Az a fajta ember vagyok, aki - bár meglehetősen rendetlen, sőt, igénytelenséggel is megvádolható, legalábbis ami a környezetét, életvezetését, szokásait illeti (hisz úgy lett szocializálva, hogy az úgynevezett igényesség luxus, és erre neki nem telik) - de azért szereti, ha az élete dolgai ha szerényen is, de rendben vannak, és ha lassan is, de haladnak valamely irányba. Az egyensúly és az intenzitás... ezek azok a fogalmak, amelyek életem kardinális feladatai.
Hétvégén mondta egy csoporttársunk a tanfolyamon, hogy csodálja, hogyan tudok ennyi mindennel foglalozni. Én pedig őszintén mondtam, hogy addig jó, amíg bírom ezt a pörgést.
Sajnos az a helyzet, hogy a "bírás" alapfeltétele a lelki egyensúly.
Az pedig viharos gyorsasággal lett oda a hétvégén.
A helyzet már előtte is nehéz volt. Alapstressz-szintnek mondják ezt, pár hónapja ebben élek, és ez ebben a korban már nagyon nem kellemes (mondjuk régebben sem volt, hogy örültem, mikor végre már nem kellett így kínlódnom, emlékszem). Részint ugye mérlegidőszak van, és most különösen nehéz, annyi a könyvelt cég hogy Dunát lehet velük rekeszteni. De ez még nem elég. Pénzügyi mutatóim némelyike mostanában narancsba-pirosba kezd hajlani, és csekély vigasz, hogy ez nem lenne ennyire drasztikus, ha némely "kedves" ügyfelem nyomna már végre enter gombot. (Nem nyom, ötödik hónapja. Ez nagyságrendi másfél millió, amiről itt beszélgetek az esetében. Ütném. Meg rúgnám is.)
Ugyanis még úgy is kellemetlenül kifeszült lenne a költségvetés; s ezen legfeljebb az változtathatna, ha végre azt a nyüves lakást sikerülne hasznosítani. Azazhogy úgy hasznosítani, hogy abból bevétel legyen, ami a ráfordítást kompenzálja. Nem úgy, hogy Banduci tovább fokozza a rezsitartozás felhalmozását.
Mert ráfordítás van, havi közel fél misike; és, mint kiderült, rezsigáz is van, ugyan nem havi fél, hanem összesen kb. ennyi, de olyanok ezek, mint szépen rajolt 'i' betű tetején bazi nagy pont.
Banduci a múlt héten azzal is elhajította messzire a kalapácsnyelet (ismét) hogy tavaly-tavalyelőtt végrehajtásokból kimentett cégemet ismét telerakta parkolási bírságokkal, melyek végrehajtásba fordulóban vannak - én meg tépem a hajamat, hogy miért engedtem megint, hogy belepakolja az autóját, miért nem voltam keményebb. Ismét bepalizott. Sokadszor.
Tehát egyetlen vágyam, hogy végre elhúzzon a lakásomból, a cégemből... és ez valahol nagyon szomorú, hisz a fiam.
Mindenesetre a nyugalmi pulzusszámomat a parkolási tünetegyüttes realizálása kb. 10-zel tolta feljebb, és azóta határozott diszkomfort érzetem van a mellkasomban; ami ugyan néha enyhül (relaxálás, kirándulgatás, kilátómászás hatására) de igen hamar visszajön, ha csoffadt testemet újabb stressz éri.
Márpedig éri.
Arra kellett ugyanis hazajönnöm Zalából, ahová Mogyoró kisasszonyt vittük, Miskához, hátha sikerülne végre a két éve megálmodott frigy (majd meglátjuk..) tehát arra kellett hazajönnöm, hogy a lányom elolvasta Gáborka messenger üzeneteit. És amiket olvasott benne, azok Btk-ba ütköző dolgok.
Egy ifjú füves vallomásaiba mélyedhettem bele én is ezekben a levelezésekben; melyeket elkerekedett szemmel olvasgattam.
Nos... teljesen kiakadtam. Bár, a lelkem mélyén tudtam, hogy komoly gond van vele, mert az utóbbi időben nem tanult, csavargott, hazudozott. De reméltem, hogy ez majd elmúlik. Hogy ez csak amiattvan, hogy szakított a kiscsajjal, és még nem jött helyre lelkileg. De úgy tűnik, hogy nem javul, hanem egyre rosszabb lesz a helyzet. Hazarendeltem az apját, hogy beszéljen a fejével. Én megmondtam azt is, hogy engem annyiszor átvert, én nem adok neki több pénzt. És azt is, hogy iskola után délután ötre jöjjön haza minden nap. Ezen kiakadt... hogy én az ő szabadidejével nem rendelkezhetek, ő azt csinál amit akar. Erre nekem annyi feleletem volt, hogy az lehet, de akkor nem itt.
Apja visszament dolgozni, eljött a tegnap este... kilenckor talált haza, sápadtan, tág pupillákkal, reszkető kézzel. Ismét összevesztünk.
Ma tovább aludtam, tegnap kicsit túlzásba vittem az edzést és ilyenkor reggel jobban fájnak az ízületeim (kevés sikerélményem van mostanában, de az egyik mindenképpen a fogyáshoz kapcsolódik, mióta az Iwatch diktálja az elégetendő kalóriák számát - 54 napja - kb. 7 kiló ment le rólam). Épp, hogy megkávéztam, felöltöztem, megetettem az állatkertet kint... épp nekifogtam volna a munkának, mikor hazaállított Gáborka, kapucnis pólóban, görbén, mint egy igazi füves; közölte, hogy volt dokinál, kiíratta magát a hétre, mert beteg "meg vannak duzzadva a nyirokcsomóim, nem hiszed?" - markolászta a nyakát, de én készséggel elhittem, "aki mindent elkövet, hogy legyengítse az immunrendszerét, ne csodálkozzon, ha sikerül neki" - kontráztam; majd közölte, hogy most lemegy az anyjáékhoz egy hétre "jobb lesz most mindkettőnknek"- mondta, nekem meg a nyelvem hegyén volt, hogy nekem az lenne a legjobb, ha nem is jönne vissza ezek után.
De nem mondtam ki; majd az apjának fogom, holnap, vagy holnapután, azt hiszem.
Nem tudok egy olyan gyerekkel mit kezdeni, aki engem nem fogad el nevelőjének; nem hallgat a szavamra; nem tisztel; és még csak nem is vérrokonom.
Ez a ház pedig az enyém; lehet, hogy szutykos, lehet, hogy tanya, vagy putri, bánom is én, de akkor is én határozom meg, hogy mi az, amit itt lehet, és mi az, amit nem.
Ezek után még irkáltam az ofőjével, aki aggódik érte; majd hazajött a lányom az egyetemről és vele analizáltuk a történteket; végül megállapítottuk, hogy nincs egy kanyi vasunk se, mert én Robinak adtam az utolsó buznyákajimat, hogy feljöjjön Füredről (fölösleges volt...), Andi meg, még mielőtt olvasgatott volna, pár napja megkérte Gáborkát, hogy vegyen neki számítógép alkatrészeket, és odaadta az utolsó 80 ezer forintját neki erre a célra. Ennek több, mint egy hete, alkatrészek sehol, de Gábor egyre lepukkantabb lett ugyebár.
Tehát itt álltunk kanyi vas nélkül, és nem tudtam, mihez kezdjek, kaja sincs; így írtam a kisfiamnak, hogy dobjon meg egy tízessel. És megtette. Legalább ennyit.
Éhen most se sikerül halni, de jó kis tanulópénzeket fizetünk mostanság.
Arról nem beszélve, hogy fél napom megint az ördögé lett, ahelyett, hogy dolgoztam volna.
Pont most, csúcsidőben.
...
Egyébként is, lelki fáradt lettem ezektől a történésektől. Érzem, hogy a lendületem megtört most. Megint csak arra vágyom, hogy üljek a tengerparton és nézzem, ahogyan a hullámok nyaldossák a lábamat.
Fel kell magamat megint építeni... muszáj lesz. Itt ez a sok határidős meló a nyakamon.
Ajh.
