Az úgy volt, hogy tornáztam, tornáztam, égettem azokat a nyüves kalóriákat; közben éreztem, hogy a testem kezd feszesebbé, erősebbé, ruganyosabbá válni. De azt is éreztem, hogy nem kerül el a stressz, sőt, már olyan magaslatokon jár, amik kifejezetten károsak az egészségemre.
Így hát úgy döntöttem, kb. két hónap igen intenzív sport után, hogy most egy időre abbahagyom.
Kezdetben csak pár napra terveztem a leállást, hogy a ketyegőm megpihenjen, de rájöttem, hogy így a - paradox módon a korábbi hónapok sportja által felépített - többlet energiát át tudom csatornázni oda, ahol a legnagyobb szükség van rá jelenleg: a munka frontjára.
Front, igen. Itt most lőnek, b.+. Ügyfelek, határidők, be nem kalkulált feladatok tömkelege. Őrület. Csendes szigetet akarok a tenger közepén. Telefon és számítógép nélkül.
De nem erről akarok most írni.
Írásom témája a női teremtőerő. No meg a derékfájás. Illetve a kettő egymáshoz való viszonya.
De nagyon messzire kell visszanyúlnom a téridőben, ha fel akarom tárni ezeket az összefüggéseket.
...
Még a Faktornál dolgoztam, mikor elkezdődött a rettenetes derékfájtalom. A gernicnél kezdődött; a CT három alsó csigolyánál állapított meg sérv megelőző állapotot.
Ekkor már Csaba halálos diagnózisán túl voltunk, s láttam a romlást; láttam, hogy milyen hosszú és elkeseredett küzdelem ez, melyben a másik fél mintha nem is igazán venne részt; időnként ugyan megriadt, és fellángolt benne az élni akarás; de összességében inkább csak találkozni akart az elhunyttal, azt hiszem.
Magam részéről sosem tudatosítottam, de valahol úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy mást választottak, engem megint nem lehetett szeretni.
Nyilván ez egy nehéz dolog; de az ember - a jó ember különösen - olyankor kezd el non-stop dolgozni, ha boldogtalan a párkapcsolatában.
Nos... a Faktornál én volt, hogy 20 órát is munkával töltöttem naponta; a 16-18 volt a minimum.
Akkor is sejtettem, hogy ez egyfajta menekülés; ma pedig, visszatekintve, teljesen egyértelmű.
Erre jött még rá Forradalmár, aki szintén nem engem választott... s a felettes énem megtiltotta, hogy azt a híres, emlegetett nőiességet kisugározzam a világba. Egy-egy rövid időre talán el tudtam ezt fedni, de alapvetően, az a sérv megelőző állapot már annak a gátnak a manifesztációja volt a fizikai síkon, amit az elmémbe a fájó tapasztalatok emeltek.
Nyilván, azóta még durvábban, még sűrűbben jöttek azok a megélések, amelyek során szembesülhettem azzal, hogy női vonzerőm rommá lett; Róbert Gida csupán egy eszköze volt az Univerzumnak ebben - egy végső, erőteljes eszköz, ami rákényszerített a szembenézésre - hiszen vagy változok, vagy meghalok, ahogyan Bea barátnőm a Körös-parton találóan megfogalmazta.
Ekkor léptem rá az önismeret útjára; sokat dolgoztam magamon, a szakrális csakrán különösen; s eljutott a történet egyfajta nyugvópontra (különösen, hogy egyéb, a gyökércsakrát is nagyon erősen igénybe vevő megéléseim is jöttek ez időkben - hisz végül is, csak a legfontosabb személyt temettem el az életemben, az Édesanyámat.)
Tehát nyugvó pontra jutottak bennem az önpusztító folyamatok; stabilizálódtak a leletek, markerek, minden, ami a gyógyuláshoz szükséges; azonban a derékfájás, amely a rákbetegségemet vagy öt-hat évvel megelőzte - nos, az nem múlt el. Akárhogyan is tornáztam, legfeljebb átmeneti eredményeket érhettem el; pár nap kihagyás után visszatért a fájdalom, sőt, az utóbbi időben csípőízületi érintettséggel; ami még egy halmazati kellemetlenség és életkedv elszívó fájdalom.
El kell mondjam, hogy a két hónap intenzív testedzés alatt is ez volt a helyzet; hol jobban, hol kevésbé, de csípőm-derekam ugyanúgy fájt.
Néhány hete egy furcsa gondolatra bukkantam elmém egy zugában, és volt időm nyakon csípni, mielőtt tova suhant volna.
A gondolat azt mondta, hogy nekem azért van az alsó csigolyámon az a furcsa, keresztbe lezáró jellegű fájdalom, és hozzá a csípő fájás, mert én nem engedem meg, hogy szabadon áramoljon bennem az életenergia. Egyészen pontosan a szexuális energia.
Egyébként ez a betegségem, és Róbert életemre vonatkozó áldatlan hatása miatt, már tudati szinten így volt. Olyannyira, hogy félelmekből megerősített gyűrűt raktam az energia útjába; az ösztrogént, és ezzel a női energiákat blokkoló gyógyszert szedtem, és utána is gondosan ügyeltem arra, hogy ezek az energiák nehogy eluralkodjanak rajtam.
Ebben a természetes progeszteron pótlás (yamgyökér) segített a legtöbbet; de komoly agyi átprogramozást is végeztem, hogy mindezt természetesnek, sőt, pozitív, számomra követendő útnak gondoljam.
Azt hiszem, minden okom megvolt rá, hogy így cselekedjem a testemmel; hiszen én még nem kívántam az árnyékvilágba távozni, én még most is úgy érzem, hogy nekem ezen a Földön még sok tennivalóm van.
Segítőm sokszor mondta, hogy legalább a megengedésig jussak el a nőiségemmel kapcsolatban, mert azzal, amit csinálok, nem oldok meg semmit, legfeljebb elfojtom, ami hosszú távon ugyanolyan káros.
Tehát, az elmúlt években úgy éltem, hogy ezt a gátlást tudati és tudat alatti szinten is működtettem a szervezetemben; és fel sem ismertem, hogy az állandó derékfájásnak ehhez talán köze lehet.
...aztán egyszer csak, mint a villámcsapás, belém hasított a felismerés. A felismerés, hogy azért nem gyógyul a gerincem, mert nem azt kell kezelni.
Ezt követően hangtál hangokkal, alsó hasizom (császárhegek) tornával, sok meditációval és egy energiakezeléssel - nos, elértem, hogy már több, mint egy hete sem a gerincem, sem a csípőm nem fáj.
A változásokat érezni lehetett: a csípőm mintha kinyílt volna; bizonyos vagyok benne, hogy most szélesebb a két csont közötti távolság, mint mindezek előtt volt; s még akkor sem fáj, ha hosszan könyvelek egy-egy napon.
Az első napokon reggelenkén, félálomban, szinte vártam, hogy mikor hasít belém a fájdalom, ha megmozdítom a lábam. Aztán jött pár nap eufória; jé, tényleg meggyógyultam, a testem könnyű, ahogyan megszűnt az a minden irányba sugárzó fájdalom.
De sajnos ez nem tartott sokáig. Ezt követően a melleim megfeszültek, égni kezdtek - olyan ismerős ez az égő érzés, talán emlékeztek még arra a karácsonyi bejegyzésemre... - és én ismét aggódni kezdtem, mi lesz, ha mégsem jó választás a női energiák áramoltatása - hiszen a derékfájás ugyan nagyon kellemetlen, és az életerőt komolyan gyilkolja - de vannak annál komolyabb kórképek is, ugye, ezt már saját bőrömön tapasztaltam sajnos.
A mellfeszülést menstruáció követte; most itt tartok; lassan, nehezen jött meg, mintha gondolkozott volna, jöjjek, ne jöjjek - de az égés, bár enyhült, de nem múlt el.
A yam gyökér alkalmazását az elmúlt két hónapban a sport háttérbe szorította; valahogy nem volt rá szükség, a mozgás elég volt - s most ijedten kerestem elő azt a kevés maradékot a tubus alján, hogy legalább a göbösre dagadt mellemet kezeljem. (Szkeptikusoknak jegyezném itt fel, hogy bekenés után másodpercek alatt, szemmel látható mértékben csökkent a duzzanat. Persze, nyilván ezek humbugok. Aha.).
Az égés harag, szégyen, düh. A felszínen egyiket sem érzem (ha érezném, nem égnék, tudom, akkor haragudnék, vagy szégyenkeznék - túl egyszerű lenne).
Meditáltam. Meditációban ismét a szégyen jött elő - szégyen, hogy én nem kellettem. Hogy "engem nem lehet szeretni". Csupa olyan jelenet a múltból, mikor engem férfiak elutasítottak. Mikor nem voltam nekik elég jó. Mikor valaki mást választottak helyettem.
Ilyen is sok volt. Sok minden volt az én életemben, csak harmonikus, boldog kapcsolat nem.
Aztán még mélyebbre merültem... és feljött egy nagyon korai emlék.
Az a nap, amikor a szüleim szakítottak.
Ültem a babakocsiban, és ordítottam a távozó apám után, aki csak integetett, mosolygott és elment.
...
Nem járok messze az igazságtól, ha úgy gondolom, hogy minden kudarcélményem ezt az élményt erősítette, egész életemben, amíg csak el nem jutottam gerincbajig, mellrákig, égő mellekig és végtagokig.
Ezt az élményt játszom újra és újra, minden férfival, akit valaha életemben igazán szerettem: a bátyám, a nevelőapám, a férfiak, sőt, a fiaim is ennek az energiaelakadásnak a szenvedő alanyai.
Nyilván, ha azt sugárzom a világba, hogy engem nem lehet szeretni...
Ez egy tudattalan, de nagyon erős impulzus, azt hiszem.
...
- De a progeszteron is a nőiséghez kapcsolódik. Mégis, túl kevés van belőle... Miért?...
- Az ösztrogén a hódító, megszerző. A progeszteron a megtartó. A felettes én női energiája - jöttek a gondolatok, és egyszerre egy tenyéren találtam magam, egy nagy, narancssárga hindu szobor tenyerén, (én nem ismerem ezeket, de női istenség volt, vagy nem, még ebben sem vagyok bizonyos, mindenesetre mosolygott rám, ostoba gyermekre), és úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, az Isten hordoz a tenyerén.
- Szeresd magad, szeresd magadban a Lángot, az elpusztítja ezeket az érzéseket. Szeresd magad, és mások is szeretni fognak - hallottam az intelmet, mielőtt magamhoz tértem.
