Dear Diary,

...tudnod kell, hogy valahányszor végignézem a Facebook-ra feltöltött albumaimat, boldogság és büszkeség fog el. Boldog és büszke vagyok, mert nekem gyönyörű szép életem van. Lehet, hogy nehéz és küzdelmes, de gyönyörű szép.
Azért írtam ezt most ide, mert azt akarom, hogy tudd: igaz a mondás, hogy mindenkinek annyi öröm van az életében, amennyit hajlandó belőle észrevenni.
Nekem szerencsém van.
Sokat észreveszek.
Főleg a természet szépségei jelentik számomra az öröm kimeríthetetlen tárházát. (Írtam már: a Teremtés rendjének külső megnyilvánulásának érzem.)
Erre most az ingyenes mintakészítő program tesztelgetése kapcsán újból rájöttem. Nincs szükségem máshonnan szedett képekre hímzésminta készítéséhez :)
...tulajdonképpen nem csupán a vidék olyan, ahol lakom, mint egy gobelin - hanem az életem is.
Sok színű, hatalmas és keservesen készülő, gyönyörű gobelin.
Igaza volt a Hangnak.

Ami a lassan elbandukoló hetet illeti: a szakmánkban is nagyon sűrű és eseménydús volt... hát igen. Nem csoda, ha minden igyekezetem ellenére is csak egyszer jutottam el az uszodába - már ez is jelzi, hogy nehéz napokat élünk. De optimizmusunk töretlen.
Azt hiszem, hogy ez a csapat, ..ez megcsinálja.
Az utóbbi időben elkezdtem megbecsülni a kollégáimat.
Ez új fejlemény.

Szóval, nagyon sűrű volt, és igazán nem hiányoztak azok a rövid csörték. De van, aki csörtetni akart. Hát legyen. Nekem már mindegy.

Az utóbbi időben meggyőződésemmé vált, hogy jó nekem egyedül. Visszagondolva az eddigi párkapcsolataimra, azt kell, hogy mondjam, hogy több bánatot és fájdalmat hoztak, mint örömöt.
Egyedül végre szabad lehetek, és egyre inkább úgy érzem, hogy elindulhatok lassan-lassan az önmagamhoz vezető úton.
Igazából, ha végiggondolom az elmúlt évtizedeket, azt kell látnom: rosszul értelmezett szeretetből talán, de mindig más emberek kedvéért változtattam az életem irányán, önnön késztetéseimet háttérbe szorítva.
Nem volt érdemes, igazán nem. Majdnem elvesztegettem az életemet. A semmiért.
Mert az én szeretetem sokszor merőben öncélú volt: szerettem a szeretésért... de más emberek nem estek ebbe a hibába: aki engem szeretett (ha egyáltalán szeretett), az mind csak eszközként használta ezt a szeretetet. Eszközként az élete megjobbítására.
Nekik volt igazuk.
Nagy hibát követtem el, hogy nem ismertem fel még időben, hogy a szeretet nem cél, csak eszköz.
Nekem nem lett az életem se több, se jobb ettől az öncélú szeretettől. Legfeljebb sebeket szereztem miatta. És lemondtam a saját életemről, hogy azoknak az életét javítsam, akiket szerettem.
Mára eljutottam odáig, hogy lassan, de biztosan kezdem megutálni az embereket. Azaz... ez így nem igaz. Nem utálom őket. Csak nem akarok többé senkit közel engedni magamhoz.
Mert félek, hogy visszaélnek a szeretetemmel.
Mert nem tudok okosan szeretni.
Bután meg nem akarok.
...
Tehát, nem éltem a saját életemet... igen, ez történt bő két évtizedig. Ezért van most bennem az az érzés, hogy még annyi mindent szeretnék csinálni - és a lelkem mélyén a pánik, hogy nem lesz rá elég időm.
Ezen néha sírdogálni is képes vagyok. Igen.
Mi értelme az életnek, ha ennyire rövid?
Ma Banducival beszélgettünk erről, és ő valami olyasmit mondott, hogy de, van értelme, mert majd a családom emlékezni fog azokra a dolgokra, amiket tőlem tanultak, ahogyan én is emlékezem arra, hogy miket tanultam a Mamától és a nagymamámtól.
...erről eszembe jutott az, amiről "génekben örökölt emlékezet" néven olvastam...
Rázni kezdett a zokogás, Andris pedig csak nézett, nem hitte el, hogy tényleg ennyire.
De ennyire.
Valamelyik nap DC bejegyzése, Csernus doki buddhizmusra hajazó kijelentései közül egy idézet, éppen erre a fájó pontra talált rá bennem:

"Emberként boldogan, kiegyensúlyozottan, mosolyogva élni csak azok tudnak, akik elfogadják, hogy meg fognak halni."

Írtam is, hogy nekem ezzel még sok munkám van... de ez a mondat talán nem fejezi ki pontosan a lényeget: mikor este nem akarok még aludni, pedig már teljesen kész a szervezetem, de még egy kicsit ezt, meg azt kéne, hímezni, horgolni, megint eltelt egy nap, hogy nem volt időm élni, csak güzültem mint egy igazi hülye...csak még egy picit... na jó, nem megy tovább, akkor aludjunk... és alvás helyett jön az a halálfélelem, hogy csak ennyi volt ez is, megint nem végeztem el, amit akartam, így megy el az élet, és mindjárt vége, és a "vége" szónál kihagy a szívem (lehet hogy az eleje nem is tudatosul, csak ez a szó), és abban a pillanatban belép az újonnan kialakított tudati kontroll, valahol belül és némán ráordítok magamra, hagyd abba ezt a hülyeséget (ezt önvédelemből fejlesztettem ki, tapasztalatom szerint ez az egyetlen segítség ezek ellen az értelmetlen pánikrohamok ellen) - és akkor megszeppenek mint a rossz gyerek, akit csínytevésen kaptak, egy ideig forgolódok, aztán kicsit jövök-megyek, vizet iszok... végül nagy keservesen elnyom az álom, és ha szerencsém van, nem riadok fel éjszaka valami baromságra, amit összeálmodtam.
Ha szerencsém van.
Nem mindig van.
...
A nappalok? Ha objektíven akarom megítélni őket, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az elmúlt három-négy esztendő legjobban viselt telén vagyok túl, kis tavaszi fáradtság és munkastressz azért van, de a helyzethez képest nem is olyan sok.
Hol van ez mondjuk a 2011-es zárlati időszak kínjaihoz képest?
Ami nem öl meg, az megerősít.
Baromi sokat erősödtem az elmúlt években.
Én már tényleg semmi mástól nem félek, csak a haláltól.
Még azt kellene valahogy elfogadni.
De hogyan?

Vincze Lilla&Kiki: Júlia nem akar a földön járni

http://www.pic2pat.com/index.hu.html

Csak ajánlani tudom minden kézimunka kedvelőnek!

A kör

Igen, kemény vagyok. Jól látjátok.

- és most buli. Csakazértis.
...
Átgondolva új keletű szabadságomat, a legjobb, amit tehetek, hogy a következő hónapokban sokat melózok, és ha eljön a nyár, egy sátorral kitelepülök a Velencei tó partjára, és esténként a karaoke bárban fogom kiüvölteni magamból a feszkót.

Asszem, rengeteget kell üvöltenem. És ugrálnom is.
Húsz éve nem üvöltöttem és ugráltam ki magam.
Lesz mit bepótolni.

Erre ma hazafelé jöttem rá. Vezettem kifelé a Budaörsi úton, és jött az Edda, meg a Kör.

Furán néztek a pirosnál... :)

Edda: A kör

(Rám többé nem találtok, rosszak... jeee...)

http://www.life.hu/news/20150227-feher-arany-vagy-kek-fekete-a-ruha-ezen-a-ruhan-vitatkozik-most-az-egesz-internet.html

Egy apró példa az észlelés korlátaira.

Egyébként, mi ezen a kék-fekete?... No jó, lehet kék-feketét képszerkesztő programokkal addig fakítani, hogy ehhez hasonlóan nézzen ki, én is csináltam már ilyesmit.
De attól kezdve, hogy kifakult, már nem kék-fekete, hanem fehér-arany.
Szerintem.
De ez csak az én korlátos nézőpontom.

Néha kegyetlenül nehéz az élet. És totálisan értelmetlen.

Kedves Naplóm!

Mostanában nem sok bejegyzés kerül ide,  - ennek több oka is van, de (a közhiedelemmel ellentétben) semmiképpen nem az a célom, hogy titkolózzak... inkább csak nem akarok újabb, fölösleges köröket futni, hiszen, mint tudjuk, a kör az az alakzat, ami önmagába visszatér. Így kerültem megint ugyanarra a pontra, ahol már többször jártam az utóbbi években, és rá kellett döbbennem, hogy csak az időmet vesztegetem, semmi nem változik.
Az idő pedig tudjátok mi? - Élet.
Én pedig szeretnék végre valamerre tovább indulni. Hogy legalább az illúziója meglegyen annak, hogy van esély A-ból B-be érni.
Vagy legalább a táj legyen változatosabb.
Vagy bármi, csak ne érezzem ügyeletes hülyének magamat.
Mert hülyének lenni sz@r.
Putrilakó kövér hülyének meg méx@rabb.
De tényleg.
És nincs harag. Bocsi, hogy unom. Őszintén szólva, van mit.

A kapcsolódó zene, és ezzel részemről végleg letudva az ügy, remélem, megérthető:

Zséda: Valahol egy férfi vár

Ami a "valahol egy férfi vár" megállapítást illeti, ezt annyival árnyalnám, hogy k.vára lesz@rom, hogy hol, ki és mit vár.
Sokkal inkább azt hiszem, hogy anyósoméknak nem lehetett gyerekük.
De ez legyen az ő bajuk. Én akkor is sokkal többet érek annál, hogy elviseljem ezt a bánásmódot.
Egyébként egyedül lenni nem is rossz. Én például megszerettem az elmúlt években. Volt rá időm-módom.
...
Tegnap például remek idő volt. Bár fújt kicsit a szél, de - okulva a múlt heti fejfájásból - sapkát húzva már kimondottan kellemes volt metszegetni, hiszen ragyogóan sütött a nap, és nagyszerűen haladtam. Kész is lettem a fölső nagy almafával, aztán a kisebbel, és a körtét is megmetszettem, egy ágat kivéve - a leghosszabbat, amelyiken a madarak szoktak lakomázni.
Épp elővettem legújabb szerzeményemet, egy drótkefét, hogy ledörzsöljem az almafa ágait,  mikor szomszédom a kert aljában kiáltozni kezdett:
- Gaabika! Gabika, jöjjön le!
Mit sem sejtve leballagtam, mire behívtak az udvarukra, és három rekesznyi ömlesztett zöldség-gyümölcsárut vágtak hozzám.
- Vigye csak! Ezt is, ezt is..
Csak néztem, mint a moziban. Reggel a Tesóban visszatettem a brokkolit, hogy vehessek almát (sokadika szindróma), most meg rám esik három adag brokkoli meg vagy tíz kiló alma. A többiről nem is beszélve: narancs, grapefruit, mandarin, citrom, banán, körte, valami licsinek nevezett izé amit még sose kóstoltam (Erzsi szerint bűn rossz... nem tudom, azóta se mertem megízlelni), vagy másfél kiló laskagomba, rengeteg retek, saláta, cékla, némi paprika-paradicsom (ez utóbbiak azért erőteljes válogatást igényelnek... most ők jönnek...).
Rövidesen kiderült, hogy szomszédaim összehaverkodtak valami zöldségessel, aki mindig ide hordja nekik a romlásnak induló zöldárut, ők meg már kezdik kissé unni. Mint nyáron a halpucolást - olyankor szoktam mindenféle szálkát kapni, hogy pucoljam és süssem meg.
(Az igazság az, hogy sokkal jobban szeretem a keszeget a pontynál, szóval nagyon is szívesen szoktam pucolászni a szálkákat, arról nem is beszélve, hogy olyankor nagyon népszerű vagyok a macskáimnál.
...ja erről jutott eszembe: régen mindig nagyokat nevettem azon, hogy bár a macskák mindig is utálták Nagy Falat - nem véletlenül, a macska okos állat -, de ha hazatért a horgászatról, elővette a nagy hordót, beletette a halakat és elkezdte őket mellette pucolgatni - hát akkor körbeülték és minden mozdulatát figyelemmel kísérték. Nagyon muris volt... :) )
Tehát, a tegnap estém és a mai egész napom a cucc feldolgozásával telt. Nem mondanám, hogy végeztem. Igazán nem. Pedig készült: brokkoli krémleves, kelkáposzta főzelék, banán- és citruslekvár (nem nevezném narancslekvárnak, inkább "mindent bele" lekvárnak), körtekompót, reggelire gombás tojás.
De ez csak a jéghegy csúcsa.
Még rengeteg a meló a rakománnyal.
...
Hogy egyéb aktivitásaimat is megemlítsem e helyen: hajnali fél kettőig hímeztem (tényleg frusztrál ez a határidőizé... no mindegy, beneveztem, hajráf), nemsokára elkészül a kék szoknya (remek ötlet volt a krokodilminta az aljára, ugyan elfogyott a fonal, amit rá szántam, de vettem belőle még, sőt, többet is a szükségesnél - azt hiszem, hogy valami felsőrész terve motoszkál még valahol a tudatalattimban. Egyelőre jó mélyen. Szerencsére.
A múlt hét bent is nagyon pörgősen telt, helyettesítettem is, meg határidőm is volt, de végül csak sikerült mindennel megbirkóznom - bár usziba a héten csak egyszer jutottam le. Ezt a jövő héten sűríteni kell, a hátam is igényli, meg a bérlet is lejár március 10-én.
András fiamnak hatalmas arca van, kitöltötte a felvételi jelentkezési lapot, befizettük a zsét, és közölte, hogy ő inkább tovább tanulna, mert diáknak sokkal jobb lenni, mint melósnak. Jókor jut eszébe. Így most matektanárra és informatikára szórhatom el fölösleges pénzeimet.
No de az anyai szeretet... ugyebár...
...
Hétvégén kettecskén voltunk, nagyon családias hangulatban telt. Amíg én a fent felsorolt munkálatokkal voltam elfoglalva, Banduci nekiveselkedett egy palántázó összehegesztésének, mivel megtudta, hogy a paprikatermesztés (földtúrás) mégsem olyan megvetendő rossz üzlet, az egyik haverjáéknak több fóliasátruk is van és komoly bevételük mindebből. Így mostanában ő is a paprikatermesztésről álmodozik. Azaz dehogy is, inkább csak a komoly bevételről.
...
Igaz ugyan, hogy szokása szerint sokat locsogott, de - azt hiszem - ma sikerült a férfiagyára hatnom.
Ami azért nagy szó, mert a férfiaknak (ez alól a fiam se kivétel) annyira picike agyuk van, hogy a gyógyszer csak nagyon pontosan, a megfelelő helyre és dózisban adagolva fejti ki a hatását.

Tehát: ötvenhétezredszer mesélte el, hogy neki milyen bömöse (BMV, ha esetleg valaki nem tudná - én se tudtam, de már tudom - sajnos) lesz - előtte alaposan összevitatkoztunk az "Álmodozás az élet megrontója" verssoron, szerinte az álmok, szerintem a célok kitűzése és azok megvalósítása viszi előbbre az embert... áááá... hagyjuk), tehát megint visszajutottunk a bömöshöz, úgy is, mint álomhoz, mikor egyszerre csak ránéztem, és türelmemet vesztve annyit mondtam:
- Te úgy vagy ezzel, mint az egyszeri viccben a fickó. Hogy megint meg akarom dugni ezt a nőt, mert már a múltkor is meg akartam.
- Anyuci, ezt nem jól ismered! Ez úgy van, hogy azt mondja a csávó a másiknak:
- Megint meg akarom dugni ezt a nőt.
- Miért, már megdugtad? - kérdezi a haverja.
- Nem, de már a múltkor is akartam.
- Na látod, erről beszélek, fiam... - néztem Andrásra szelíden.

...azt a reakciót, azt látnotok kellett volna: szó nélkül lerakta a kávés poharat, vette a cipőjét és ment hegeszteni.

Órákig csendben derültem a jeleneten.
Palántázóm mindenesetre lesz.
Nagyon úgy tűnik.

Esti fecsegés - Lopott idő

A filmet Banduci nézette meg velem, még a múlt hét végén. Megnéztem, és kattogni kezdett az agyam...
Az első gondolatom a felismerés volt, hogy igen, mi is így élünk, legfeljebb annyi a különbség, hogy nem napról-napra, hanem - havi bérfizetés lévén - hónapról hónapra. És, hogy nem azonnal halálozunk el, ha elfogy a pénzünk, hanem előtte még szenvedünk valamennyit - ki többet, ki kevesebbet.
Azt hiszem, ezért az analógiáért még igazán nem jár Nobel-csont. De a fogaskerekek napokig nem álltak le, és valami egészen furcsa dolog kerekedett ki a végére: egy újabb, világmegváltó Felismerés... muszáj ide leírnom, ezoközgazdász módon, amíg még őrzi rövid agyam az eszmét, nem homályosítják el a napi történések az Isteni Szikrát. Vagymit.
Hogy is kezdjem? Nem lesz egyszerű...
Tehát, ezoterikus tanok okítják, hogy a létnek három dimenziója van: az anyagi, a lelki és a szellemi.
Mindhárom szintnek megvan a maga "általános egyenértékese": az anyagi világnak a pénz, a lelkinek a szeretet, a szelleminek a tudás (nevezzük modern szóval információnak). A három szint között nincs közvetlen kapcsolat, közvetetten persze elősegíthetik vagy ronthatják egymás teljesítményét (példa: vehetsz egy könyvet, de attól még nem fogod tudni, ami benne van, ahhoz, hogy tudd, el kell olvasnod, időt és energiát kell áldoznod a tudás megszerzésére. Persze, ha nincs pénzed könyvre, vagy legalább könyvtárra, internetre... esélyed sincs megszerezni a tudást. Vagy: kereshetsz szexpartnert, vagy gondozót, a pénzedért lehet, hogy kapsz egy szolgáltatást, de szeretetet nem. Ahhoz, hogy szeretetet kapj, törődnöd kell azzal az emberrel, aki gondoskodik rólad, időt és energiát kell áldoznod arra, hogy szeresd, hogy megszerethessen.
De mondok egy kevésbé közkeletűt is. Ahhoz, hogy valakinek a tanításaira nyitott legyen az elméd, szeretned kell őt. Szeretned, ahogy magyaráz, ahogy a krétát fogja, amilyen szófordulatokat használ... továbbá, ha egy ügynök el akar adni neked egy izébigyót, előbb magát kell "eladnia": meg kell szerettetnie magát, hogy egyáltalán érdemesítsd őt a figyelmedre... hát így függenek össze a dimenziók egymással. ...Sok mai tanár nem tudja a fent leírtakat... ez a legfőbb baj ma az oktatással, azt hiszem.)

Az anyagi világ esetében az élő és holt munkáról ezen a helyen már értekeztem, nem ismételném meg önmagam. Mindenesetre leszögezhetjük: a munka minden formája szintén idő és energia.
Az ember élete erősen korlátos valami. Korlátos nem csupán a megismerésben, hanem a rendelkezésére álló idő és energia tekintetében is.
Végső soron, az életünkből áldozunk azért, hogy az általános egyenértékeseket létrehozzuk mindhárom szinten, ezzel biztosítva az energiaáramlást.
És hogy miért is tesszük mindezt? Mi a célunk?
Nem más, mint a LÉT. Az, hogy jobban éljünk, tovább éljünk, vidámabban éljünk, kevesebb gonddal...
Olvastam egy - egyébként igen szimpatikus - blogot egyszer. A blogger azt írta, hogy számára a szeretet a kulcskérdés. Ő már mindent csak aszerint néz, hogy mennyi szeretet van benne.
Első hallásra ez a megközelítés nagyon kedvesnek és szimpatikusnak tűnt, de el kell hogy mondjam: a fentiek teljesen más megvilágításba helyezik.
Hogy valamiben mennyi a szeretet, az nagyon fontos.
Legalább annyira, mint az, hogy mennyibe került, vagy hogy mennyi tudást (hasznos információt) tartalmaz.
A SZERETET NEM CÉL, CSAK ESZKÖZ!!!
A cél: a LÉTEZÉS. Vagy, ahogy a szocialista időkben tanultuk: a túlélés.

Mikor mindezeket megkíséreltem Morgónak elővezetni, szinte ijedten nézett rám, és annyit nyöszörgött:
"- de mi annál sokkal jobb anyagi helyzetben vagyunk, hogy csak a puszta létért küzdjünk... nézd meg a szegény éhező afrikaiakat... még Te is, Neked se annyira rossz, mint gondolod..."

Megkíséreltem neki elmagyarázni, hogy ezt az egészet nem a saját anyagi helyzetem mondatja velem,  hanem a Felismerés, (felismerése annak, hogy idő, tudás, szeretet mind csak a túlélés eszközei...) ennek illusztrálására megkíséreltem bevezetni egy mértékegységet is.

Azt mondtam neki, hogy ez után én mindent aszerint fogok értékelni, hogy mennyi élet van benne.
...na ez sem segítette őt a megértéshez.

Elkezdtem magyarázni neki, hogy én például az anyagi szinten tényleg jól meg vagyok fizetve, hiszen havonta három havi élet ellenértékét megkeresem - az, hogy erre hárman is vagyunk (plusz bankok, kutya, macskák, autó, ház) - az már tényleg az én személyiségemből eredő terhelés, melynek köszönhetően havonta és személyenként mindhármunknak jut egy-egy havi lét. 

Azt is megkíséreltem elmondani neki, hogy az, amit én élet-nek nevezek, az több, mint amit puszta létnek (eztán a lét rövidítést használom erre), de kevesebb, mint a jólét.

Ma, Magyarországon 1 havi lét körülbelül 0,6 havi élet, és 1 havi élet kb. 0,6 havi jólét. Ha valakinek sokáig csak lét jut, annak lesznek hiány- és stresszbetegségei. Hosszú idő kell neki, de kialakul. (Ez az egyik legfőbb oka, hogy a szegényebb megyékben már mérhetően rövidül a születéskor várható átlagos élettartam. Ez az, ami miatt a budaiak majd' húsz évvel számíthatnak hosszabb életre, mint azok, akiket a gólya Borsodban pottyantott le.)

A mértékegységeim nem segítettek abban, hogy megértse a gondolatmenetemet, túlságosan elvitték a beszélgetést az anyagi dimenzió felé, és végül Morgó az egészre azt mondta, hogy lehetőleg többé ne nézzek filmeket, és főleg ne agyaljak harmadosztályú sz@r akciófilmeken napokig, ne lássak bele olyasmit, ami nincs benne, és egyébként is, minden nagyon jól van úgy, ahogy van.
(Hol is hallottam ezt már? No mindegy...)
Itt aztán el is hallgattam, tulajdonképp megakasztotta bennem ezt a gondolatmenetet, és csak most, írás közben jöttem rá, hogy súlyosan hiányzik a rendszerből a másik két dimenzió mérése.
Valahol olvastam, hogy a szeretet terén a napi két ölelés a "fenntartó adag", tehát napi két, szívből jövő ölelés tesz ki egy lét-et.
Persze, nyilván az ölelést is át lehet váltani beszélgetésre, simogatásra, puszira, sőt, mosolyra - hogy mik az egzakt arányszámok, azt alighanem nehéz lenne kikísérletezni. :)
Mindenesetre nagyon sok ember él létminimum alatt e tekintetben (is).
A tudás... nos, ez első pillantásra egyszerűbbnek látszik, de nem az.
Kérdés ugyanis, hogy mit tekintünk tudásnak? Hisz lehet valakinek az agyában rengeteg tárgyi tudás valamivel kapcsolatosan, ha az nem segíti elő a Létezést, akkor nem képvisel valódi értéket, legalábbis e szerint az elmélet szerint.
Mindenesetre általánosságban elmondható, hogy a tudás különböző szintjeihez különböző létminőség is járul.
Ez legalább jó kiinduló pont.

...örülök, hogy mindezt leírtam. Nem akkora hülyeség, mint aminek Morgó számára tűnt. Egyáltalán nem.

A legfontosabb felismerés számomra ebben az egészben tehát:
1./ A szeretet nem cél, csak eszköz. (Csakúgy, mint a tudás vagy a pénz.)
2./ Mindent aszerint kell osztályozni, hogy mennyi élet van benne.

Remélem, hogy egy napon ennél tovább is jutok... fontosnak érzem valamiért ezt a gondolatsort.
Hozzájárulhatna egy új szemlélet kialakításához az emberekben. Azt hiszem.

http://szabadonebredok.info/a-tokeletes-tars-van-ilyen/

Ez nagyon jó cikk... pedig rövid.

Bonanza Banzai - Induljon a banzáj

Svájci bicska

Egészen véletlenül, a 15-i események nagy nyertesei nem a HSBC ázsiai befektetői? Hmm? Nem kéne ezt valami értő felügyeletnek jól megvakarni? Csak érdeklődöm...

Mindenesetre eljutottam odáig, hogy nem csak a bankárokat utálom már, de a svájciakat is. Még egy svájci bicskát se vennék lassan, olyan elegem van belőlük. A svájci bankárokról nem is beszélve. Az mindennek a legalja.

Épp ideje lenne letörni a szarvukat.

http://hvg.hu/gazdasag/20150209_hsbc_svajc

Lady Gaga: Alejandro

Kátyúk és defektek

http://szabadonebredok.info/oneletrajz-ot-tetelben/

...és már megint a gödör alján vagyok. Hogy a p.ba kerültem ide? Ennyi kátyú a világon nincs!!! (De. Van.) ...asszem ideje abbahagyni a mászkálást. Végleg.

Azt hiszem, erre az állapotra mondják, hogy tele van a kisf.szom az egésszel.

Dear Diary,

(Mikki Senkarik: Amalfi Coast Morning)

két hete nem írtam Neked, mert az én arany kisfiam a megkérdezésem nélkül beadta a laptopot egy ismerőse szervizébe, az ismerős közölte Banducival, hogy tizenötezer, én közöltem vele, hogy nincs rá keret, nem volt betervezve, a laptop ott figyelt egy hétig, aztán szóltam a fiamnak, hogy e hét szombatra keret is lesz, meg a laptop is kellene... az én kicsi drágám akkor már csak az ismerős ismerősének szólt (nem dolgozik, egy héten háromszor jár iskolába, nem hiszem, hogy ne tudott volna csülökre pattanni és bemenni a szervizbe beszélni az illetékessel), az ismerős ismerőse (hülye Béla, ismerjük, egy kabátgombot nem bíznék rá, nem egy fontos üzenetet) meg persze nem adta át, a laptop nem lett kész, én kicsit kiabáltam, laptop javítatlanul hazatért... hát ennyi ez a történés dióhéjban.
Közben bent talán lassan javulásnak indultak az állapotok. Mindez nagyon sok munka és stressz árán, de valami halvány remény van kibontakozóban. Ismered a reményhalat.
Az elmúlt két hét történéseiből? Írhatnék Neked a város csodálatos, eső áztatta fényeiről, mikor a múlt héten Ninához mentem. Nagyon sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezőgép. Ha ott lett volna, eső ide vagy oda, biztosan félreállok a Rakparton valahol és csinálok egy sorozatot az elmosódó fehérekről, sárgákról és pirosakról, valami lélegzetelállító volt az egész. Megérte volna az elázást is, ebben bizonyos vagyok. Csodálatos városunk van, és én nagyon szerencsés vagyok, hogy van szemem ezek látására. Még.
Hiszen, ha kellően sokáig élek, én is megérhetem, hogy nem lesz... mint szegény Édesanyám, aki örülne, ha "csak" a szürkehályoggal lenne problémája.
Mesélhetnék a múlt hét mozgalmas nappalairól: telezsúfoltam a délutánjaimat tevékenységekkel, uszoda-Nina-Mama-Csaba, mentem egész héten, hogy ne kelljen a jövőn agyalnom, de még így is jöttek este a furcsa, rossz álmok: egyik éjjel azt álmodtam, hogy Pé sír, és én még soha ennyi szeretetet és szánalmat nem éreztem iránta, furcsa volt ez a váratlan, meleg érzéshullám, napokig nem tudtam hová tenni, aztán lassan napirendre tértem felette. Úgy vagyok alighanem ezzel az egésszel, mint az én drágaságommal, akibe ugyan már régen nem vagyok szerelmes, de mégis, nagyon féltem őt, és elveszett lennék nélküle.
Fura dolgok ezek.
Persze jobb lenne Micimackónak lenni.
A következő hülye álmot valahogy a közös hímzés projektnek köszönhettem: a múlt héten tudatosult bennem, hogy mennyire rövid idő két év egy ilyen gobelin kihímzéséhez, és teljesen stresszes lettem, hogy kész leszek-e a kiállításra.
Az eredménye: rémálom, konkrétan a hangyaszerű idegenekkel vívott háború volt, afféle Függetlenség napja - stílusban, végigharcoltunk egy repülőgép-anyahajót, az emberek hullottak, a hangyák már a spájzban voltak... és akkor megtörtént a Csoda: az üldöző ember nagyságú hangyára ráborítottam a kamrapolcot, eltörtek a lekváros üvegek, és a hangya a lekvártól sisteregve elfüstölt. Ezt követően vízipisztolyból, cukros vízzel irtottuk őket... lihegve, és az átélt rettegéssel a szívemben ébredtem fel.
...Azt hiszem, Csabáék születésnapi buliján kissé sokat ettem, és támadott álmomban a vércukor. Vagy ilyesmi.
Mert, hogy el ne felejtsem, 68 éves lett az én arany husom. Isten éltesse. <3
...
Múlt héten voltam még a három órás ingyenes bevezető tanfolyamon a jobb agyféltekés rajzolás kapcsán, és elhatároztam, hogy elvégzem majd a három napos tanfolyamot is, csak, mert érdekel.
De amire igazán fókuszálnom kell a nyáron, az az, hogy megtanuljak varrni. Egy rakás jó ötletem van, de a varrás tudás nélkülözhetetlen hozzájuk, azt hiszem.
Olyan sok minden van, ami érdekel, és olyan rövid hozzájuk egyetlen élet...
...
A harmadik álmom is a Senkarik projekthez kapcsolódott. Este hímeztem, és álmomban ezt folytattam. Egyszer csak Valaki azt mondta nekem (a Hang...): "Az emberi élet is egy gobelin. Minden nap egy-egy öltés. Te döntöd el, hogy milyen színű lesz az az öltés, és hogy ha kész lesz, akkor milyen színei és tónusai lesznek a kész gobelinnek."
"Ha kész lesz...?..." - kérdeztem vissza félénken.
"Igen, akkor vége az életednek."
"És az édesanyám... gobelinje...?"
"Igen, az övé már majdnem készen van."
A következő percben álmomban az édesanyám lába előtt térdeltem és zokogtam, hogy hímezzen lassabban, vagy fejtsünk fel valamennyit, csinálja újra, inkább hímezzünk azzal a fonallal az enyémre valamit... de csak állt, és mosolygott, valahogy olyan távoli volt... és én zokogva ébredtem fel.

Én már nem félek semmitől. Se szegénységtől, se rossz szándékú emberektől... semmitől, csak a Haláltól.

De attól iszonyúan.
Képes kihagyni a szívverésem, ha jön az az érzés.

Az elmúlt hetekben sokszor jött.
Azt hiszem, nagyon megviseltek a történtek.
Még akkor is, ha - látszólag - jól viseltem.

Szebb jövőt.