Keszthely, Kőbánya, nagycsalád

(vasárnapi bejegyzés)

Eltelt hát a keszthelyi hét, és egész elviselhetőnek bizonyult. Bár voltak mélypontjai - de magaslatai is. Egyszer még arra is rávetemedtem, hogy Machinátornak panaszkodjak, de ő sem mondott mást, mint amit coach barátnőnk néhány héttel ezelőtt: "Beszélgessetek!"
Ha az olyan könnyű lenne... - gondoltam magamban. De azért gyúrtam rajta, és - ismét - feltártam az egyetlen, engem valóban, komolyan zavaró tényezőt ebben a kapcsolatban. Mert azt, hogy általában és jellemzően az életben mindenért meg kell fizetni, azt már rég elfogadtam. Néha kicsit berzenkedek ugyan, de alapvetően igen. (Mi olyan fajták vagyunk, akik adni szeretnek. Mások kapni - ölelgettem Leslie-t és ő boldogan mosolygott, értette, hogy értem őt.)
...
Érdekes választ kaptam a felvetéseimre: hogy ő lelkileg teljesen befordult az elmúlt hét évben, és szüksége van egy kis időre, hogy magához térjen, hogy újra tudjon örülni az életnek. De higgyem el, hogy jó úton halad, és ezt nekem köszönheti.
Az egyéb tényezőket: a rendszeresen fogyasztott gyógyszert, meg az intenzív dohányzást egy kézlegyintéssel elintézte, és én arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy ebben igaza van - de nem szóltam.
Aztán még azt is mondta, hogy higgyem el, velem semmi baj nincs.
Igyekszem. Néha nem könnyű, (+10 év, +10 kiló) de nagyon igyekszem.
...
Tegnap fel akartam hívni Anyust, hogy ismételten megköszönjem Nekik a keszthelyi lehetőséget - de pont akkor történt valami olyasmi, ami miatt intézkednem, aztán innom kellett, egyszerűen muszáj volt, mert józanul nem lehet azt kibírni, hogy az ember 88 éves édesanyja olyanokat flashel, hogy őt megverték, meg megerőszakolták - és mindezt csak azért, mert a kedves lánya veszi a bátorságot, és el mer menni egy hétre üdülni. Riadóztatnom kellett kis családomat, menjenek be hozzá és tegyék helyre, mert ha a mentő teszi helyre, akkor az a hely a pszichiátria lesz, az bizonyos.
Ma pedig nem volt érkezésem már semmire, jönni kellett Pestre, Robi lányának szülinapot tartani - az ajándékot 2/3 részben tőlem kapta, ez is fura volt - de lásd jelen bejegyzés 6. mondatát.
Egy dolog biztos: az a három gyerek is úgy néz rám, mint az istenre - miközben a sajátjaim már néha morgolódnak kicsit. Most nagyon kell majd figyelnem, hogy valamiféle egészséges egyensúly kialakuljon ebben az egész katyvaszban, azt hiszem. (És még többet melóznom).
Ezzel együtt, rendesen főnökként tisztelnek engem mostanság Törökbálinton is és Kőbányán is, nem is értem, miért - sőt, bár néha élvezem, de azért nem bánnám, ha lenne egy tényleges Főnök, akire én is felnézhetek.
Mert mégiscsak nőből vagyok, akinek szüksége lenne egy Férfira. Tudjátok, akkor érzem magam komfortosan.. de ezt már sokszor kifejtettem itt.

Ehelyett és alapvetően kaptam 3+1 kedves, aranyos, elbűvölő, rendes (nem túl okos) gyereket.
Most mit csináljak velük? Az ember nem tesz lapátra egy egész fészekalját amúgy se. Egy krapekot még esetleg, ha nem üti meg a mértéket - de egy fészekalját soha. Pláne nem, ha megszerette őket. Márpedig én megszerettem őket.
Szóval már azon agyalok, hogy hogyan lesz nyáron, hová viszem a nagy famíliát nyaralni és miből; tanárhoz hordom Gabit, telefont veszek Dzseninek és szorzótáblázok Sanyival, aki Dominik.
Sőt, már azt tervezgetem, hogyan lehet rávenni őket arra, hogy a kőbányai kucorgást Törökbálint végtelen buckáira cseréljék. Tippem, hogy a fiúkkal ezen a téren nem lesz gond, de Dzseni.. hát igen, kamaszok, bandázás, udvarlók.. az azért nem annyira egyszerű ügy.
Néha eszembe jut, látva rohamosan fogyó pénzeszközeimet, hogy hát van ennek a három gyereknek saját apja/anyja - aztán végiggondolom a nyolcat ott, az albérletet, tartásdíjat itt, legyintek egyet - és elviszem a társaságot a Mekibe, nehogy éhen vigyük vissza őket vasárnap este kilenckor.
Ilyen ez.
...
Leslie úgy örült nekem, mikor meglátott végre egy hét után, hogy megint sikerült zavarba ejtenie - felajánlotta a bulira az erősítő/hangfal berendezéseit; megint előadta, hogy neki milyen szörnyű szenvedés az élete és a párkapcsolata, én megint meghallgattam.
Robin itt-ott láttam a kelletlenséget; ráadásul még a keszthelyi hét hatása alatt volt, mert önmagához képest szokatlan bőbeszédűséggel kifejtette, hogy ő nem féltékeny, aki menni akar, azt hadd vigyék (befelé mosolyogtam a dolgon, de nagy komolyan helyeseltem neki). Leslie csak nézett egyikünkről a másikra, láttam, hogy valami nagyon furcsát lát, el is komorodott kissé - de nem baj. Nem árt, ha ő is megtanulja a határokat. Még akkor is, ha tulajdonképpen nagyon szeretem (mert nem lehet nem szeretni).
- Olyan bolond a barátod - mondtam Robinak. - Szeretem hülyíteni, mert hagyja magát. De ne vedd komolyan, ne féltékenykedj, nincs miért.
Aztán meditáltam annak az igazságtartalmán, amit mondtam.
Nem, nem csalnám meg, különösen nem Leslie-vel, a barátjával (egy Pintyő után főleg nem) - mert az fájna, és én nem akarok fájdalmat okozni neki, mert szeretem. Sőt, ha Robi nem lenne, akkor sem dúlnék fel egy családot.
Tehát ez a sztori duplán esélytelen.
Azonban van két dolog is, ami miatt mégis fontos. Mindkettő a lélekenergiák rejtélyes világába vezet, mellyel Kékhemü boldogított a múltkorokban (vajon miért? tán csak nem az inspiráció a titok nyitja?).
Ugye, megállapítottuk, hogy vannak "adó" és vannak "vevő" típusú emberek.
Robi inkább "vevő" az én energiáimra. (Nem, nem a pénzre gondolok - ne értsetek félre. Sokkal inkább az életörömre, létenergiára, amiből neki indokolatlanul kevesebb van mostanában. Nem, nem rabol, ahhoz ő túl finom, kedves, szelíd lélek - de érzem, hogy jól esik neki, szüksége van rá, hogy kapjon. Én pedig ilyen szelíd, kimondatlan kérésnek sosem tudtam ellenállni.)
Viszont nekem is van szükségem arra, hogy valahol töltekezzek.
Nos, Leslie, ha nem kérem, akkor is árasztja felém mindazt az energiamezőt, amit csak adni képes - elég csak rám néznie a törvénytelen kék szemeivel, hogy érezzem a felém áradó csodálatot, szeretetet, feltétlen elfogadást - és ezzel tökéletesen pótolja, ami esetleg hiányozhat a Robival való kapcsolatomból.
Másrészt viszont, ezt Robi is érzi, és, ha ésszerű mederben tartjuk a dolgot, valahol motiválja is őt arra, hogy átlépje a saját árnyékát.
Legalábbis azt hiszem.
De ne higgyétek, hogy ez az egész tudatos.
Legfeljebb utólag belemagyarázós.
...
Leslie hazafelé gurult a kocsmából, és ránk dudált. Az út szélén csókolództunk, mint a kamaszok, Jucinak támaszkodva.
"Atyaisten, de irigykedhet most szegény..." futott át az agyamon.
Egyébként pedig igen.
Nem állítom, hogy nincs oka rá.
Legalábbis mi most egész jól elvagyunk.
Asszem.