Jiking 2022 - 3. rész

 No és az utolsó, a harmadik kérdés, a tavalyi analógiát folytatva; Robertóról, akit még mindig csak nézek, de nem látok - s tulajdonképp ez akár már jó is lehet így. Vagy legalábbis, már nem rossz. Nem annyira. Nem mindig. Stb.

A kijött számsor: 8+8+7+8+9+7, a jósjel (majdnem felnevettem): 62. A kicsi előnye.

Ha úgy vesszük, tavaly valami csupasz ágon gubbasztottunk. Ahhoz képest a kicsi... nos, akár rengetegnek is felfoghatjuk.

Ha akarjuk, persze csak akkor.

(Képjel: Kicsi, kevés - és elhaladó lábnyomok)

Az erők feszítenek, de a nagy tettek ideje még nem jött el. Sok a gátlás, a diszharmónia - nem vagy még olyan erős, mint hiszed magad. (Remélem, Ti is érzitek az egészségi állapotom és a párkapcsolati helyzetem között a Jiking által jelzett analógiát. Ismeritek a történetemet, tudjátok, hogy ez nem véletlen. ...Ja hogy nincsenek véletlenek. Teremtő erők vannak.) Ha most lépnél, nem a „Közép” megfontoltságával, előrelátásával cselekednél, hanem üres nagyravágyással, indulattal, hiú reménnyel. (Nem ültetünk kiskertet a Holdon.) Ez csak rosszra vezetne. A jósjel mérsékletre int. Ez hoz szerencsét. „A kicsi előnye. Érlelő. Kitartani kívánatos. Kis dolgokat kell tenni, nagyokra nem szabad vállalkozni. Szálló, önmagáról megfeledkezett madár üzeni: Nem jó a magasban! Lent jó! Nagy szerencse!” Ebben minden benne van.

A nagyravágyó madár képe végigkíséri a jósjelet.

„Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka” - mondja a magyar. Kis dolgokat kell tenni. Kicsiny, látszólag jelentéktelen, mindennapi dolgokat. „Annak számára, aki az Úton elindult, nincsenek elhanyagolható mozzanatok” - mondja Hamvas Béla.

A helyzet átmeneti.

A siker a kis dolgokban rejlik. Minden apró lépés előkészíti a nagyot. Lépésről lépésre, fokról fokra haladj. Ne a Napba bámulj: arra figyelj, ami előtted van, amit éppen élsz. Maradj a földön.

Becsüld, ami van. Téglánként rakd a házad.

Hétköznapjaidat úgy éld, mint a magvető: nem tudod, egy-egy kicsiny magocskából milyen jövő csírázik majd ki.

Gondolatok

A jel az előzőnek (A Középpont igazsága) épp az ellentéte. Itt hiányzik a „középpont”.Még a „Szellemi Ember” sem tudja megtalálni, ő sem tehet mást, minthogy a kisebbik „rosszat” választja: inkább kicsinyes, mint nagyvonalú, inkább túl tapintatos, mint sértő, inkább, szűkmarkú, mint költekező. Inkább túl óvatos, mint vakmerő. Huang mester azt mondja: inkább hajts most a megengedett sebesség alatt, mint jóval fölötte, mert így csak időt vesztesz, s nem kockáztatsz többet is.

A jel dinamikus (Dörgés), ugyanakkor korlátozott (Hegy) - vagyis a késztetésed erős -, de nem szabad követned! A késztetés lehet légvár, illúzió, ambíció, hirtelen indulat, egy távoli terv vonzása, amely nincs még megalapozva.

Most ezen kell dolgozni: az alapokon. A kicsiny részleteken. Tartsd szent feladatnak hétköznapi gondjaidat. Harcművészetben ez a nagy akció előkészítő szakasza. A harcos ilyenkor önmagát fölkészíti - ellenfelét pedig előkészíti a Tett pillanatára. Ez józan, türelmes munkát igényel, és gyakran túlzott óvatosságot, nehogy az akció korán robbanjon.

A mérséklet, a visszafogottság, a gondos alapozás később aranyat ér majd.

Vonások

1. Ha felröppen a madár, bajba jut. Érted, ugye? Ne hallgass a késztetésedre.

2. Nem az ősapával, az ősanyával találkozik. Nem az Uralkodóval, csak szolgájával találkozik. Nem hiba. Aki helyzetét, mint sorsfeladatot, alázattal elfogadja: titkos segítséget kap. Az „Anyai segítség” akár a magas szellemvilágból, akár a földi síkról ered, sohasem ambíciónkat, hanem mindig szükségleteinket elégíti ki. Jól tudja, mi kell nekünk. (Édesanyám! Te kellenél nekem. Csak még egyszer megölelhetnélek...)

3. Ne lépj tovább, légy óvatos, veszélybe mégy! Baj! Az elvakultság nagy bajt okozhat. Sem „igazad” tudatában, sem azért, mert „eleged van már az egészből” - ne cselekedj! Nem látod sem önmagadat, sem a helyzetedet. Főleg azt nem, ami a hátad mögött történik. Állj le és nézz körül. Még minden jóra fordulhat - ha nem lépsz tovább.

4. Nem hiba. Találkozik vele, nem megy el mellette. De továbbmenni veszélyes. Légyóvatos! Ne cselekedj! Maradj állhatatos! Örülj a kis eredménynek. Ne akarj többet- most nem időszerű. Az alma, ami leesett a fáról, a tiéd - de ne akard az almafát! A hang, hogy „Most! Itt a helyzet! Tennem kell végre! Elegem volt ebből!”- bajba sodor. Tanulj inkább múltad hibáiból.

5. Sűrű felhők nyugaton, de nem jön az eső. A herceg lő, s a barlangban találja el. Az „eső” a beteljesülés jelképe. Ez még várat magára. Úgy érzed, egyedül vagy, de mivel hűséges vagy s türelmes, különös társra találsz e sivár és néha feszült időkben. A társ lehet személy, erő, vagy szellemi segítség - mellyel most sorsod összeköt. A barlang az „ismeretlenség homályát” jelenti. Nem a ragyogás, hanem a benső mélység helye. Ahogy Hamvas mondta s élte: a „nevezetes névtelenség”. Itt születnek a nagy és igaz dolgok. Ebben a helyzetben az ember a „kicsit” nem kompromisszumnak, hanem eredménynek, sőt dicsőségnek fogja fel.

6. Elmegy mellette anélkül, hogy találkozna vele. A repülő madár elhagyja! Baj! Balszerencse s kár! A Hsziao Kuo jósjel üzenete: megelégedés a kicsivel. Itt azonban nem ez történik. A beképzeltség, a nagyravágyás repít a magasba, és van egy pont, ahonnan már nincs visszaút. A MADÁR elég a napban, vagy vadászok hálójába kerül. Nagy tetthez nagy idő kell. Ez még nem az! Te sem vagy alkalmas rá. Ezt vedd tudomásul, különben bajba kerülsz.

S az irányjel: 51. Gerjesztő

(Képjel: Égből zuhogó eső - s egy áldott állapotát rejtő nő képe. Ma ez a képjel „időt” jelent - az ősi világban „megrendülést”.)

A jósjel szavai még: mennydörgés, megrázkódtatás, „sokkhatás” termékeny inspiráció. Minden újjászületés hírnöke a megrendülés. A dermedésből, a halálból ébredő új élet először riadalmat kelt. A tavaszünnep villámlással, dörgéssel kezdődik. Az isteni - ha belép a sorsba először ijedtséget szül. Saul ájultan leesett lováról, amikor Krisztussal találkozott - s csak később ébredt föl, mint egy ÚJ EMBER, Pál.

Minden újjászületésnek két fázisa van: egy megrázkódtató, félelmetes, riasztó szakasz - amikor a régi eresztékei hirtelen megrepednek és semmivé válnak - s egy örömteli, felemelő fázisa, amikor az új színre lép.

Minden művész tudja, hogy igazi értékhez csakis megrendülés útján lehet jutni.

És minden hívő ember tudja, hogy az istenivel való találkozást megelőzi az istenfélelem - ilyenkor valami túl fényes, túl hatalmas lép az életünkbe, amelytől először megijedünk.

Halálból visszatért emberek mondják, hogy útjuk egy stációján megrémültek a szeretet hirtelen felvillanó, vakító fényességétől. Szemünk homályhoz szokott. Félünk a szabadságtól.

A jósjel azt üzeni: ne félj a dörgéstől, válságtól, riasztó hírektől mindez az új élet előhírnöke!

Mai korunk teljes egészében a Csen jelében áll. Sok a válság, a földrengés, a riasztó hír - mindez nemcsak valaminek a vége, de egy új létciklus kezdete is. Valaha a tavaszünnepet szertatásokkal köszöntötték. Az áldozópap a színültig telt áldozati edényt olyan nyugalommal tartotta a magasba, hogy sem földrengés, sem vihar meg nem ijeszthette - egyetlen csepp sem csurgott ki belőle! Ez a lélekjelenlét, ez a nyugalom, ez a benső bizonyosság ennek a jósjelnek a kulcsa. Teremts szívedben békét! Nézd nyugodtan a vihart! Ne vedd át mások rezgéseit, s ne félj - az idő neked dolgozik.

Üdvös tett csakis nyugalomból születhet. Most nagyon erős a késztetés: cselekedned kell.

Bensődből cselekedj. Célozz nyugodtan! Ne kapkodd el a lövést! Lelked csendes középpontjából tudd azt, hogy kívül két állapoton mész át: egy megrázó, nyugtalanító és szorongást keltő - s egy derűs, örömteli, oldott fázison. Ezek az érzelmi kísérői egy új életkorszakodnak.

Baj, ha az első hangulati fázisban megrekedsz!

Aki nem fél, a vízen is járni tud.

Gondolatok

Amikor valami indul: megrázó. Felrázó. Az új bömbölve születik. Ami félelmet kelt, az az induló Új. Új terv, új vállalkozás, új életszakasz, új szemlélet. Ami riasztó ebben a jósjelben, hogy roppant dinamikus. És látszólag váratlan, mint a robbanás.

Az igazán nagy dolgok nem tudnak észrevétlenül belépni életünkbe. Most energiák szabadulnak fel. Mozgásba lendülnek a dolgok.

Ebben a jósjelben éled át, hogy „Sorsod kiált!”

Ez a nagy élmények megrendítő hatása.

(Nos, ez a Gerjesztő itt a végén, záróakkordnak, egészen érdekes. Mindenesetre, így vagy úgy, végét jósolja a jelen életszakasznak. 

Erre az életszakaszra egyébként egy dolog nagyon rá is férne.

Az, hogy vége legyen. Akár így, akár úgy.)

Jiking 2022 - 2. rész

 Nos, ennél a jóslásnál a kérdés, a tavalyihoz hasonlóan, a családom, és az anyagi helyzetünk alakulása volt; a kettőt nem választottam el egymástól - bár lehet, hogy kellene. Mindenesetre dobás közben az Andriskával kapcsolatos aggodalmaim kísértettek, tehát ennek az energetikája erősen benne lehet abban, amit kaptam.

A számsor így alakult: 8+7+7+9+7+7

a 43. Eltávolítás jósjele jött ki, egy változó vonással (harmadik), melynek eredménye (ó, mi szépen hangzik) az 58. Másokkal megosztott öröm.

Lássuk.

 (Képjel: Egy kéz óvatosan elkülönít valamit. Ma már ezt a jelet nem használják. Volt idő, amikor egy csatorna ásását jelentette, amellyel az áradó folyó veszedelmes erejét ügyesen elterelték, megszüntették.)

A jó és fényes feljövőben van - már csak egyetlen sötét erő állja az útját. A végső csata mindig a legkeservesebb. Ostromban, drámákban, külső-benső háborúkban egyaránt. A jósjel óv az elkeseredett küzdelemtől! Ezért téves itt az „elszántság, eltökéltség, forradalom, áttörés” szavak túlhangsúlyozása.

A kínai tudja: nem akkor leszünk elszántak, ha csikorogva összeszorított fogakkal rátámadunk a rosszra. Az elszántság náluk a bizonytalanság hiányát jelenti! Amikor az ember gyökeréig fölismeri a rosszat, de olyan egyértelműen, mint amikor valakinek tüske ment az ujjába, s tudja, addig fáj, míg ki nem húzza! Kétségeink megszűnnek! Nincs mese: ettől van a baj! Ezt kell legyőzni!

Ha valahol, hát ebben a jósjelben működik a keleti harci művészet taktikája: „Ne állj ellen a Gonosznak!” Azzal ugyanis csak erősíted. Inkább oszd meg erejét, fáraszd ki, s hagyd, hogy saját indulata számolja föl. Ne nyúlj „fegyverhez”! Húzódj vissza semleges középpontodba. Lásd tisztán a sötét erőt - akár benned van, akár másokban, akár a tisztázatlan élethelyzetedben. Óvakodj attól, hogy agresszív légy!

Ezzel csak átveszed a sötétség harcmodorát, és még a kétségtelen túlerődet is elveszítheted. Tudd a célodat, tudd, hogy csakis te győzhetsz - a többit bízd a láthatatlan világ segítségére, amelynek csak eszköze vagy.

Erő. Eltökéltség. Nyíltság! Ez a küzdelem, már nem rejtetten, hanem nyilvánosan zajlik.

Megalkuvás nélkül!

Határozott, kételytől és félelemtől mentes lélekkel oldd meg ezt a helyzetet - olyan biztonsággal és az indulatoktól olyan mentesen, ahogy egy sebész operál, vagy ahogy a fogorvos eltávolít egy romlott fogat.

A jósjel - változók nélkül - elsősorban az önfejlődés kritikus pillanatát jelenti. Saját „rossztól” való megszabadulásról.

Ott vagyunk legyőzhetők, ahol hibáink vannak!

Gondolatok

Itt már meg kell tudnod fogalmazni, mi a bajod. Már nem kell hozzá lélektan, analízis, tapasztalat: tudod már! Mondd ki magadnak, mondd ki Istennek és kérd a segítségét hozzá! Ne erőt kérj, az van, inkább türelmet, a nem cselekvés nyugalmát (amely minden győztes tett alapja!), és a győzelmedbe vetett rendíthetetlen hitet.

A sarokba szorított patkány a legveszedelmesebb. Egónk végveszélyben a leggörcsösebb: pánikban mindenre képes. (Mások egója is!) Az ilyen helyzetben a tai csi táncos harcmodorával könnyebben győzhetsz, mintha karddal rontanál az ellenségednek. Nem is biztos, hogy ütköznöd kell! Az ember húz egy árkot - s a víz pusztító erejét máris megszüntette: erről beszél a képjel.

Egy példa: sokan évekig küszködnek, hogy legyőzzék magukban a dohányzás szenvedélyét. Nem sikerül. Jön egy nap - a Kuai napja -, és többé nem gyújtanak rá. Nem történt semmi, csak rájött, hogy ez nem kell neki! Otthagyta. Elfordult a szenvedélytől.

Nem úgy, hogy önkínzó módon szíven döfte magában a dohányzó embert, hanem úgy, hogy elment mellette. Elterelte gondolatait. Többé nem adta át magát a sóvárságnak.

Külső-benső ellenségeinket gyakran mi tartjuk életben. Mi tápláljuk erővel.

A Kuai biztató tavaszjel - a kibontakozás mégsem könnyű. Régen sem volt az - ez a vonások drámájából is látszik. Az ego önvédelme s a negatív erők elkeseredett és ravasz harcmódja ellen nehéz küzdeni.

A bölcsekazt mondják: a megvilágosodás előtti utolsó pillanat a legsötétebb, a legreménytelenebb.

Herrigel, aki Japánban az íjazás művészetét tanulta, beszámol arról, hogy sokéves kudarc után az első nyilát akkor sikerült jól kilőnie, amikor arra gondolt, hogy az egészet végképp föladja, mert nem megy.

Az ihlet is rendszerint akkor érkezik, amikor a művész vagy a tudós hosszú gyötrelem után föladja a keserves töprengést.

Amiről itt szó van, az a valódi éntelenség, a „Legyen meg a te akaratod!” elérése. Ez gyakran sorsváltást is jelenthet.

Vonások

1. Hatalom az előrelépő lábakban. Ha odamegy: hibázik. Nem képes a helyzetet megoldani. Korai lépés. Túl hamar, túl sokat akar. Meg kell állni. A helyzet éretlen még: korai kihívás csak árthat. A harcnak csak akkor szabad elébe mennem, ha készültebb vagyok, mint az ellenfelem.

- De fordítva? Állj meg!

2. Riadó és kiáltás. Egész éjjel fegyverben. Ne félj! Aki éber, azt semmi haj sem érheti. Az éberség itt azt jelenti, hogy a „középpontból” látunk, felsőbb Énünk szemével. Ezért semmi baj nem érhet. Félni, izgulni csak az ego tud bennünk. A felsőbb Én soha. Semmi olyan nem történhetik vele sem most, sem a jövőben, amire azonnal és félelemnélkül ne tudná a legjobb megoldást. Mérd föl, tiszta szemmel: mi történhet veled? Látod, hogy amit egód rossznak vél, az is jó.

3. Erőszakos késztetés a pofacsontokban. Baj. A Magasrendű inkább kitér. Magányosan megy tovább, esőbe kerül. Lefröcskölik, vádolják de nem hibázik. Sem a benső, erőszakos késztetés, sem a külső elvárás nem kényszeríthet tettre! A küzdelem akkor indul, amikor eljön az ideje. Inkább érjen vád, és maradj magadra - de várd ki az idődet! Ez nem most van. Térj ki, légy taktikus, vagy hagyd ott a küzdelem színterét, és ne hallgass sem a vád, sem az önvád hangjaira!

4. Combja sebes, mégis előretör. Ha bárányként hagyná vezetni magát, baja s bánata megszűnne. Hallja is a tanácsot, de nem bízik benne. Sem erő, sem vakhit, sem elkeseredés, sem görcsös akarat nem vezet most jóra. A konokság oka az ego vaksága s pánikja: aki csak magában bízik, csatát veszt, mert nem hallja sem mesterének, sem valódi Énjének, sem ihletének hangját. Hallod - de nem hiszel benne! Azt hiszed, hogy a „nem cselekvés” a vesztés útja - pedig éppen fordítva van!

5. Mocsári gyom magas fennsíkon. Eltávolítani! Eltávolítani! Tarts középre! Nem hibázol. A „rossz”, a „közönséges”, a „negatív” magas helyen áll. Küzdj meg vele, eltökélten. De ne indulatból, bosszúból, félelemből, hanem lényed tiszta s minden önös indulatától mentes „közepéből”. A harci művészetekben ez az akció lélektani pillanata! Nincs benne Sem kétség, sem nyugtalanság. „Itt az idő, most, vagy soha!”

6. Nincs figyelmeztetés. Ez bajhoz vezethet. A rossz megszüntetése könnyűnek tűnik. Baj, ha az ember óvatlan, és nem hatol a gyökerekig. A műtét hiába sikerül, ha nem eléggé steril. Nincs egyetlen negatív tulajdonságunk sem, amelyet végleg legyőzhetnénk. „A bölcs - mondja a kínai - kard élén él.” Örökké óvatos. „Senki sem jó, csak az Isten” - mondja Jézus, amikor jónak” nevezték. Az éberség hiánya maga a baj. Nem más, mint önelfelejtés. Ha az ember óvatlan, új életébe a baj csíráját is magával viszi. Figyelj! Légy előrelátó! A magyar „óvatos” szó a „megóvás” titka is. És semmi köze a félelembőlvaló örökös figyeléshez. Baj, ha valaki nem hallja, amikor szólnak hozzá: a rossz magja újra kikelhet!

(No igen. Ez... Andriskáról szól. És arról a "harcmodorról", amivel vele szemben - érte, ellene - vívnom kell majd. Ezek konkrét, taktikai tanácsok. Nem is akármilyenek. Hogy ne pofázzak - nos, ennél konkrétabb mi kellene? Meg hogy ütközés helyett inkább csak húzzak - árkokat....)

No de nézzük az Irányjelet.

(Képjel: Egy ember nyitott szája. Beszél, dalol. Lent lábak, fent kezek mintha táncolnának.)

Hegy éreztessem, milyen örömre gondol itt az ősi kínai ember: a képjel gyökere beszédet jelent. Cserét, nyitottságot, adást-kapást, inspiráló gondolatok átadását, átvételét; nemcsak baráti együttlétek, de még a piactér derűjét is, ahol emberek vidáman adnak-vesznek. Boldogok lehetünk csukott szemmel, egyedül is. De az örömöt meg akarjuk osztani! S ha ez sikerül, az emberek a hegyeket is megmozdítják, s ahogy a szöveg mondja: „Nem félnek még a haláltól sem!”

Ennek a jósjelnek témája: az öröm, a vidámság, a nyitottság, az, hogy másokkal együtt.

Add oda magad, és fogadd be az embereket! Lépj ki magányod páncéljából, amelyet önérdekből kovácsoltál magadra. Nyisd ki a szívedet, ne félj, hogy meglátnak. És tedd magad befogadóvá, hogy ne tartsanak tőled, de kedveljenek, és ki merjenek nyílni előtted.

Minden ember társas lény. Magányba csak menekül.

Most ki kell lépni, oda kell menni, ki kell mondani, meg kell hallgatni, s élvezni kell azt, hogy „együtt”!

Ritka manapság az őszinte öröm - és ritka a jó együttlét.

Az ego rémuralmának idején szívünk nem vidám, másoktól tartunk, és a félelmünket megosztani nem lehet. Állandó önvédelemben élünk: vagy támadunk, vagy védekezünk. Az ego a másik embert nem társnak tartja, hanem ellenségnek.

Most végre ki lehet lépni ebből az ördögi körből. Add át magad az össztáncnak! Ne félj! A jósjel azért tanácsolja ezt, mert belül erősnek lát! Csakis a benső erőn és önbizalmon alapulhat az igazi vidámság.

Derűs csak erős ember lehet, aki senkitől sem fél. Az erő szabaddá és biztossá teszi. Végre megengedheti magának azt a luxust, hogy kívül viszont lágy és befogadó legyen! Ez tehát az erős emberek derűje! Nincs félnivalójuk! Sőt, maga az erő tudata is derűssé tesz. Ez még a fizikailag erős emberekre is vonatkozik!

Legtöbbet ők mosolyognak, és tapasztalatból tudom, hogy igen jó barátok s élvezik az együttlétet; ezt tapasztaltam birkózó, bokszoló barátaim között. Sportbarátságok - hacsak későbbi karrier-csaták nem rontják el őket - egy életre szólnak. Enni-inni is együtt szeretnek az „öregfiúk”, gyakran halálukig.

Aki pedig szellemileg erős, egész közösségeket képes derűvel áthatni és lelkesíteni. Ez a szeretetre méltó jó színészek titka. Akik örömöt és derűt árasztanak.

A_jelkép azt mondja:

„Az Igaz Ember baráti társaival ismételten újra s újra megbeszéli dolgait.”

Mit jelent ez? Hogy együtt örül velük. Nemcsak „információt” cserélnek - hanem örömöt is!Úgy tesznek, mint a madarak: vidáman csiripelnek. Az ilyen emberekre mondja a magyar, hogy „egyívású emberek”. Ez azt jelenti, hogy közös az örömük.

És az örömöt éppúgy gyakorolni kell, mint a táncot. Ez az örömjóga. Örömben ugyanis lelkünk legmélye rezdül. Mélyebb forrásból ered, mint a fogalmi gondolkozás. Isten is ezt érezte, amikor a világot megteremtette: azt kiáltotta a Biblia szerint: „Tov!” A zsidók a mai napig is azt mondják: Mázel tov! A „tov” a szív örömét jelenti: Légy vidám, örömteli, boldog - jó élni!

A jósjel azt a feladatot adja neked, hogy nyílj ki végre az örömre! Hagyd magad örülni!

De ugyanakkor légy éber: válaszd szét szíved örömét a hamis örömöktől!

Ezt tanítják az egyes vonások.

A Ji-king azért szentkönyv, mert tudja, hogy az öröm végső soron érzület és lelkiállapot: könnyen eredhet nemcsak isteni, de csábító, sötét forrásból is. Mint a népmesékben: lehet a szabadság öröme, de lehet a Mézeskalács-ház megpillantásának csalóka öröme is.

Kérdésedre a jósjel azt üzeni: örömmel még a lehetetlen is sikerül!

Gondolatok

A jósjel arra biztat, hogy nyílj ki az emberek felé... Ugyanakkor figyelmeztet, hogy ne válj függővé tőlük! Ebben a látszólagos ellentmondásban nagy bölcsesség rejlik. Örömet adni a legnagyobb öröm. De ha attól függ az örömöd, hogy mások adnak-e, a legnagyobb bajban leszel! Hiába vagy társas lény: az öröm forrása benned van! Ezért a valódi örömöt nem lehet kívül hajszolni: szórakozásban, felszínes vidámságban, italban, méltatlan társasában..., mert az nem valódi öröm. A valódi örömben mindig ott van a szabadság illata. Az, hogy nincs halál. Ezért nevezték el Jézus üzenetét „Örömhírnek”. Pedig Jézus emberi története tragikus. Csak isteni története örömteli. A Tui a művészet jele is. A művészet örömből születik és örömöt ad. Amelyik nem ezt teszi, az nem művészet. Füst Milán kimutatja, hogy amikor egy költő anyja haláláról énekel, szíve teli van örömmel, különben nem tudna énekelni. Művészet akkor születik, amikor halál, gyász és sorscsapás örömbe csap át. Amíg ez nem történik meg, a költő csak annyit tud nyögni: „Nagyon fáj, nem megy!” Örülj az életnek, önfeledten, bölcsen. Légy forrása és inspirálója mások örömének. Örömmel minden sikerülhet.

(Nos. Én vagyok a költő, akiről Füst Milán írt?... Nem, még nem tudok énekelni.

De 2022 a Jupiter éve lesz, azt mondják az asztrológusok.)

 

Jiking 2022 - 1. rész

Szegény Anyám halála óta forgatom az elmémben a gondolatot, hogy a Jiking valóban csoda egy könyv, úgy, ahogy azt Müller Péter megírta; beszélgetni lehet vele, s kérdéseinkre válaszol; sőt, mi több, utat is mutat.

A tavalyi jóslat minden egyes momentuma megvalósult, illetve a megvalósulás felé halad; az összes, kivétel nélkül, még azok a részei is, amelyekben kételkedtem.

Enerváltan araszoltam az iroda irányába a városi forgalomban, amikor az Artemisz asztrológiai műhely 2022-re vonatkozó előrejelzése keveredett elém, benne a várható Jupiter-év által közvetítendő energiákkal; s rádöbbentem, hogy az utóbbi idők nagy teremtései kapcsán nem volt időm-energiám arra a lelki munkára, amely általában az év legfényszegényebb napjainak sajátja; s ami immáron hagyománnyá érett kis életemben a hosszú évek alatt.

Ma, a Napforduló napján, mikor a leghosszabb a sötét, nem várt ajándékot kaptam a sorstól. Róbert kis családját kell szállítmányozza Tápióborzasztóra Karácsonyt ünnepelni, mely ünnep náluk nagy vigassággal, zenével, alkoholfogyasztással járó népünnepély; mely alkalmak egyikén Dzsenihez mentőt kellett hívni mert az öreganyja gyógyszereiből bexanaxozott - reméljük, most különösebb matiné nélkül fog telni az ünnep náluk; bár az nem túl jó ómen, hogy Dzseninek azért kell még ma lemennie, hogy a kicsikre tudjon holnap vigyázni, mert az anyja nem szívesen bízná őket a saját, velük élő anyjára annak alkoholfogyasztási szokásai miatt. Rosszabbul bírja, mint a lánya.

Ja nem csodálom. Egyidősek vagyunk a kedves Mamával; s mikor egyszer Gáborka szóvá tette, hogy itthon az ellátás alacsonyabb színvonalú az elvártnál, megemlítettem neki ezt a körülményt; majd megkérdeztem, hogy a kedves Mama keres-e annyi pénzt mint én, s utána kiganézza-e a a lakást, főz-e a famíliának; mert ha igen, én fényes nappal, díszkíséret mellett nyalom ki a valagát a Hősök terén.

Gáborka ekkor rájött mondanivalóm magvas igazságtartalmára; s azóta nem piszkál ilyesmivel; beletörődött, hogy vagyok, amilyen vagyok; nyilván nem tökéletes, de neki még így is viszonylag jó életet tudok biztosítani; a többi meg nem számít - amúgy is keveset van újabban itthon, mióta becsajozott.

Ilyen az élet.

De térjünk vissza a Jikingre; s az ajándék órákra; melyeket akár alvással is tölthetnék - ha tudnék aludni, de azzal, mint általában ilyenkor mindig, most is kisebb problémák vannak. 

Amúgy is, ez a Jupiter-év gondolati kör felpiszkált, némi pozitív várakozást csempészett be a tudatalattimba; s ez elég volt ahhoz, hogy elővegyem a Könyvet.

Ezúttal Róbert ötvenforintos gyűjteményéből választottam három mívesebb darabot; s első kérdésem arra a háborúra vonatkozott, amelyet a saját szervezetemben naponta vívok.

...ne nevessetek ki, de már a harmadik dobásnál tudtam, hogy ki fogom dobni pontosan azt a jósjelet,  amivel Müller Péter a jósjel képzést mutatja be; mégpedig pontosan ugyanúgy, ahogy az a könyvben van.

Így is lett. A dobások rendre így alakultak: 8+8+8+8+8+6.

Azaz a kapott jósjel a 2. Befogadó; melynek egyetlen változó vonása van, amely a 24. Visszatérés (újjászületés) jósjelbe fordítja át.

Ennél jobbat nem is kaphattam volna - jött a gondolat.

De lássuk, mit mond a helyzetről az Alapjel.

A Kun a Föld, az Anya, a Földanya, a Természet.

Az Ég a láthatatlan ideák helye. Itt még minden a „gondolom”, „akarom”, a „legyen!” állapotában van, az Idő negyedik dimenziójában - ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, kell az anyaöl odaadása, az anyaméh türelmes formáló ereje, amelyben testté alakul a mag, formává a gondolat; kell hozzá a hűség ereje, az odaadás ereje, az alkalmazkodás ereje. Az Égihez kell a Földi!

Bárhová nézel a földön, a növényekben, fákban, hegyekben, sziklákban, kövekben, de még egy marok földben is az Anya művét látod: ezt csinálta abból, amit az Égi Atya akart: megvalósította.

Alakká, térré formálta.

A jósjel ítélete éppoly „szerencsés”, mint az előzőé: „Befogadó (Kun): jüan, heng, li, csen - de mindezt egy kanca odaadó kitartásával éri el.”

A ló a Föld szimbóluma.

A csődör is!

A „kanca” itt azért szerepel, mert ősi tapasztalat, hogy ha egy csődör megindul, az összes kanca követi. És ami szintén lényeges: több terhet tud viselni, mint a csődör. A követés a jel lényege: „Ő informál, s én megteszem.” (Mint amikor vezetnek a táncban!) A Kun valóra váltja azt, amit a Csien akart. Létrehozza a bőséget, a szépséget; növel, táplál, megsokszoroz.

Ha elveszti alázatát, ha ő akar irányítani, a folyamat csődöt mond: A szépség eltorzul, az eredmények elvetélnek, bőség helyett rákos burjánzás indul. A Kun mérhetetlen ereje az odaadó követésben van.

Abban, hogy a gondolatot valóra váltja.

A karmester csak int - a hangot, a dallamot és magát a muzsikát a zenész hozza létre, azzal, hogy követi a néma akaratot.

A Kun jósjele azt tanácsolja: ne menj a saját fejed után! Inkább az intuíciódra hallgass, mint az eszedre. Ne törj az élre! Ne akarj irányítani! Légy türelmes! Egyszerű. Szívós. Józan. Bízz az ihletedben!

Minél odaadóbb vagy, annál eredményesebb. Kövesd a csillagodat.

A teremtés nem a te dolgod - a létrehozás igen! A megvalósítás.

Figyelj a kézzel fogható, „reális” folyamatokra! Vesd meg lábadat a földön!

Gondolatok

Az „Örök női” a legmélyebb szimbólum.

Sajnos, ma nem értjük, mert a sötét korban a nemek méltósága és jellege reménytelenül öszszekeveredett: nincsenek igazi nők, ahogy nincsenek igazi férfiak sem.

Isten egy - de ha megnyilvánul: kettő.

Teremtő és Befogadó. Valamennyien Teremtők-Befogadók vagyunk - nemünktől függetlenül. Ahogy ki- és belélegzünk, úgy van életünknek Teremtő és Befogadó fázisa is. Közösségi életünkben is hol az egyik, hol a másik szerepet játsszuk, függetlenül attól, hogy apák vagyunk vagy anyák. Ha imádkozunk, valamennyien Befogadók vagyunk - Jézus is az volt: mindenben követte az Atya akaratát. Tanítványainak azonban Teremtője volt, mint minden igazi Mester. „Hím” és „női” szerepek és létfázisok folyamatosan váltakoznak.

Ennek a jósjelnek a lényege, hogy valami olyasmit kell követnem, amiről nem tudom pontosan, hogy micsoda.

Nem értem.

Nem tudatosult még bennem.

Oda kell adnom magamat valaminek - nem azért, mert ismerem, hanem azért, mert bízom benne!

„A magasrendű itt úgy halad, hogy először összezavarodik, s aztán beteljesedik.”

Az odaadás ennek a jósjelnek a lényege.

Az érlelődést a tudásnál sokkal mélyebb, titokzatosabb, ösztönösebb, elemibb folyamatok vezetik. Nem érted, mi történik, s ez bizonytalanná tesz. A végén azonban megtudod, amit nem tudtál: mert megszülöd. Az egész folyamatot akkor rontod el, ha arról, amit nem tudsz, azt képzeled, hogy tudod. Ha tudatlanságodat tudásnak véled, s elkezded magadat vezetni.

Valamennyien ezt tesszük. Hit és szorgalom és várakozás helyett „kezünkbe vesszük a sorsunkat” - és elrontjuk. Ha visszanézek, döbbenten látom, hogy önfejűségem miatt mennyi szellemi segítséget, jószándékot, lehetőséget, üdvös eredményt rontottam el, csupán azzal, hogy az érlelődés láthatatlanfolyamatába türelmetlenül beleavatkoztam.

„Sorspánik”-nak neveztem azt az érzést, ami örökösen szétrombolta bennem az üdvös eredményeket. Amikor csak várni, hinni, tűrni és munkálkodni kellett volna, úgy éreztem, hogy nemtörténik semmi! Nekem kell kezembe vennem az életemet!...

Kiragadtam az életemet Isten kezéből, s az én kezemben a legrosszabb kézbe került - mint amikor a hívóból túlságosan hamar kikapjuk a fotópapírt: nem volt rajta kép, tönkrement. Ez ennek a jósjelnek a legnagyobb veszélye: mestert játszani tanítvány helyett; erőszakkal, ostoba, túlzott akarattal, álokossággal, álférfiassággal átvenni a hatalmat ott, ahol az alázat lenne üdvös, a kivárás és a csöndes munkálkodás.

A Kun jósjelnek - ha jól éljük meg - értékes a termése.

Itt tanulunk meg figyelni másokra, befogadni, megérteni sokféle embert - jókat és rosszakat egyaránt. „A nemes lelkű tágas lénye hordozza az összes lényeket.”

Csuang-ce mondta: „A dolgok élete olyan, mint a vágtató ló: nincs mozdulat, amely ne hozna változást, s nincs olyan pillanat, amelyben át ne alakulnának. Hogy mit kell tenned? Hagyd mindig,hogy minden magától alakuljon!” (Mintha hallanám a kedvenc gerincgyógyító meditációmban elhangzó szavakat: engedd meg, hogy a dolgok úgy legyenek jól, ahogy vannak a mostban...) 

Ez a Befogadó titka.

Vonások

1. Dérre lép, jön kemény jég.

A „dér” még csak kétely - a kemény jég már konok hitetlenség: Kétely az, amit a fenti Csuang-ce idézet olvasásakor érzel: „Hagyni, hogy minden magától alakuljon? Nem lesz ebből baj?Nem kéne kezembe venni sorsom irányítását?”

Ezekből az átsurranó, bizalmatlan gondolatokból születik a baj. Csípd el őket korán, mert haa gondolat valósággá „fagy”, már késő lesz. Maradj hűséges „kanca”! Kövesd a szívedet - ne azeszedet. (Igazából én a legalsó vonást a hatodiknak gondolnám, de a leírás szerint az az első. Nos... a két vonás leírását olvasva, ezt tényleg közelebb állónak érzem.)

2. Minden oldala egyenes és nagy. Nem gyakorol, s mégis mindent beteljesít.

Jól alakulnak a dolgok - maguktól. A Teremtő szimbóluma a Kör - a Befogadóé a Négyzet: ezt jelképezi a kerek kínai pénzérmék közepén a négyzet formájú lyuk. A kör négyszögesítése: az eszme valóra válása. Ez történik most. Magától, természetesen, önkéntelenül. Nem az eveződ, a sodrás röpíti csónakodat. S a bizalmad, hogy jó felé sodródsz. 

3. Légy kitartó, s a rejtett szépség megnyilvánul! Ha király ügyét szolgálod, ne a győzelemre törj, hanem a beteljesítésre!

Ne törődj a hiúságoddal! Felejtsd el, mit szólnak hozzád az emberek! Ne érdekeljen az elismerés! Királyt szolgálsz - nem közönséges embereket! Ez Hamvas Béla vonása: nem sikerre tört, hanem „dicsőségre”. Az ő fogalmai szerint ez a mélyen belülről s felülről jövő elismerést jelenti. Ez minden jó anya vonása, aki gyermeket szült a világra. A valódi tett jutalma önmagában és Istennél van. „Emberektől dicsőséget nem veszek” - mondta Jézus. A hiúsággal nemcsak magamat, de emberi kapcsolataimat is összezavarom. Most csak dolgozni kell, „pontosan és szépen” - a jutalom a jövőben van.

4. Bekötött zsák. Nincs hiba. Nincs dicséret.

Egyelőre kerülj minden összeütközést. Kitöréshez (Jang) hiányzik az erőd, s a passzivitásod (Jin) még gyengeség. Se ne ütközz, se ne add föl - tégy úgy, mint a sündisznó. 

5. Sárga alsóköntös. Magasztos üdv.

A „sárga” a föld s a „Közép” színe. Ezt most rejtve viseled. Étékeidet nem mutatod, nem is tudnak róla. A szerencsés folyamatok is rejtve alakulnak. Ezígy van jól. Légy továbbra is diszkrét és taktikus. Nem baj, ha nem értékelnek. Az eredmény érik.

6. Sárkányok küzdenek a réten. Vérük fekete és sárga.

Hatalmi küzdelem, amelyben mindkét fél vesztes lesz. Az egó megelégeli a „második helyet”. Föllázad, élre akar törni, s felborul a rend. Ismerős helyzet: a legtöbb válóper, bukott forradalomés sikertelen lázadás képe.

Harci művészetben ez azt jelenti, hogy a Kun jelében küzdő harcos félelemből vagy agreszszivitásból föladja lágy harcmodorát: Jangot Janggal akar legyőzni, s leverik. A bokszolók ezt egyszerűen úgy mondják: „Ne állj le verekedni!”

És az Irányjel:

„Visszatérés. Siker.

Feltör s belehatol akadály nélkül.

Társak jönnek. Hibátlan.

Fordul a sors, visszatérsz a saját utadra.

Hetedik a visszatérés napja.

Előnyös ha van úti célod!”

Ez a téli napforduló: a legmélyebb sötétségben megszületik a fény. (Mi más legyen egy december 21-i jóslásban?...hm.) Valójában visszatér, mert minden körbe-körbe forog, mint a bolygók a nap körül: minden visszatér - de nem ugyanoda.Visszatér a tavasz, de nem ugyanaz a tavasz, és te sem vagy ugyanaz, és egyetlen fűszál vagy élmény sem ugyanaz!

Mi az, ami itt visszatérhet? Az „én vagyok!” örömteli létélménye. (Istenem, add...)

Egyetlen pillanatig mindenkinek volt már ilyen élménye - ha máskor nem, akkor gyermekkorában. Ez az inspiráció. Hogy nincs halál! Hogy örökkévaló szellem vagyok! (Egyik első meditációnkon mondta nekem a Hang, hogy nincs halál. ...de akkor hogyan tud ennyire fájni?...) Akiben ez nem tudatosul, az is megél azért annyit ilyenkor, hogy nehéz életkorszakában valamiféle reménység villan föl.

Kezd múlni a baj.

Lábadozik.

S vissza-visszatér a hite, az életkedve, és előbb-utóbb az ereje is.

A levegő lassan megtelik a biztató Jövő illatával.

Új tervek, új társak, új lehetőségek érkeznek.

Erős késztetést érzel a cselekvéshez, de várj! A lelkesültség még nem Erő - csak a „hetedik nap”, a hetedik „ütem” lesz majd a Tett pillanata.

A helyzet hasonló ahhoz, mint amikor egy asszony áldott állapotba kerül. Tudja, hogy sorsa gyökeresen megváltozott - mégis sok hónapos nyugalomra, békére, csendre van még szüksége, amíg önmaga az anyaságra, és magzata a méhében „megérik”.

Gyűjts erőt, dolgozd fel múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hajtóanyag, vereségeiből diadal - tragédiái érlelik naggyá.

Az új idők hajnalán föl kell dolgozni a múltat és meg kell erősödni a jövőhöz.

Ehhez nyugalom kell.

Nehéz csöndben maradni olyankor, amikor a legszívesebben kitörnél, pedig most még erre van szükséged: csírázó hitednek meg kell erősödnie.

Gondolatok

Mi minden történhet a „Visszatérés” erőterében?

Néhányat fölsorolok: biztató ígéret; észrevétlen inspiráció vagy ötlet, amely később sorsodat átformálja; új kapcsolatok kezdete; régi, megromlott kapcsolataid újjászületnek; segítséget kapsz; régi terved újraéled; derűlátó leszel; felgyógyulsz; lábadozol..., de az is lehet, hogy valami olyasmi történik veled, amelynek jelentőségét észre sem veszed...

Nem tudatosul benned, hogy most indul valami sorszerű!

A lényeg: a nyugalom!

- Visszatértem! - mondta a Farkas a telefonba; s tudtam, hogy igazat beszél.

- Visszatértem! - mondta Kékhemü is; nem volt piros a szeme, vágott az esze ahogy kell, s reméltem, hogy igazat beszéel.

- Visszatértem! - mondhatom-e én is egyszer... talán... 

Istenem, add, hogy így legyen.

Nehéz nyugalomban maradni, amikor lelkünk tavaszi impulzust kap, pedig erre van most szükség! Harcművészetben ez az az állapot, amikor átlendülünk a holtponton. Amikor a kimerültségből, bajból, vesztésből átbillenünk mindezek ellentétébe: felcsillan a remény, és szűnik az erőtlenség.

Nem szabad azonnal kitámadni! Átlendültünk a mélyponton, de meg kell várni, amíg feljutunk a csúcsra: addig erőt kell még gyűjteni!

Kis lehetőség ígérete miatt nem szabad a Nagy Lehetőséget föláldozni!

Ez ennek a jósjelnek hétköznapi tanácsa is.

Spirituális tanítása pedig az, hogy a hitet föl kell nevelni. A szikra még nem lobogó láng - csak lehet belőle.

Felemelkedési idővonal

Mielőtt még mindenki émelyegni kezdene, hogy milyen ezoterikus bullshitet szeretnék itt már megint előadni, el kell mondjam, hogy - meditáció ide, energiakezelés oda - a címbéli kifejezés a maga elvontságával számomra sem volt az a szóösszetétel, melynek valóságtartalmával olyan könnyen azonosulnék.

De az elmúlt napokban más jelentést kapott ez a kifejezés.

Kezdődött azzal, hogy meghallgattam Dr. Joe Dispenza egynémely előadását - ez egy ingyenes bevezető kurzus volt egy borsosabb árú privát lehetőséghez, mellyel annak árfekvése miatt jelenleg nincs módom foglalkozni.

De nem lehetett véletlen, hogy nekem ezeket most meg kellett hallgtni. Megérintett az élettörténete, a fiatalkori baleset, a sok csigolya sérülés - ha valaki, hát én pontosan tudom, hogy milyen rettenetes fájdalmat és mozgáskorlátozottságot tudnak ezek okozni.

Neki pl. azt mondták a kollégái, hogy soha nem fog tudni járni.

Mikor elmondta az öngyógyítása folyamatát, hogy hetekig csak feküdt mozdulatlanul, és közben a belső kulcsot kereste - nos, óhatatlanul analógiát vontam a története és a saját gyógyulásom története közé.

Mozgásszervi bajaim okozzák a mai napig is a legtöbb panaszomat; s ami vele történt - nos, az pontosan ugyanaz a gyökércsakrából építkezős gyógyulási folyamat, mint amire nekem is szükségem van ahhoz, hogy meggyógyuljon a gerincem.

Egy ideje már kutatom az okát, hogy miért nem gyógyulnak mozgásszervi panaszaim annak ellenére, hogy rendszeresen foglalkozok velük (ennyi törődés más bajoknál már hozott eredményeket). Október elején a korábbi panaszokhoz ráadásul újabb csatlakozott, a kezeim felső ujjperceinél sajátos duzzanatok keletkeztek, amitől az ujjaim behajlított tartst kezdtek felvenni.

- Köszvény! - riadtam a jelenségre; szomorúan mutattam Robinak, aki csak annyit mondott:

- Mint Anyukádnak szegénynek. Emlékszel? ...De én így is szeretni foglak.

Néztem rá, hogy mit beszél hülyeségeket (avagy a szerelem az vajon mi; bár semmi, nem arról beszélt hiszen); majd elméláztam szegény Anyám kezének emlékén; szegényemnek az összes ujján ez volt már a végére; úgy látszik, ezt is örököltem (sarokházak helyett, francba), majd elmentem Segítőmhöz, ahol hosszasan hallgattam a hullámgenetikáról; s arról, hogy nem arról szól ez a történet, hogy mit öröklünk DNS szinten, hanem sokkal inkább arról, hogy mit kapcsolunk be egymáson és saját magunkon, leki alapjainkon. Ehhez meghallgattam még Barnai Roberto mondandóját is a tárgyban (nagyon laza előadásmóddal kezelte a kérdést, legalábbis nekem úgy tűnt; az alapkonfliktust a mozgásban való akadályozottság megélésének tudja be, míg a gyógyulást a türelem, a konfliktusból való kilépés, némi borogatás és az ízületek mozgatása jelenti. És ennyi. Semmi hozzáadott dimenzió, mert az többet árt, mint használ.)

Segítőm fizikai síkon a húsfélék kerülését és az almaecetes vizet írta még mindezekhez elő, s én olyan voltam mint a rossz diák, nem igazán fogadtam meg ezt a tanácsot. Illetve, húst talán kevesebbet fogyasztok, de az almaecetre még nem szántam rá magam.

Barnai Roberto előadásának azonban ebben a kérdésben is volt némi valóságalapja, az utóbbi időben komoly nehezítettségem volt a mozgásban - a gerinc- és csípő fájdalmakat tetéző térdízületi reccs, melyről itt megemlékeztem, és az azt követő, hónapokig tartó kínlódás kicsinált már, s igen, mikor jöjjön a helyreállítási szakasz ebből, ha nem a gyógyulási folyamatok beindulása után?

Tehát lelkem mélyén igazat adva Barnai Robertónak, elhatároztam, hogy türelmes leszek és nem pánikolok, bármit is talál még ki a szervezetem mozgásszervileg. 

Az epigenetikai vonalat sem tudtam teljesen annuálni, mert ismét eszembe jutott az a meditáció, melyben a sorsazonosság átvállalás feloldását kértük szeretett Nagymamámmal; s ennek nyilvánvaló hatásai gyógyulásomra - mint egy lekapcsolt kapcsoló. (Uff. Vagy inkább: Off.)

Segítőm hosszan beszélt arról, hogy a Földünket és az egész világegyetemet átszövő energetikai háló struktúrája megváltozott; s ez is furcsa módon rezonált arra, amit én az előző napokban éreztem. Korábban az energiahálót (Szeretethálónak is nevezik) transz állapotaimban ritkásabb szövésűnek és magenta színűnek érzékeltem, sajátos és jelentős kapcsolódási ponttal a szakrális- és a manipura csakráknál.

Mostanában felváltotta ezt egy vékonyabb, fehér "fonálból" készült, sűrűbb szövedék; s ez a szövedék támogatta a térdízületem gyógyulását is; egy vizualizáció során láttam, ahogy ez a sűrű szövésű háló beborítja, megerősíti azt.

Térdízületem, bár még nem tökéletes, de már nem okoz olyan éles fájdalmakat, mint korábban; s határozottan érzem benne a gyógyító erők munkáját.

Majd Dispenza előadásaiból következett mindehhez néhány momentum, melyek megszólítottak. Az egyik, a "légy annyira tudatos, hogy sose legyél tudattalan" megközelítés, melynek köszönhetően immár nem csupán éber állapotban figyelek arra, hogyan tartsam az ujjaimat, de éjjel is felébredek, ha kellemetlenül begörbítem őket, mint egy karvaly, mikor meg akar ragadni valamit.

Sajnos az még nem derült fényre, mi az a "valami", amit erőlködve meg akarnék ragadni, pedig a gyógyuláshoz talán fontos információkat hordozna az is.

De tovább gyakorlom a tudatosságot, remélve, hogy egyszer ez is felszínre kerül, és végre el tudom engedni. (Tudod, mi az elengedés titka? Ne fogd meg! - mondja az egyszeri vicc, és milyen igaza van.)

Az átalakuló Szeretethálónak azonban más hozadéka is volt testemre.

Dispenza előadásaihoz két bónusz meditáció is járt. A második a Lehetőségek Teréről szólt, ambivalens érzeteket keltve bennem; az első viszont - a gyógyulásról. Arról, hogy hogyan tudsz új emberré változni. Annak is az első lépéséről: meg kell fogalmaznod, hogy milyen emberré szeretnél válni.

Tudjátok, sokfelé csapongó képzeletem nehezen talált olyan célt, célokat, amelyek mentén újra építhetném magam. Az évtizedes rögzültségek - korlátok, a kiégés, a csalódások és bánat-energiák, majd az ezek mentén kialakuló betegség - túl sokat vettek ki belőlem, s ezek a hiányok, mint kérdőjelek állták a Teremtés útját. A meditációnak köszönhetően végignéztem a vágyaimon, majd a saját testemen, és rá kellett jönnöm, miért is megy nekem annyira nehezen ez a gyógyulási folyamat (holott már saját bőrömön tapasztaltam, hogy képes vagyok rá).

Nagyon egyszerű az ok. Annyira egyszerű, nem csoda, hogy ilyen sokáig árnyékban maradt.

Valahogy úgy hangzik, hogy "de mire megyek az egészséggel?"

Úgy értem: ahhoz, hogy legyen értelme meggyógyulni, ahhoz olyan emberré kell lennem, aki élvezi az életét, öröme van benne; s csak akkor lehet örömöm az életemben, ha nem csupán egészségem, de erőm is van, hogy kedvem szerint formáljam.

Hisz mindenhez, ami ennek az újonnan vizualizált élettervnek a része, alapfeltétel a test elegendő ereje, szívóssága, kitartása. 

("Szabad neked önmagad támogatni" - mondja Antónia a kedvenc gerinc gyógyító meditációmban, de.. .ahhoz is kell erő, hogy magad tudd támogatni.)

Hátgerinc gyógyító meditáció

De térjünk vissza Dispenzához és ahhoz a meditációhoz, melyben volt szó az újra huzalozásról, a szokások, idegpályák, reakciók újra huzalozásáról annak érdekében, hogy új emberré válhass, olyanná, amilyennek lenni szeretnél. S ahogyan mindezeket hallgattam, és magam elé képzeltem a nyomorult gerincemet, törés, sérvek, egyenletlenségek - nos, egyszer csak láttam, ahogy a legjobban kitett területeket egyenes, fényes fonalak, drótok támogatják meg, rögzítik, beépülve belé erősítik.

Nagy boldogság érzete járt át. Éreztem, hogy megvan a hiányzó láncszem (kötéldarab?) a gyógyuláshoz.

Valaha, mikor elkezdtem ezt az utat, elhatároztam, hogy addig nem állok meg, amíg az egészségem jobb nem lesz, mint amilyen a betegségem előtt volt.

Igen, több életerőre, vitalitásra, energiára, örömre, fényre, levegőre van szükségem. Annyi nem elég, hogy meggyógyulok. Meg is kell erősödnöm, mert még sok mindent szeretnék elvégezni.

Pár nappal később egy oltakozási vitában találtam magam - igyekszem ezeket kikerülni, mert parttalanok, de akkor még gyanútlan voltam - s ott olvastam, hogy valaki gúnyolódott a "másik oldal" képviselőinek látásmódján, a címbéli kifejezés értelmetlenségét hozva fel például.

Ekkor villant belém a meggyőződés, melynek hangot is adtam: a bullshitnek vélt jelenség igenis létezik. A saját kis életemben mindenképp.

Hiszen... ha tavaly ősszel nem térek le a TB által követendőnek vélt csapásirányról, és javallatukkal szembemenve nem kezdem el a progeszteron krémet, a gyógygombát, az energiakezeléseket, az önismereti munkát - nos, akkor mostanra már megszabadítottak volna a méhemtől; talán dolgozni se tudnék; sötét és kilátástalan nyomorban várhatnám a leszázalékolásomat, amikor is pár forintot tán hozzám löknének...

Ehhez képest az azóta eltelt idő igenis, a saját, személyes Felemelkedési Idővonalamon zajlott; s az a másik, számomra nagyon rossz energetikával bíró alternatív valóság aláhanyatlott és eltörpült, mint az emelkedő repülőgép alatt a kifutópálya.

S ha most az a célom, hogy tovább emelkedjen a repülőgép, nos, miért ne?

Várnak az újabb magaslatok, s a Nyilas beköszöntő időszaka tiszta energiákkal segíti a folyamatot.

Az elmúlt években még nem volt ennyi energiám ebben az időszakban. És ezen még sokat lehet fokozni.

(Mantra: Kérem a Fényt, kérem az Erőt. Lehorgonyzom a Fényt, lehorgonyzom az Erőt. Ismételgetve, vizualizálva. Múltkor pl. 40 hosszon keresztül az uszodában. És igen, használ. Kérd a Fényt, az Erőt, az Örömöt, a Szabadságot, a Bőséget. Kérd, és horgonyozd le az életedben. Így legyen, mert így van. Köszönöm, köszönöm, köszönöm, megtörtént, megtörtént, megtörtént.)

És azóta fájdalmak nélkül, vidáman, a jövőbe vetett izgatott, boldog várakozással ébredek reggelente.

 

Skorpió hava

Életem folyamán többször is eljutottam arra a megállapításra, hogy a novembertől december közepéig tartó időszak eléggé stresszes időszaka annak a 365 napig tartó társas utazásnak, melyet évente megteszünk a Nap körül. Régebben ennek teljesen materialista magyarázataként a társasági adó feltöltés becenevet adtam; de manapság a TAO feltöltési kötelezettség lényegében elmúlt, a stressz viszont megmaradt, jelezve, hogy ez a durva leegyszerűsítés nem volt méltó az időszak energetikájához.

A múlt hét csúcsra járatta a konfliktus energiákat; csütörtökön este még kiabáltunk is Galambbal; majd másnapra lenyugodtunk, és a probléma is megoldásra került. 

Sajátságos, hogy ő képes belőlem - és mindenkiből - az ellenállás képleteit kihozni, még olyan esetekben is, mikor alapvetően neki van igaza. Ilyenkor megvetem lábaimat, és állásaimból egy centit sem engedve, mekegek és öklelek, mint az a bizonyos Kos, akiről tudvalévő, hogy az aszcendensem ura, s bár ritkán és nem szívesen engedem szabadjára, de bizony ezekben az esetekben nem kér engedélyt.

 

Mindenesetre az ilyen "árnyék-én" támadások után én vagyok a legjobban kiakadva azon, hogy ezt most hogyan és miért; s neheztelek kissé a másik félre, hogy mi a francért kellett már megint eddig piszkálnia engem; s magamra is, hogy miért hagytam magamat.

A péntek már valamivel könnyebb lett, kora délutánra megtaláltuk a probléma megoldását, s a kommunikáció is elfogadható mederbe terelődött; bár még kissé morgolódott, de levezetőleg; s ismét rá kellett döbbennem, hogy alapvetően nem kíván ő tőlem megszabadulni - csupán régi sértettségek kavarognak ilyenkor részéről a háttérben; s ezek annál bántóbbak, mert míg én ki tudom mondani, hogy

"igen, tudtam, hogy ebből baj lehet, de a múlt héten nem értem rá, mert pénzt kellett keresnem" - arra célozva, hogy csökkentett a fizetésemen egy évvel ezelőtt, s nekem azóta a kiesett jövedelem pótlásáról is gondoskodnom kellett (egyébként a múltkor megköszöntem ezt neki, tekintettel arra, hogy a kiesett összegnek mára már több, mint a dupláját sikerült "pótolnom", s ezzel a lépéssel hozzájárult ahhoz is, hogy így 50+ végre eldöntsem: az alkalmazotti vagy a vállalkozói létformát választom - tehát összességében hasznos volt számomra az akkori "sokkhelyzet"); nos - ő nem képes a szemembe mondani, hogy neheztel rám, amiért nem szakítottam meg teljesen és végképp a kapcsolatomat a Farkassal. Erre mindössze valami alkoholistázás célzott a szövegében; de annyira hadarva és zavarosan, hogy nem is volt módom reflektálni rá; - igazából nem is tudom, hogy akarok-e, mert ezeket a paneleket éppúgy neki kell magában helyre tenni, mint ahogy a másik félnek is saját magának kell feldolgoznia a múltját. Ha engem megkérdeznének, azt mondanám, hogy szerintem mindketten sajnálhatják, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak; és mindkettejüknek le kellene szűrni a tanulságot, mely szerint kevesebb egóval többre megy az ember. Nincsenek illúzióim, eddig egyikük sem fog eljutni mostanában; a viszonylagos béke már egy hatalmas mérföldkő a történetben; s meglepő módon minden alkoholba fordult korábbi arroganciája ellenére a Farkastól már hallottam, hogy "ne bántsd azt a nőt", mikor beszélgetésünk során még korábban sértettségemnek adtam hangot a fizetésem alakulásával kapcsolatban - a Galambtól még nem hallottam az "alkoholista" kitételen túl mást. 

Másrészt, tény, hogy ő volt, aki a sértett félnek érezhette magát - nem de facto, hanem de jure; mert őt zaklatta egy alkoholista hosszú ideig. (Az alkoholista ezzel szemben "de facto" érezheti magát kisemmizettnek, "de jure" semmiképpen sem. ..bakker, ezek mindketten leharcolták magukat, csak más-más értelemben. Szép dolog a szerelem.)

Nos, visszatérve a Galambra, tekinthetné úgy, hogy ez volt az ára a jelen státuszának - az enyémnek meg ugyi a fizetéscsökkenés - és akár érezhetne is némi örömöt ezek a dolgok felett; s erre tekintettel akár el is engedhetné a sértettséget.

Látom ezt én külső szemlélőként.

De én előbbre tartok az Úton.

Mindegy, egyszer majd megérkeznek. Hiszen "Egy a cél: a Cél az Egy."

Mindenesetre amikor péntek délután az Aquarius Astrology heti elemzése került elő valahonnan a youtube bugyraiból, már cseppet sem csodálkoztam, mikor a hölgy elkezdte taglalni a heti, és kiemelkedően a csütörtöki energiákat. 

...

Szeretett főnökeim tehát élik életüket, s ezen életek bizonyos szeletei átfolynak rajtam és állapotváltozásokat idéznek elő bennem, mert egy rendszer részei vagyunk mindannyian; s ők számomra a rendszer nem is túl távoli elemei. Avagy: kapok tőlük hideget-meleget. Vagyizé.

Ily módon a tegnapi nap, bár nem hozott hangos vitákat, de a maga módján szintén alkalmas volt arra, hogy energiákat raboljon tőlem. Ez úttal a Kékhemü és Vidéke Gazdasági Munkaközösség (Nyuszika és Barátai GMK, így is szoktam magamban becézni az alakulatot) táján exkalálódott némi nézeteltérés, melynek tengelyében szerencsére nem szerény személyem áll - viszont cs.sszék meg, ha konszenzus hiányában nem adnak egyértelmű utasításokat, ne csodálkozzanak, ha a végrehajtás nem lesz mindenki számára megfelelő. Avagy: az urak tárgyaljanak, egyeztessenek, a végén szálljon fel a fehér füst a közös akarat szimbólumaként, majd ezt követően utasítsanak. Ahh.

...

Saját életemet tekintve, a Skorpió hava volt az a hónap, ami a maga könyörtelenségével rákényszerített arra, hogy kilépve a gyász energetikájából, nekiálljak újra összerendezni mindazt, ami szétgurult.

Már korábban is megfigyeltem, hogy az életnek van egy dinamikája. Először a durvább megpróbáltatások jönnek (élethez, egészséghez, családi kapcsolatokhoz köthető terhek), majd miután ezek mintázata átalakult, és túl vagyok a realizáción - nos, akkor jönnek az átalakulás következtében az anyagi megpróbáltatások.

Jelenleg ebben a szakaszban vagyok; köszönhetően annak, hogy amíg bővebben volt forrásom, sokat beleinvesztáltam Roberto családjának jólétébe. Tettem mindezt abban a tudatban, hogy jót cselekszem vele - a gyerekei tekintetében mindenképpen, de talán a hülye anyját illetően is, még akkor is, ha az talán fel se fogja. (Ismerem ezt a jelenséget is... anyámat is a pszichiátrián kezelték anno).

Ennek köszönhető, hogy mindkét, a mi gondozásunkban lévő gyereke érettségit adó iskolába jár végre; hogy Gáborka lassan bekerül a saját három gyermekem mellé a büszkeségeim közé - s ez nagyon jó érzés számomra.

Kevésbé jó, mikor végiggondolom az anyagi helyzetemet.

Kevésbé jó, mert be kellett látnom: azzal, hogy az Anyám révén korábban rendelkezésemre állt forrásokat továbbadtam, a saját egzisztenciánkat sodortam veszélybe.

Róbert az utóbbi másfél évben - bár ő megsértődne ezen - de nem sok mindennel járult hozzá a családja fenntartásához. Épp a múltkor konstatáltam is, hogy bár volt egy év, mikor a családi költségvetésben megengedtem magamnak, hogy az úgynevezett társam jövedelmére is számítsak - nos, rá is faragtam, gyorsan összetörte a lábát, s azóta olyan mint a hunok (hun keres pénzt, hun nem, leginkább nem, annyit semmiképpen sem, hogy ezt az albérletbe fordult életformát fenn tudja tartani).

Tehát az anyám által átadott karma - a nő csak magára számíthat - továbbra is működik az életemben; sőt, már a lányom életében is tetten érhető. 

Na ezt meghaladni bármelyikünknek is, ez nehezebb lesz, mint anno az úszás tanulás.

Mindenesetre jelenleg a 24. órában vagyok arra vonatkozóan, hogy áthangoljam a gazdálkodásomat, s benne mindazt, amit vállalkozásról, családról, pénzügyekről gondoltam.

Tulajdonképpen, ha pozitívan nézem, jó is, hogy ilyen lépéskényszerbe kerültem. Jó, mert most, ezáltal, kaptam egy lehetőséget arra, hogy a sarkamra álljak és szétválasszam egymástól a cég ügyeit és a magánéletet. (Ezt az elkülönülést már rég meg kellett volna tennem, egyetlen dolog választott el ettől: a saját jó szívem).

Mindenesetre most lépnem kell. Remélem, még időben.

Álmok, energiák, történések

 A mai napon egy elismert asztrológus oldalán jött velem szembe a kérdés, hogy másoknak is vannak-e mostanában álmai.

...nos... eddigi életem folyamán nagyon ritkán álmodtam. Nem szerettem az álmokat, a lélek mély rétegeti kavarják fel, s ilyenkor sokszor bánatot, zaklatottságot éreztem; repültem, zuhantam, összetörtem, fájdalmat éltem át. Ezért valahogy úgy voltam az álmokkal, mint szegény Csaba az energetikával: féltem hogy nem tudom uralni, hogy rossz lesz nekem álmodni, és ezért inkább elnyomtam magamban ezt a képességet.

Mostanában viszont nem kérnek engedélyt, csak jönnek.

Az első olyan álomban, mely nem Anyámhoz kapcsolódott, teljesen meglepő módon Kékhemü volt a főszereplő.

Egy építkezésen jártunk; de romos és elhanyagolt volt minden. Az emelet gerendákkal aládúcolt; egy foghíjas, töredezett lépcső vezetett fel; s én előre mentem, miközben azon imádkoztam, hogy nehogy leomoljon valami alattunk.

Kékhemü csendesen jött utánam - az emeleten ugyanolyan romos minden. A keszthelyi ócskas szálloda volt hasonló, ahová Robival belógtunk, mikor utoljára jutottunk el oda. ...két éve már, hogy repül az idő...

Tehát, az álombéli emelet is csupa rom volt, de aztán találtunk egy fürdőszobát. Az az egyetlen helyiség volt a hatalmas épületben, amely rendben volt. Fehér és barna, modern, de visszafogott csempe, íves csaptelep, s egy egyszemélyes fehér kád - afféle lakótelepi felújított fürdőszoba benyomását keltette, de legalább tiszta volt, rendezett, konszolidált.

Kékhemü megengedte a vizet, s a következő pillanatban ott ültünk az egyszemélyes kádban ketten keresztben, meztelenül, de olyan messze egymástól, hogy egymáshoz sem értünk..; s ekkor Kékhemü magyarázni kezdett:

- Nézd meg, ez is hogy néz ki! Itt mindent át kell alakítani! 

Körbenéztem, és valami olyasmi jutott az eszembe, hogy ez nem normális dolog, itt ez az egyetlen helyiség, amivel nem kellene foglalkozni; vagy legalábbis nagyon ráérne; inkább az épület többi, romos részét kellene rendbe tenni - de újra elmondta, én pedig nem szálltam vele vitába (nem szoktam; nem vagyok egy vitatkozós fajta amúgy sem; meg különben is, mit vitatkozzon az ember ennyi nullával, szóval hallgattam, s egyszer csak furcsa jelenségre lettem figyelmes. Kékhemü elszántan csorgatta a kádba a meleg vizet - s mégis, ahogy ott ültem, egyre hidegebb lett.

Arra ébredtem, hogy rettenetesen fázok.

...

Két nap múlva találkoztam újra kedves főnökömmel (csakis te lehetsz a főnököm, stb, stb) s ledöbbentem, hogy mennyire rosszul néz ki.

Az én képzeletemben ő egy mindig fess fickó, mostanában bár némi elemi troschlusspánikkal, de alapvetően jól karban tartott ötvenes... na igen, de hol az a kar, aki őt jól karban tartja? 

Leginkább sehol, azt hiszem. Legfeljebb a véralkoholszint tartja karban mostanság - s ezt rossz nézni, nem csinálta ő ezt eddig; ha egyszer-egyszer el is hajlott, alapvetően mindig a sárga úton járt.

Most meg össze-vissza bóklászik.

Nos tehát, a saját öregapjával találkoztam aznap; az idén a harmadik, legújabb, a tavalyi válásból fakadó övön aluli támadás részleteit ecsetelte; s arra kellett gondolnom, hogy itt az ideje, elkezdhetek aggódni ezért a fiúért is.

A képlet ismerős: nagy ház, magány, sok nulla. Van még ilyen főnököm, tudjuk. S ez esetben egyáltalán nem releváns, hogy itt több a nulla, mint ott.

Az önpusztítás önpusztítás marad.

...

- Valami nem jó. Betegség kerülgeti. Túl sokat vívódik. Te nyújthatsz neki némi támaszt. De vigyázz, ne vegyen ki belőled túl sokat. Az, hogy fáztál, erre utaló jel. Védd le az aurádat.

...

Pár nap múlva ismét furcsa álmom volt. Ennek előzménye, hogy a sztárügyvédnél találkoztunk Farkassal, akinek felajánlottam segítségemet egy ügyben.

Mikor fizetséget akart ajánlani érte, nem fogadtam el. Elmondtam neki, hogy én mindig hálás leszek azért, amennyit ő nekem segített. Hogy még a gyerekeimnek is elmondtam, hogy mi mindent köszönhetünk neki. 

Meghatódott ezen, s felidézett némely régebbi beszélgetésünket. Végül azt mondta:

- Te engem féltettél! Mert szeretsz! Te szeretsz engem!

Most rajtam volt a meghatódás sora.

Tudja.

Beszélgettünk még erről-arról - neki is meghalt az anyukája, szinte egy időben az enyémmel; s le a kalappal előtte, hisz ő ápolta - ez egy fiútól, aki egyébként egy legendásan narcisztikus felsővezető - ez egy fiútól több, mint nagyon szép.

Elmondta, hogy ezekben a hónapokban megtanulta, mi is az az alázat; hogy megtanulta értékelni az életet; beszéltünk tervekről; majd azt mondta:

- Ha valamilyen vállalkozást akarsz indítani, szólj. Bármikor van rá x millióm.

Könnyekig meghatódtam.

Az, hogy a sztárügyvéd lehuppant a velem szemben lévő székbe, s azt mondta:

- Hát Te mindenhol ott vagy? 

Nos, az már csak hab volt a tortán.

...

Tehát pár nappal a fenti találkozó után, ismét álmodtam. Úgy látszik, mostanában tényleg furcsa energiák vannak... ahogy az ezoterikusok mondják. (Egyébként mintha ebben a mondásban tényleg lenne valami; az energiaminőségeket sokszor színekkel tudjuk megközelítőleg leírni, és nem lehet véletlen, hogy egy adott időszakra egy adott színtartomány a jellemző - s ezt egymástól függetlenül is "látjuk". Sok ilyen megerősítést éltem már meg, mióta Segítőmhöz járok.)

Az álom egy idegen településen zajlott. Egy kisváros, vagy ilyesmi lehetett, egy kisebb hegyen, a szélei leértek a síkságra, ahol egy nagyobbacska patak, vagy inkább öntözőcsatorna haladt egyenesen, s mellette a kocsiút vezetett kifelé a városból.

Az Öreg Király, régi főnököm játszotta álmomban a cégtulajdonos szerepét (nem tudom, miért ő, de mindegy is ez); s kitalálta, hogy látogassuk meg a helyet, ahol korábban a cég székelt. Így kerültünk ebbe a városba, s a csatorna melletti kocsiúton kellett kifelé autózni ahhoz, hogy megtaláljuk az épületet. Míg várakoztunk a többiekre a csatorna partján, láttuk távolabb a Farkast a tulajdonossal veszekedni, de én nem nagyon foglalkoztam a dologgal, elmentem inkább csónakázni.

A csatorna csónakkikötővé szélesedett egy helyen, több sorban voltak a hajóállások, s én a leghátsó sorban álltam a stégen, mikor rádöbbentem, hogy ideje menni a többiekkel.

A csónak abban a pillanatban iramodott messzire a vízen, mikor be akartam szállni, hogy visszaevickéljek. Csak néztem, ahogyan vitte az áramlás; sehol senki, és már alkonyodni is kezdett...

Végül nagy keservesen belevetettem magam a vízbe - hűvös volt és nem túl tiszta, semmiképp nem az a nyári hívogató fürdővíz. Mikor a túloldalon kikecmeregtem belőle, arra kellett rádöbbennem, hogy nem tudom, hol az autóm - anélkül meg hogyan menjek a többiek után?

Az autómat keresve felfelé indultam, a városba; aztán valahogy rendőrökkel találkoztam, akik visszajuttattak hozzá; közben talán a ruha is megszáradt rajtam nagyjából - mindenesetre már este volt, mikor visszajutottam a csatorna mellé, az útra, s kollégáim jöttek szembe.

- Te nem is tudod, mi történt?

- Nem, a kocsimat kerestem idáig.

- Most húzták ki. Beleugrott... megfulladt - mondták szomorúan, a távolba mutatva, ahol láttam a Farkas testét csurom vizesen, ahogy éppen hordágyra teszik, hogy behelyezzék a hullaszállítóba.

....

Paradox módon reménnyel és bizakodással ébredtem; s Segítőm is megerősített abban, hogy ez az álom alapvetően jó dolgokat jelent.

Mindenesetre, akit holtan látsz álmodban, az hosszú életű lesz, azt mondják.

Így legyen.

Temetés

 A temetésre nagyon sokat vártunk, több, mint egy hónap telt el, mire eljutottunk idáig. Az eseményre várva energiavákuumban léteztem; közben néhányszor szinte átéreztem a hamvasztást, a lángokat, a forróságot; majd lassan belenyugodtam ebbe is, s már csak a közelgő megpróbáltatás riasztott - a dátum közeledtével egyre jobban.

- Könnyebb lesz, ha túl lesz rajta - mondta az ügyintéző a temetkezési vállalatnál, és ezt kezdtem mantrázni, mint afféle "pozitív" megerősítést.

A rokonokra - gyermekeim kivételével - a legkisebb mértékben sem voltam kíváncsi; részint, mert energetikai állapotom tartósan ellehetetlenítette a szociális interakciókat; részint, mert úgy voltam a kérdéssel, hogy aki nem volt kíváncsi szegény anyámra az utolsó 30 évben, az igen jó helyen van ott, ahol eddig tartózkodott.

Bátyám azonban valamiféle lelkiismeret-furdalástól hajtva, váratlanul egy komolyabb összeget küldött hozzájárulásul; majd, mivel egészségi állapota nem teszi már lehetővé neki sem a közlekedést, megkérte a lányát, hogy jöjjön el a családjuk képviseletében a temetésre.

Unokahúgom, - értsd: Anyám másodszülött unokája - megírta nekem szépen, hogy ő bizony nem tudja, hogy hol van a sír; de ő oda sem tud érni 8:30-ra, mert neki a gyerekeit kell iskolába vinnie. Az egy dolog, hogy a temetés időpontját, ugyebár, nem mi határozzuk meg... még ezt sem ebben a nyüves életben, igen. Ettől függetlenül az unokahúgom igazán megoldhatta volna valahogy ezt az egy reggelt.

Ha már gyerekkorában minden második vasárnap (láthatásnak nevezik a jelenséget) Anyámnál ebédelt, velem és a bátyjával egyetemben. A bátyjával, aki el van tűnve, mint szürke szamár az ősködben. Hiába, összetartó kis család ez a miénk, na.

Eljött viszont az ő jó édes anyja, a bátyám első felesége (jelenleg a harmadikat fogyasztja) - de nem ismertem meg, bevallom. Bezzeg ő...

Mit mondjak? Gonosz leszek, tudom, de mikor végül rám köszönt, átfutott az agyamon, hogy a rangon aluli házasság nálunk családi sport, és hogy én még nem is a legrosszabb vásárt csináltam egyik esetben sem, így elnézve a helyzetet.

De ez nyilván gonosz dolog tőlem, és volt sógornőm kedvesen és vidáman igyekezett bratyizni velünk - gondolom, meglepődött a temetőbe begördülő gépjárműpark és gyermekeim eleganciája láttán. (Andrásom öltönyben libbent ki az x3-asból, Andikám pedig lobogó szőke hajjal az Audiból, melynek oldalára felmatricáztatta, hogy adjon az életérzésnek: "Cabriolet".

Ahh. Tudnak élni az én csemetéim. Bár koszorút, nos, azt az ő nevükben is én vettem. 

De sebaj, ez a befektetés majd egyszer garantáltan megtérül.... garantáltan. Bár ez rám nézve nem éppen öröm, sőt, szívesen kihagynám.

A főkapunál folytattuk hát sógornőmmel kényszeredett beszélgetésünket; majd mikor a kis urnaszállító kigördült az útra, mi némi megkönnyebbüléssel hagytuk ott őket, követtük a kocsit. Ő és a párja, (egy nagy bajuszú embör) maradt a lányára  várva, aki nem tudja a sír helyét.

A sírnál hatalmas öröm ért: annyi év után végre láthattam Zsolti fiamat; eljött a temetésre.

Ott állt, szomorúan, s én ismételten ledöbbentem azon, hogy az én legidősebb gyermekem mennyire hasonlít rám; le se tagadhatnánk egymást, ez az igazság. De ledöbbentem azon is, hogy nem láttam boldognak, (mármint... nyilván a konkrét esemény miatt sem, de a saját kis életére vonatkozóan sem éreztem életörömöt); s elszoruló szívvel vettem észre a sötét fürtjei közé kúszó ősz hajszálakat. 

Megrohant a féltés és az aggodalom. Fiam arról beszélt, hogy a harmadik diplomáját készül épp letenni; (semennyi diploma nem lehet elég sok - okította a kikerekedett szemmel bámuló tesóit); s hogy itt Magyarországon nem igazán lehet jó állást találni, ha meg elmész idegenbe, ott csak jöttment leszel.

Nem akartam belebocsátkozni vele mindjárt egy elméleti vitába, sem az alkalom, sem az elidegenedésünk okán; de azt azért jó lenne egyszer tudomására hozni valahogy, tapintatosan, finoman, hogy akinek 25 éves korában önerőből (mit tett a Bitcoin) saját lakása volt Budapest közepén, nos - annak ha van is lelki baja, bizonyos, hogy nem az anyagiak az okai.

Mindenesete attól még féltem, sőt, nagyon is, hiszen a fiam, és bármit is gondol rólam, rólunk, de nagyon szeretem.

Ott álltam tehát a gyermekeim karéjában, s bár nagyon szomorú voltam, de szívem repesett a látványtól, ahogyan egymás mellett álltak. Szépek, fiatalok, értékesek, érdemesek. Az én családom. Az életem fő művei. Büszke lehetek rájuk - gondoltam, s míg a beszédre készültem, szívembe húztam a képet.

Az urnaszállítók kis ravatalra helyezték a sírnál az urnát, s nekem igazolnom kellett, hogy Anyám adatai vannak a benne lévő fémlapon - ezen túl mást nem lehet igazolni, a por az por, mindegy, kié, mié.

Unokahúgomék még nem érkeztek meg, s én úgy döntöttem, nem várok tovább. Amúgy is... úgy éreztem, hogy a leírtak nem tartoznak "idegenekre".

A beszédet előző éjjel írtam, előtte sokáig vártam, hogy talán Segítőm mégis átveszi a búcsúztatás feladatát.

Azon a családállításon - akkor még élt szegényem - Segítőm lépett be Anyám szerepébe; s abban a pillanatban, hogy beállt, elkezdett jajgatni; kétrét görnyedt; folyton csókolgatni akarta a kezemet és utána lefeküdni.

Ledöbbentem a dolgon.

Anyám az utolsó hetekben nagyon, látványosan meggörbült; és valóban folyton a kezemet csókolgatta - ami engem nagyon zavart, nem éreztem és most sem érzem magam méltónak erre.

Mindezek a tények sosem voltak a Segítőmmel való megbeszélések, meditációk és kezelések témái, pont ezért döbbentem meg azon, amikor egyetlen másodperc alatt az információs mezőből átvette mindezeket a mintákat.

Hiába, ő nagyon tiszta csatorna.

A beszéd tehát megszültetett, olyan lett, amilyen; s én a sírnál - párszor meg-meg állva sírni - elmondtam ezt - talán leginkább gyermekeim okulására.

"Kedves Édesanyám!

Hát eljött ez a pillanat is - a pillanat, amit nem szerettem volna megélni - a búcsú perce. Több, mint fél évszázadon át volt Édesanyám, olyan voltál nekünk, mint állócsillag az égen, abszolút viszonyítási pont - s most már örökre az leszel.

Készülve erre az utolsó megmérettetésre (a búcsúbeszédre) emlékek tucatjai kavarogtak bennem az utóbbi hetekben. 

A gyerekkorom, amit átszőtt a Ti szerető gondoskodásotok. A "cukros kis kert" a "cukros kis házzal", ahol három nő egymáshoz bújt viharos júniusi éjszakákon, s ahol minden a Te kezed munkáját dicsérte. A kreativitásod - aminek én csak a töredékét örököltem, s mégis gazdagnak mondhatom magam általa.

Az emlékek közül vissza-visszatért a jelenet, ahogyan a tükör előtt tanítottál kötni-horgolni. Én balkezes vagyok, te jobb - nem volt könnyű dolgod velem, de nem adtad fel. Köszönöm. Az egyik legkedvesebb hobbim a mai napig is a kézimunkázás.

Néztem, néztem a gyorsan pergő évek emlékkockáit...

Tudom, abban a korban vagyok lassan én is, mikor Te is leszámoltál a kék madár kergetésének illúziójával, s ettől, illetve az átélt kudarcoktól megkeseredtél.

A következő évtizedek vitákat hoztak és meg nem értéseket - nem volt könnyű dolgunk egymással.

De az unokáid iránt érzett feltétel nélküli szereteted csodája átragyogott minden nézeteltérést. Még nekik is olyan értékeket adtál, amelyek lényük részeivé lettek. Köszönjük ezt Neked.

Az utolsó években aztán valamit megpróbálhattam visszaadni a sok gondoskodásból. Talán a töredékét sikerült.

Hiszem, hogy azért kaptuk ezeket az éveket, hogy bepótolhassuk, rendbe tehessük, amire korábban nem volt mód. Tudom, hogy sok mindent sikerült is.

Édesanyám, bár tudtuk, hogy nagyon beteg vagy, mégis megrázott, hogy ilyen hirtelen mentél el. Még el sem tudtam búcsúzni Tőled, s ez bánt. Bánt - de tudom, hogy tudod, hogy szeretlek.

Menned kellett - hiszem, hogy az apukád eljött érted és segít Neked - odaát. Hiszen nem lehet véletlen, hogy pont augusztus 20-án mentél el Te is, épp, mint ő.

Végezetül egy idézet, amit halálod másnapján hallottam, s annyira ránk illő, hogy nem maradhat ki ebből a búcsúztatásból. Így hangzik:

"Előbb-utóbb mindannyian megtanulunk szeretni. Csak van, aki az öröm, és van, aki a fájdalom útján."

Édesanyám, mi sokat jártunk a fájdalom útján.

De tudom, hogy a végére nagyon megtanultuk egymást szeretni.

Nyugodj békében szeretteid között. Legyen Neked könnyű a föld."

A sírásók betemették a gödröt - hamar megvoltak vele, kis gödör volt szegényemnek; elsimították a rögöket, s már a koszorúkat hordták Robi segédletével, mikor befutott az unokahúgom a férjével és az anyjáékkal.

Valahol belül, a gonosz énem vigyorogni kezdett.

Némi értetlenkedés után (hát miért nem tudtak várni? - úgy odamondtam volna neki, azért, kisanyám, mert attól, hogy kinyílik előtted a Tesco ajtó, még nem vagy királylány... ahh, mindegy is ez, engedjük el hamar) pár kényszeredett mondat következett; de én alig vártam, hogy végre elbúcsúzzunk; nem érdekelt sem a jóvágású úrifiú férje, sem az anyjáék - évtizedek óta élnek itt a szomszéd buckákon (Budaörsön), semeddig nem tartott volna neki beruccanni a nagyanyjához, ha érdekelte volna öt hideg percig is... hagyjuk. Inkább félrevonultam a nagyfiammal pár szót váltani, nekem az volt a fontos.

Andi megkérdezte tőle, hogy ő, aki mindig szerette a Mamát, és a kedvenc unoka volt - nos, ő miért nem látogatta az utolsó években. Ekkor elmondta, hogy egyszer, még 2017-ben, volt fent nála, és vele is gyanakvó volt és ellenséges, mint később Andrissal. Igen, Anyám akkor már rendesen benne járt a paranoid skizofrénia szerű tünetegyüttesben, amit az Alzheimer okozott nála. 

Négy év - ezt mondta a háziorvosunk; igen, annyi volt - de már akkor elkezdődött. Vagy talán már a háború alatt, amikor egy copfos kislány beágyazva, rettegve várta, hogy mi lesz a sorsa, túléli-e a szörnyűségeket, vagy felfedezik, megerőszakolják, esetleg meg is ölik... s ha majd előbújhat, vajon a szeretteit, igen, őket látja-e még?

Nem tudom.

- Ahhoz képest elég sokáig húzta - mondta Zsolti.

- Hidd el, hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett, igyekeztem ápolni, ahogyan csak tudtam.

- Tudom - mondta a fiam, s ettől melegség járta át a lelkem.

A gyűjtőlencse

"Elöregedett erek"

"Agytörzs"

"Koponyaűri nyomás"

Ilyen kifejezéseket mondogattak nekem az orvosok, s a borzasztó szavak tompán koppantak a dobhártyámon, tompán és reménytelenül. S hetek teletek el, és még mindig újra és újra hallottam őket, mindig új és új sírógörcsre tüzeltek, a végkimerülésig, és azon is túl.

Éreztem, hogy ez így nem megy tovább. Fogy az erőm. Szó szerint felemészt a bánat - milyen szép kifejezés ez, és mennyire valós jelentéstartalommal bír.

Aztán egy napon jött egy gondolat. Segítőmmel beszéltünk előtte arról, hogy ha valakit nagy trauma ér, elveszít egy hozzá közel álló embert, valamely szerettét - nos, a következő fél-egy év kritikus lehet a számára; sokan ilyenkor új betegséget "szereznek be".

A Biologika szerint ennek az oka az agyban a trauma hatására keletkező lézió.

Mivel a Biologikának azért általában igaza van (gondoljunk csak a mellrákom kialakulásának körülményeire), elkezdtem ezen a traumás sérülésen gondolkodni. Ez olyan, mint egy kis folt az agyban. 

Miért ne élhetném meg mindezt a folyamatot a tanult módszerekkel, egy magasabb tudati szinten?

Ehhez csak vizualizálnom kell a sérülést, mint egy kis, kör alakú foltot, s hogy ne legyen magasabb a károsodás mértéke, ebbe kell összegyűjtenem mindazt, ami ennyire fáj.

Elkezdtem hát azt a technikát alkalmazni, hogy valahányszor eszembe jutott valamely rettenetes szó, mely előtte akadálytalanul futott végig az idegpályákon, rombolva és zokogásra űzve - nos, a szó, és az idegpályák közé tudatosan beékeltem ezt a foltot, mely magába gyűjtötte mindezeket. Ily módon a sírás, mint válaszreakció, elkezdett ritkulni annak ellenére, hogy a gondolatok még sűrűn érkeztek.

Néhány hét után jött egy gondolat, hogy meg kell viszgálnom közelről a gyűjtőlencsét.

Először kicsinek, keménynek és sötétnek láttam, valahogy úgy, mint egy babszemet. Színe a feketének az az árnyalata volt, amely elnyel minden fényt, s én szomorú voltam... nagyon szomorú.

Ezután lassan elindult a változás folyamata, világosodott, lágyult, világosodott, lágyult; s mikor pár hét múlva újból elővettem, már lágy volt, s fényesen tükrözte vissza a Nap sugarait, mint egy igazi lencse.

Közelebb hajoltam, hogy megnézzem, mi van benne.

Ledöbbentem.

Tele volt könnyel. Könnyből volt, s a könnycseppeken ragyogott a Nap.

...

Még hetekig hurcoltam ezt a lencsét a szívemben, időnként elővettem, megnéztem - nem változott.

Aztán egy napon váratlanul megtörtént, hogy a rettenetes szavak összekapcsolódtak bennem a saját agyam állapota miatt érzett aggódással. Írtam már talán itt, hogy rendszeresen a jobb agyféltekémmel küzdök - Anyámat jobb oldali agyvérzés vitte el; s megint felrémlett bennem a jelenség, amit genetikai szinten családi hajlamnak, magasabb szinten mintáknak neveznek.

Segítőmnek el is mondtam mindezeket; s ismét meditálni kezdtünk a családi karmák oldásán.

Az energetikai kezelés során aztán furcsa dolog történt.

Valahonnan a szívemből előkerült a benne őrzött gyűjtőlencse, szétpattant. A benne lévő könny kifolyt - egyenesen a jobb agyféltekémre.

Még meg sem ijedhettem, megszólalt a Hang:

- Nem kapsz agyvérzést.

...

Az élmény után ismét elteltek hetek; nem éreztem a jobb agyfélteke táján semmilyen diszkomfort érzetet, mégis tamáskodni kezdtem sajnos.

- De ha azt ígérted, hogy nem leszek rákos; és azt is mondtad, hogy nem kapok agyvérzést, akkor mégis, mibe fogok meghalni? Hisz a Te rendeleted, hogy senki nem élhet örökké, és szegény Csaba mondta mindig, hogy nincs rondább látvány, mint egy egészséges hulla - idéztem szegény öregemet.

A Hang hahotázni kezdett.

- Ne aggódj! Időben meg fogod tudni!

...azóta újból érzem a koponyámban azt a furcsa érzést.

Nem vagyok rá büszke.

Interferencia

 Sok idő telt el, hetek, mire egyáltalán megpróbálkoztam a meditációval. Volt bennem egyfajta félelem, hogy mit fogok találni a fényben mindezek után. Féltem a rám váró testi-lelki fájdalmaktól.

Pedig a java még hátra volt.

Eltelt egy hét, és Robi kirándulást javasolt, én pedig, fájdalmaim ellenére, szívesen indultam vele útnak. Azonban a kisvasútról való leszállás újabb fizikai kínokat hozott az életembe. Fájó derekamra figyelve, rosszul léptem le a vonatlépcsőről, melynek elemi. éles fájdalom lett a következménye a bal térdemben.

Amúgy is, már néhány hete kínlódtam a jelenséggel, mely szerint a csípőfájdalmam, mely már huzamosabb ideje állandó vendég volt a jobb oldalamon, egy Segítőmnél tartott családállítás egyenes következtében átvándorolt a bal oldalamra.

A családállításon történtek is ide kívánkoznak; de most elöljáróban csak annyit erről, hogy míg a jobb oldalon jelentkező fájdalommal együtt tudtam élni huzamosabb ideig, a bal oldalra vándorolt fájdalom már rövid idő alatt az őrület közelébe kergetett. 

Balkezes és ballábas ember lévén, a legfőbb közlekedési eszközöm került bajba... s ezt a rossz lépés, majd az ennek következtében a térdemből hallatszó recsegő hang, és az újabb éles fájdalom csak fokozta.

Ezzel együtt hősiesen letoltam a kiránduláson úgy nyolc kilométert; majd beültem az autóba - de kiszállni már alig tudtam.

Azóta egyszer-kétszer próbáltam terhelni a térdemet, de a legutóbbi ilyen kísérlet - jógaóra Szandránál - után újból járóképtelen lettem, s azóta inkább kerülöm ezeket a lehetőségeket. Ismét az úszás felé fordultam emiatt, régi sportomban reménykedek, hogy talán segít majd - keservesen kezdődik, jelenleg kb. harminc-harminckét hossz a kapacitásom. Nekem. Aki átúszta a Pécsi-tavat, a Velencei-tavat stb. oda-vissza.

No mind1, tekintsük úgy, hogy az elmúlt másfél-két év távlatában az is csoda, hogy még úszok, és nem deszkán fekszek másfél méter barna föld alatt.

Aztán eljutottam valamikor Segítőmhöz is - fel kellett dolgoznom a jelenséget, hogy felkértem búcsúbeszéd tartására a családállításon történtek miatt, s ő nemet mondott (illetve nem mondott, csak jelezte). De végül is el kell fogadnom a döntését; neki én, bármilyen kedves is hivatásából kifolyólag, csak munka vagyok (a barátsággal kapcsolatos nézeteimet, illetve ezzel kapcsolatos lehetőségeim határát itt már kifejtettem, nem bocsátkozom részletekbe. Talán annyit megjegyeznék: inkább egy nyáj, vagy egy falka. Azoknak négy lábuk van, még tán nem felejtették el a barátság lényegét.)

Tehát eljutottam hozzá, kezelt, - mostanában nagyobb ellenállásokat kell legyőzni bennem egy-egy kezelés előtt -, meditáltunk, s határozottan jó volt. Sírás, oldódás, enyhülés - jó volt.

Aztán eltelt pár nap, és úgy gondoltam, megpróbálkozom ismét a dologgal, a szokásos módon.

A vezetett meditáció eleinte nagyon jó volt. Felértem a fehér fénybe; láttam azt a fényes palalelogrammát, akiben isteni énemet azonosítom mostanában - s akkor egyszer csak ott lett hirtelen Anyám is.

Ott lett, s én megörültem neki; szerettem volna magamhoz húzni, eggyé válni vele - hisz mindenki egy, mindannyian egyek vagyunk, ez a Tanítás, akkor miért ne lehetne?

Nos... hatalmas interferencia keletkezett a két lélek között. Zizegett, zúgott, vibrált, s ebben a pillanatban olyan ütést kaptam, hogy majdnem beleszédültem. Eltűnt minden; fehér fény, paralelogramma, Anyám szelleme... egyedül maradtam a sötétben, mint valami bűnelkövető.

Mintha a Világ Rendje ellen vétkeztem volna.

Sokkot kaptam.

Hetekig kerültem a meditációt; s mikor végre elmentem Segítőmhöz, akkor sem a szokásos jelenségeket tapasztaltam.

A fehér fény többé nem jelentkezett. A legtöbb, amit éreztem az energiák áramlásából, az csupán valamiféle vibráció volt. Mint a forró kocsiút felett a délibáb, remegő energianyalábok, sötét vászon előtt.

Hetekig feketeség volt; körbe vett kívül és belül is, s hiába próbálkoztam bármivel, nem enyhült.

S közben sajgó szívvel, zaklatottan köröztem a kérdés körül:

- De miért? Miér? Miért nem válhattunk eggyé, ha minden egy?

Megkérdőjeleztem mindent, Teremőt, Teremtést, a világ rendjét, mindent, amit tanultam, mindent, amiről ismereteim származnak akár bétában, akár alfában vagy deltáben, vagy bármely más tudati szinten.

Olvastam, hogy a térdfájdalom oka sem más, mint a hit elvesztése.

Velem most - talán életemben először - megtörtént ez.

S a tilalomfa, mely belém vágott akkor, abban a meditációban, nagyban hozzájárult az állapot rögzüléséhez.

Később persze - hisz a lélek gyógyulni akar - elkezdtem szelídíteni az eseményt. Tudomásul vettem, hogy Anyám és én, minden azonosulásom ellenére, melyek egy-egy jeléről már oly sokat írtam ezen a helyen - nos, mégsem vagyunk egyek, s ez - legalábbis a vele történtek megélése kapcsán - hozott némi nyugalmat és beletörődést. Ha tiszteletben tartom az ő elkülönültségét, és megadom neki az Édesanyámnak járó tiszteletet, bármilyen technika alkalmazása során is érkezzen hozzám, az mindig jó érzés.

De ez nem segített az alapproblémán.

Ha minden és mindenki egy, akkor mi miért nem vagyunk egyek? Miért tilalmas még az egyesülés is (lélek, szellem, teremtő szinten, - hisz erről beszélek)?

A választ még Segítőm sem tudta megadni, helyette meditáltunk, bocsánatot kértünk és megbocsátottunk már ki tudja hányszor; s ez a része a dolognak - a lelkiismeretfurdalás; a "mit lehetett volna jobban tenni" miatti szenvedés - lassan el is múlt; a Bétában (orvosok, mentők stb.) által elterjedt vélekedést, mely szerint megtettem, ami tőlem tellett; s ha ennél kicsivel többet teszek, - talán lehetett volna - de csak a szenvedést hosszabbítom meg vele. Így tulajdonképpen még a lelkiismeret-furdalás jelentős része alól is sikerült felmentést nyernem.

Mulasztásom, ha volt is egy aprócska, pontosan arra volt elegendő, hogy Anyámat a szenvedés jó részétől - amitől annyira félt - megkíméltem vele.

Paradoxon, de így volt.

Utólag már nem is tudom megmondani, hogy ez mennyiben volt saját cselekvés, és mennyire volt vezettetés. S ha az utóbbi volt, akkor vajon ki vezetett?

A Dolgok Rendjét illetően viszont nagyon sokáig nem érkezett el a megnyugvás.

Részint a Halál mint szükségszerűség; részint pedig az Egység - nos, ezek a dolgok zakatoltak bennem; s különösen az Egység tudatát ért támadás - melyre legalább annyira nem voltam felkészülve, mint a Halál látogatására - nos, nagy mértékben visszavetett a hitmunkában.

Kerestem tehát a választ a kérdésemre, s vele az utat vissza, a Fénybe.

Kerestem, de hetekig, hónapokig nem találtam.

Egészen addig, míg múlt hét végén Gáborkának is beszéltem erről az egészről.

Nevelt fiam meglepő komolysággal hallgatott végig, s mikor befejeztem a mondanivalómat, annyit tett hozzá:

- Mert Te még nem tartasz ott.

Kérdően néztem rá.

- Te mondtad: mindannyian az Egységbe tartunk. Anyukád már elérte. Te még nem. Még élsz, tehát még nem tartasz ott.

...

Néha a válaszok sokkal egyszerűbbek, mint gondolnánk. Annyira egyszerűek, hogy csak egy gyermek látja őket. Így lehet, hogy Gábor megválaszolta a kérdésemet.

Sírva, hálásan borultam a nyakába.

Repülők

 Voltak még augusztus huszadikák, másmilyenek.

Volt egyszer egy fiatal anya, aki három kicsi gyerekét, akikkel olyan szánalmasan kevés időt tudott együtt tölteni, mert minden idejét felemésztette a társadalmi elvárásoknak való megfelelés (könyvelőként) - szóval felnyalábolta őket augusztus huszadikán kora este, elindultak Mamától, levitte őket a rakpartra, tűzijátékot nézni; vásárolt nekik fénylő pálcát, nyuszifület, édességet, hogy azután az egyetemi városrész selymes füvén, a forró augusztusi éjszakán, a locsolóberendezések vízsugarai alatt szaladgálva játsszanak, lengetve a világító pálcákat. A gyerekek nevettek, béke volt és harmónia... Oly ritka pillanatok voltak ezek az életben. 

Szegény Mama, csak legfeljebb tévén nézte mindig az ünnepséget, s míg a gyerekek mulattak, meggyújtott mindig egy gyertyát.

S immár ez is csak a múlt.

...

Huszonegyedikén már nagyon rosszul voltam. Budaörsön repülőnapot szerveztek, még sugárhajtású gépek is érkeztek Kecskemétről, a fordulásukkor kiadott hangrobbanástól nem csupán szegény kecskéim fogták menekülőre, de az én agyam, idegrendszerem is kezdte felmondani a szolgáltatot. 

Hat éves koromig rettegtem a repülőktől. Volt lehetőségem a rettegésre: a repülőtér közelsége miatt hétvégén a sportrepülők vijjogása megszokott dolog ezen a környéken; csak én, a kis óvodás viseltettem irracionális félelemmel a hangok iránt; mint a strucc, dugtam el a fejemet, ha meghallottam, a fenekem égnek állt, a fejem betakarva...

A felnőttek sokáig értetlenül álltak a jelenség előtt, míg egyszer Anyám rá nem jött az okára, eredőjére.

- Tudod, kislányom, mi a háború alatt nagyon rettegtünk a repülőgépek zajától. Rettegtünk, hogy lebombázzák a házunkat. Különösen az amerikai gépektől féltünk, mert az általuk kidobott bomba akkora volt, hogy a pincéket is megsemmisítette a robbanás. És mi, civilek a pincében bújkáltunk - évekig. Én azt hiszem, hogy Te ezt a rettegést örökölted. De nincs okod félni, ezek csak sportrepülők, amik itt gyakorolnak. Nyugodj meg, nem kell félned. 

...

Valahogy így hangzott tehát ez a monológ, - pontosan már nem emlékszem a szavakra, de az energetikára, ami övezte, a felismerésre, arra mindenképpen. Felszínre került a tudattalan eredője, fénybe került, s ezzel valóban el is múlt a késztetés, hogy a fejemet homokba dugjam, mint a strucc, ha repülőgép zajt hallok. 

Innentől hiszek én a génekben örökölt emlékezet létezésében. Saját bőrömön tapasztaltam a létezését.

Anyám halálának másnapján azonban a repülőgépzaj ugyanolyan tüneteket produkált nálam, mint kis óvodás koromban. 

Napoleon Boulevard: Ugye, eljönnek ma a repülők?

"Az asztal körül

Csendben ülünk

Behunyt szemeinkkel

Fent repülünk

Irányra tartunk

Keressük a célt

Önmagunkra célzunk

De nem látjuk a vért"

...

Amúgy is nagyon ki voltam borulva; előző este Andris kérésére gyertyát gyújtottam, de nem bírtam végignézni, ahogy leég; tudtam, hogy segíteni kellene Anyámnak, hogy a fénybe térjen, de nem éreztem hozzá elég erőt; könyörögtem Robinak, hogy menjünk el valahová, akárhová, csak el a zajból és ebből az energetikából; Gáborka nem akart velünk jönni; ment a huzavona, hová is menjünk... már rendesen délután volt mire nekiindultunk Robival és Sancival.

Abádszalókra mentünk végül, megnéztük a telket, majd letaláltunk a strandra, ahol úsztam egyet... 

Valamelyest visszanyertem önmagam; mindenesetre sokkal jobban voltam, mint amíg még otthon kellett szenvednem - még némi tervecske is alakult a fejemben, jövőterv-csíra, a telek hasznosításával kapcsolatban.

Este - az úszásnak köszönhetően - viszonylag hamar elaludtam.

Álmomban egy kislányt láttam, fekete hajában masnikkal, ahogyan egy hatalmas ajtó előtt vacogva, görnyedten didergett, egyik kezében egy plüssmaci lógott. Hideg volt és sötét, és én imádkozni kezdtem, kértem Jézust, hogy engedje be az ajtón. 

Nagy nehezen végül mégiscsak rés nyílt az ajtón. A résen vakító fehér fény áradt ki, magához ölelve a kislányt, s én éreztem, hogy nem fázik többé.

Sírva ébredtem... mint azóta már oly sokszor.

Augusztus 20.

 A vizsgám 17-én kora reggel kezdődött, ráadásul eléggé messze, öt óra körül kellett volna indulnom, hogy időben leérjek a helyszínre. Mivel ismerem magamat, hogy a hajnali vezetgélés sem az én műfajom (mint általában semmilyen hajnali tevékenység), némileg rossz lelkiismerettel bár, de foglaltam szállást a szomszéd faluban lévő panzióban, arra gondolván, hogy van körülöttem egy falka ingyenélő, tán egy napra csak átveszik Anyám gondozását. Konkrétan a lányomra hátékáztam a feladatot, aki nem is mert nemet mondani a dologra.

A panzió nagyon tetszett, s bár tudtam, hogy mennyire keveset tanultam ebből az egyébként csodaszép tananyagból (idő- és energia híján mindössze két napot foglalkoztam vele); izgatottan vártam a másnapi vizsgát. 

Az étteremben vacsoráztam, nagyon finomat főztek, s közben elnéztem a fiatal felszolgálókat. Hosszú, szőke hajú lányok, magas fiúk jöttek-mentek, s én hallgatva a beszélgetésüket, furcsán otthonosan éreztem magam a közegben. Ismerős volt a hanglejtésük, a mimikájuk, s megdöbbenve tudatosult bennem, hogy ők bizony magyarok; nekik minden felmenőjük magyar, sőt, a véreim. (Eszembe jutott, hogy felmenőim egy része néhány faluval arrébbról származott a családtörténet szerint, így érthetővé is vált számomra ez a hirtelen otthonias érzés.

Sajnos, mikor belehallgattam a lányok beszélgetésébe, s azt tapasztaltam, hogy nagyüzemben megy az emberszólás, ismét ismerős érzés kapott el, s újra arra kellett gondolnom, hogy bizony, ők magyarok. Mert ugye, az egyszeri vicc is arról szól, hogy a pokolnak egyedül a magyar bugyrához nem kellett őrt állítani, visszalökdösik ezek egymást, ha bármelyik is kikapaszkodna. 

Valami ilyesmit hallottam ki a szép, szőke lánykák beszélgetéséből, s ez annyira fájóan ismerős volt, hogy magammal vittem még a másnapi túrámra is.

A vacsora után elvonultam kis padlásszobámba; a klímál való - Robi által távvezényelt - rövid birkózás után meditációba kezdtem; majd ennek végeztével felrémlett bennem az a - Segítőm által a közelmúltban felvetett - kérdés, hogy miért nem választom a boldogságot életemben.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a hit hiánya az oka - én nem hiszek abban, hogy nekem lehet boldog párkapcsolatom, hiába olvasták már fejemre ötvenezerszer a kapcsolódó oldómondatokat, ezeket mindig kisebb-nagyobb fenntartással hallgattam, gondosan ügyelve, hogy el ne juthassanak a léleknek azokba a mély rétegeibe, ahol esetleg manifesztálódásnak indulhatnának.

Ezen az estén eljutottam a miértig, s a szuper computer az agyamban a pillanat tört része alatt rám zúdított egy információhalmazt, amelynek elemei egyenként ismertek voltak számomra, ám, hogy ez így összeállt egy masszává, azt eddig a tudattalan fátyla rejtette előlem.

- Anyám... neki se sikerült. Pedig mekkora szerelem volt az, Istenem! Igazi, első látásra szerelem, ahogyan ott álltak, egymásra csodálkozva, megbűvölten - idéztem fel Anyám és Nevelőapám (vagy minek nevezzem) első találkozását.

- Mennyire szép volt! Valódi csoda! És még így sem sikerült.... nem sikerülhetett....

Ekkor eszembe jutott, hogy a valódi szeretet az, amikor a gyermek túlfejlődi a szülő hiányosságait, ezzel gyógyítva a családi karmát. Felrémlett bennem, hogy Anyám kapcsán én ezt már több ízben, több dologgal megtettem - ilyen, hogy mást ne mondjak, az úszás. Felrémlett bennem, hogy gyerekként, kivetülve rám Anyám összes, úszással kapcsolatos félelme (melyeknek oka világos volt a tapasztalatok mélyén megbújó élményben) elemi betegségekben manifesztálódott minden iskolai úszásoktatás kapcsán; s hogy harminc éves gerinctöröttnek kellett ahhoz lennem, hogy letegyem mindezeket a korlátokat - de megérte, hisz mindhárom gyerekem megtanult jól úszni, s a kapcsolódó félelmeket teljesen sikerült "kiütni" a családi karmából. Ehhez semmi mást nem kellett tennem, mint pozitív példaként szolgálni részükre - ezt pedig megtettem, mikor a vízen lebegtem az uszodában, és hagytam, hogy ide-oda vontassanak; egyik kicsi, másik pici, s mindannyian nagyon élveztük a vízhez szoktatásnak ezt a módját.

Leperegtek ezek a képsorok, majd ebben a pillanatban - nem tudatosan, vagy inkább egy felsőbbrendű tudatosság által vezérelve - elkezdtem mantrázni a Segítőmtől tanult oldó mondatokat, melyeket betegségem és szeretett Nagymamám méhrákja közé illesztettünk, s melyek annyira komoly változást idéztek elő az energetikai állapotomban (kiterjeszteném azzal, hogy Gáborka és az anyja vonatkozásában is sikerrel alkalmaztam már ezt egyszer, de erről egy más bejegyzésben).

A mantraszerűen lefutó mondatokat már nem tudom szó szerint idézni, de a lényege a következő volt:

- Nem kell az édesanyám terheit felvennem, nem kell azonosulnom velük. Szerethetem az édesanyámat úgy is, ha nem követem a mintáját. Lehet boldog párkapcsolatom, akkor is, ha neki nem volt. Az én sorsom az én felelősségem, az ő sorsa az ő felelőssége.

Kinyitottam a szememet, és egy darabig néztem a plafont.

Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Anyámmal kapcsolatban elértem a végső igazságig. Az utolsó szál is felgöngyölítésre került, ami kettőnk viszonyát, ezt az ambivalens, de nagyon intenzív szeretetkapcsolatot meghatározta.

...

Másnap, a vizsgán, én nem voltam teljesen elégedett magammal; főleg a gyakorlati rész tekintetében; de a szóbeli már tényleg jól sikerült, s a vizsgabiztos is nagyon rendes volt. Így viszonylag gyorsan túl lettem a dolgon, s elmondhatom, hogy van az életnek egy területe, melyen megelőztem Kékhemüt :) még ha ez az előny rövid ideig is tart, hisz rövidesen ő is vizsgázik ugyanebből a tematikából (s mindezt úgy sikerült abszolválnunk, hogy nem beszéltünk össze, véletlenül derült ki számomra, hogy ő is ezen az úton indult el.)

...

Ennek megfelelően, miután visszamentem a panzióba, megebédeltem és összecsomagoltam, úgy döntöttem, hogy kivételesen nem rohanok haza, hanem keresek egy jó, stresszoldó gyógyfürdőt. Tettem pedig mindezt annak ellenére, hogy Andi jelezte: Anyum nincs túl jól. 

Mondtam, hogy este megyek , addig próbálja tartani a frontot, ha nincs is étvágya, legalább itassa.

...

A környékbeli gyógyvizek összetételének tanulmányozása után az igali gyógyfürdőre esett a választásom, és nem bántam meg.

Már az oda vezető út is nagyon kellemes volt: az őszbe hajló tájon csodálhattam az emberi tevékenység nyomait, melyek szép kockákat rajzoltak a lankás domboldalakra: itt még lábon a kukorica, lám, szőkül; ott már feltárcsáztak az elővetemény után (miket tanul az ember), amott meg már az őszi mélyszántást is elkezdték, hát nem gyönyörű ez a táj? Magyarország. Hazám. Eszembe jutottak megint a szőke lányok, minden ambivalenciával, amit felidéztek bennem, s megrohant az érzés: bárhová is megyek e tájon, itthon vagyok.

Ekkor valahonnan nagyon messziről, előjött bennem Vincze Lilla slágere, és én ezt dudorászva autókáztam tovább:

Vincze Lilla: Maradunk a Duna partján

"Száz- és ezer évért

Száll a lobogó, száll

Messze hegyek ormán

Maradunk a Duna partján."

A gyógyvíz isteni volt, összetétele, hatása leginkább a hajdúszoboszlóira emlékeztetett. Volt úszó medence is, és mikor hat óra után elhagytam a fürdő épületét, végre - átmenetileg - úgy éreztem, hogy elzsongult bennem minden, az utóbbi időben annyi kínt okozó, csípő- derék- és lábfájdalom.

...

Az autópályán hamar hazaértem; s Andikám azzal a hírrel fogadott, hogy a nagyanyja egész nap nem evett. Be is kakilt, mint az utóbbi időben gyakran, le kellett fürdetnie; s közben azt mondta neki: "Szép a hajad!"

- De inni azért adtatok neki, ugye? - kérdeztem, s egy bizonytalan "igen" válasz után én is szemrevételeztem az energetikai állapotot.

Szegény kis Anyám, láttam a szemében az örömöt, hogy megjöttem végre - gyorsan csináltam tejbegrízt, és megetettem. Mint a kis madárka, úgy tátogatta a csőrét, két adagot is megevett a kedvemért; úgy örült, hogy végre lát... nem a kajáról szólt ez az interakció, hanem a hiányomról... tudom, tudtam akkor is - de én fáradt voltam az egész napi tortúra után, nem ölelgettem meg, csak megetettem, megitattam, beadtam a gyógyszerét és lefeküdtem aludni.

Reggel, mikor - még mindig fáradtan - kibotorkáltam, Anyám már az ágya szélén ücsörgött. Kávé után készítettem neki reggelit, melyet egyedül el is fogyasztott. Beadtam a gyógyszerét, és kissé aggódva figyeltem az arcát, ami kissé fel volt püffedve; de mivel egyedül evett, nem gondoltam, őszintén, nem gondoltam, hogy akkor látom utoljára éber tudatállapotban.

...ha tudtam volna, biztos, hogy megölelgetem, nem engedem elaludni, harcolok, mint már oly sokszor tettem.

...

De nem így történt.

Anyám lefeküdt aludni, s én reméltem, hogy az majd jót tesz neki, hiszen nappal amúgy is sokat szokott aludni; még be is néztem rá napközben, mert kissé furcsa pózban aludt, itt-ott rángatózva; de még akkor sem gyanakodtam; sajnos a betegsége olyan volt, hogy a furcsa alvást már megszoktuk nála, s én nem vagyok orvos, hogy meg tudjam ezeket egymástól különböztetni...

...

Délután négy is elmúlt, mikor bemenve a szobájába, azt tapasztaltam, hogy leesett az ágyról, összecsinálta magát és rángatózik.

Bár otthon voltunk mindannyian, de nem hallottuk a leeső test okozta puffanást. Máig érthetetlen, hogy miért nem.

A mentők hamar kiértek, gyorsan el is vitték. Amint kivitték a házból, felemelte a kezét... mintha búcsút intett volna, olyan volt. A kórházban féloldali súlyos stroke-ot állapítottak meg, és megmondták: már nem fog felébredni.

Este valahogyan álomba sírtam magam... álmomban egy nagy lapos tetőt láttam, a napsütésben kémények nyújtóztak az ég felé, sok kémény, falazott, meg fémből készült. A kép nyugalmat árasztó, majdnem szép volt - amennyire egy ilyen tető szép tud lenni - majd hirtelen egy hatalmas madárraj csapott le a kéményekre, barnás, középnagy madarak, leginkább seregélyrajra hasonlítottak, ahogy vijjogva köröztek a tető felett. Elszorult szívem a torkomban lüktetett, mikor felriadtam.

- Miért nem mentek még? - kérdeztem tőlük az álom utolsó pillanataiban, a riadalomra utalva, amit vergődésük hozott.

- Várjuk az engedélyt az indulásra! - jött a felelet.

Egész éjjel éberen, zokogva néztem a sötétet.

...

Andrissal beszéltem másnap, miután az orvos megerősítette, hogy szegény kis Anyám már nem fog felébredni - már a kezemet sem szorította vissza, mint előző nap, s én zokogva mentem ki a kórteremből.

Elmondtam tehát Andrisnak, és azt válaszolta az én hitetlen, szellemi erőkben nem hivő, azok iránt kétkedéssel lévő, anyját a "szektázás" miatt hülyének néző fiam:

- Tudom. Az éjjel itt volt. Eljött... lbúcsúzni.

...Tudod Anyu... három éve élek ebben a lakásban, és még sosem volt itt. Pedig eleinte még tele volt az ő holmijával... most már alig van, de emlékszel, eleinte tele volt vele. És mégsem jött el.

(Felrémlett bennem, hányszor mondta könyörögve: "Haza!" "Haza!" - de én gonosz voltam és kegyetlen, és nem engedtem. ...ennek is megvan a maga oka...)

Tehát Anyám utoljára még hazalátogatott. Bizonyára elámult a változásokon, de nem szólhat egy rossz szót sem, Andirs tényleg sok mindent megszépített már abban a lakásban.

- Nem, nem volt rossz, hogy itt volt - mondta, majd sírva elmesélte, hogy egyszer, mikor nagyon nem volt pénze, és nem volt mit ennie, megtalálta a spájzban a kakaóport, amit Mama még nekik, az unokáinak vett egy előző életben - mikor ezek az imádott unokák még gyerekek voltak, s iskola - óvoda után felmentek Mamához, tojáslevesre, süteményre, habos kakaóra. Megtalálta hát, s tudott magának főzni némi kakaós tésztát, és hálás volt a nagymamájának az időkön át ívelő gondoskodásért.

Az én komoly, anyagias beállítottságú fiam zokogva mesélte hát mindezeket, s azt is hozzátette, hogy nem volt rossz érzés, hogy a nagymamája elment hozzá elbúcsúzni; sírtunk együtt, majd eljöttem a lakásból, melynek fele az enyém, Anyám akaratából mégsem volt hozzá soha közöm, - s immár nem is lesz.

...

Valahogy bennem volt a mentők távozásától kezdődően a dátum, augusztus 20. Tudtam, hogy aznap fog elmenni. Hogy eljön érte az apukája, akit annyit keresett. Hogy segíteni fog az imádott pici lányának.

Huszadikán délelőtt tizenegy óra felé nyugtalanság jött rám. A város ünnepelt a távolban, a Duna felett reggel óta zajlott a légi parádé. Mindez Borzasztópusztán annyiban látszott, hogy rendszeres időközökben repülőgépek jöttek-mentek a fejünk fölött; belehasítva a tudati mezőmbe, további szenvedést okozva. Igyekeztem nem tudomást venni róluk, sem a sürgető érésről, hogy mennem kell. Felrémlett bennem az orvos kérése "látogatási időben"; az délután négykor van; próbáltam addig az áfa bevallásaimmal foglalatoskodni; majd megindultunk a kórház felé Robival. 

A kórház felé, ahol nem engedtek be; először, mert még nem volt négy óra; aztán pedig, mert nincs védettségi igazolványom; nem hatotta meg őket a "haldoklik az anyám" kitétel, a bolond nővér és a biztonsági ürük (nem őrök, az ilyen ember nem ember, csak ürü) "az állásomat féltem (mit? azt a nettó százötvenet?)" kitétellel nem engedtek fel az osztályra, hiába mondtam nekik, hogy az előző napokon ez nem volt probléma (igaz, nem látogatási időben mentem).

Az idegtől reszketve hazajöttünk, itthon nagy nehezen végre telefonon elértem az osztályt; ahol adták az ügyeletes doktornőt, aki mondta, hogy már próbált hívni de nem voltam elérhető (Borzasztópusztán nem sok térerő van).

Anyám aznap délelőtt 11 órakor halt meg. Csendesen elaludt.

Már nem volt kihez látogatóba menni délután négykor.

...

A lépcsőház kövei fényesek kopottak voltak a sok használattól. A lány kinézett a lépcsőforduló nagy ablakán. Alatta a napsütésben elterülő város - legalábbis ami maradt belőle. Amerre nézett, mindenhol romok, belövések nyomai. De a Duna felségesen kanyargott két partja között, lassú hömpölygéssel mosva az emberi szenvedés mementóit. Örömöket, fájdalmakat, emlékeket, életeket vitt a víz. A város ünnepelt, a pincékből előbújó, harcokból élve visszatérő emberek az utcákon boldogan borultak egymás nyakába. 1945. augusztus 20-át írtak. A háború utáni első augusztus 20-át.

A lány sötét haja két szép hosszú varkocsba fonva lógott, úgy, ahogyan az apukája szerette. Sovány arcocskájából nagy, fekete szeme könnyben úszva világított - lelke mélyéig tele fájdalommal. 14 éves volt ekkor. 

A várost nézve elmélázott. Eszébe jutottak a vasárnapi családi séták, a Sziklatemplom, ahová apukájával jártak. Apukája, ahogyan simogatja, fésülgeti a haját. A sok gyerekkori élmény, amikor megélhette, mennyire szereti őt az édesapja.

Kinézett az ablakon, az ünneplő, újjáéledő városra - és kegyetlen szomorúság égett a szívében.

Bent, a termekben, lépcsőkön, és általában minden talpalatnyi helyen betegek, sebesültek, rokkantak feküdtek. Köztük fekete ruhás, fityulás, szigorú tekintetű nővérek suhantak. A lány - korábbi emlékeiből fakadó - viszolygással nézte őket. De nem volt oka akkor, ott semmilyen viszolygásra. A nővérek némán suhanva, a szenvedés tengerének látványától megrendülten tették a dolgukat.

Reggel a lány már volt bent az imádott apukájánál. Minden kórház tele volt sebesültekkel, kevés volt a gyógyszer, kötszer... a kislány apukájánál veseelégtelenséget állapítottak meg. Amúgy is gyenge szervezetét az utolsó tél borzalmas megpróbáltatásai teljesen felőrölték. A kiskabátban, hóban-fagyban ásott lövészárkok készítése és a bennük való bujkálás tönkre tette a veséjét - s nem volt gyógyszer, dialízis, nem volt semmi.

A kislány tudta, hogy az apukája haldoklik.

Aznap reggel volt már bent nála, s a haldokló két kezébe fogta a piciny, törékeny gyermekkezet.

- Kislányom... elgurult a jeggyűrűd, nem leszel boldog soha...

 A lány zokogott, zokogott és zokogott.

Később elbúcsúzott azzal, hogy délután visszajön, az édesanyja készít húslevest, sok tésztával, ahogyan Apa szereti.

Most itt állt, kezében az ételhordó a húslevessel, és a tudattal - már nincs, aki megegye.

És a Duna méltóságteljesen hömpölygött tovább két partja között.

...

Vincze Lilla: Maradunk a Duna partján

"Száz- és ezer évért

Álmainkban nincs erő

Bármily gyönyörű is más hazája

A sírja idegen kő"