A törzsközönség nem mert szót emelni.
- Nem, nem érdekel a pénz, hidd el... Csak tudod... azt lenne jó tudni... de már soha nem lehetek benne bizonyos...
- Mit?
- Hogy engem tényleg szeretnek-e. Vagy csak... mindegy.
- Szeretnek. Én azt hiszem, szeretnek. Csak ő nem olyan ember.
(Önzetlenség - rémlett fel bennem a keresett szó.)
- Tudod... kétféle ember van. Az egyik adni szeret. Te és én, mi ilyenek vagyunk. - mosolyogtam rá szívem minden melegével.
- ..a másik elfogadni.
Később, már Robi jelenlétében, azt is hozzátettem:
- Szeretlek.
Őszintén gondoltam - és ami a legfurcsább az egészben, egyik jelenlévő férfiú sem emelt semmiféle kifogást a jelenség ellen.
Azt hiszem, értették, vagy mi.
...
Sokat meditáltam ezen a beszélgetésen, és sosem jutottam tovább Márai szeretetről szóló gondolatainál.
Márai Sándor - A szeretetről
Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől azt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni - de a szeretet szuverén.
...
Aztán eszembe jutott az egyik reggeli jelenet.
Idegesen ácsorogtam a falatnyi előszobában, épp azon küzdve, hogy végre szemet rajzoljak magamnak. Erős késésben voltam, ráadásul, mint a rossz diák, nem is készültem fel az aznapra rendelt anyagból, s emiatt lelkiismeret-furdalásom is volt. (Ha már okos nem lehetek, legalább szép legyek - kíséreltem meg bevetni a női fegyverarzenálból a jolly jokert, mint ilyenkor mindig, fr@nc abba a kis helyes, lojális és megértő, szép mosolyú (tudjuk, önvédelmi fegyver) kisköcsög Mérleg fejembe. A stressz a nyakamig ért ezzel együtt, ezt be kell vallanom.)
Robi észrevette, hogy önmagamhoz képest rossz lelkiállapotban vagyok. Ő is munkába készülődött - de odajött hozzám, megölelt, megpuszilt, és azt mondta:
- Szép vagy. Minden rendben lesz, meglátod.
Abban a pillanatban mintha elfújták volna az aggodalmamat. Tudtam, hogy igenis, csodálatos napom lesz, minden a lehető legjobban fog alakulni.
És úgy is lett.
...
Az esettel kapcsolatban arra gondoltam, hogy Csaba nagy valószínűséggel szidott volna mint a bokrot (nem megmondtam, hogy csináld meg, bontott csirkét vigyél haza, bontott csirkét, bontott csirkét, bontott csirkét, bontott csirkét...), Nagy Fal pedig nemes egyszerűséggel le se sz@rta volna az idegállapotomat.
Felmerül a kérdés, hogy kaptam-e aznap reggel valamit.
Azt hiszem, hogy igen. Mégpedig valami nagyon fontos dolgot: szeretetet, figyelmet, törődést.
Lehet, hogy minden látszat ellenére, mégiscsak jó helyen vagyok.
Hm.
...
Mindenesetre Leslie úgy bámul engem, ha meglát, mint cigányember az arany Jézust - ma is ezt csinálta, mikor belátogattunk hozzá kedvenc helyére, és én holtfáradtan leroskadtam egy székre, szotyolát rágcsáltunk nagy egyetértésben a legkisebb Gidával, és nekem semmi néven nevezhető pasizhatnékom nem volt a tíz emberre abszolvált vendéglátás meg a rettenetes Krasznaja Moszkva (huszonöt éve őrizgetem, csak ilyenkor veszem elő) okozta elemi sokk után, mellyel Leslie gondolta megboldogítani a húsvétomat és amitől elemi fejfájás uralkodott el rajtam, különös tekintettel arra, hogy a hajamba, nyakamra, sőt, még az államra/számba is került belőle. Fujj.
Persze boldogan vigyorgott mikor szóvá tettem neki a bánásmódot, és megjegyezte, hogy ezt, hiába mosok hajat, még holnap is érezni fogom. Erre szépen megegyeztünk abban, hogy ha holnap erősen csuklik, egy percig se képzelje, hogy csupán véletlen.
...azok a törvénytelen kék szemek. Hát igen. Nem tudtam olyan fáradt lenni, hogy ne vegyem észre.
Mert egy Mérleg reménytelenül kacér állatfajta, és imádja, ha lelkesednek érte.
...
A húsvéti vendéglátás minden várakozáson felül jól sikerült. Pedig emberfelettinek tűnt a vállalásom: egy asztalhoz ültettem Robit, a gyerekeit, az én gyerekeimet és Nagy Falat az új nőjével (a Világbéka, totemállatom szent jegyében).
Nagy Falék nem akartak sokáig maradni, de rádumáltam, hogy ebédeljenek meg. Palóclevest főztem, (Palócleves. Ezt muszáj megkóstolnod - utaltam Nagy Fal származására, és ő meghajlott az érv súlya alatt); rántott karaj, krumplipüré és paradicsomsaláta következett, végül tiramisu.
Nagy Fal a legvégén megjegyezte, hogy én sütni is tudok, nem úgy, mint a mostani Anikója; és miért nem tettem azt - mire felvilágosítottam, hogy sütöttem volna, de jelenleg nincs hol, a régi sütőnk kiszolgált - naponta használtam míg fel nem nőttek a gyerekeink -, újat pedig nem szereztem még be, főleg, mert akármilyet nem akarok: a régi is drága volt, de megérte az árát, valami olcsóbb sz@rral én már nem érem be, inkább megvárom, míg a lakásfelújítási hullám eléri és bekeríti a konyhát.
Szerencsére tehát mindenki jól érezte magát - és ismét elcsodálkoztam azon, hogy a két család tagjai milyen hamar elfogadták egymást.
Ugyanezt éreztem akkor, mikor én megismertem Robi gyerekeit; azután, mikor ő megismerte az én házam népét - és most a gyerekek egymással való megismerkedése is problémamentesen zajlott.
Mondom, olyannyira, hogy még Nagy Falnak sem nagyon akaródzott elrohanni, sőt, az új csaját oltotta az én konyhatechnikai tudásommal.
Ezt a jelenetet a lányom a távozása után mosolyogva ki is emelte.
- Igen, apád tudja, hogy én tudok főzni - vigyorogtunk rajta egy jót.
Hogy a végére már nagy önfegyelem kellett ahhoz, hogy ne sántikáljak - ez csupán apróság az általános jó közérzethez és a sok szerelmes csókhoz képest, amit Robitól kaptam.
...
A napokban döbbentem rá, hogy ha mindenki, aki ígérte, megtisztel jelenlétével április 21-én, akkor vagy negyven főre bizton számíthatok szerény hajlékomban. Ez részint rendkívül megtisztelő, részint komoly szervezést igényel. Tehát neki is álltam a lehetőségek számba vételének. Lesz vele némi sportom, azt hiszem, bár talán nem kivitelezhetetlen a dolog. Azt hiszem, valahogy úgy fog lezajlani, mint a tavalyi kirándulás a Fertő-tóhoz, ahol mindenki jól érezte (magát, egymást), csak én idegeskedtem, hogy minden rendben legyen, és a becsiccsantott barátaim le ne essenek a meredek falépcsőn.
(Nekem a Káma Szutrából ott is az elmélet jutott, mint általában mindig. - Igen, manapság is több az elmélet, mint a gyakorlat. Mindegy is. Hosszú.)
...
Amitől viszont megint sikerült egy jó kis érzelmi hullámverést átélnem, az Machinátor kérése volt, hogy én írjak a Fantomnak, és hívjam meg a buliba, mert tőle tudja, hogy lesz, és el akar jönni. Először azt hittem, hogy valamit félreértettem, tudtommal a Fantom rühelli ezeket a bulikat, különösen a táncikát meg az én közelségemet - vissza is kérdeztem: biztos, hogy akarja? Mert nekem már nincs kedvem bazári majmot csinálni magamból.
Közben önkéntelenül ökölbe szorult a bal kezem, és elkezdtem a jobb tenyeremet ütni-vágni-csépelni vele.
Aztán megriadtam a jelenségtől.
Mikor is csináltam ehhez hasonlót utoljára? - motoszkált bennem a gondolat az ismerős érzés nyomán.
Eszembe jutott Emzéperix, meg a viselkedése által belőlem kiváltott elemi düh.
- Na nem. Nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam a negatív érzelmek. Egyáltalán, bármilyen érzelem. Én itt most vendéglátó vagyok, szervező. Ez egy feladat, semmi több. Nem viszünk bele érzelmeket. Semmilyen érzelmet.
Az operaház fantomja
- Azt kérte, írjál rá. Nem akar csak úgy hívás nélkül.
- Kérte?
- Igen. Tudja, hogy kérdeztelek. Most dumáltam vele.
- Oké, akkor írok neki. Elfér a határban. Ezt mondta mindig a nevelőapám. Igaza volt.
- Na ha ezt írod neki, nem biztos, hogy el is jön.
- Ezt Neked írtam. 450 négyszögölön talán csak nem akadunk össze folyton. :)
- Be fogjuk kapálni! :D
...
- Kedves ...! .... mondta, hogy esetleg eljönnél április 21-én a nálam rendezendő Pólós buliba. Ha nem derogál Neked a kültelki szerény, nomád életforma, szívesen látlak szerény hajlékomban.
- Köszönöm! Ott leszek, ha elküldöd majd a címet is!
- Természetesen. 2045 Törökbálint, ............................ ahová a madár se jár :) Javaslom, hogy kocsival gyere, vagy ha ez nem megoldható, akkor összeszedlek valahol a BKV teljesítőképességének határán (mondjuk Kamaraerdőben) a többiekkel együtt. Az alvást egymás hegyén-hátán (vagy szivacsokon a földön) megoldjuk valahogy. Játszóruhában gyere, bográcsozós udvari buli lesz, és tényleg ne egy elegáns udvarra gondolj.. inkább valami nomád sátortábor hangulatát erősítsd magadban, nehogy csalódás érjen.
- Köszönöm! Nem tudom, mit gondolsz és mit feltételezel rólam, de hidd el, nem hordom fenn az orrom és nem nézek le semmit és senkit. Szóval ott leszek.
- Rendben, szeretettel várlak. További szép délutánt/estét.
- Neked is viszont és köszönöm.
Hát így esett, hogy jobb meggyőződésem ellenére mégiscsak meghívtam a Fantomot bulikázni. Elmeditáltam Machinátor szereplésén az ügyet illetően. Úgy gondolom, hogy barátosném aktuálisan éppen ismét nagyon unatkozik. Ilyenkor (ahelyett, hogy kedves férjével foglalkozna, szegény jobb sorsra érdemes emberrel) szívesen hecceli barátait más nembéli barátaival (engem eddig Politikai Gazdaságtannal, meg időnként és igen rút módon Forradalmárral szokott - de mióta ezek a fájó pontok különböző okokból bár, de rezisztenssé váltak, nem tudott rajtam fogást találni. Most, remélve, hogy ismét megtalálta valami gyenge pontomat, és újra röhöghet majd rajtam - ezt sikerült neki összehoznia. Még azon is erőszakoskodott, hogy én tegyem vissza a Fantomot a csoportba, mintha ő nem lenne admin - ez kísértetiesen hasonlított arra, amit tavaly PG-vel kapcsolatban művelt velem. No, thanks. Valami eredetibb forgatókönyv kéne, mert ezt már ismerjük.
Szóval nem, nem fog ez most összejönni - igenis, van nikkelezett önfegyelmem, és én többé nem adom meg neki azt az örömöt, hogy csámcsogjon rajtam és az érzéseimen. Amúgy is, saját tapasztalataimnak és barátnőim történeteinek köszönhetően épp eleget tudok már a Fantom mentalitásáról ahhoz, hogy az én kültelki vagány csávóim (barna szemű, kék szemű, van ott választék) arany szívét ne cseréljem le egy ilyen egoista szörnyszülöttre, hiába hemzseg a koponyája mögött az IQ.
Én olyan kedves leszek hozzá, amilyen kedves csak tudok, ha már meghívtam (gyúrok rá, ígérem) - de messziről el fogom kerülni, az is biztos. És nem, nem fogok könnyezni a tehetetlen dühtől (vagy mitől), mint mikor Machinátor rám írt ez ügyben; és ököllel sem fogok ütni-verni, se magamat, se berendezési tárgyakat - de még a Fantomot se, még akkor se, ha megint megengedi magának, hogy bunkóskodjon.
Inkább mosolygok, mint egy rendes Mérleg.
Elvégre az vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.