A temetésre nagyon sokat vártunk, több, mint egy hónap telt el, mire eljutottunk idáig. Az eseményre várva energiavákuumban léteztem; közben néhányszor szinte átéreztem a hamvasztást, a lángokat, a forróságot; majd lassan belenyugodtam ebbe is, s már csak a közelgő megpróbáltatás riasztott - a dátum közeledtével egyre jobban.
- Könnyebb lesz, ha túl lesz rajta - mondta az ügyintéző a temetkezési vállalatnál, és ezt kezdtem mantrázni, mint afféle "pozitív" megerősítést.
A rokonokra - gyermekeim kivételével - a legkisebb mértékben sem voltam kíváncsi; részint, mert energetikai állapotom tartósan ellehetetlenítette a szociális interakciókat; részint, mert úgy voltam a kérdéssel, hogy aki nem volt kíváncsi szegény anyámra az utolsó 30 évben, az igen jó helyen van ott, ahol eddig tartózkodott.
Bátyám azonban valamiféle lelkiismeret-furdalástól hajtva, váratlanul egy komolyabb összeget küldött hozzájárulásul; majd, mivel egészségi állapota nem teszi már lehetővé neki sem a közlekedést, megkérte a lányát, hogy jöjjön el a családjuk képviseletében a temetésre.
Unokahúgom, - értsd: Anyám másodszülött unokája - megírta nekem szépen, hogy ő bizony nem tudja, hogy hol van a sír; de ő oda sem tud érni 8:30-ra, mert neki a gyerekeit kell iskolába vinnie. Az egy dolog, hogy a temetés időpontját, ugyebár, nem mi határozzuk meg... még ezt sem ebben a nyüves életben, igen. Ettől függetlenül az unokahúgom igazán megoldhatta volna valahogy ezt az egy reggelt.
Ha már gyerekkorában minden második vasárnap (láthatásnak nevezik a jelenséget) Anyámnál ebédelt, velem és a bátyjával egyetemben. A bátyjával, aki el van tűnve, mint szürke szamár az ősködben. Hiába, összetartó kis család ez a miénk, na.
Eljött viszont az ő jó édes anyja, a bátyám első felesége (jelenleg a harmadikat fogyasztja) - de nem ismertem meg, bevallom. Bezzeg ő...
Mit mondjak? Gonosz leszek, tudom, de mikor végül rám köszönt, átfutott az agyamon, hogy a rangon aluli házasság nálunk családi sport, és hogy én még nem is a legrosszabb vásárt csináltam egyik esetben sem, így elnézve a helyzetet.
De ez nyilván gonosz dolog tőlem, és volt sógornőm kedvesen és vidáman igyekezett bratyizni velünk - gondolom, meglepődött a temetőbe begördülő gépjárműpark és gyermekeim eleganciája láttán. (Andrásom öltönyben libbent ki az x3-asból, Andikám pedig lobogó szőke hajjal az Audiból, melynek oldalára felmatricáztatta, hogy adjon az életérzésnek: "Cabriolet".
Ahh. Tudnak élni az én csemetéim. Bár koszorút, nos, azt az ő nevükben is én vettem.
De sebaj, ez a befektetés majd egyszer garantáltan megtérül.... garantáltan. Bár ez rám nézve nem éppen öröm, sőt, szívesen kihagynám.
A főkapunál folytattuk hát sógornőmmel kényszeredett beszélgetésünket; majd mikor a kis urnaszállító kigördült az útra, mi némi megkönnyebbüléssel hagytuk ott őket, követtük a kocsit. Ő és a párja, (egy nagy bajuszú embör) maradt a lányára várva, aki nem tudja a sír helyét.
A sírnál hatalmas öröm ért: annyi év után végre láthattam Zsolti fiamat; eljött a temetésre.
Ott állt, szomorúan, s én ismételten ledöbbentem azon, hogy az én legidősebb gyermekem mennyire hasonlít rám; le se tagadhatnánk egymást, ez az igazság. De ledöbbentem azon is, hogy nem láttam boldognak, (mármint... nyilván a konkrét esemény miatt sem, de a saját kis életére vonatkozóan sem éreztem életörömöt); s elszoruló szívvel vettem észre a sötét fürtjei közé kúszó ősz hajszálakat.
Megrohant a féltés és az aggodalom. Fiam arról beszélt, hogy a harmadik diplomáját készül épp letenni; (semennyi diploma nem lehet elég sok - okította a kikerekedett szemmel bámuló tesóit); s hogy itt Magyarországon nem igazán lehet jó állást találni, ha meg elmész idegenbe, ott csak jöttment leszel.
Nem akartam belebocsátkozni vele mindjárt egy elméleti vitába, sem az alkalom, sem az elidegenedésünk okán; de azt azért jó lenne egyszer tudomására hozni valahogy, tapintatosan, finoman, hogy akinek 25 éves korában önerőből (mit tett a Bitcoin) saját lakása volt Budapest közepén, nos - annak ha van is lelki baja, bizonyos, hogy nem az anyagiak az okai.
Mindenesete attól még féltem, sőt, nagyon is, hiszen a fiam, és bármit is gondol rólam, rólunk, de nagyon szeretem.
Ott álltam tehát a gyermekeim karéjában, s bár nagyon szomorú voltam, de szívem repesett a látványtól, ahogyan egymás mellett álltak. Szépek, fiatalok, értékesek, érdemesek. Az én családom. Az életem fő művei. Büszke lehetek rájuk - gondoltam, s míg a beszédre készültem, szívembe húztam a képet.
Az urnaszállítók kis ravatalra helyezték a sírnál az urnát, s nekem igazolnom kellett, hogy Anyám adatai vannak a benne lévő fémlapon - ezen túl mást nem lehet igazolni, a por az por, mindegy, kié, mié.
Unokahúgomék még nem érkeztek meg, s én úgy döntöttem, nem várok tovább. Amúgy is... úgy éreztem, hogy a leírtak nem tartoznak "idegenekre".
A beszédet előző éjjel írtam, előtte sokáig vártam, hogy talán Segítőm mégis átveszi a búcsúztatás feladatát.
Azon a családállításon - akkor még élt szegényem - Segítőm lépett be Anyám szerepébe; s abban a pillanatban, hogy beállt, elkezdett jajgatni; kétrét görnyedt; folyton csókolgatni akarta a kezemet és utána lefeküdni.
Ledöbbentem a dolgon.
Anyám az utolsó hetekben nagyon, látványosan meggörbült; és valóban folyton a kezemet csókolgatta - ami engem nagyon zavart, nem éreztem és most sem érzem magam méltónak erre.
Mindezek a tények sosem voltak a Segítőmmel való megbeszélések, meditációk és kezelések témái, pont ezért döbbentem meg azon, amikor egyetlen másodperc alatt az információs mezőből átvette mindezeket a mintákat.
Hiába, ő nagyon tiszta csatorna.
A beszéd tehát megszültetett, olyan lett, amilyen; s én a sírnál - párszor meg-meg állva sírni - elmondtam ezt - talán leginkább gyermekeim okulására.
"Kedves Édesanyám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.