek. Tudjátok, mindig is kedveltem a nagydarab, zömök, de férfias fickókat. Ő ebbe a kategóriába tartozik.
Aztán megtudtam, hogy tulajdonképp áttételesen a főnököm - s mikor olyan sokat beszélgettünk Farkassal a tetőteraszon, analizálva az ő életének buktatóit, többször emlegette kedves barátját és annak nem túl sikeres szerelmi életét - én meg elkottyintottam, hogy nekem mindig is az ilyen típusú hapsik voltak, akik bejöttek.
Én nem tudom, mit pletyizett a Farkas (tudjuk, mekkora kavarógép), de pár nap múlva felhívott Nagymedve, és jelezte, hogy könyvelőt keres.
Mivel amúgy is szükség lenne megrendelésre, és vele tényleg szívesen dolgoznék együtt, legalábbis azt hiszem - ezért igent mondtam, majd türelmesen vártam.
Egy ideig.
Aztán letettem a dologról.
- Én már teljesen lemondtam Rólad.
- De Gabika, le kell zárnunk az előző évet a régi könyvelőmmel, kifizettem neki! Utána jelentkezek, ígérem!
Furcsa érzés volt a szájából hallani, hogy Gabika, már nem először mondta így, akkor is megütötte a fülemet. Van ennek valami felhangja - valami lefelé kedveskedés, türelmesen, magyarázón, mintha egy kislánnyal beszélgetne.
Érdekes fickó ez a Nagymedve - de ha őszinte akarok lenni, most nem vágyom semmi bonyodalomra, alternatív megoldásokra, semmire. Oké, megrendelésre csak szükség van...
Tulajdonképp már nagyon eltemettem magamban a nőt. Sőt, igazából a könyvelőt is. Ezekkel együtt mintha a kreativitásom is halódna, holott arra mindig büszke voltam. De pezsgő életkedv nélkül nehéz kreatívnak lenni, hiába.
Mostanában leginkább még a pótanyaság az, ami némi örömöt okoz nekem.
A gyerek tekintete, mikor az apja évődött vele, hogy ha rosszul tanul, nem mehet osztálykirándulni.
Rögtön a háta mögé nézett, az én tekintetemet keresve.
B@kker, ennek is én vagyok a Védelem.
Néha azon gondolkozom, hogy még hat év. Hat év, mire ez a büdös kölök leérettségizik. Aki nem az én fiam. Akit ki akarok taníttatni.
Akit szeretek, valami ismeretlen okból.
A Farkas és a Galamb története is okoz újabb és újabb kihívásokat. Nagyon nehéz nekem, nekünk, két tűz közé került kollégáknak/barátoknak helyén kezelni a kialakult állapotot.
Sokszor úgy érzem magam, mint az ordasok a versben...
Egy hegy megy.
Szembe jön egy másik hegy.
Ordítanak ordasok:
Össze ne morzsoljatok!
Én is hegy, te is hegy,
Nekünk ugyan egyre megy.
Ebben a sztoriban pénzen, hatalmi harcon, intim részleteken keresztül tulajdonképp semmi más nem történik, mint két halálra sebzett egó harca, ami mögött két rémült, társát vesztett kisgyermek siratja elveszett másik felét - illetve az egységélményt, amiben együtt részük volt és ami elmúlt, immár hiszem, hogy visszahozhatatlanul.
És én rettenetesen sajnálom mindkettőt, hiszen mehet ez a verseny a végtelenségig, még úgy is, hogy immár külön életet élnek - de minek, az Isten szerelmére, minek?
A maga nemében mindkettő csodálatos, nagyszerű ember, minden jóra méltó - és ha így folytatják, megássák egymás sírját.
Láttunk már ilyet a világtörténelemben.
Mert ki fegyvert fog, fegyver által hal.
Mert a győztes nagylelkűségét csak a győztes élheti meg - s itt olyan nincsen.
Itt áldozatok, becsapottak, félreértettek, elhanyagoltak vannak.
Mindösszesen úgy 40 évet járt iskolábe ezért ez a két ember, hogy így lehessenek egymással.
Mit várjunk Mónikától az ő nyóóóc osztályával?
Siralom.
És mi szívjuk meg.
Én különösen, mert mindkettőt szeretem. Mindenféle bankegyenlegektől és bevételi nyilvántartástól függetlenül, mint embert.
Mindketten megérdemlik.
Meg én is, amit ezért kapok tőlük...
De ilyen egy INFP. Mediátor. Sorry.
Ocho Macho: Jó nekem
