Gabó meg a gyűrűje (és más mesék)

(egy hetes bejegyzés)

A második whiskey colát hozta, majd leroskadt mellém. Ilyen közelről már nem kacsingatott, pofákat se vágott és a nyelvét sem nyújtotta ki. Előzőleg már megbeszéltük a betegségét - orvoshoz jár mostanában, és nem tűnik egyszerűnek a dolog. Rendes a párja, segít neki, ez benne volt a történetben - de ezt eddig is tudtuk, legfeljebb ő nem akarja elismerni.

Illetve franc tudja, mi baja van ezzel az egésszel, de hogy valami van, azt nem csak a vetítésből látni, hanem egyébként is.

Beszélgettünk tovább - de közben elkaptam a tekintetét. Láttam, hogy szúrós szemmel, rosszallóan nézi a gyűrűt a jobb kezemen. 

Miután észrevette, hogy észrevettem, mondott valamit róla, mire én gyorsan rávágtam:

- Nem. A szív alakú természetes rubin, hozzá gyémántok és fehér arany.

Bólintott, de még csúnyábban nézett.

- Tudod, milyen gyűrű ez. Meséltem.

Akkor már olyan tekintettel nézte, mint aki azon hezitál, hogy most rögtön lehúzza, és elhajítja a jó büdös francba.

A gondolat furcsa érzéseket keltett bennem.

De nem tette, és valahol az okot is tudni véltem: ő ebben nem kompetens.

Egy rövid pillanatig eltűnődtem, hogy ha megtehetné, vajon húzna-e a helyére másikat.

Mert azt tudjuk, hogy ki az, aki soha nem fog. Sőt, észre sem veszi ezt az energia-örvényt.

...

Szóval az úgy volt, hogy L. végül mégiscsak megkapta a telefonszámomat. Ürügyül az adóbevallása és ügyfélkapuja szolgált ehhez, amivel - szándékosan - addig szerencsétlenkedett, míg saját kezűleg pötyörésztem be a telefonjába a számomat jövendőbeni segítségnyújtásra hivatkozva. (Az úttörő ahol tud, segít.)

Ültünk egymás mellett azokon a székeken, játszotta a hülyét (jól állt neki) amíg ki nem vettem a kezéből a telefont és bele nem bűvészkedtem minden elérhetőségemet, telefonszámtól email címig.

"Sz... Gabriella" kezdtem beírni a rendes nevemet de rám szólt.

- Nem, azt nem így! 

- Hát hogy? ...á, tudom már.

"Gabó"

Elvette tőlem a telefont, és elkezdte elé pötyögni: "Roberto Gabó"

- Hozzátartozókét nem úgy szoktam - magyarázta közben, én meg felnevettem:

- Hozzátartozók vagyunk?

Felnézett nagy komolyan.

- Akár hiszed, akár nem, első perctől hozzám tartozónak érezlek - mondta és azzal a lendülettel törölte a jobb sorsra érdemes Roberto nevet. 

Zavartan hallgattam. Nem gondoltam, hogy idáig fajul a viccesnek szánt és több értelmű kérdésem. Mindenesetre tulajdonképpen jobban tetszett így a bejegyzés. Sajnos.

- De neked most kapcsolatod van - jött a ténymegállapítás, belehelyezve a téridő "itt és most" pontjába, egyúttal érzékeltetve, hogy léteznek ettől eltérő tér- és idősíkok is.

Nem tudtam mit mondani a dologra, eszembe se jutott visszalőni, hogy "neked is", pedig a dolog eléggé nyilvánvaló, sőt, az én szemszögemből nézve, egészen élhető - lenne - az a történet.

Mármint így kívülről nézve, abból csak egy valami hiányzik.

Maga Leslie.

De még ő se mindig.

...

"Leslie L. Lawrence" - írtam a telefonszámához a saját mobilomban.

Regényeket összeütni mindenesetre remekül tud. Reméljük, nem lesz belőle krimi.

...

Egyébként ezen a "hozzátartozó" dolgon hosszasan elmeditáltam. Arra kellett jutnom, hogy valami igazság van benne.

Azt még nem tudom pontosan, hogy hogyan és milyen minőségben - de Leslie tényleg a hozzátartozóm.

Legalábbis sokkal, sokkal több mindent tud rólam, mint Robi.

Figyel rám és érdeklem.

Ebben egészen bizonyos vagyok.

A kérdés még mindig csak az, hogy minek.

...

Arra is gondoltam, hogy a két fiúval elvégeztetem az "ICE" tesztet. 

Ha már a hozzátartozóim. Vagy kik.

Tudjátok, amin Csaba csúfosan elbukott annak idején.

- Lennél Te a telefonomban az ICE szám?

- Hogy én? Nem. Van anyukád, gyerekeid.. (anyám már akkor is túl volt a nyolcvanon, András meg még nem volt 18).

(Ilyen az, mikor az ember azt hiszi, hogy nem szingli, pedig dehogynem. Na erre jó az ICE teszt: hozzám tartozol-e a bajban. Persze, két egészségügyes nyilván másként fogja fel a dolgot - borítékolok két igent, egyet alapból, a másikat némi értetlenkedés és megválaszolhatatlan kommentek után. ...Persze, akkor is azt gondoltam, hogy ez természetes dolog. A válasz a negatív meglepetés erejével hatott. Na akkor kellett volna felállni és kisétálni az ajtón végleg. Milyen sok évet megspóroltam volna.)

...

Ha már hozzátartozókról esik szó, meg kell említenem azt a különös tényt, hogy lett egy bátyám a múltkorokban egy jó órára.

Kékhemüvel ültünk a tárgyalóban, és egyszer csak eltűnt főnök és beosztott. Valamiféle katarzis történt, és hirtelen bátyus termett ott, aki élni tanítja a kishúgát, energiákról, kapcsolatokról, személyiségek egymásra hatásáról, lelki folyamatokról beszél; arról, hogy vannak energiarabló kapcsolatok, és az ilyet el kell kerülni messziről; hogy neki is volt ilyen, és hogy azért van a feleségével, mert abból a kapcsolatból erőt tud meríteni - néztem őt nagy szeretettel, és arra gondoltam, hogy ha ezt most András fiam látná, még jobban isteníteni kezdené - pedig már jó ideje, hogy az összes főnököm közül őt választotta példaképének.

Hát nem érdekes a Zélet? 

Ki-ki megtalálja a szívének legkedvesebbeket, s ez nem lehet véletlen.

Az viszont szent igaz, hogy mostanában, minden kétség, bizonytalanság és lelki gubanc ellenére, nő az életerő szintje bennem.

Akkor mégiscsak jó az irány.

De miért kívánkozik ide kérdőjel?

...

Sokat kínlódok azon, hogy Robival miért tudok ilyen nehezen kommunikálni. Én, aki alapvetően közlékeny ember vagyok.

Már úgy értem, hogy el tudok dumálni vele hétköznapi dolgokról, úgymint a gyerekekről; arról, hogy mi volt a kórházban, hány lábat vágtak le, hány nőt kapartak ki, mekkora sérvet szedtek ki, és miért kell egy drogosnak gyorskötözővel elszorítani a farkát, hogy belealvadjon a vér, hogy le kelljen vágni és ezután ülve kelljen még pisilnie is, mint a csajoknak... Ilyen sztorik közepette telnek az esték, néha egyszerűen minden átmenet nélkül elkezdi - és olyankor tudom, hogy egyszerűen ki kell beszélnie, mert már minden határon túl sok; de ez bizonyos értelemben nehezebb ügy, mint mikor Nagy Fal raktári élményeit kellett meghallgatnom, mert azok nem jártak vérrel, mocsokkal, fájdalommal és szenvedéssel, legfeljebb késett, elkeveredett, összetört áru vagy leltárhiány volt a mese tárgya; számos esetben alkalmatlan/ügyetlen/megbízhatatlan vagy alkesz kolléga - és sokszor Laciapu, akiről teljes odaadással hallgattam a sztorikat - mert ő is egy olyan ember volt, akiről anélkül tudtam, hogy  szeret engem, hogy ezt valaha mondta volna.
("- Ki akar velem békülni!"
   - És? Min gondolkozol még?")
 Robi történetei viszont a hallgatóság lelkében is nehéz nyomokat hagynak.

És én sose voltam egy egészségügyi dolgozónak alkalmas lelki alkatú ember.

De nem ez a fő gond.

Hanem az, hogy a lelkünkben lévő bizonytalanságot, félelmeket nem tudjuk egymással megosztani.

Ő amúgy is olyan fajta, aki inkább befelé őrlődik - én meg olyan, aki akkor tud megnyílni, ha megfelelő hallgatóságra talál.

De tréningezek.
Van az, ami megéri a többlet energia befektetését.
Azt hiszem.