Minden kedves Olvasómnak Boldog Új Évet kívánok!
Abba: Happy New Year
2016. december 31., szombat
2016. december 30., péntek
Hét évet szolgáltam érted, jeges
hegyet másztam érted, köpönyeget
mostam érted, s a szavamat mégsem érted?
Chris Norman: For you
hegyet másztam érted, köpönyeget
mostam érted, s a szavamat mégsem érted?
Chris Norman: For you
2016. december 29., csütörtök
2016. december 28., szerda
2016. december 27., kedd
A piactéren
Mesterem írt egy rövid sms-t Karácsony előtt, és ettől meleg szeretet járta át a szívemet. Tudom, hogy tudja, hogy aggódok érte, ha egy ideig nem jelentkezik - és volt gondja rá, hogy megnyugtasson.
Eszembe jutott egy bizonyos cseresznyevirágos ág is - és a nagylelkűség. A nagylelkűség, az igazi szeretet, ami szárnyakat ad, nem bilincseket.
Végtelen szeretettel telt meg Iránta a lelkem.
...
Az elmúlt napok viszonylagos nyugalmát igyekeztem a belső munkára fordítani. Két napot meditáltam azon, hogy hogyan tudnék megfelelni a magammal szemben támasztott elvárásoknak? Hogyan tudnám visszaszerezni lelki békémet, testi egészségemet ebben az őrültekházában, amiben mostanában létezni vagyok kénytelen? Hogyan tudom így elérni a - nem egyszerű - céljaimat?
Csaba megjegyzése rávilágított arra, hogy valamit nagyon nem jól csinálok, hogy többet vállaltam fel, mint amennyit szabad lenne, mint amennyit a jelenlegi szintemen büntetlenül el tudok látni. Figyelmeztetett arra - az egyébként számomra is nyilvánvaló - tényre, hogy túlerőltetem és felőrlöm magam, ha így folytatom.
Tudtam, hogy az egyetlen megoldás, ha valahogyan sikerül "szintet lépnem".
Csak azt nem tudtam, hogyan tegyem.
Végül megérkezett a válasz. Egyenesen a Tudatalattiból érkezett, és elöntött a hála érzése. Hálás voltam Mesteremnek, mert abban a pillanatban tudtam, hogy ezt a képet Tőle kaptam.
"Tanulj meg meditálni a piactéren!"
Ezt kell tennem.
Még nem tudom, hogyan, de meg fogom tanulni.
Köszönöm... <3
Eszembe jutott egy bizonyos cseresznyevirágos ág is - és a nagylelkűség. A nagylelkűség, az igazi szeretet, ami szárnyakat ad, nem bilincseket.
Végtelen szeretettel telt meg Iránta a lelkem.
...
Az elmúlt napok viszonylagos nyugalmát igyekeztem a belső munkára fordítani. Két napot meditáltam azon, hogy hogyan tudnék megfelelni a magammal szemben támasztott elvárásoknak? Hogyan tudnám visszaszerezni lelki békémet, testi egészségemet ebben az őrültekházában, amiben mostanában létezni vagyok kénytelen? Hogyan tudom így elérni a - nem egyszerű - céljaimat?
Csaba megjegyzése rávilágított arra, hogy valamit nagyon nem jól csinálok, hogy többet vállaltam fel, mint amennyit szabad lenne, mint amennyit a jelenlegi szintemen büntetlenül el tudok látni. Figyelmeztetett arra - az egyébként számomra is nyilvánvaló - tényre, hogy túlerőltetem és felőrlöm magam, ha így folytatom.
Tudtam, hogy az egyetlen megoldás, ha valahogyan sikerül "szintet lépnem".
Csak azt nem tudtam, hogyan tegyem.
Végül megérkezett a válasz. Egyenesen a Tudatalattiból érkezett, és elöntött a hála érzése. Hálás voltam Mesteremnek, mert abban a pillanatban tudtam, hogy ezt a képet Tőle kaptam.
"Tanulj meg meditálni a piactéren!"
Ezt kell tennem.
Még nem tudom, hogyan, de meg fogom tanulni.
Köszönöm... <3
2016. december 25., vasárnap
Esti fecsegés - Kiskarácsony
Tudjátok,van az a gyermekdal, hogy "Kiskarácsony, Nagykarácsony".
Sokáig nem tudtam értelmezni a jelentését ennek, de az idén megvilágosodtam (vagy legalábbis sikerült barkácsolnom rá egy házi jellegű magyarázatot).
Meggyőződésem, hogy az idei Karácsony egy Kiskarácsony.
A magyarázat a hétvége és a Karácsony rejtélyes viszonyrendszerén alapul. Ugyanis, a Karácsony terjedelme változó a hozzá tartozó hétvégével egységben, mint ahogyan a Karácsonyra való felkészülési idő is változó. Háromtól öt napig is terjedhet egy Karácsony - és ilyenkor, a fényszegény, enervált év végi napokon nagyon nem mindegy, hogy három, négy, vagy öt nap a rekreációs idő.
Az idei igazi Kiskarácsony, mindössze három szabad nap, ráadásul a 24-e is szombatra esett, tehát alig volt felkészülési idő - és mire az ember kicsit megpihenne, már mehet is újra melózni.
Az utolsó két hétben már kikészültem, azt hiszem. Sokat hibáztam is, kissé túlzásnak éreztem, hogy akvizíció, új BO betanítás, novemberi zárlat, jövő évi terv, adófeltöltések, meg még ez, meg még amaz is, meg még a kiskutya vérvörös...
szóval besokalltam.
Tudom, hogy ez az a magatartás, ami nem vezet sehová. A munkát el kell végezni, és kész.
De ha egyszer fizikailag, idegileg kevés vagyok hozzá?
...akkor meg kell magamat erősíteni. Más út nincs...
Pénteken elmentem a háziorvosomhoz, és végre felírattam az Aktiferrint. Kiváltani sajnos nem volt időm, de ünnep után az első dolgom lesz.
Minden támogatásra szüksége van a szervezetemnek ahhoz, hogy ezt a leterheltséget bírjam.
Ha őszinte akarok lenni, el kell mondjam, hogy sokkal boldogtalanabb vagyok, mint tavaly ilyenkor. Akkor "csupán" a rák, az anyagiak, a saját magányom, boldogtalanságom és halálfélelmem voltak a problémáim - de legalább volt időm, energiám a háztartásommal, a növényeimmel, a kézimunkáimmal törődni.
Már jó ideje nincs semmi ilyesmire érkezésem. Az tény, hogy nincs időm magamat sajnálni a magány miatt, vagy amiatt, hogy engem nem szeretnek - de az is tény, hogy töltekezni sincs időm, módom. Pedig ez nagy baj.
Tudjátok: én valahogy szeretem a magányt. Olyankor nem bánt senki, nem hazudik senki szeretetet puszta önzésből, (az angol I need you mennyivel őszintébb kifejezése ennek, ha belegondolunk..) nem kell senkinek megfelelnem, nem kell adnom, adnom és adnom a végtelenségig - de mostanában szinte sosincs ilyen.
Jeró azt írta a fényképem alá, hogy nagyon gyanús vagyok neki, és én értettem, hogy arra gondol: gyanús, hogy nem az Istennek tetsző életet élek.
..és igen, még igaza is van, amennyiben az "Istennek tetsző" a "képességeinek, hajlamainak és terhelhetőségének megfelelő" szinonimája.
Ilyenkor csak arra szabad koncentrálni, hogy volt már ehhez hasonlóban részem. Sok küzdéssel bár, de végül megugrottam a lécet.
Most is meg fogom.
Mert kemény vagyok, mint a kád széle.
A Kiskarácsony a lehetőségekhez képest jól telik, bár épp az előbb, barátosném posztja apropóján gondoltam bele, hogy igazából senkitől nem kaptam semmit, mint rendesen.
A kérdés az volt, hogy ki, mit kapott Karácsonyra.
A válaszom:
A családomtól csak a szokásosat: semmit. Én is csak pénzt adtam nekik, legalább az ajándékért tipródós köröket nem kellett végigküzdenem a vásárlás szentélyeiben. Azt inkább rájuk hagyom, verje el ki-ki kedve szerint a pénzemet. Csaba unokáitól kaptam fürdősót meg illatgyertyát, a lányától egy üveg narancslikőrt, tőle meg fogok kapni ha igaz egy üveg Garrone Cherryt (azt kértem Szilveszterre). Mindez a Karácsony nekem... nem írom le, hogy mennyibe fájt mert nem ez a lényeg. Adhattam, és kész. Örüljek neki, hogy tudok még adni. Addig jó, míg az ember nettó adni tud és nem szorul rá, hogy kapjon.
Azért, mikor ezt így leírtam, éreztem valami keserűséget a torkom mélyén, éppen csak jelzésszerűen. Épp csak halványan felrémlett a kósza gondolat:
- és vajon, ha tényleg szükségem lenne arra, hogy valaki segítsen, hogy valaki, valamit adjon - vajon kapnék-e bármit is bárkitől?
És a kis ördög vígan kacagva suttogta a fülembe, hogy "Nem! Nem kapnál senkitől semmit! Ha nem tudsz adni, le vagy sz@rva! Hisz sose szerettek... Senki se szeretett... Azt se tudják, mit jelent ez a szó! Csak kapni szeretnek, láthatod!..."
...legalább az idén már valamelyest kivették a részüket a "picikéim" az előkészületekből.
Ez is valami, bár sokat kellett küzdeni még ezért is.
A Szenteste a szokásos rohanással telt: sütésfőzés, Anyukám elhozása hozzánk, családi vacsora, éneklés, beszélgetés, aztán hazavittem Őt. Este kilencre értem Csaba lányáékhoz a karácsonyi bulira, és egy órakor jöttem el, hullafáradtan.
Anyukám miatt már nagyon aggódok... borzasztó nehezen viseli már a 86 év terhét. Rengeteg a fájdalma, alig lát, alig hall.. és újabban már kezd feledékeny is lenni.
Isten tudja, meddig lehetünk még együtt. Persze csemetéim nem mérik fel teljesen ennek a súlyát - hisz azért gyerekek, hogy ne érezzék ezt.
De én rettegek.
Az este másik, szomorú-fájdalmas fénypontja az volt számomra, mikor szegény kis öregemet a lányáéknál kicsit megtáncoltattam. Ő maga se, de én se gondoltam volna, hogy még ilyesmiben lesz részünk - de lett, ha csak pár taktus erejéig is.
(Valamelyik nap nála voltam, és elmondtam neki, hogy lassan elmehetnék idősgondozónak is. Rám nézett, mosolygott - tudta, mit beszélek - és azt mondta: "Akkor lennénk igazán nagy sz@rban!"
Igen, a maga módján ő még mindig egy Alfa. Mindig is az volt..)
Csak ne lennék perben, haragban az Istennel.
De nem tudom neki megbocsátani, hogy nem csupán teremt, hanem pusztít is.
2016. december 21., szerda
Alagútban
Néha úgy érzem, mintha egy alagútban haladnék előre, valami ismeretlen cél felé vivő kényszerpályán (akkor is megyek, ha nem akarok), az Idő falai körbe vesznek, hiába nyújtom ki feléjük tapogatózó kezemet, a falak simák és hidegek.
Azokról a dolgokról, amikről szeretnék írni, hallgatnom kell, s csak magamban, szomorúan elmélkedhetek az élet minden területéről kiveszni látszó humanizmusról.
Ma Szomszédasszonnyal beszélgettünk az elmondhatatlanok kapcsán a külföldre szakadásról, és már megint kényszert éreztem, hogy megemlítsem: én - állítólag - öt év múlva már úgysem leszek itt.
Fáj, hogy ilyesmiken kell rágódni.
Pedig időről-időre feljön az emberben valami... valami megmagyarázhatatlan...
És akkor menekülhetnékje támad.
Persze, nem olyan egyszerű ez, bőven túl a negyvenen - így az ember csendben tűr, és csak néha.. néha kapja el a menekülhetnék.
Néha elkapja - régebben a pénz miatt jött ez, de mostanában már semmi köze a pénzhez. Hisz, végül is, a nagy magyar átlaghoz képest, igazán jó a jövedelmem.
...A világhoz van köze, ami körülvesz.
Például a humánum hiányához.
...
A CT leletem egyébként nagy gondot nem mutatott, legalábbis akkorát nem, mint amennyire rohadtul tudok néha fájni.
Három csigolyámnál találtak sérv megelőző állapotot - nem tudom, milyen lehet a teljesen kifejlődött gerincsérv, de azt hiszem, nem is akarom tudni. Már ez a megelőző állapot is egy horror.
Hetente egyszer elmegyek úszni, és megfogadtam magamban, hogy mihelyt lehet, a dózist kettőre emelem. (Hogy mikor lehet - na az egy jó kérdés..) Hozzá megrendeltem egy könyvet, hasznos információkkal, tanácsokkal és tornagyakorlatokkal, át fogom tanulmányozni és elkezdem megvalósítani a benne foglaltakat.
A két ünnep között muszáj lesz végighallgatnom a kötelező továbbképzés anyagát is - az idén még arra se volt időm, hogy elmenjek rá két napra emellett a diliház mellett. Viszont két napot így is, úgy is rá kell szánnom - a kevéske pihenő időmből.
Megjött az IFRS vizsgaidőpont is, de erre be sem jelentkezek, januárban én MNB jelentéseket fogok barkácsolni, nem IFRS vizsgát, ebben egészen bizonyos vagyok.
Két kedves ügyfelem is beteg lett időközben, egyik egzotikusabb táppénzügy, mint a másik - és még ezeket is intéznem kellene. Meg még néhány egyéb ügyet.
A novemberi záráson végül is túl vagyok, de a következő hetek sem lesznek igazán nyugisak. Sőt.
Január végéig sok energiára lesz szükség. El kellene jutnom végre a doktornőhöz is Aktiferrinért, mert egyre fáradtabb vagyok, és feledékeny is kezdek lenni a fáradtságtól.
Csabának, szegényemnek is, rosszabb lett a lelete az előzőnél - emiatt is aggódok.
Meg amiatt is, hogy a jelenlegi leterheltségem mellett hogyan tudok majd segíteni neki - pedig szükség lesz a segítségemre. Meggyőződésem, hogy ismét egy keményebb kemoterápiás szakasz következik. Csak bírja.
Tegnap azt írtam Fészbukkon, hogy elemi világfájdalmamat hatvan mázsa vidámság és tettre készség takarja, bárki szíves használatára - és ez nagyjából igaz is rám.
Alapvető világfájdalmam okáról és eredőjéről nagyon kevés ember tud.
Nem bírok megbékélni a halál gondolatával. Nem tudom elfogadni. Sem a saját, sem a szeretteim halálát.
Nem megy.
Ebből a perspektívából minden megfordul, mindennek a fonákja látszik, ami eddig a "színe" volt.
...ez nagyon messzire vezetne, és most fáradt is vagyok hozzá, de egyszer majd kifejtem... ígérem.
Akikkel együtt pálinkáztam a nyáron, azok tudják.
Azt hiszem, le is döbbentek tőle(m).
A jelenség Anyumat is ledöbbentette - ő fogalmazott úgy, hogy perben állok a Jóistennel.
Ennél találóbban én se tudtam volna megfogalmazni azt, amit belül érzek.
...
Egyébként mostanában az önszeretés is nehezebben megy, hogy úgy érzem, hogy egy elvégzett feladat kettőt fial - nem tudom, hogy mikor lesz végre időm és módom kicsit töltekezni, de nagyon kellene.
...ha pedig magamat nem sikerül szeretni, miért várhatnám el, hogy bárki is szeressen?...
Jaj, azt hiszem, már megint túl fáradt vagyok.
Olyan reménytelenül, testileg, lelkileg fáradt.
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
Azokról a dolgokról, amikről szeretnék írni, hallgatnom kell, s csak magamban, szomorúan elmélkedhetek az élet minden területéről kiveszni látszó humanizmusról.
Ma Szomszédasszonnyal beszélgettünk az elmondhatatlanok kapcsán a külföldre szakadásról, és már megint kényszert éreztem, hogy megemlítsem: én - állítólag - öt év múlva már úgysem leszek itt.
Fáj, hogy ilyesmiken kell rágódni.
Pedig időről-időre feljön az emberben valami... valami megmagyarázhatatlan...
És akkor menekülhetnékje támad.
Persze, nem olyan egyszerű ez, bőven túl a negyvenen - így az ember csendben tűr, és csak néha.. néha kapja el a menekülhetnék.
Néha elkapja - régebben a pénz miatt jött ez, de mostanában már semmi köze a pénzhez. Hisz, végül is, a nagy magyar átlaghoz képest, igazán jó a jövedelmem.
...A világhoz van köze, ami körülvesz.
Például a humánum hiányához.
...
A CT leletem egyébként nagy gondot nem mutatott, legalábbis akkorát nem, mint amennyire rohadtul tudok néha fájni.
Három csigolyámnál találtak sérv megelőző állapotot - nem tudom, milyen lehet a teljesen kifejlődött gerincsérv, de azt hiszem, nem is akarom tudni. Már ez a megelőző állapot is egy horror.
Hetente egyszer elmegyek úszni, és megfogadtam magamban, hogy mihelyt lehet, a dózist kettőre emelem. (Hogy mikor lehet - na az egy jó kérdés..) Hozzá megrendeltem egy könyvet, hasznos információkkal, tanácsokkal és tornagyakorlatokkal, át fogom tanulmányozni és elkezdem megvalósítani a benne foglaltakat.
A két ünnep között muszáj lesz végighallgatnom a kötelező továbbképzés anyagát is - az idén még arra se volt időm, hogy elmenjek rá két napra emellett a diliház mellett. Viszont két napot így is, úgy is rá kell szánnom - a kevéske pihenő időmből.
Megjött az IFRS vizsgaidőpont is, de erre be sem jelentkezek, januárban én MNB jelentéseket fogok barkácsolni, nem IFRS vizsgát, ebben egészen bizonyos vagyok.
Két kedves ügyfelem is beteg lett időközben, egyik egzotikusabb táppénzügy, mint a másik - és még ezeket is intéznem kellene. Meg még néhány egyéb ügyet.
A novemberi záráson végül is túl vagyok, de a következő hetek sem lesznek igazán nyugisak. Sőt.
Január végéig sok energiára lesz szükség. El kellene jutnom végre a doktornőhöz is Aktiferrinért, mert egyre fáradtabb vagyok, és feledékeny is kezdek lenni a fáradtságtól.
Csabának, szegényemnek is, rosszabb lett a lelete az előzőnél - emiatt is aggódok.
Meg amiatt is, hogy a jelenlegi leterheltségem mellett hogyan tudok majd segíteni neki - pedig szükség lesz a segítségemre. Meggyőződésem, hogy ismét egy keményebb kemoterápiás szakasz következik. Csak bírja.
Tegnap azt írtam Fészbukkon, hogy elemi világfájdalmamat hatvan mázsa vidámság és tettre készség takarja, bárki szíves használatára - és ez nagyjából igaz is rám.
Alapvető világfájdalmam okáról és eredőjéről nagyon kevés ember tud.
Nem bírok megbékélni a halál gondolatával. Nem tudom elfogadni. Sem a saját, sem a szeretteim halálát.
Nem megy.
Ebből a perspektívából minden megfordul, mindennek a fonákja látszik, ami eddig a "színe" volt.
...ez nagyon messzire vezetne, és most fáradt is vagyok hozzá, de egyszer majd kifejtem... ígérem.
Akikkel együtt pálinkáztam a nyáron, azok tudják.
Azt hiszem, le is döbbentek tőle(m).
A jelenség Anyumat is ledöbbentette - ő fogalmazott úgy, hogy perben állok a Jóistennel.
Ennél találóbban én se tudtam volna megfogalmazni azt, amit belül érzek.
...
Egyébként mostanában az önszeretés is nehezebben megy, hogy úgy érzem, hogy egy elvégzett feladat kettőt fial - nem tudom, hogy mikor lesz végre időm és módom kicsit töltekezni, de nagyon kellene.
...ha pedig magamat nem sikerül szeretni, miért várhatnám el, hogy bárki is szeressen?...
Jaj, azt hiszem, már megint túl fáradt vagyok.
Olyan reménytelenül, testileg, lelkileg fáradt.
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
2016. december 11., vasárnap
Az önjáró varrógép
Azt mondták eleink, hogy az évnek ebben a szakában, Halottak napja után, mikor a Földnek ezen a szegletén a sötétség lesz az úr, a szellemvilág közelebb ér az élők világához. Ilyenkor nyitva vannak a Kapuk, melyeken át az eltávozottak könnyedén átjárhatnak hozzánk. A kapuk lassan, a várva várt Fény eljövetele után csukódnak majd be.
Ezért van ebben az időszakban annyi depressziós ember, és olyan sok szomorú, megmagyarázhatatlan esemény.
El kell meséljek nektek egyet.
...
A hétvége nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem.
A tervezett programtól való eltérés már pénteken elkezdődött. Szerettem volna elmenni a Bikini koncertre, de barátosném lemondta a programot. Így, némi tehetetlen "mit is kéne csinálni most?" hezitálás és Anyukám meglátogatása után végül Csabánál kötöttem ki. (Tudom, szingliknek szóló tanácsadók szerint egyedül is el lehet menni bárhová... hát menjen a kis tököm, na.) Maradt a tévézés, fészezés, alvás kombó.
Szombaton reggel viszonylag jól ébredtem, és reggeli után rögvest nekiveselkedtem az ajándék táska összeállításának. Szerettem Csaba varrógépét, jól kezelhető, megbízható, klassz gépnek tartottam - szívesen varrtam rajta korábban is ezt-azt - persze csak egyszerűbb darabokat, hiszen én nem vagyok gyakorlott varrónő.
Most bonyolultabb dolgot, táskát akartam varrni Gabinknak, a szoknya mellé kiegészítőnek - de valami egészen más kerekedett ki a szombati varrásosságból. Valami nagyon-nagyon más..
A napot végigküzdöttem a táska összeállításával. Nehezen ment: én nem vagyok gyakorlott varrónő, és a táskákban, még a legegyszerűbben is, rengeteg a varrásvonal. Szabás, tűzés, fércelés, levarrás, felbontás... eljátszottam a napot. Észre se vettem, és már besötétedett.
Akkor történt.. igen, már sötét volt, mikor a varrógép elkezdett furcsán viselkedni.
Először csak az történt, hogy nem akart megállni, mikor felengedtem a lábpedált - először meglepődtem, aztán hirtelen kikapcsolással oldottam meg ezeket az anomáliákat. Visszakapcsolás után úgy állt ott, nyugodtan, békésen, mint a ma született bárány..
Ekkor még nem gyanakodtam. "Biztos szorul a pedál, nem megy rögtön vissza, miután elengedem" - gondoltam.
Aztán eljött a pillanat.
Néma csend volt az étkezőben, ahol varrtam. A géptől félre fordulva tűztem össze éppen két táskadarabot - esélyem sem volt rá, hogy "véletlenül" lenyomjam azt a nyomorult pedált.
És a varrógép hirtelen varrni kezdett.
Mint a félőrült, iszonyú nagy sebességgel, saját tempójától rángatózva varrta - a semmit.
Ijedten kaptam oda a kikapcsológombhoz, és leállítottam.
Fél pillanatig farkasszemet néztem vele.
A helységben mintha tapintható lett volna, összesűrűsödött a "jelenlét".
Távolról egy kacagást hallottam. Gonosz kacajt.
Megismertem.
Az övé volt.
Hívtam Csabát, hogy nézze meg a varrógépet, mert magától bekapcsolt.
- Biztosan nem nyomtad meg véletlenül?
- Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem. Hozzá sem értem. De tudom, hogy úgysem hiszel nekem.
Itt kis köntörfalazás következett, hogy ő ilyet nem mondott (csak gondolt, legalábbis nagyon úgy viselkedett, mint aki ezt gondolja).
- Ez valaki más volt - tettem még hozzá, nagy nehezen.
- Ki?
- Ne haragudj, de ki nem mondom a nevét..
Akkor már nagyon csúnyán nézett, le is hülyézett, de nem érdekelt.
Annyira kimerült lettem hirtelen, hogy betámolyogtam a nappaliba, és míg ő bütykölt, én elszundítottam. Mit elszundítottam? Ha akartam volna, sem tudok ébren maradni.. :(
Szétszedte és összerakta a varrógépet - hiába. A hibajelenség egyszer sem jelentkezett, amíg ő végzett rajta próbavarrásokat. Ezt egyébként előre meg is mondtam neki...
Megtisztogatta, majd felébresztett. Előadott egy-két elméletet, hogy mitől lehetett ez a jelenség (nem voltak túl meggyőzőek). Miután átadta nekem a varrógépet, kiment, azzal, hogy "Ha valami baj lenne, sikíts".
Még úgy két percig nyugta volt. Épp összetűztem az anyagokat, és a talp alá akartam helyezni őket (a lábaim a közelében sem voltak a pedálnak), mikor a varrógép ismét elkezdett, mint a félőrült, üresen varrni.
Akkor már szándékosan nem kapcsoltam le, hanem elkezdtem teli torokból sikítani. Sikítani, ahogy mondta. És ahogy kifért.
Mikor beért az étkezőbe, az a látvány fogadta, hogy meredt szemmel nézem a zakatoló varrógépet, és közben ordítok.
Szó szerint égnek állt minden szál szőröm a rettenettől.
De legalább végre láthatta, hogy igazat beszélek, és nem én vagyok a Kétballábas Félrenyomó.
Persze, ő szigorúan ragaszkodni próbált hozzá, hogy van valamilyen racionális magyarázat.
Épp, csak nem találta meg..
Akkor én félénken közbevetettem az elpattant karikagyűrű esetét is, ami véletlenül pont akkor, és ott pattant el, amikor és ahol.
De már annak az esetnek az előzményei is törlődtek - és láttam, hogy nem hajlandó még csak elgondolkodni sem azon, amit ez az egész - legalábbis számomra - sugallni próbált.
(Egyszer régen, ő épp azon kesergett, hogy ő nem érzékeli a Jelenlétet - pedig milyen boldog lenne, ha érezné.
Ennek az okát én csak abban látom, hogy aki ilyen végtelenül racionális ember, az a Másik Világ legkisebb jelzésére becsukja a szemét - persze, hogy nem láthat meg belőle még egy apró villanást sem. Az ilyen ember "harmadik szemé"-t a félelem zárja le szorosan.
Másrészt viszont... jelen esetben talán jobb is így. Mert akit látni lenne kénytelen, az nem az, akire ő emlékszik.
Nagyon nem az..
Én tudom, sajnos. Láttam már párszor..)
...
A hibajelenséget továbbra sem sikerült egzaktul azonosítani.. de már nem is érdekelt. Éreztem, hogy ez több volt, mint sok a szombati napra.
- Majd... majd holnap... nyugtatgattam magam, és közben tudtam, hogy engem hat vak lóval nem lehetne többé leültetni az elé a varrógép elé.
...
Másnap reggel, mikor elpakoltuk a gépet, "na ezzel se fogok többé varrni" szabályosan megkönnyebbülést éreztem.
...
- Anyád nagyon ki van merülve idegileg. Nem csoda, hisz rengeteget dolgozik - mondta Anyum Banducinak, mikor előadtam neki a történteket.
Majdnem elhittem, hogy ez biztos így van - mikor is eszembe jutott, amit pár nappal ezelőtt mesélt: hogy álmában kedves halottainknál járt, együtt voltak kirándulni valahol.
"Nagyon várnak már" - mondta.
Na de akkor kik is?
...
Egyszer mindannyian megtudjuk.
Ezért van ebben az időszakban annyi depressziós ember, és olyan sok szomorú, megmagyarázhatatlan esemény.
El kell meséljek nektek egyet.
...
A hétvége nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem.
A tervezett programtól való eltérés már pénteken elkezdődött. Szerettem volna elmenni a Bikini koncertre, de barátosném lemondta a programot. Így, némi tehetetlen "mit is kéne csinálni most?" hezitálás és Anyukám meglátogatása után végül Csabánál kötöttem ki. (Tudom, szingliknek szóló tanácsadók szerint egyedül is el lehet menni bárhová... hát menjen a kis tököm, na.) Maradt a tévézés, fészezés, alvás kombó.
Szombaton reggel viszonylag jól ébredtem, és reggeli után rögvest nekiveselkedtem az ajándék táska összeállításának. Szerettem Csaba varrógépét, jól kezelhető, megbízható, klassz gépnek tartottam - szívesen varrtam rajta korábban is ezt-azt - persze csak egyszerűbb darabokat, hiszen én nem vagyok gyakorlott varrónő.
Most bonyolultabb dolgot, táskát akartam varrni Gabinknak, a szoknya mellé kiegészítőnek - de valami egészen más kerekedett ki a szombati varrásosságból. Valami nagyon-nagyon más..
A napot végigküzdöttem a táska összeállításával. Nehezen ment: én nem vagyok gyakorlott varrónő, és a táskákban, még a legegyszerűbben is, rengeteg a varrásvonal. Szabás, tűzés, fércelés, levarrás, felbontás... eljátszottam a napot. Észre se vettem, és már besötétedett.
Akkor történt.. igen, már sötét volt, mikor a varrógép elkezdett furcsán viselkedni.
Először csak az történt, hogy nem akart megállni, mikor felengedtem a lábpedált - először meglepődtem, aztán hirtelen kikapcsolással oldottam meg ezeket az anomáliákat. Visszakapcsolás után úgy állt ott, nyugodtan, békésen, mint a ma született bárány..
Ekkor még nem gyanakodtam. "Biztos szorul a pedál, nem megy rögtön vissza, miután elengedem" - gondoltam.
Aztán eljött a pillanat.
Néma csend volt az étkezőben, ahol varrtam. A géptől félre fordulva tűztem össze éppen két táskadarabot - esélyem sem volt rá, hogy "véletlenül" lenyomjam azt a nyomorult pedált.
És a varrógép hirtelen varrni kezdett.
Mint a félőrült, iszonyú nagy sebességgel, saját tempójától rángatózva varrta - a semmit.
Ijedten kaptam oda a kikapcsológombhoz, és leállítottam.
Fél pillanatig farkasszemet néztem vele.
A helységben mintha tapintható lett volna, összesűrűsödött a "jelenlét".
Távolról egy kacagást hallottam. Gonosz kacajt.
Megismertem.
Az övé volt.
Hívtam Csabát, hogy nézze meg a varrógépet, mert magától bekapcsolt.
- Biztosan nem nyomtad meg véletlenül?
- Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem. Hozzá sem értem. De tudom, hogy úgysem hiszel nekem.
Itt kis köntörfalazás következett, hogy ő ilyet nem mondott (csak gondolt, legalábbis nagyon úgy viselkedett, mint aki ezt gondolja).
- Ez valaki más volt - tettem még hozzá, nagy nehezen.
- Ki?
- Ne haragudj, de ki nem mondom a nevét..
Akkor már nagyon csúnyán nézett, le is hülyézett, de nem érdekelt.
Annyira kimerült lettem hirtelen, hogy betámolyogtam a nappaliba, és míg ő bütykölt, én elszundítottam. Mit elszundítottam? Ha akartam volna, sem tudok ébren maradni.. :(
Szétszedte és összerakta a varrógépet - hiába. A hibajelenség egyszer sem jelentkezett, amíg ő végzett rajta próbavarrásokat. Ezt egyébként előre meg is mondtam neki...
Megtisztogatta, majd felébresztett. Előadott egy-két elméletet, hogy mitől lehetett ez a jelenség (nem voltak túl meggyőzőek). Miután átadta nekem a varrógépet, kiment, azzal, hogy "Ha valami baj lenne, sikíts".
Még úgy két percig nyugta volt. Épp összetűztem az anyagokat, és a talp alá akartam helyezni őket (a lábaim a közelében sem voltak a pedálnak), mikor a varrógép ismét elkezdett, mint a félőrült, üresen varrni.
Akkor már szándékosan nem kapcsoltam le, hanem elkezdtem teli torokból sikítani. Sikítani, ahogy mondta. És ahogy kifért.
Mikor beért az étkezőbe, az a látvány fogadta, hogy meredt szemmel nézem a zakatoló varrógépet, és közben ordítok.
Szó szerint égnek állt minden szál szőröm a rettenettől.
De legalább végre láthatta, hogy igazat beszélek, és nem én vagyok a Kétballábas Félrenyomó.
Persze, ő szigorúan ragaszkodni próbált hozzá, hogy van valamilyen racionális magyarázat.
Épp, csak nem találta meg..
Akkor én félénken közbevetettem az elpattant karikagyűrű esetét is, ami véletlenül pont akkor, és ott pattant el, amikor és ahol.
De már annak az esetnek az előzményei is törlődtek - és láttam, hogy nem hajlandó még csak elgondolkodni sem azon, amit ez az egész - legalábbis számomra - sugallni próbált.
(Egyszer régen, ő épp azon kesergett, hogy ő nem érzékeli a Jelenlétet - pedig milyen boldog lenne, ha érezné.
Ennek az okát én csak abban látom, hogy aki ilyen végtelenül racionális ember, az a Másik Világ legkisebb jelzésére becsukja a szemét - persze, hogy nem láthat meg belőle még egy apró villanást sem. Az ilyen ember "harmadik szemé"-t a félelem zárja le szorosan.
Másrészt viszont... jelen esetben talán jobb is így. Mert akit látni lenne kénytelen, az nem az, akire ő emlékszik.
Nagyon nem az..
Én tudom, sajnos. Láttam már párszor..)
...
A hibajelenséget továbbra sem sikerült egzaktul azonosítani.. de már nem is érdekelt. Éreztem, hogy ez több volt, mint sok a szombati napra.
- Majd... majd holnap... nyugtatgattam magam, és közben tudtam, hogy engem hat vak lóval nem lehetne többé leültetni az elé a varrógép elé.
...
Másnap reggel, mikor elpakoltuk a gépet, "na ezzel se fogok többé varrni" szabályosan megkönnyebbülést éreztem.
...
- Anyád nagyon ki van merülve idegileg. Nem csoda, hisz rengeteget dolgozik - mondta Anyum Banducinak, mikor előadtam neki a történteket.
Majdnem elhittem, hogy ez biztos így van - mikor is eszembe jutott, amit pár nappal ezelőtt mesélt: hogy álmában kedves halottainknál járt, együtt voltak kirándulni valahol.
"Nagyon várnak már" - mondta.
Na de akkor kik is?
...
Egyszer mindannyian megtudjuk.
2016. december 8., csütörtök
Évértékelgetés, vagy minek nevezzem
Rendszeres olvasóim tudják, hogy az évnek ebben a szakában, az év összefoglaló videók és képalbumok idején, politikusaink mintáját követve, magam is szoktam némi szubjektív évértékelést barkácsolni, a megtett útról, az elértekről és az előttünk álló feladatokról.
Másfél hete készülök erre, de nem jön össze az Istennek se. Egyszerűen nem jön az ihlet.
Mivel azonban tudom, hogy helyettem nem írja meg senki más, nincs hivatalos bértollnokom, valahogy neki kell kezdenem.
Ezzel kapcsolatosan az a - valamelyest kezelhető - vezérgondolatom támadt, hogy ez az év a szélsőségek éve volt.
A szélsőségek éve volt, ami a történéseket illeti, jó kis erőpróbákat mért rám a sors - és végül is, tűrhetően sikerült venni az akadályokat, még akkor is, ha nagyon kifáradtam bele.
Tulajdonképp mindennek, amivel az idén küzdöttünk, a gyökerei a 2015-ös évbe nyúlnak vissza.
A rettenetes 2015.01.15. és az azt követő események, a céltalan sodródás hónapjai paradox módon hoztak annyi pihenőt (tekintettel a lecsökkent munkamennyiségre) hogy valamelyest megerősödtem fizikummal, mire eljött a 2015 ősze - és vele a borzalmas diagnózis.
Az ezt követő hónapok a rákkal való küzdelemmel teltek. Ebben az időszakban másodlagossá vált a "hogyan tovább" kérdése.
Valamikor az idén év elején jutottam el odáig, hogy elapadtak a könnyeim, elmúltak az éjszakai halálfélelemmel terhes pánikpillanataim. Azt hiszem, hogy ebben része volt Csaba állapotjavulásának - nem untatlak Benneteket a részletekkel tovább, hisz leírtam annak idején mindent erről.
Mindenesetre az ember lelke úgy van felépítve, hogy, mintegy önvédelemből, idővel belefásul a rossz dolgokba. Hozzászokik, megedződik, napirendre tér - valami ilyesmi történt velem is. Miután jobban lett, megkönnyebbülést éreztem - túl nagy teher az ember lelkének az ilyesmi.
Közben lassan kitavaszodott, az Ügynökségen állt a balhé, és felrémlett a legrosszabb: hogy megint kidobhatom a kukába az elmúlt hat év minden szorgos munkáját, és kezdhetem újra felépíteni valahogy az életemet.
Akkor kaptam azt a tanácsot, hogy ne a csökkenésben gondolkodjak.. nem lehetek érte eléggé hálás, azt hiszem.
Kicsit össze is jöttek a dolgok. Szükségem volt arra, hogy lekössem az energiáimat - hiszen tavasz volt, lényegében magányos voltam, és tele életerővel, aminek valamiféle levezetés kellett.
Hát megfogadtam a tanácsot. Egy jó üzleti koncepció, némi szerencse, napi 10-12 óra munka és rengeteg kitartás van abban, hogy ott tartok, ahol tartok.
Közben megélhettem szakmai vonalon azt, amit a magánéletben soha nem sikerült: hogy szeretnek, hívnak, várnak, elismernek.
Ez az év másfélszeresére növelte a bevételeimet. A határán járok a teljesítő képességemnek. Pontosan tudom, hogy innen előbbre jutni egy személyes vállalkozásként már nem igazán lehet. De azt is tudom, hogy a következő lépcsőfokhoz még "fel kell nőnöm". Bízom benne, hogy sikerülni fog.
Van az a mondás, hogy "amiről van képed, arra képes vagy". Most már, ha halványan is, de van képem róla. :)
Valamikor a nyáron történt, hogy Csaba betegségét "akut"-ról "krónikus"-sá minősítették át. Akkor már egy ideje sejtettem, hogy valami nem egészen oké. Még mindig nem tisztította meg kellően a lelkét a démoni befolyástól..
Akkor könyörögtem neki utoljára: menjen el kineziológushoz, ezeket a lelki blokkokat fel kell oldani.
- De én nem hiszek ebben!
- Nem is kell benne hinni. El kell menni. Adni magadnak egy esélyt. Legfeljebb nem használ. Ha legalább egy kicsit szeretsz, elmész.
Nem ment el - és engem most már nem is érdekel, hogy elmegy-e, vagy sem, hogy akar-e élni, vagy sem.
Durván hangzik ez, tudom.
De egyetlen embernek sem lehet megmondani, hogyan élje az életét, halja a halálát.
Én többet nem tanácsolok neki semmit.
(Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Két kézzel! - mondogatta Nevelőapám - és milyen igaza volt.)
(- De hiszen majdnem megölt Téged!
- Tudom.)
...
A múlt héten úgy kellett összeszednem az előszobában. Annyira rosszul volt, hogy negyed órába telt, míg elmászott a kapucsengőig, hogy beengedjen - és előttem már végigfutott minden, ott tartottam, hogy hívom a lányáékat...
Azóta újra vannak éjszakai pánikrohamaim.
...
Pedig nem kellett volna ennek az egésznek így lennie.
Öt évvel ezelőtt én olyan szerelmes voltam egy csodálatos emberbe, mint már régen nem.
De ő sem viszonozni nem tudta, sem elviselni nem tudta, hogy őt szeretem.
De elengedni sem tudott.
Évek óta élek úgy, mint egy szárnyaszegett lepke.
Segíteni szerettem volna neki - minden betegségét végigcsináltam vele - és mindig engem hülyézett le. Mindig megmondtam, mi a baj, mit kell csinálni. Veszekedtem az orvossal, ha azt kellett, hányást takarítottam, ha arra volt szükség, vizsgálatokra kísértem - és mégis, valamelyik nap - már jobban volt - rám szólt, hogy sok meleg vizet használok.
- Nem neked kell kifizetni - mondta, és akkor valami feljött bennem, és csípőből lőttem a választ:
- Biztos vagy te abban?
Válasz nem jött. Lehet, hogy rájött, hogy igazam van.
De akkor már késő volt. Kimondta. És mikor kimondta, komolyan gondolta.
Én pedig felvezettem a kartonjára.
Nagyon sok van már a rovásán. Nagyon, nagyon sok. Túl sok ahhoz, hogy jó legyen a közérzetem, ha rágondolok.
...
Sajnos, lehet, hogy bennem van a hiba - nem szeretem eléggé, mert a szeretet hosszan tűrő és megbocsátó, és én nem tudom ezeket megbocsátani, tele vagyok tőlük keserűséggel és haraggal.
Lehet, hogy a lányai sem tudtak néhány ehhez hasonló megnyilvánulással mit kezdeni. Így marja el az embereket maga mellől.
És közben pedig egy beteg ember, akinek támogatásra van szüksége.
Olyan nehéz ez.
...
A nyáron, az önmagam elől való menekülés jegyében, nem csak dolgoztam, hanem csavarogtam is rengeteget. Bejártam fél Magyarországot. Érdekesség, hogy útitársaimat, kivétel nélkül mindenkit, a Facebooknak köszönhetem. Voltam a Pólósokkal Orfűn - itt, azt hiszem, túllőttem a célon, és mélyen belegyalogoltam Kvízkirály lelki világába.
(A sors az ilyesmivel nem marad adós - ezt is visszakaptam. Mert igenis, létezik Karma. Akkor, és ott törleszt, amikor nem számítasz rá - és amikor a legjobban fáj.)
...
A fotósokról, és köztük L-ről írtam már itt, ezen a helyen.
Arról viszont nem, hogy úgy esett, hogy gyűjtöm a tábortűz mellett üldögélős dumálós fényképeit. Minden kiránduláson készül egy :)
- Igen, ez tipikus, ilyen vagyok, csak ülök és magyarázok - mondta a legutóbbi művemről, és nekem azóta, valahányszor, mint Charlie szárnyaszegett angyala, órákig hallgatom a másik vízöntő végtelen szónoklatait arról, hogy szerinte mit, hogyan kellene csinálnom, mindig bevillan ez a mondat, kicsit eltartom a telefonkagylót, hümmögök, bólogatok - az agyam már rég kikapcsolt - és még mosolyogni is képes vagyok magam elé, mint egy félhülye.
Igen, azt hiszem, L-t becsülöm.
Ez is valami, ha a boldogsághoz nem is elég.
...
A kézimunka táborba már nem is volt sok kedvem elmenni, de előre megbeszélt program volt, csakúgy, mint a keszthelyi kirándulás Anyussal. Végül is nem bántam meg őket, de akkor már bennem valami csendesen sírt az otthon után.
Ez a hang azóta is csendesen sírdogál, látva, hogy a sok munka és csavargás miatt az otthonom, a kert, a ház, a szobanövényeim, a kézimunkáim és minden egyéb, férfiszemmel rettenetes uszony, melyek között lakozom, valóban teljesen elhagyta magát, és immár totális generálra szorul az egész életterem, kint és bent egyaránt.
Fennforog a nagy kérdés, hogy mindezt hogyan tudom kivitelezni, hisz a "vagy időm nincs vagy pénzem" szűk keresztmetszetéből valami mindig hiányzik ahhoz, hogy itt megvalósuljon a csodálatos lakhatási jajdejó. Néha annyira nyomaszt, hogy inkább elmenekülök, hogy ne is lássam a fennforgást. :(
Lakótársaimat próbálom motiválni, hogy kíséreljenek már meg időszakosan megmozdulni - sajnos figyelemzavarosak mindhárman, néha van olyan érzésem, hogy négyen ötfelé megyünk - aztán néha, este, összeakadunk a konyhában, és akkor nagy röhögések és boldog csacsogások vannak.
Bár, ha őszinte akarok lenni, az utóbbi hetekben már ezek is ritkulnak, ahogy csökken az energiaszintem.
Minderre jött az az élmény, hogy megélhettem egy éjszakára a Szerelem csodáját - és utána a totális összeomlást.
Most? Megpróbálom magam összerakni. Apró, pici, csillogó szilánkokat ragasztgatok egymás mellé, újra, már nem tudom hányadszor. Nincs is már bennem nagy elszánás a művelethez - nyugodtan maradhatna úgy is, ahogyan van. De tudom, hogy van még közel ötmillió forintnyi dolgom az életben.
Aztán nem érdekel már tovább.
Engem úgyse lehet szeretni.
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
Másfél hete készülök erre, de nem jön össze az Istennek se. Egyszerűen nem jön az ihlet.
Mivel azonban tudom, hogy helyettem nem írja meg senki más, nincs hivatalos bértollnokom, valahogy neki kell kezdenem.
Ezzel kapcsolatosan az a - valamelyest kezelhető - vezérgondolatom támadt, hogy ez az év a szélsőségek éve volt.
A szélsőségek éve volt, ami a történéseket illeti, jó kis erőpróbákat mért rám a sors - és végül is, tűrhetően sikerült venni az akadályokat, még akkor is, ha nagyon kifáradtam bele.
Tulajdonképp mindennek, amivel az idén küzdöttünk, a gyökerei a 2015-ös évbe nyúlnak vissza.
A rettenetes 2015.01.15. és az azt követő események, a céltalan sodródás hónapjai paradox módon hoztak annyi pihenőt (tekintettel a lecsökkent munkamennyiségre) hogy valamelyest megerősödtem fizikummal, mire eljött a 2015 ősze - és vele a borzalmas diagnózis.
Az ezt követő hónapok a rákkal való küzdelemmel teltek. Ebben az időszakban másodlagossá vált a "hogyan tovább" kérdése.
Valamikor az idén év elején jutottam el odáig, hogy elapadtak a könnyeim, elmúltak az éjszakai halálfélelemmel terhes pánikpillanataim. Azt hiszem, hogy ebben része volt Csaba állapotjavulásának - nem untatlak Benneteket a részletekkel tovább, hisz leírtam annak idején mindent erről.
Mindenesetre az ember lelke úgy van felépítve, hogy, mintegy önvédelemből, idővel belefásul a rossz dolgokba. Hozzászokik, megedződik, napirendre tér - valami ilyesmi történt velem is. Miután jobban lett, megkönnyebbülést éreztem - túl nagy teher az ember lelkének az ilyesmi.
Közben lassan kitavaszodott, az Ügynökségen állt a balhé, és felrémlett a legrosszabb: hogy megint kidobhatom a kukába az elmúlt hat év minden szorgos munkáját, és kezdhetem újra felépíteni valahogy az életemet.
Akkor kaptam azt a tanácsot, hogy ne a csökkenésben gondolkodjak.. nem lehetek érte eléggé hálás, azt hiszem.
Kicsit össze is jöttek a dolgok. Szükségem volt arra, hogy lekössem az energiáimat - hiszen tavasz volt, lényegében magányos voltam, és tele életerővel, aminek valamiféle levezetés kellett.
Hát megfogadtam a tanácsot. Egy jó üzleti koncepció, némi szerencse, napi 10-12 óra munka és rengeteg kitartás van abban, hogy ott tartok, ahol tartok.
Közben megélhettem szakmai vonalon azt, amit a magánéletben soha nem sikerült: hogy szeretnek, hívnak, várnak, elismernek.
Ez az év másfélszeresére növelte a bevételeimet. A határán járok a teljesítő képességemnek. Pontosan tudom, hogy innen előbbre jutni egy személyes vállalkozásként már nem igazán lehet. De azt is tudom, hogy a következő lépcsőfokhoz még "fel kell nőnöm". Bízom benne, hogy sikerülni fog.
Van az a mondás, hogy "amiről van képed, arra képes vagy". Most már, ha halványan is, de van képem róla. :)
Valamikor a nyáron történt, hogy Csaba betegségét "akut"-ról "krónikus"-sá minősítették át. Akkor már egy ideje sejtettem, hogy valami nem egészen oké. Még mindig nem tisztította meg kellően a lelkét a démoni befolyástól..
Akkor könyörögtem neki utoljára: menjen el kineziológushoz, ezeket a lelki blokkokat fel kell oldani.
- De én nem hiszek ebben!
- Nem is kell benne hinni. El kell menni. Adni magadnak egy esélyt. Legfeljebb nem használ. Ha legalább egy kicsit szeretsz, elmész.
Nem ment el - és engem most már nem is érdekel, hogy elmegy-e, vagy sem, hogy akar-e élni, vagy sem.
Durván hangzik ez, tudom.
De egyetlen embernek sem lehet megmondani, hogyan élje az életét, halja a halálát.
Én többet nem tanácsolok neki semmit.
(Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Két kézzel! - mondogatta Nevelőapám - és milyen igaza volt.)
(- De hiszen majdnem megölt Téged!
- Tudom.)
...
A múlt héten úgy kellett összeszednem az előszobában. Annyira rosszul volt, hogy negyed órába telt, míg elmászott a kapucsengőig, hogy beengedjen - és előttem már végigfutott minden, ott tartottam, hogy hívom a lányáékat...
Azóta újra vannak éjszakai pánikrohamaim.
...
Pedig nem kellett volna ennek az egésznek így lennie.
Öt évvel ezelőtt én olyan szerelmes voltam egy csodálatos emberbe, mint már régen nem.
De ő sem viszonozni nem tudta, sem elviselni nem tudta, hogy őt szeretem.
De elengedni sem tudott.
Évek óta élek úgy, mint egy szárnyaszegett lepke.
Segíteni szerettem volna neki - minden betegségét végigcsináltam vele - és mindig engem hülyézett le. Mindig megmondtam, mi a baj, mit kell csinálni. Veszekedtem az orvossal, ha azt kellett, hányást takarítottam, ha arra volt szükség, vizsgálatokra kísértem - és mégis, valamelyik nap - már jobban volt - rám szólt, hogy sok meleg vizet használok.
- Nem neked kell kifizetni - mondta, és akkor valami feljött bennem, és csípőből lőttem a választ:
- Biztos vagy te abban?
Válasz nem jött. Lehet, hogy rájött, hogy igazam van.
De akkor már késő volt. Kimondta. És mikor kimondta, komolyan gondolta.
Én pedig felvezettem a kartonjára.
Nagyon sok van már a rovásán. Nagyon, nagyon sok. Túl sok ahhoz, hogy jó legyen a közérzetem, ha rágondolok.
...
Sajnos, lehet, hogy bennem van a hiba - nem szeretem eléggé, mert a szeretet hosszan tűrő és megbocsátó, és én nem tudom ezeket megbocsátani, tele vagyok tőlük keserűséggel és haraggal.
Lehet, hogy a lányai sem tudtak néhány ehhez hasonló megnyilvánulással mit kezdeni. Így marja el az embereket maga mellől.
És közben pedig egy beteg ember, akinek támogatásra van szüksége.
Olyan nehéz ez.
...
A nyáron, az önmagam elől való menekülés jegyében, nem csak dolgoztam, hanem csavarogtam is rengeteget. Bejártam fél Magyarországot. Érdekesség, hogy útitársaimat, kivétel nélkül mindenkit, a Facebooknak köszönhetem. Voltam a Pólósokkal Orfűn - itt, azt hiszem, túllőttem a célon, és mélyen belegyalogoltam Kvízkirály lelki világába.
(A sors az ilyesmivel nem marad adós - ezt is visszakaptam. Mert igenis, létezik Karma. Akkor, és ott törleszt, amikor nem számítasz rá - és amikor a legjobban fáj.)
...
A fotósokról, és köztük L-ről írtam már itt, ezen a helyen.
Arról viszont nem, hogy úgy esett, hogy gyűjtöm a tábortűz mellett üldögélős dumálós fényképeit. Minden kiránduláson készül egy :)
- Igen, ez tipikus, ilyen vagyok, csak ülök és magyarázok - mondta a legutóbbi művemről, és nekem azóta, valahányszor, mint Charlie szárnyaszegett angyala, órákig hallgatom a másik vízöntő végtelen szónoklatait arról, hogy szerinte mit, hogyan kellene csinálnom, mindig bevillan ez a mondat, kicsit eltartom a telefonkagylót, hümmögök, bólogatok - az agyam már rég kikapcsolt - és még mosolyogni is képes vagyok magam elé, mint egy félhülye.
Igen, azt hiszem, L-t becsülöm.
Ez is valami, ha a boldogsághoz nem is elég.
...
A kézimunka táborba már nem is volt sok kedvem elmenni, de előre megbeszélt program volt, csakúgy, mint a keszthelyi kirándulás Anyussal. Végül is nem bántam meg őket, de akkor már bennem valami csendesen sírt az otthon után.
Ez a hang azóta is csendesen sírdogál, látva, hogy a sok munka és csavargás miatt az otthonom, a kert, a ház, a szobanövényeim, a kézimunkáim és minden egyéb, férfiszemmel rettenetes uszony, melyek között lakozom, valóban teljesen elhagyta magát, és immár totális generálra szorul az egész életterem, kint és bent egyaránt.
Fennforog a nagy kérdés, hogy mindezt hogyan tudom kivitelezni, hisz a "vagy időm nincs vagy pénzem" szűk keresztmetszetéből valami mindig hiányzik ahhoz, hogy itt megvalósuljon a csodálatos lakhatási jajdejó. Néha annyira nyomaszt, hogy inkább elmenekülök, hogy ne is lássam a fennforgást. :(
Lakótársaimat próbálom motiválni, hogy kíséreljenek már meg időszakosan megmozdulni - sajnos figyelemzavarosak mindhárman, néha van olyan érzésem, hogy négyen ötfelé megyünk - aztán néha, este, összeakadunk a konyhában, és akkor nagy röhögések és boldog csacsogások vannak.
Bár, ha őszinte akarok lenni, az utóbbi hetekben már ezek is ritkulnak, ahogy csökken az energiaszintem.
Minderre jött az az élmény, hogy megélhettem egy éjszakára a Szerelem csodáját - és utána a totális összeomlást.
Most? Megpróbálom magam összerakni. Apró, pici, csillogó szilánkokat ragasztgatok egymás mellé, újra, már nem tudom hányadszor. Nincs is már bennem nagy elszánás a művelethez - nyugodtan maradhatna úgy is, ahogyan van. De tudom, hogy van még közel ötmillió forintnyi dolgom az életben.
Aztán nem érdekel már tovább.
Engem úgyse lehet szeretni.
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
2016. december 3., szombat
Két terrorista
Megfogadtam, hogy nem politizálok ezen a helyen, és ezt többé-kevésbé igyekszem is tartani. Az okát majd egyszer, talán, elmesélem - ha eléggé sokáig élünk, még Ti is megtudhatjátok. Így a bizonyos körök által "fő sodratú"-nak nevezett politikai irányvonalak eseményeit nem is fogom véleményezni. Azonban az utóbbi időben - sajnos - figyelemmel kísérem a szélsőség viselkedését. (Jobb lenne, ha leszoknék erről, ezt pontosan tudom.) Azt pedig sosem titkoltam, hogy szánom a szír menekülteket, akik szeretnének túlélni egy borzalmas háborút.
Így ma nem bírok hallgatni, hiszen kies fővárosunkban két kiscsoportos tüntetés is megrendezésre került - az egyik az egyik, a másik a másik témában. A közös bennük mindössze a "terrorista" jelző, és az ezzel együtt járó, minősített büntetési tétel.
A két úriemberben az is közös, hogy - végül is - egyikük kezéhez sem tapad vér, és mindketten a saját kisebb közösségük túléléséért vívták - vélt vagy valós - küzdelmüket.
Ezzel együtt, ha az érdekeik mellett kiálló csoportosulásokat összeeresztették volna, alighanem a környéket messze elkerüli a Világbéke..
Igen, Budaházy Györgyről és Ahmed H-ról beszélek. Érdekes és pikáns dolog őket így egy lapon említeni, ha belegondolok. :)
Tudjuk már, régen tudjuk, hogy az igazság voltaképpen egy prizma. Hogy milyen színű fényt látunk, az csak azon múlik, hogy melyik oldalról, milyen szögben nézünk bele. Tehát, hogy mely viselkedést minősítünk "terrorizmusnak", "hazaszeretetnek", illetve "túlélési ösztönnek" - azt ki-ki a saját prizmáján keresztül tekinti. Magyarán: terrorista az, aki a nekem megfelelő társadalmi berendezkedésre támad. Hazafi, aki a nekem nem megfelelő társadalmi berendezkedésen, az én vélt vagy valós érdekeim mentén próbál - akár erőszak alkalmazása mellett is - változtatni, és szerencsétlen túlélni vágyó, aki mellettem próbál átmászni (velem együtt) a szögesdróton az életben maradás reményében.
De mit is ír a Wikipédia a terrorizmusról?
A terrorizmus az erőszak alkalmazásának, vagy az azzal való fenyegetésnek olyan stratégiája, melynek célja a félelem keltés révén, meghatározott politikai, ideológiai, vallási célok kikényszerítése.
Azt kell, hogy mondjam, hogy a fenti definíciónak megfelel mindkét úriember cselekedete. Nekik nagyon is meghatározott politikai céljaik voltak, melyeket erőszak alkalmazásával illetve azzal való fenyegetéssel próbáltak kikényszeríteni.
Budaházy szimpatizánsai nagyra becsült magyar történelmi személyiségek neveivel szoktak dobálózni; mely szerint ha Budaházy terrorista, akkor ők is azok voltak.
Van egy rossz hírem: ez igaz. Rákóczit a Habsburgok életre-halálra keresték, magas vérdíjat tűztek ki a fejére, hogy mást ne mondjak. Naná, hogy terrorista volt a szemükben!
Egy alternatív világban, ahol a magyar határokon nem csak a balkáni útvonalon de mindenhol szögesdrót és vámszedők lennének, és a turulmadaras zászló lengene a középületek homlokzatán az Adriától egészen Galícia határáig - nos, ott ő valószínűleg Nemzeti Hős lenne.
Hogy milyen lenne ott élni?
Nem tudom, mert nem ott élek.
És akik éltetik - ők sem.
Ő itt, ebben a világban egy terrorista, aki a fennálló államrend ellen támadt.
Ráadásul elkövetett egy-két kevésbé szimpatikus dolgot is: elagyabugyáltak (tán ki is fosztottak) egy újságírót - és amit a TV székháznál csináltak, attól külön hányok a mai napig is.
Mindegy, hogy ki van hatalmon, a TV archívum a nemzet kincse.
Aki azt megrongálja, bármilyen erős felindulásból - az egy állat. Már elnézést.
Hogy lehet egy ilyen krapek viselt dolgaival normális embernek azonosulni?
Persze, felmerülhet itt a lassan lejáró trianoni szerződés kérdése - szépnevű Tvrtko barátunk vakarászta legutóbb ezt a kérdést, és most megint felmerült jobbról korlátolt barátaim körében ez a szenzációnak kevéssé nevezhető, régen ismert tény.
Erre azt találtam írni, hogy bátor ember templomban is fingik, meg, hogy nem lesz ennek jó vége, ha mi kihátrálunk a Zunióból és elkezdjük visszakövetelni a területeinket, román bakancsok fognak masírozni Budapest utcáin.
Én ezt komolyan gondolom.
Normális ésszel nem lehet azt gondolnia egyetlen hős magyar vitéznek sem - még akkor se, ha pörsenések vannak a seggén, mint Matolcsy ezt olyan kedvesen elővezette - hogy mi fújjuk a passzátszelet. Hogy ha beterjesztene ez a lélekszámában megapadt, gazdaságában meggyöngült nép ilyen követeléseket, hogy azt mi ép bőrrel megúszhatnánk.
Visszatérve korábbi felvetésemre, melyben vélt, vagy valós érdekeket emlegettem, el kell, hogy mondjam: aki azt hiszi, hogy ma ennek a népnek az a legvalósabb érdeke, hogy mielőbb turulzászlók lengjenek a történelmi Magyarország minden vármegyéjének központján - az nagyon nagy tévedésben leledzik...
(Javaslom számukra az alábbi fohász alkalmazását: "Uram, ne azt add meg nekem, amit kérek, hanem azt, ami valóban a javamat szolgálja!...")
Ahmed H is azt hitte, hogy elegendő köveket dobálni a magyar szögesdrót meg határőrség ellen.
Hát ez kábé ugyanilyen szintű tévedés lenne. Méghozzá olyan következményekkel, amelyek kimerítenék a "népirtás" fogalomkörét. És nem csak áttételesen.
Mindezt állítólagos hazaszeretetből.
Térjünk át Ahmed H esetére.
Nem, nem vagyok boldog a szögesdrót építésétől. Nem érzem humanitárius cselekedetnek. De tudom, hogy - a jelenlegi helyzetben - valahogy tényleg kezelni kellett rövid távon a migrációs válságot. Hirtelen sok volt az Európára szakadt jövés-menés - féltik a kis nyugijukat, és ez valahol, bizonyos fokig érthető is.
Nem gondolom, hogy Európának el kellene utasítania a menedékkérőket. Sőt, azt gondolom, hogy a migráció - az európai népességfogyás ismeretében - törvényszerű is. Hogy egy undorító és értelmetlen háború felgyorsította, ez tény, de attól ez még nem elkerülhető jelenség. És nem a háttérhatalmak mesterkedése, vagy egyéb hagymázos elképzelések - hanem az európaiak, köztük honfitársaink gyermekvállalási kedvének elmúlása miatt.
Ezzel együtt, azt igenis gondolom, hogy Európának joga van kivizsgálni minden egyes menedékkérelmet - önvédelemből. Hiszen a sok jó szándékú szerencsétlen között valóban megbújhatnak gonosztevők is.
Pontosan emiatt nem értettem egyet azzal, hogy menedékkérők csapatostól bolyongjanak Magyarországon ellenőrizetlen körülmények között, helyismeret és nyelvtudás nélkül, és kormányzati provokációnak tartottam, hogy Budapesten át irányították őket a rövidebb útvonalak helyett.
Azzal se értek egyet, hogy most meg mindenkit elutasítunk.
A lónak két oldala van, ez igaz.. .de meg kellene tanulni már végre középen megülni.
Ami Ahmed H-t illeti, már mikor lefogták is biztos voltam benne, hogy nem lehet az IA vagy egyéb hasonló szervezetek embere.
Mert aki az - az az úton lapul. Elvegyül. Nem hőbörög, és nem dobál köveket, annál neki sokkal komolyabb "játékai" vannak.
Olvastam, hogy európai az egy szem felesége, régóta Cipruson él, és hogy a szerencsétlen szüleit és rokonait kísérte végig a menekülési útvonalon.
Azt nem értem, hogy ha ez így van, miért nem tudott a családtagjainak is tartózkodási engedélyt szerezni Ciprusra. Nyilván, az ottani "kerítések" miatt.
Mint embert, nagyon sajnálom a történtekért.
De ez nem változtat azon a tényen, hogy illik a cselekedetére a fenti definíció. Sőt, én még a szándékosságot sem zárom ki - hiszen a média tele volt a hírekkel, mely szerint megépült a nagy csodálatosságú kerítés, és ők mégis odajöttek.
Azt hiszem, mindkét, fent analizált esetben inkább a Btk. lenne átgondolandó - hiszen manapság már terrorizmus és terrorizmus között is van különbség, és mivel a fenti két eset egyikében sem történt komolyabb személyi sérülés, be kellene tenni egy enyhébb büntetéssel járó passzust.
Lehet vele szimpatizálni, vagy elítélni - de attól a szándék, az szándék. És kimeríti a definíciót.
Mohamed is azt mondta a Korán szerint: a szándék minősíti a cselekedetet.
Hát tessék.
Kellett ez Nektek, fijjuk?
Így ma nem bírok hallgatni, hiszen kies fővárosunkban két kiscsoportos tüntetés is megrendezésre került - az egyik az egyik, a másik a másik témában. A közös bennük mindössze a "terrorista" jelző, és az ezzel együtt járó, minősített büntetési tétel.
A két úriemberben az is közös, hogy - végül is - egyikük kezéhez sem tapad vér, és mindketten a saját kisebb közösségük túléléséért vívták - vélt vagy valós - küzdelmüket.
Ezzel együtt, ha az érdekeik mellett kiálló csoportosulásokat összeeresztették volna, alighanem a környéket messze elkerüli a Világbéke..
Igen, Budaházy Györgyről és Ahmed H-ról beszélek. Érdekes és pikáns dolog őket így egy lapon említeni, ha belegondolok. :)
Tudjuk már, régen tudjuk, hogy az igazság voltaképpen egy prizma. Hogy milyen színű fényt látunk, az csak azon múlik, hogy melyik oldalról, milyen szögben nézünk bele. Tehát, hogy mely viselkedést minősítünk "terrorizmusnak", "hazaszeretetnek", illetve "túlélési ösztönnek" - azt ki-ki a saját prizmáján keresztül tekinti. Magyarán: terrorista az, aki a nekem megfelelő társadalmi berendezkedésre támad. Hazafi, aki a nekem nem megfelelő társadalmi berendezkedésen, az én vélt vagy valós érdekeim mentén próbál - akár erőszak alkalmazása mellett is - változtatni, és szerencsétlen túlélni vágyó, aki mellettem próbál átmászni (velem együtt) a szögesdróton az életben maradás reményében.
De mit is ír a Wikipédia a terrorizmusról?
A terrorizmus az erőszak alkalmazásának, vagy az azzal való fenyegetésnek olyan stratégiája, melynek célja a félelem keltés révén, meghatározott politikai, ideológiai, vallási célok kikényszerítése.
Azt kell, hogy mondjam, hogy a fenti definíciónak megfelel mindkét úriember cselekedete. Nekik nagyon is meghatározott politikai céljaik voltak, melyeket erőszak alkalmazásával illetve azzal való fenyegetéssel próbáltak kikényszeríteni.
Budaházy szimpatizánsai nagyra becsült magyar történelmi személyiségek neveivel szoktak dobálózni; mely szerint ha Budaházy terrorista, akkor ők is azok voltak.
Van egy rossz hírem: ez igaz. Rákóczit a Habsburgok életre-halálra keresték, magas vérdíjat tűztek ki a fejére, hogy mást ne mondjak. Naná, hogy terrorista volt a szemükben!
Egy alternatív világban, ahol a magyar határokon nem csak a balkáni útvonalon de mindenhol szögesdrót és vámszedők lennének, és a turulmadaras zászló lengene a középületek homlokzatán az Adriától egészen Galícia határáig - nos, ott ő valószínűleg Nemzeti Hős lenne.
Hogy milyen lenne ott élni?
Nem tudom, mert nem ott élek.
És akik éltetik - ők sem.
Ő itt, ebben a világban egy terrorista, aki a fennálló államrend ellen támadt.
Ráadásul elkövetett egy-két kevésbé szimpatikus dolgot is: elagyabugyáltak (tán ki is fosztottak) egy újságírót - és amit a TV székháznál csináltak, attól külön hányok a mai napig is.
Mindegy, hogy ki van hatalmon, a TV archívum a nemzet kincse.
Aki azt megrongálja, bármilyen erős felindulásból - az egy állat. Már elnézést.
Hogy lehet egy ilyen krapek viselt dolgaival normális embernek azonosulni?
Persze, felmerülhet itt a lassan lejáró trianoni szerződés kérdése - szépnevű Tvrtko barátunk vakarászta legutóbb ezt a kérdést, és most megint felmerült jobbról korlátolt barátaim körében ez a szenzációnak kevéssé nevezhető, régen ismert tény.
Erre azt találtam írni, hogy bátor ember templomban is fingik, meg, hogy nem lesz ennek jó vége, ha mi kihátrálunk a Zunióból és elkezdjük visszakövetelni a területeinket, román bakancsok fognak masírozni Budapest utcáin.
Én ezt komolyan gondolom.
Normális ésszel nem lehet azt gondolnia egyetlen hős magyar vitéznek sem - még akkor se, ha pörsenések vannak a seggén, mint Matolcsy ezt olyan kedvesen elővezette - hogy mi fújjuk a passzátszelet. Hogy ha beterjesztene ez a lélekszámában megapadt, gazdaságában meggyöngült nép ilyen követeléseket, hogy azt mi ép bőrrel megúszhatnánk.
Visszatérve korábbi felvetésemre, melyben vélt, vagy valós érdekeket emlegettem, el kell, hogy mondjam: aki azt hiszi, hogy ma ennek a népnek az a legvalósabb érdeke, hogy mielőbb turulzászlók lengjenek a történelmi Magyarország minden vármegyéjének központján - az nagyon nagy tévedésben leledzik...
(Javaslom számukra az alábbi fohász alkalmazását: "Uram, ne azt add meg nekem, amit kérek, hanem azt, ami valóban a javamat szolgálja!...")
Ahmed H is azt hitte, hogy elegendő köveket dobálni a magyar szögesdrót meg határőrség ellen.
Hát ez kábé ugyanilyen szintű tévedés lenne. Méghozzá olyan következményekkel, amelyek kimerítenék a "népirtás" fogalomkörét. És nem csak áttételesen.
Mindezt állítólagos hazaszeretetből.
Térjünk át Ahmed H esetére.
Nem, nem vagyok boldog a szögesdrót építésétől. Nem érzem humanitárius cselekedetnek. De tudom, hogy - a jelenlegi helyzetben - valahogy tényleg kezelni kellett rövid távon a migrációs válságot. Hirtelen sok volt az Európára szakadt jövés-menés - féltik a kis nyugijukat, és ez valahol, bizonyos fokig érthető is.
Nem gondolom, hogy Európának el kellene utasítania a menedékkérőket. Sőt, azt gondolom, hogy a migráció - az európai népességfogyás ismeretében - törvényszerű is. Hogy egy undorító és értelmetlen háború felgyorsította, ez tény, de attól ez még nem elkerülhető jelenség. És nem a háttérhatalmak mesterkedése, vagy egyéb hagymázos elképzelések - hanem az európaiak, köztük honfitársaink gyermekvállalási kedvének elmúlása miatt.
Ezzel együtt, azt igenis gondolom, hogy Európának joga van kivizsgálni minden egyes menedékkérelmet - önvédelemből. Hiszen a sok jó szándékú szerencsétlen között valóban megbújhatnak gonosztevők is.
Pontosan emiatt nem értettem egyet azzal, hogy menedékkérők csapatostól bolyongjanak Magyarországon ellenőrizetlen körülmények között, helyismeret és nyelvtudás nélkül, és kormányzati provokációnak tartottam, hogy Budapesten át irányították őket a rövidebb útvonalak helyett.
Azzal se értek egyet, hogy most meg mindenkit elutasítunk.
A lónak két oldala van, ez igaz.. .de meg kellene tanulni már végre középen megülni.
Ami Ahmed H-t illeti, már mikor lefogták is biztos voltam benne, hogy nem lehet az IA vagy egyéb hasonló szervezetek embere.
Mert aki az - az az úton lapul. Elvegyül. Nem hőbörög, és nem dobál köveket, annál neki sokkal komolyabb "játékai" vannak.
Olvastam, hogy európai az egy szem felesége, régóta Cipruson él, és hogy a szerencsétlen szüleit és rokonait kísérte végig a menekülési útvonalon.
Azt nem értem, hogy ha ez így van, miért nem tudott a családtagjainak is tartózkodási engedélyt szerezni Ciprusra. Nyilván, az ottani "kerítések" miatt.
Mint embert, nagyon sajnálom a történtekért.
De ez nem változtat azon a tényen, hogy illik a cselekedetére a fenti definíció. Sőt, én még a szándékosságot sem zárom ki - hiszen a média tele volt a hírekkel, mely szerint megépült a nagy csodálatosságú kerítés, és ők mégis odajöttek.
Azt hiszem, mindkét, fent analizált esetben inkább a Btk. lenne átgondolandó - hiszen manapság már terrorizmus és terrorizmus között is van különbség, és mivel a fenti két eset egyikében sem történt komolyabb személyi sérülés, be kellene tenni egy enyhébb büntetéssel járó passzust.
Lehet vele szimpatizálni, vagy elítélni - de attól a szándék, az szándék. És kimeríti a definíciót.
Mohamed is azt mondta a Korán szerint: a szándék minősíti a cselekedetet.
Hát tessék.
Kellett ez Nektek, fijjuk?
2016. november 29., kedd
2016. november 26., szombat
Esti fecsegés - életünk ritmusa
A mai nap igazán jól sikerült. Pedig nem úgy indult, igazán nem. A helyzet az, hogy az elmúlt héten szó szerint agyondolgoztam magam. Agyondolgoztam magam, s ez körülbelül olyan hatással járt a mai reggelemre, mint egy túl jól sikerült éjszaka után a másnap. Pedig italról szó sem volt, csak tömérdek munkáról.
Az Ügynökség négyéves átfogó ellenőrzést kapott, a Faktornál pedig üzleti tervet kell barkácsolnom, miközben örökös heveny munkaerőhiánnyal küzdünk: testületileg állt fel a BO, és Nyuggerbaba is utolsó napjait tölti mint aktív munkaerő.
Nyuggerbaba nem azért kapta ezt a nevet, mert bármi bajom lenne a nyugdíjasokkal, sőt, még csak azért sem, mert életkora ezt indokolná - hiszen még 60 éves sincs.
Egyszerűen csak negatív ember. Negatív, akinek semmi nem jó, aki mindennek csak a visszáját látja, aki nem hajlandó felelősséget vállalni semmiért, és aki - ha csak egy mód van rá - csinálni sem hajlandó semmit. Irigykedésben viszont világbajnok.
Az örökös panaszkodásban hasonlít Édesanyám tizenöt évvel ezelőtti lényére - de Róla mondjuk soha, senki nem mondhatta volna el, hogy nem szorgalmas, vagy pláne, hogy sápítozós. Nyuggerbaba szeret sápítozni, sőt, kimondottan rosszindulatú is tud lenni.
Én pedig elhatároztam, hogy megküzdök a szituációval. Mikor megérkeztem, pontosan tudtam, hogy Nyuggerbaba napjai meg vannak számlálva a cégnél - hogy alig várja a Szent Dátumot, hogy már soha többé ne kelljen ide bejönnie, és az Államkincstár (szűken csordogáló) kegyeiben részesülhessen.
Nyuggerbaba halálosan meg van sértődve, hogy ő miért nem kapott fizetésemelést az elmúlt években, hogy neki miért kell még egyáltalán dolgoznia. (Mondom, nincs még hatvan az istenadta..)
Nem, nem lehet ráfogni a Faktorra, hogy jótékonysági intézmény lenne, ez kétségtelen. Mégis, voltak itt már emberek, akik magasabb jövedelemre tettek szert, mint Nyuggerbaba, s nekem ez alatt a néhány hónap alatt egyre egyértelműbbé vált, hogy mi ennek az oka.
Morgónak is nehezen tudtam elmagyarázni annak idején, évekbe tellett, míg elfogadta (pedig ő sokkal megértőbb, és egy csepp rosszindulat sincs benne, sőt, elszomorítja, mikor az emberek rosszabbik énjükről adnak tanúbizonyságot) - de még vele is nehezen tudtam megértetni, hogy nekem azért kétszer annyi a fizetésem, mert én el tudom végezni az ő munkáját, ha minden kötél szakad - ő viszont nem tudja elvégezni az enyémet, szakadhat bármi, bárhogyan.
Nyuggerbabának ezt meg sem kíséreltem elmagyarázni. Nyuggerbaba az a típusú ember, aki, ha neki kellett a bankot rögzíteni, akkor azt mondta, hogy iszonyú nehéz. Ha nekem, akkor könnyű. És mikor visszakérdeztem, hogy ez hogy is van, mert a múltkor nem ezt mondta - akkor úgy mosolygott, mintha azt mondaná magában "ez a pofátlan kis p.csa, hogy szembe fordította velem a saját szavaimat". (Tudjuk Mosolyalbum tanítását az önvédelmi mosolyról.. ez annak egy különösen hányingerkeltő verziója volt.)
Béketűrő ember vagyok, de az ilyet rühellem. Ha valami nekem nehéz, akkor az a másiknak is az - ha pedig könnyű, nem játszom el fölöslegesen a nagy halált.
De én egy egyszerű, becsületes kishülye vagyok, tudjuk.
A csúcsok csúcsa a múlt hónap volt, mikor MNB határidő előtt egy héttel, úgy, hogy a bankok még nem voltak felrögzítve, kis megfázással elment betegállományba.
Én ennél sokkal betegebben is bemegyek dolgozni... de nem vagyunk egyformák, és valami oka csak van annak, hogy neki miért annyi a jövedelme, amennyi.
Azt hiszem, azt gondolta, hogy majd így sikerülhet kicsinálnia, hogy nem leszek kész határidőre.
Tévedett. Én nem az a fajta ember vagyok, aki feladja, ha valamit elhatározott.
Ha olyan lettem volna, nem tudom felnevelni a három gyerekemet ezek között a félnomád körülmények között, kifizetni a sok végrehajtást...
...
Én nagyon kemény vagyok. Mint a kád széle. Tudjuk. Most már ő is tudja.
...
Mindenesetre valamelyest valóban kib.szott velem, vertem a bankot, mint süket az ajtót - akkor volt az, hogy egyik nap reggel nyolckor felkeltem, bementem dolgozni, dolgoztam estig, aztán dolgoztam reggelig, aztán dolgoztam másnap délután 5-ig - de kész lett a riport, leadtam, és hazamentem aludni.
Kihívásnak fogtam fel. Mint főiskolás koromban a másnapi vizsgára való éjszakai magolásokat.
Challenge accomplished - mondaná az angol.
És én büszke voltam magamra.
Ő pedig nagyon elcsodálkozott.
De még ez sem volt neki elég. A mai napig elő-előadja a formáját.
...
Róla eszembe jut az a "kedves" ügyvéd, aki mikor átvettem a céget, elmondta, hogy szerinte miért nem lehet megcsinálni.
Elmentem egy másikhoz, és kevesebb pénzért megcsinálta.
Szerintetek ki keresett az ügyön? A kötekedő, vagy a segítőkész?
Nyuggerbaba ennél egyszerűbb dolgokat sem képes megérteni, azt hiszem.
...
Mindegy, még pár nap, és mindannyian túl leszünk ezen a lehetetlen helyzeten.
Azért kíváncsi lennék arra a reggelre... tudom, kell majd még néhány hét, hónap, vagy év... de el fog jönni... remélem.
El fog jönni az a reggel, mikor majd felébred, és rájön majd, hogy semmivel nem lett jobb az élete. Hogy az elégedetlenség forrása nem kívül van - hogy az nem más, mint önmaga.
Ha eljön ez a perc egyáltalán.
Hisz annyi ember van, aki úgy éli le az életét, hogy minden kudarcáért másokat okol - ahelyett, hogy önvizsgálatot tartana.
Másokat hibáztatni mindig könnyebb, tudom én.
De akkor is.
...
Szomszédasszony szerint, akivel mostanában kollégák lettünk, látszik rajtam, hogy szeretem a munkámat.
És igen, azt hiszem, ebben igaza van. Kezdem látni azt, amit úgy hív a szaknyelv: "pályakép". Visszatekintve látom a különböző állomásokat, és pontosan tudom, hogy mindegyikre szükség volt ahhoz, hogy eljussak ide, ahol most tartok.
Azt is tudom, hogy most a legfontosabb feladatom, hogy megtanuljak jó főnök lenni.
Tudom, hogy ez számomra nehezített terep - én, főnök, aki a saját gyerekeinek nem tud parancsolni. És mégis, nem kerülhető meg ez a lépcsőfok, ezt meg kell másznom, ha már megugrani nem lehet.
Szerencsémre, nagy szerencsémre, megvan a gyakorlásra a megfelelő mód és terep.
És ezt nagyon élvezem. Talán jobban, mint a pénzügyi cégek számvitelét, azt hiszem.
...
Azért, ha őszinte akarok lenni, árnyoldala is van a dolognak.
Én alapvetően introvertált személyiség vagyok (I NFP), vagyis, van egy nagyon határozott magány-szükségletem.
Akkor tudok pihenni, feltöltődni, ha naponta néhány órát egyedül tudok lenni a kedvteléseimmel. És ennek az időnek nem szabad az alvás óráinak rovására menni.
Napi 12 óra pörgős meló mellett nincs ez meg, - és ennek megvan a látszata már az egészségemen is.
A vérképemben (a tizenpár vizsgált értékben) nyolc eltérés van - egyelőre még csak egy keresztesek, de nyolc. Megint mehetek Aktiferrinért könyörögni a doktornőnek, úgy tűnik. És fogynom is kell, nincs mese.
A vérnyomásom 100. És a pulzusszámom is. És ettől sokszor fáj már a szívem. Hisz nincs egy pillanatnyi nyugta szegénynek.
Szó szerint.
Kicsinál ez az atipikus szinuszritmus, attól tartok.
Hiába, nekem ilyen atipikus ritmusú életem van. Más ennyit se bírna belőle.
...
Próbálom magamat mentálisan áthangolni.
Nyilván nem lehet véletlen, hogy a legutóbbi nagy csalódásom után kezdtek el hevesen jelentkezni ezek a tünetek.
A nők, (tudjuk az Új Medicina óta) akkor kapnak infarktust, ha a nőiségük tudata szenved csorbát.
Nem akarok infarktust kapni olyan emberek miatt, akik azt sem tudják, mit jelent "szeretni".
Se a túl sok meló miatt.
A következő időszakban "finomra kell hangolni" az életemet annak érdekében, hogy hosszú távon fenntartható legyen. És hogy legyen benne más öröm is, nem csak a munka.
Mert akkor - végső soron - tényleg fölösleges élni.
...
No de térjünk vissza a mai naphoz.
Tegnap este Csabánál aludtam, megint kemót kapott szegény. Szerencsére ezek már nem annyira kemény szerek, de a hangja nem tetszett a telefonban, és ilyenkor mindig látnom kell, hogy tudjam: nincs semmi baj.
Szerencsére nem volt, csak a szteroid és az antihisztamin mellékhatásait láthattam. Az semmiség a többihez képest - azt hiszem.
Így lenyugodtam, és este tízkor egyszerűen a végkimerülés lett úrrá rajtam. Előtte egész nap pörögtem, megbeszélés itt, megbeszélés ott, volt, hogy három helyen kellett volna lennem egyszerre (az ilyet különösen nehezen tudom magamban kiborulás nélkül helyre tenni), aztán költségtervezés, aztán Anyukám masszírozása, aztán végre beestem Csabához nyolc tájban, gyors vacsora - és tízkor már aludtam, kiájulva, mint a tök.
Reggel fél hétkor arra ébredtem, hogy leszakad a fejem, annyira fáj.
Csaba adott egy Algopyrint, aztán visszafeküdtem aludni, de valahogy nem akart jobb lenni az Istennek se - további fél óra nyűglődés után feladtam, felkeltem és kibotorkáltam a nappaliba.
Akkor már tudtam, hogy rajtam van a szokásos fejfájós-émelygős-hányingeres eperettenetes.
Utáltam ezt - mint általában.
- Ittál? - kérdezte Csaba, és ha lett volna erőm, biztos torkon ragadom, hisz látnia kellett rajtam előző este, hogy mennyire fáradt vagyok. De nem volt energiám, és csak intettem, hogy "nem".
A kaukázusi kefir, amit adott, jól esett az emésztőrendszeremnek, kicsit lecsillapodott, és én abban a pillanatban már dőltem is el a hajnali derengésben a kanapén, mint a krumplis zsák.
Aludtam még közel három órát, olyan mélyen, hogy kifolyt a nyál a számból. Halványan rémlik, hogy betakart, és hogy még álmomban is reszkettem a takaró alatt a kimerültségtől.
Arra ébredtem, hogy ezer ágra süt a Nap, szellőztet, és én mégsem fázom - pedig a szoba levegője emiatt biztos, hogy jóval hűvösebb volt, mint mikor kidőltem.
A délelőtt ezt követően gyorsan elrepült - a saját üzleti tervünkön agyalogtam, ettünk, kávéztunk, fészbukoztunk kicsit - és már indultam is Anyusékhoz.
Elindulás előtt panaszkodtam, hogy nekem is kellett volna adventi koszorút készítenem, de nem volt rá érkezésem - erre kaptam egyet Csabától.
(Ne aggódj, nem Tecával vettük. Ezt tavaly vettem... válaszolt ki nem mondott gondolataimra...)
Anyuséknál mindig jó lenni. Sajnos, csak ritkán jutok el hozzájuk - Mogyoród nem a szomszédban van sajnos - de ha elmegyek, valahogy mindig feloldódok. Második családom - mint már ezt talán írtam is - egy afféle "olaszos" família, jövés-menés, kommunikáció, viták, megbékélések - mozgalmas, és a feszkók ellenére is szeretetteljes a légkör náluk.
Ide estem be úgy, hogy Ági épp adventi koszorúkat gyártott eladásra.
Persze, hogy nem bírtam ki, hogy ne bütyköljek én is valamit:
Sőt, Ágitól is kaptam egy adventi díszt:
...ahhoz képest, hogy reggel még semmiféle adventi díszem nem volt, elmondható, hogy estére jól el lettem látva :) és ami még ennél is fontosabb: szeretetteljes társaságban töltöttem az egész napot.
Délután sétáltunk egy nagyot az erdőben, végre egyszer kreatívkodhattam is... Ráadásul Bundás, a négy hónapos kuvasz kölykünk is megkerült, aki elcsavargott délután, mindannyiunknak nagy bánatot és aggodalmat okozva.
Minden jó, ha jó a vége - a mai nap végén a mesebeli urnába ismét fehér kavics került.
2016. november 24., csütörtök
Fáradt bejegyzés
...milyen furcsa, még ezelőtt egy órával is tele voltam mondanivalóval, "rendkívül fontos" munkahelyi eseményekkel, a szokásos mindennapi harcaimmal..
...és már nincs kedvem semmihez. Már mindegy, hogy vízesés, vagy tengermoraj.. csak vigyen mindent jó messzire.
James Last: Biscaya
...és már nincs kedvem semmihez. Már mindegy, hogy vízesés, vagy tengermoraj.. csak vigyen mindent jó messzire.
James Last: Biscaya
2016. november 15., kedd
Szerepjáték elmélet
...mindig is volt egy olyan sejtésem, hogy a férfiak nem normálisak...
...
Álltunk a konyhában, épp főzőcskéztünk, már nem is tudom pontosan, hogy én, vagy András követtünk el valamit.
Akkor már - nagyjából - túl voltam az érzelmi hullámveréseken, naponta legfeljebb csak egy-két alkalommal könnyesedett be a szemem.. de az a fölösleges szerelmi vallomás, a maga totális értelmetlenségével, céltalanságával és fájdalmával, még mindig nem hagyott nyugodni.
- Anyu, muszáj ezt velem megbeszélned? Szóval... érted... én mégiscsak a fiad vagyok.
- Igen, az vagy, és ráadásul férfi is. Hátha te meg tudod érteni, hogy ezt miért csinálta.
- Szerep. Ez az egész csak egy szerep. Nekem is van ilyen.. mikor valakit szédítek, pusztán csak a hatás kedvéért. Hogy érezzem, hogy hatalmam van felette.
- De hát ezt anélkül is érezhette.
- Igen, de beleélte magát a szerepbe, és számára még hiányzott ez a végszó. Hidd el, nem más az egész, csak szerep. Csak manipulálni akart, semmi mást.
- Manipulálni? Bármit megtehetett volna velem.. ha akarja. Nem akarta.
- Nem érted, Anyu? Nem is fontos, hogy tényleg történjen bármi is. Csak az érzés. Az érzés, hogy hatalma van feletted. Csak ennyi.
Ezeknél a mondatoknál valami fény kezdett derengeni a bennem kavargó sötétségben. Elég halványan pislogó kis fényecske volt, mintha egy kislámpa erőlködne azon, hogy beragyogjon egy báltermet. (Tőlem ez a felfogás olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Én egy olyan őszinte kishülye vagyok, az összes apró kis trükkömmel együtt, hogy az leírhatatlan).
- Hát... tudod, fiam.. igazad lehet.. végül is... politikus...
A "politikus" szót nagyjából olyan hangsúllyal ejtettem ki, mint Andrásom pár nappal ezelőtt az "alkalmazott" szót.
Aztán elgondolkodtam ezen az egészen. Nem tudom, olvastátok-e Agatha Christie (Mary Westmarcott) Távol telt tőled tavaszom című regényét. Annak az olvasása közben éreztem valami hasonlót: ahogy apró nüanszokból összerakódik egy élet negatív alternatívája, árnyoldala, ugyanígy vagyok ezzel az egész történéssel. Ha innen nézem, őszinte volt és megejtő, még akkor is, ha utána nem lett folytatás. Ha onnan, manipulatív és szeretettelen (amennyiben a szeretet definíciójába beletartozik, hogy fölöslegesen ne bántsd a másikat).
Ez a két lehetőség egy ideig, mint tudományos szemlélőt, lefoglalt. Szerencsére, illetve Tanítóimnak hála, tartok már ott az Úton - és ezt jelen történések során sikerült tetten érnem magamon - hogy bármit is érezzek, meg tudom figyelni azt a kívülálló szemével is. (Talán a boldogságot nehezebben. Ritkán éltem meg még boldog pillanatot, nincs benne nagy rutinom. De a fájdalommal - ó, igen, azzal jó ismerősök vagyunk. Annyira, hogy képes vagyok megfigyelni. Addig figyelni, amíg el nem múlik. Megfigyeléseimmel kioltom, és nincs tovább.)
Azon is eltűnődtem, hogy annak az értelmezhetetlen mosolynak ebben a fordításban igenis, van értelme. Hogy ebben a fordításban a legmegfelelőbb választ adtam, és a mosoly tulajdonképpen nem volt más, mint a legyőzött önvédelmi mosolya. Azé, akinek mégsem sikerült teljesen hatalma alá vonni a másikat.
(A mosoly még mindig a legelegánsabb módja annak, hogy kimutasd a fogad fehérjét! - tanított valaha, a történelmi időkben Mosolyalbum. Életre szóló tudást kaptam Tőle. Nem csak adni, de felismerni is képes vagyok az önvédelmi mosolyt.)
A feloldást ebben az esetben némi internetes kutatómunka tette lehetővé. Csak publikus tartalmakat, természetesen. Mégis, eme publikus tartalmak összeszedése közben elkezdett bennem motoszkálni a gondolat: valószínűleg vannak itt a mélyben olyan lelki sérülések, amelyek mellett ennél komolyabb defektusok is előfordulhatnak.
Szánni kezdtem az embert, aki ilyen szerepjátékokra szorul.
Sosem lehet tudni, hogy kinek, mit rejt a tudatalattija. Az egy veszélyes világ, sokszor nagyon félre tud vinni egy embert.
Mindenesetre, ahogyan Mary Westmarcott hősnője is visszanyeri legendás angol úrinő tartását, gondolkodásmódját - úgy jutottam el a végén én is arra az elhatározásra, hogy maradok a történtek "színe szerinti" értelmezésénél.
Nem miatta - hanem miattam. Mert a személyiségemhez az áll közelebb.
És - mert megérdemlem.
...
Álltunk a konyhában, épp főzőcskéztünk, már nem is tudom pontosan, hogy én, vagy András követtünk el valamit.
Akkor már - nagyjából - túl voltam az érzelmi hullámveréseken, naponta legfeljebb csak egy-két alkalommal könnyesedett be a szemem.. de az a fölösleges szerelmi vallomás, a maga totális értelmetlenségével, céltalanságával és fájdalmával, még mindig nem hagyott nyugodni.
- Anyu, muszáj ezt velem megbeszélned? Szóval... érted... én mégiscsak a fiad vagyok.
- Igen, az vagy, és ráadásul férfi is. Hátha te meg tudod érteni, hogy ezt miért csinálta.
- Szerep. Ez az egész csak egy szerep. Nekem is van ilyen.. mikor valakit szédítek, pusztán csak a hatás kedvéért. Hogy érezzem, hogy hatalmam van felette.
- De hát ezt anélkül is érezhette.
- Igen, de beleélte magát a szerepbe, és számára még hiányzott ez a végszó. Hidd el, nem más az egész, csak szerep. Csak manipulálni akart, semmi mást.
- Manipulálni? Bármit megtehetett volna velem.. ha akarja. Nem akarta.
- Nem érted, Anyu? Nem is fontos, hogy tényleg történjen bármi is. Csak az érzés. Az érzés, hogy hatalma van feletted. Csak ennyi.
Ezeknél a mondatoknál valami fény kezdett derengeni a bennem kavargó sötétségben. Elég halványan pislogó kis fényecske volt, mintha egy kislámpa erőlködne azon, hogy beragyogjon egy báltermet. (Tőlem ez a felfogás olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Én egy olyan őszinte kishülye vagyok, az összes apró kis trükkömmel együtt, hogy az leírhatatlan).
- Hát... tudod, fiam.. igazad lehet.. végül is... politikus...
A "politikus" szót nagyjából olyan hangsúllyal ejtettem ki, mint Andrásom pár nappal ezelőtt az "alkalmazott" szót.
Aztán elgondolkodtam ezen az egészen. Nem tudom, olvastátok-e Agatha Christie (Mary Westmarcott) Távol telt tőled tavaszom című regényét. Annak az olvasása közben éreztem valami hasonlót: ahogy apró nüanszokból összerakódik egy élet negatív alternatívája, árnyoldala, ugyanígy vagyok ezzel az egész történéssel. Ha innen nézem, őszinte volt és megejtő, még akkor is, ha utána nem lett folytatás. Ha onnan, manipulatív és szeretettelen (amennyiben a szeretet definíciójába beletartozik, hogy fölöslegesen ne bántsd a másikat).
Ez a két lehetőség egy ideig, mint tudományos szemlélőt, lefoglalt. Szerencsére, illetve Tanítóimnak hála, tartok már ott az Úton - és ezt jelen történések során sikerült tetten érnem magamon - hogy bármit is érezzek, meg tudom figyelni azt a kívülálló szemével is. (Talán a boldogságot nehezebben. Ritkán éltem meg még boldog pillanatot, nincs benne nagy rutinom. De a fájdalommal - ó, igen, azzal jó ismerősök vagyunk. Annyira, hogy képes vagyok megfigyelni. Addig figyelni, amíg el nem múlik. Megfigyeléseimmel kioltom, és nincs tovább.)
Azon is eltűnődtem, hogy annak az értelmezhetetlen mosolynak ebben a fordításban igenis, van értelme. Hogy ebben a fordításban a legmegfelelőbb választ adtam, és a mosoly tulajdonképpen nem volt más, mint a legyőzött önvédelmi mosolya. Azé, akinek mégsem sikerült teljesen hatalma alá vonni a másikat.
(A mosoly még mindig a legelegánsabb módja annak, hogy kimutasd a fogad fehérjét! - tanított valaha, a történelmi időkben Mosolyalbum. Életre szóló tudást kaptam Tőle. Nem csak adni, de felismerni is képes vagyok az önvédelmi mosolyt.)
A feloldást ebben az esetben némi internetes kutatómunka tette lehetővé. Csak publikus tartalmakat, természetesen. Mégis, eme publikus tartalmak összeszedése közben elkezdett bennem motoszkálni a gondolat: valószínűleg vannak itt a mélyben olyan lelki sérülések, amelyek mellett ennél komolyabb defektusok is előfordulhatnak.
Szánni kezdtem az embert, aki ilyen szerepjátékokra szorul.
Sosem lehet tudni, hogy kinek, mit rejt a tudatalattija. Az egy veszélyes világ, sokszor nagyon félre tud vinni egy embert.
Mindenesetre, ahogyan Mary Westmarcott hősnője is visszanyeri legendás angol úrinő tartását, gondolkodásmódját - úgy jutottam el a végén én is arra az elhatározásra, hogy maradok a történtek "színe szerinti" értelmezésénél.
Nem miatta - hanem miattam. Mert a személyiségemhez az áll közelebb.
És - mert megérdemlem.
2016. november 11., péntek
Drága Barátom,
mindig nagyon elszomorít, ha az állapotod romlásáról olvasok. Mostanában már bele vagyok fásulva a rossz hírekbe, mind a közéletet, mind a magánéletet illetően - próbálom egyre kisebbre összehúzni magam, beletemetkezni a munkába, és valahogy átvészelni ezt a keserves időszakot. Mert keserves időszak ez..
Mégis, tudnod kell: ha valami történne Veled, az olyan lenne nekem, mintha elveszíteném a fél karomat. Te vagy az egyik tájékozódási pontom ebben a világban, a Mesterem, a tanítóm... mindig tisztelni és szeretni foglak ezért.
Vigyázz magadra, kérlek. Ha tehetném, odaadnám a fél vesémet vagy tüdőmet.. tudod.
Úgyis tudod.
Mégis, tudnod kell: ha valami történne Veled, az olyan lenne nekem, mintha elveszíteném a fél karomat. Te vagy az egyik tájékozódási pontom ebben a világban, a Mesterem, a tanítóm... mindig tisztelni és szeretni foglak ezért.
Vigyázz magadra, kérlek. Ha tehetném, odaadnám a fél vesémet vagy tüdőmet.. tudod.
Úgyis tudod.
2016. november 9., szerda
Péntek esti szerelem (a Forradalmár)
Mindenekelőtt szeretnék bocsánatot kérni attól, akinek ez a bejegyzés - sajnos - akaratlanul is némi fájdalmat fog okozni. Tudnia kell, hogy még annak ellenére is lelkiismeret-furdalásom van, hogy az elmúlt öt évben nem igazán járult hozzá ahhoz, hogy nőként boldogan létezhessek ebben a világban. (Ezt a mondatot majd nagyon nem fogja érteni és egyetérteni sem fog vele, de ezt megbocsátom neki, mert van, akinek sok IQ mellé kevés EQ jut - és ő egy ilyen ember, tudjuk. Megbocsátom, mert bár a betegsége előtt is ilyen volt, de azóta még beteg is lett, s ez nyilván rám teszi a cselekedetek súlyát, és az ebből eredő bűnt. Is.) Azt is szeretném elöljáróban elmondani, bár ez nem mentség (ellentétben az előbbi mondatok igazságtartalmával), hogy ezek az események nem voltak szándékosan generáltak, nem készültem én semmi ilyesmire; sőt, gyakorlatilag pont az ellenkezője volt tervbe véve: régóta ismert barátokkal egy laza este, pár ital, sok tánc és beszélgetés. Nem is vittem túlzásba a készülődést sem ennek megfelelően.
Hát az élet néha tud furcsa dolgokat alkotni. Váratlan, gyönyörű, és iszonyatosan fájdalmas dolgokat.
A bulit egy, erre a célra kibérelt kocsmában tartottuk, mint máskor is. Már órák óta ment a tánc és a beszélgetés, mikor megérkezett a barátnőm férje, az egyik régi barátjukkal. Nem is tűnt fel különösebben a fiú - legfeljebb a testmagassága okán, amit mintha nekem szabtak volna - de elsőre nem találtam benne semmi olyat, ami miatt "hű de.." lett volna.
Aztán úgy fordult a kocka egy idő után, hogy a táncparketten egymásra akadtunk. És akkor.. lassan, de biztosan, valami fura dolog történt. Valahogy elkezdtünk először együtt énekelni, hülyéskedni, mosolyogni - és rájöttem, hogy nagyon jól érzem magam abban a közegben, amit körénk varázsolt. Elnéztem az arcát, a csinos, okos arcát - két mély vonás árulkodott rajta arról, hogy bizony, nem könnyű az élete, és nem, a legkevésbé sem gondoltam, hogy boldog ember lenne.
Tulajdonképpen itt láttam utoljára a kívülálló szemével, azt hiszem, ezért is fontos ezt a pillanatot és ezeket az érzeteket megörökíteni, mert ezeket még elfogultság nélkül éltem meg. És mert ez a ténymegállapítás a későbbiekben, - ha utólag már nem is fontos - de legalábbis érdekes adalékul szolgálhat.
Aztán, az egyik szünetben, amikor elkezdtem érezni, hogy ez az egész kezd bennem átváltozni valami mássá - szóval akkor, utolsó erőmmel, megpróbáltam megkeresni a barátnőmet.
Az volt a szándékom, hogy lekáderezem, kiféle ember, és egyáltalán, független-e, merjek-e tovább lépni, vagy jobb lesz, ha kiadom a "hátra arc" parancsot és menekülőre fogom.
Biztosan az ördög műve lehetett, hogy barátném akkor éppen nagyon el volt foglalva - mint fő szervező, ilyenkor ő általában eléggé elfoglalt, de aznap este különösen az volt - s én hiába szóltam, hogy beszélnünk kellene, nem volt rá érkezése.
Később meg már úgyis mindegy lett volna.
A Forradalmár (ő hívta így magát, és mint később számomra is megvilágosodott, egyáltalán nem ok nélkül) újból elkapott pár fordulóra - és ahogy pörögtünk-forogtunk, éreztem, hogy annyira erős, elemi hatású rám ez a közelség, hogy már szinte levegőt sem kapok. Nem, nem a tánctól - hanem az érintésétől, kisugárzásától.
Egy időre muszáj volt elengednem, sőt, el kellett távolodnom tőle, mert levegő után kapkodtam, annyira sok volt - szabályosan sok volt a felém áradó férfi energia. Beletelt vagy tíz percbe, tán negyed órába is, mire kicsit lenyugodtam, legalább annyira, hogy ne fulladjak meg ettől a szokatlan, intenzív, új élménytől.
Még át sem tudtam gondolni, hogy tulajdonképpen mi is történik, (oxigénhiány, ital, gondolkodás, ezek egymást kizáró tényezők amúgy is) mikor újra táncolni kezdtünk. Rám borult, és én ismét bekerültem az erőterébe, a kisugárzásába. Onnantól már, bár nagyon intenzív volt a közelségérzet, már nem volt légszomjam - sőt és ellenkezőleg.
Onnantól eljött az, hogy nagyon is Nőnek éreztem magam mellette, annyira, amennyire már elképzelhetetlenül régen nem - és eszembe jutott az a mondás: annyira vagyok Nő, amennyire Te Férfi vagy.
Az én péntek esti táncosom nagyon, nagyon férfi volt. Egyszerre volt erős és gyöngéd, vicces és komoly - és az érintése.. mintha mindig is erre az érintésre vágytam volna.
Akkor már végünk volt mindkettőnknek, azt hiszem. Elmentünk inni egy pohárkával, beszélgettünk pár szót - sokat nem, mert valami meggátolt benne, egyszerűen a torkom elszorult. Túl intenzív, túl szokatlan volt ez az élmény.
- Vakrepülés - ez volt az utolsó fejembe ötlő gondolat, mikor megcsókoltam. Mert, mi tagadás, én csókoltam meg. Akkor már nem is akartam tudni, amit fél órával azelőtt még mindenképpen.
Emlékeztek Müller Péterre, és a döntési pontra, amiről oly bölcsen írt?
Itt én már túl voltam mindenféle döntési ponton. Sőt. A gondolkodáson is.
De ő még nem..
Ő még nem, mert hiába dicsérte és viszonozta a csókomat, az érintésemet, az ölelésemet - láttam, hogy zavarban van, és igen, ha nagyon őszinte akarok lenni, a lelkem mélyén azt is tudtam, hogy miért.
De nekem akkor már mindegy volt.
Értitek?
Mindegy.
- Érzékeny és finom lélek vagy - nézett rám, és én csak bólintottam.
Lehet, hogy tudta, hogy tudom? Hogy értette, hogy értem?...
Jaj de nehéz dolog ez. Keservesen, fájdalmasan nehéz.
Az biztos, hogy onnantól kezdve nem tudtuk egymást elengedni. És mielőtt megrónátok, nem csak én őt - ő sem engem.
Fenyő Miklós: Légy ma éjjel a társam
Nem sok időre rá záróra kezdett kialakulni - ami azt jelentette, hogy a népes társaságnak át kellett hurcolkodnia barátnőm közeli lakásába. Előtte még meglátogattam a kocsimat, mert be kellett pakolnom a kapott ajándékokat. Elkísért, úgy ballagott mellettem, mintha az lenne a dolga, hogy szót fogadjon. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú - és akkor egy pillanatra megint mintha enyhült volna a rózsaszín hályog, és igen. Emberi léptékkel is szerethető volt, amit láttam. Nagyon is.
Barátnőm lakásába kis csoportokra szakadozva értünk fel. Lemaradt tőlem, harmadik barátnőmmel beszélgetett, aki felcipeltette a táskáját vele - és engem leterített a zöld szemű szörny. Belevágtam magam barátném foteljába, háttal az ajtónak (nem, majd itt fogom lesni, hogy megérkezik Bébidollal, hát egy nagy sz@rt!), a hajamat hatályon (de legalábbis a fotelen) kívül helyeztem, hadd lógjon csak szabadon.
- Hotel Menthol! - állított be évezredeknek tűnő percek után az én péntek esti szerelmem. Visszaadta Bébidoll táskáját, és, amitől egészen felvidultam: az első dolga az volt, hogy odajött hozzám. Odajött, megpuszilt, aztán térdre ereszkedett a fotelom mögött, a karját bedugta a hajam alá, és körbe vett az ölelésével. Körbe vett, és finoman simogatott. És onnan már nem is állt fel addig, amíg nem jött el a búcsú ideje.
Körülöttünk fáradtan zsongott a társaság, ránk pedig ránk borult a szerelem, mint egy puha takaró, és mi elbújtunk alatta, megilletődve, bátortalanul, teljesen elvarázsolva. Nem tudom, mennyi idő telt el így, percek, vagy órák lehettek - de azt tudom, hogy a fülemben lüktetett a vér, és éreztem, hogy tűzbe borult a világ bennem és körülöttem.
Mindez idő alatt alig voltam képes az emberi kommunikációra is - pár szót beszélgettünk csak, azt is csak halkan.
Rúzsa Magdolna - Érj hozzám
Aztán eljött a hajnal, és a búcsú ideje. Álltunk egymással szemben, kéz a kézben - még a sejtjeimnek is fájt, ha megszűnt egy pillanatra is az érintkezés. Néztem a szép, okos szemét, néztem az arcát, ami sokkal simábbnak tűnt, mint az este, pedig egész éjjel nem aludtunk. Néztem, és már megint jött egy - látszólag - oda nem illő gondolat.
- Ez a fiú biztosan Nyilas. Nem lehet más.
(Csak egy Nyilas tud úgy udvarolni, hogy az ember Mérleg lányára rájöjjön a háromnapos váltóláz. Tudjátok: a levegő táplálja az égést. Nem kell ehhez ezoterikusnak lenni, elég érezni.)
Éjszaka azt kérdezte: találkozunk-e még?
Én akkor, látva azt a csipetnyi zavart az erőben, annyit mondtam neki: ha akar, kinyomozza, hogyan tud elérni és megkeres.
Azt akartam, hogy akarja a találkozást. Hogy tegyen érte. Úgy, mint egy férfi. Ne csak megtörténjenek vele a dolgok, hanem cselekedjen. Igen.
A búcsúzásnál újra ezt mondta, sőt, hozzátette, hogy elkéri a számomat a barátnőmtől (nagy teljesítmény volt ezt így összerakni, abban az állapotunkban, ne nevessetek).
Aztán megint álltunk egy darabig, mert lehetetlennek látszott elengedni a másikat - és azt mondta, hogy szeret.
Ettől zavarba jöttem.
- Nagyon, nagyon nekem való vagy - válaszoltam. Nem akartam teljesen kiadni magam - talán az éjszakai bizonytalanságérzés kísértett még? Nem tudom. Valahogy úgy éreztem, hogy meg kell hagynom a szabad választás lehetőségét neki, bárhogyan is néz, és bármit is mond a szája.
Vagy csak egyszerűen attól féltem, hogy majd nem keres meg, akit ennyire megszerettem?
Elmosolyodott.
Elmosolyodott, és azóta is annak a mosolynak az értelmén tűnődöm.
Megnyugodott, hogy túl fogom élni ezt az élményt? Itt kapott egérutat?
(Akartam én egérutat adni??
Igen, de csak azért, hogy ne használja ki.. olyan ez, mint 18-ra lapot húzni. Nem jött be. Ja.)
Így is lehetne értelmezni.. de ennek ellentmond a későbbi viselkedése. Legalábbis, ha jól raktam össze a kronológiát.
A férfiak néha annyira érthetetlenek tudnak lenni.
Nagy nehezen elbúcsúzott, s mi magunkra maradtunk barátosnémmal.
- Jaj de örülök nektek! Végre egy igazán neked való pasi! Jó volt látni benneteket, olyan kis kedves, olyan finom volt ez a történet! - mondta, és igen. Én is úgy éreztem, hogy lebegek a boldogság rózsaszínű felhőcskéin.
Nemsokára felhívott barátosnénk, és közölte, hogy Forradalmár egy Opel kulcsot talált a zsebében, és majd reggel visszaadják.
Nem fért a fejembe, hogyan volt ez lehetséges - míg meg nem láttam Forradalmár kabátját egy széken.
Az én kabátomban távozott, és fel sem tűnt egyikünknek sem a csere.
Mintha mással lettünk volna elfoglalva..
- Ez egy Jel! - mondta barátnőm, és megbeszéltük, hogy hiszünk a Jelekben. Elmondtam neki, hogy számomra az első Jel az volt, hogy a 67-es út című opuszt énekeltük együtt.
Nem tudom, említettem-e már itt, de a 67-es út Nagy Fallal volt a számunk, rengetegszer énekeltük, hallgattuk együtt - évek teltek el, hogy nem tudtam sírás nélkül meghallgatni.
És pénteken este Forradalmárral egymásnak énekeltük.
Szóval ez is egy veszélyes út.. Hazatalálsz? És hol van a haza?... Melyik a fontosabb? A biztonság, vagy a boldogság?
Hol van a lekötelezettségnek, a tapintatnak a határa? Mikortól nincs más választás, mint továbblépni?
Nagy kérdések ezek.
...
A következő órákat félálomban töltöttem barátném kanapéján, ha becsuktam a szemem, őt láttam, de ha kinyitottam, akkor is.
Aztán eljöttek, kabátot cseréltünk, össze-vissza ölelgetett, álltunk ott fekete bőrkabátban - de mikor csókra került volna a sor, zavart puszi sikeredett belőle, és én éreztem, hogy ez is egy Jel..
Hagytam, bár a szívem összefacsarodott. De valamiért hagynom kellett.
...
Barátosném eljött velem az autómig, és mondta, hogy Forradalmár elkérte a számomat, és egyébként szokott ő jönni Budapestre, és akkor majd ezek szerint elmegyünk ide-oda négyesben.
- Tele van nejjel, ugye, jól gondolom? - kérdeztem. (Milyen szerencse, hogy könyvelő vagyok. Néha, mikor fáj, olyan kib@szottul racionális tudok lenni.)
Barátosném meghökkent a kérdésfeltevésen, és elmondta, hogy ha neje nem is, de tíz éve élettársa van, akivel elég jól megvannak, szereti Forradalmárt, mellette volt, segítette rossz időszakában, és kellemes otthont biztosít számára. Korengedményes nyugdíjas lévén megteheti, hogy süt-főz-otthont babusgat, hogy Forradalmárnak legyen hol megpihennie. Kicsit idős Forradalmárhoz, de szereti, ez egészen bizonyos. Szépen élnek - talán túl szép is az egész ahhoz, hogy valódi legyen.
Ettől a mondattól eszembe jutott az a bizonyos két vonás.
De más helyett nem élhetjük az életet, és valóban, mi garanciát tudnék én bármilyen férfinak nyújtani arra, hogy velem jobb lesz?
Hisz tudjuk, hogy egy putriban lakok, látástól mikulásig dolgozok, én nem tudnék egyetlen férfinak sem olyan közeget nyújtani, amilyenre a mai férfiak vágynak.
Pláne férfi segítsége nélkül nem.
Márpedig manapság pontosan ez az elvárás egy nővel szemben.
Hiába szereti az érintésemet, a kisugárzásomat - ezek mind nem számítanak.
Semmi nem számít, csak a biztonság - gondoltam keserű szájízzel.
Aztán eljutott a tudatomig nagy nehezen, hogy nem csupán erről van szó. Van ott valami hálaféle is, hogy őt befogadták, összerakták, felemelték.
És akkor beletörődtem. A hála, lekötelezettség talán még erősebb kötelék, mint a sajnálat.
Beletörődtem abba, hogy nem hív, nem telefonál.
De addig megjártam a poklot.
Hungária: Várni rád egy éjen át
Az első stádium a váltóláz volt. Minden porcikámban fájdalmasan lüktetett a hiánya. Két napig enni, aludni, gondolkodni, kommunikálni - semmire nem voltam képes. Fényképeket nézegettem, leginkább egy profilképet - de nem nehéz rábukkanni az interneten egyéb fényképekre sem, bőven van repertoár, ha gyötörni akarom magam..
Kínomban újra ráleltem Gábrielre - őrangyalom vád és szemrehányás nélkül tette, amit tennie kellett. Én mondom nektek, szerencsés az a nő, akinek férfi védőangyala van.
Gábriel mindent megtett, hogy csillapítsa a kínjaimat - még így sem volt könnyű dolga.
A gyerekeim lábujjhegyen járkáltak körülöttem. András még főzött is. Hallgatták, hogyan nyekeregtetem Rúzsa Magdit újra és újra.
- Fáj ez a te szerelmed, Anyu! - mondta András.
- Képzeld, fiam, te csak hallod, de én érzem is...
Rúzsa Magdi: Nem vagyok jó neked
(Némi Tokaji, egy férfi profilkép, egy női énekhang - egészségedre!..)
A második stádium az önértékelési zavaroké.
Nekem való vagy - éreztem a lelkem legmélyéig, minden porcikámban, és ezt mondták, akik láttak minket együtt. És mégsem vagyok jó neked? Nem vagyok jó neked... neked sem vagyok jó... nem vagyok jó nő, nem vagyok jó ember, én tényleg csak könyvelőnek vagyok jó?? Minek élek én egyáltalán? Azért, hogy halálra dolgozzam magamat másokért, soha, senkitől ne kapjak szeretetet, szerelmet, semmit? Mindig csak másokat szolgáljak, és cserébe csak rúgásokat kapjak? Minősítő jelzőket? Kritikát, amin mosolyognom kellene, mert jaj de vicces?
Mit ér így az életem? Minek ez a hosszú haj, minek a finom bőr, és a többi, amiről egész este áradoztál, ha nem vagyok jó neked?
Minek, mondd, minek?? Minek beszéltél ilyeneket? HAZUDTÁL???
...
- Azt mondta, hogy szeret? Ezt mondta? Mennyire aljas! A világ undorító, és benne a férfiak is undorítók. Hidd el, láttam már sok mindent! - mondta barátnőm épp elkeseredve (azt hiszem, akaratomon kívül hozzájárultam náluk is egy nagy veszekedés kirobbanásához - de ez nem tartozik közvetlenül a témához).
- De miért mondta? Nem lett volna muszáj.. igazán nem..
(És tényleg nem. Ha valakinek, ezt neki pontosan tudnia kellett, ott, akkor.)
Erre nem kaptam meggyőző választ.
...
Órákig forgattam a szót: undorító. Éreztem benne az epe keserűjét, a teljes meghasonlást, a tehetetlen dühöt. Utáltam magamat, Forradalmárt, a férfiakat, az egész életet.
Aztán történt valami.
"De hiszen azt mondta, hogy szeret. Ilyesmit nem hazudik az ember. Te nem mondtál igazat, mert azt akartad mondani, hogy szereted - csak nem merted felvállalni. Ő akkor, ott, igazat mondott. Lehet, hogy utána elgyávult. Lehet, hogy olyan kötelékei vannak, amelyeket nem tud letenni, és nem akart neked még több fájdalmat okozni. A világ nem rossz, és te szerethető ember vagy. És ott, akkor szeretve is voltál."
Furcsa módon, ettől a gondolattól kicsit jobb lett. Elviselhetőbb. Ha boldog nem is lettem, de megnyugvást éreztem.
Megfordult a fejemben, hogy ha valaha lesz még olyan buli, amelyen ő is előfordulhat, én testületileg megkérem Kékszeműt, felrángatva őt a déli végekről, hogy jöjjön el velem gardedámnak - úgy is, mint az egyetlen szóba jöhető kóbor lovagot, aki (persze aktuális barátnő függvényében) talán viszonylag lelkesen meg is tenné ezt, már persze szigorúan csak előre egyeztetett paraméterekkel. Vagy nem. De hát mégiscsak én vagyok élete könyvelője, vagy ilyesmi, - tehát éppenséggel megtehetné.
Aztán eltűnődtem azon, hogy mit is akarnék én ezzel bebizonyítani magamnak, megérdemli-e ezt szegény Kékszemű (szívattam már eleget), és különben is, szükségem sincs erre, hiszen nem emlékszem, hogy egyáltalán volt-e olyan házibuli valaha is, ahol én nem találtam volna magamnak lovagot, ha épp arra volt szükségem.
Végül filozófiai értekezést írtam barátosném "pecsenyekacsamáj" bejegyzéséhez a Facebook-on, mely arról szólt, hogy ha az ember libamájra vágyik, nem érdemes a sarki büfébe menni hamburgerért.
De az a libamáj nagyon nem akarja az igazságot. Pedig én nagyon ki vagyok rá éhezve.
(Reggel, munkába menés előtt, belenéztem a tükörbe. Elfogadható volt a látvány, s én képzeletben odaszóltam Forradalmárnak, csak úgy:
- ...i, még csak meg se dugtál..)
Előre jeleztem: hülye meséket produkál az élet.
Villany le, csapó.
Hát az élet néha tud furcsa dolgokat alkotni. Váratlan, gyönyörű, és iszonyatosan fájdalmas dolgokat.
A bulit egy, erre a célra kibérelt kocsmában tartottuk, mint máskor is. Már órák óta ment a tánc és a beszélgetés, mikor megérkezett a barátnőm férje, az egyik régi barátjukkal. Nem is tűnt fel különösebben a fiú - legfeljebb a testmagassága okán, amit mintha nekem szabtak volna - de elsőre nem találtam benne semmi olyat, ami miatt "hű de.." lett volna.
Aztán úgy fordult a kocka egy idő után, hogy a táncparketten egymásra akadtunk. És akkor.. lassan, de biztosan, valami fura dolog történt. Valahogy elkezdtünk először együtt énekelni, hülyéskedni, mosolyogni - és rájöttem, hogy nagyon jól érzem magam abban a közegben, amit körénk varázsolt. Elnéztem az arcát, a csinos, okos arcát - két mély vonás árulkodott rajta arról, hogy bizony, nem könnyű az élete, és nem, a legkevésbé sem gondoltam, hogy boldog ember lenne.
Tulajdonképpen itt láttam utoljára a kívülálló szemével, azt hiszem, ezért is fontos ezt a pillanatot és ezeket az érzeteket megörökíteni, mert ezeket még elfogultság nélkül éltem meg. És mert ez a ténymegállapítás a későbbiekben, - ha utólag már nem is fontos - de legalábbis érdekes adalékul szolgálhat.
Aztán, az egyik szünetben, amikor elkezdtem érezni, hogy ez az egész kezd bennem átváltozni valami mássá - szóval akkor, utolsó erőmmel, megpróbáltam megkeresni a barátnőmet.
Az volt a szándékom, hogy lekáderezem, kiféle ember, és egyáltalán, független-e, merjek-e tovább lépni, vagy jobb lesz, ha kiadom a "hátra arc" parancsot és menekülőre fogom.
Biztosan az ördög műve lehetett, hogy barátném akkor éppen nagyon el volt foglalva - mint fő szervező, ilyenkor ő általában eléggé elfoglalt, de aznap este különösen az volt - s én hiába szóltam, hogy beszélnünk kellene, nem volt rá érkezése.
Később meg már úgyis mindegy lett volna.
A Forradalmár (ő hívta így magát, és mint később számomra is megvilágosodott, egyáltalán nem ok nélkül) újból elkapott pár fordulóra - és ahogy pörögtünk-forogtunk, éreztem, hogy annyira erős, elemi hatású rám ez a közelség, hogy már szinte levegőt sem kapok. Nem, nem a tánctól - hanem az érintésétől, kisugárzásától.
Egy időre muszáj volt elengednem, sőt, el kellett távolodnom tőle, mert levegő után kapkodtam, annyira sok volt - szabályosan sok volt a felém áradó férfi energia. Beletelt vagy tíz percbe, tán negyed órába is, mire kicsit lenyugodtam, legalább annyira, hogy ne fulladjak meg ettől a szokatlan, intenzív, új élménytől.
Még át sem tudtam gondolni, hogy tulajdonképpen mi is történik, (oxigénhiány, ital, gondolkodás, ezek egymást kizáró tényezők amúgy is) mikor újra táncolni kezdtünk. Rám borult, és én ismét bekerültem az erőterébe, a kisugárzásába. Onnantól már, bár nagyon intenzív volt a közelségérzet, már nem volt légszomjam - sőt és ellenkezőleg.
Onnantól eljött az, hogy nagyon is Nőnek éreztem magam mellette, annyira, amennyire már elképzelhetetlenül régen nem - és eszembe jutott az a mondás: annyira vagyok Nő, amennyire Te Férfi vagy.
Az én péntek esti táncosom nagyon, nagyon férfi volt. Egyszerre volt erős és gyöngéd, vicces és komoly - és az érintése.. mintha mindig is erre az érintésre vágytam volna.
Akkor már végünk volt mindkettőnknek, azt hiszem. Elmentünk inni egy pohárkával, beszélgettünk pár szót - sokat nem, mert valami meggátolt benne, egyszerűen a torkom elszorult. Túl intenzív, túl szokatlan volt ez az élmény.
- Vakrepülés - ez volt az utolsó fejembe ötlő gondolat, mikor megcsókoltam. Mert, mi tagadás, én csókoltam meg. Akkor már nem is akartam tudni, amit fél órával azelőtt még mindenképpen.
Emlékeztek Müller Péterre, és a döntési pontra, amiről oly bölcsen írt?
Itt én már túl voltam mindenféle döntési ponton. Sőt. A gondolkodáson is.
De ő még nem..
Ő még nem, mert hiába dicsérte és viszonozta a csókomat, az érintésemet, az ölelésemet - láttam, hogy zavarban van, és igen, ha nagyon őszinte akarok lenni, a lelkem mélyén azt is tudtam, hogy miért.
De nekem akkor már mindegy volt.
Értitek?
Mindegy.
- Érzékeny és finom lélek vagy - nézett rám, és én csak bólintottam.
Lehet, hogy tudta, hogy tudom? Hogy értette, hogy értem?...
Jaj de nehéz dolog ez. Keservesen, fájdalmasan nehéz.
Az biztos, hogy onnantól kezdve nem tudtuk egymást elengedni. És mielőtt megrónátok, nem csak én őt - ő sem engem.
Fenyő Miklós: Légy ma éjjel a társam
Nem sok időre rá záróra kezdett kialakulni - ami azt jelentette, hogy a népes társaságnak át kellett hurcolkodnia barátnőm közeli lakásába. Előtte még meglátogattam a kocsimat, mert be kellett pakolnom a kapott ajándékokat. Elkísért, úgy ballagott mellettem, mintha az lenne a dolga, hogy szót fogadjon. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú - és akkor egy pillanatra megint mintha enyhült volna a rózsaszín hályog, és igen. Emberi léptékkel is szerethető volt, amit láttam. Nagyon is.
Barátnőm lakásába kis csoportokra szakadozva értünk fel. Lemaradt tőlem, harmadik barátnőmmel beszélgetett, aki felcipeltette a táskáját vele - és engem leterített a zöld szemű szörny. Belevágtam magam barátném foteljába, háttal az ajtónak (nem, majd itt fogom lesni, hogy megérkezik Bébidollal, hát egy nagy sz@rt!), a hajamat hatályon (de legalábbis a fotelen) kívül helyeztem, hadd lógjon csak szabadon.
- Hotel Menthol! - állított be évezredeknek tűnő percek után az én péntek esti szerelmem. Visszaadta Bébidoll táskáját, és, amitől egészen felvidultam: az első dolga az volt, hogy odajött hozzám. Odajött, megpuszilt, aztán térdre ereszkedett a fotelom mögött, a karját bedugta a hajam alá, és körbe vett az ölelésével. Körbe vett, és finoman simogatott. És onnan már nem is állt fel addig, amíg nem jött el a búcsú ideje.
Körülöttünk fáradtan zsongott a társaság, ránk pedig ránk borult a szerelem, mint egy puha takaró, és mi elbújtunk alatta, megilletődve, bátortalanul, teljesen elvarázsolva. Nem tudom, mennyi idő telt el így, percek, vagy órák lehettek - de azt tudom, hogy a fülemben lüktetett a vér, és éreztem, hogy tűzbe borult a világ bennem és körülöttem.
Mindez idő alatt alig voltam képes az emberi kommunikációra is - pár szót beszélgettünk csak, azt is csak halkan.
Rúzsa Magdolna - Érj hozzám
Aztán eljött a hajnal, és a búcsú ideje. Álltunk egymással szemben, kéz a kézben - még a sejtjeimnek is fájt, ha megszűnt egy pillanatra is az érintkezés. Néztem a szép, okos szemét, néztem az arcát, ami sokkal simábbnak tűnt, mint az este, pedig egész éjjel nem aludtunk. Néztem, és már megint jött egy - látszólag - oda nem illő gondolat.
- Ez a fiú biztosan Nyilas. Nem lehet más.
(Csak egy Nyilas tud úgy udvarolni, hogy az ember Mérleg lányára rájöjjön a háromnapos váltóláz. Tudjátok: a levegő táplálja az égést. Nem kell ehhez ezoterikusnak lenni, elég érezni.)
Éjszaka azt kérdezte: találkozunk-e még?
Én akkor, látva azt a csipetnyi zavart az erőben, annyit mondtam neki: ha akar, kinyomozza, hogyan tud elérni és megkeres.
Azt akartam, hogy akarja a találkozást. Hogy tegyen érte. Úgy, mint egy férfi. Ne csak megtörténjenek vele a dolgok, hanem cselekedjen. Igen.
A búcsúzásnál újra ezt mondta, sőt, hozzátette, hogy elkéri a számomat a barátnőmtől (nagy teljesítmény volt ezt így összerakni, abban az állapotunkban, ne nevessetek).
Aztán megint álltunk egy darabig, mert lehetetlennek látszott elengedni a másikat - és azt mondta, hogy szeret.
Ettől zavarba jöttem.
- Nagyon, nagyon nekem való vagy - válaszoltam. Nem akartam teljesen kiadni magam - talán az éjszakai bizonytalanságérzés kísértett még? Nem tudom. Valahogy úgy éreztem, hogy meg kell hagynom a szabad választás lehetőségét neki, bárhogyan is néz, és bármit is mond a szája.
Vagy csak egyszerűen attól féltem, hogy majd nem keres meg, akit ennyire megszerettem?
Elmosolyodott.
Elmosolyodott, és azóta is annak a mosolynak az értelmén tűnődöm.
Megnyugodott, hogy túl fogom élni ezt az élményt? Itt kapott egérutat?
(Akartam én egérutat adni??
Igen, de csak azért, hogy ne használja ki.. olyan ez, mint 18-ra lapot húzni. Nem jött be. Ja.)
Így is lehetne értelmezni.. de ennek ellentmond a későbbi viselkedése. Legalábbis, ha jól raktam össze a kronológiát.
A férfiak néha annyira érthetetlenek tudnak lenni.
Nagy nehezen elbúcsúzott, s mi magunkra maradtunk barátosnémmal.
- Jaj de örülök nektek! Végre egy igazán neked való pasi! Jó volt látni benneteket, olyan kis kedves, olyan finom volt ez a történet! - mondta, és igen. Én is úgy éreztem, hogy lebegek a boldogság rózsaszínű felhőcskéin.
Nemsokára felhívott barátosnénk, és közölte, hogy Forradalmár egy Opel kulcsot talált a zsebében, és majd reggel visszaadják.
Nem fért a fejembe, hogyan volt ez lehetséges - míg meg nem láttam Forradalmár kabátját egy széken.
Az én kabátomban távozott, és fel sem tűnt egyikünknek sem a csere.
Mintha mással lettünk volna elfoglalva..
- Ez egy Jel! - mondta barátnőm, és megbeszéltük, hogy hiszünk a Jelekben. Elmondtam neki, hogy számomra az első Jel az volt, hogy a 67-es út című opuszt énekeltük együtt.
Nem tudom, említettem-e már itt, de a 67-es út Nagy Fallal volt a számunk, rengetegszer énekeltük, hallgattuk együtt - évek teltek el, hogy nem tudtam sírás nélkül meghallgatni.
És pénteken este Forradalmárral egymásnak énekeltük.
Szóval ez is egy veszélyes út.. Hazatalálsz? És hol van a haza?... Melyik a fontosabb? A biztonság, vagy a boldogság?
Hol van a lekötelezettségnek, a tapintatnak a határa? Mikortól nincs más választás, mint továbblépni?
Nagy kérdések ezek.
...
A következő órákat félálomban töltöttem barátném kanapéján, ha becsuktam a szemem, őt láttam, de ha kinyitottam, akkor is.
Aztán eljöttek, kabátot cseréltünk, össze-vissza ölelgetett, álltunk ott fekete bőrkabátban - de mikor csókra került volna a sor, zavart puszi sikeredett belőle, és én éreztem, hogy ez is egy Jel..
Hagytam, bár a szívem összefacsarodott. De valamiért hagynom kellett.
...
Barátosném eljött velem az autómig, és mondta, hogy Forradalmár elkérte a számomat, és egyébként szokott ő jönni Budapestre, és akkor majd ezek szerint elmegyünk ide-oda négyesben.
- Tele van nejjel, ugye, jól gondolom? - kérdeztem. (Milyen szerencse, hogy könyvelő vagyok. Néha, mikor fáj, olyan kib@szottul racionális tudok lenni.)
Barátosném meghökkent a kérdésfeltevésen, és elmondta, hogy ha neje nem is, de tíz éve élettársa van, akivel elég jól megvannak, szereti Forradalmárt, mellette volt, segítette rossz időszakában, és kellemes otthont biztosít számára. Korengedményes nyugdíjas lévén megteheti, hogy süt-főz-otthont babusgat, hogy Forradalmárnak legyen hol megpihennie. Kicsit idős Forradalmárhoz, de szereti, ez egészen bizonyos. Szépen élnek - talán túl szép is az egész ahhoz, hogy valódi legyen.
Ettől a mondattól eszembe jutott az a bizonyos két vonás.
De más helyett nem élhetjük az életet, és valóban, mi garanciát tudnék én bármilyen férfinak nyújtani arra, hogy velem jobb lesz?
Hisz tudjuk, hogy egy putriban lakok, látástól mikulásig dolgozok, én nem tudnék egyetlen férfinak sem olyan közeget nyújtani, amilyenre a mai férfiak vágynak.
Pláne férfi segítsége nélkül nem.
Márpedig manapság pontosan ez az elvárás egy nővel szemben.
Hiába szereti az érintésemet, a kisugárzásomat - ezek mind nem számítanak.
Semmi nem számít, csak a biztonság - gondoltam keserű szájízzel.
Aztán eljutott a tudatomig nagy nehezen, hogy nem csupán erről van szó. Van ott valami hálaféle is, hogy őt befogadták, összerakták, felemelték.
És akkor beletörődtem. A hála, lekötelezettség talán még erősebb kötelék, mint a sajnálat.
Beletörődtem abba, hogy nem hív, nem telefonál.
De addig megjártam a poklot.
Hungária: Várni rád egy éjen át
Az első stádium a váltóláz volt. Minden porcikámban fájdalmasan lüktetett a hiánya. Két napig enni, aludni, gondolkodni, kommunikálni - semmire nem voltam képes. Fényképeket nézegettem, leginkább egy profilképet - de nem nehéz rábukkanni az interneten egyéb fényképekre sem, bőven van repertoár, ha gyötörni akarom magam..
Kínomban újra ráleltem Gábrielre - őrangyalom vád és szemrehányás nélkül tette, amit tennie kellett. Én mondom nektek, szerencsés az a nő, akinek férfi védőangyala van.
Gábriel mindent megtett, hogy csillapítsa a kínjaimat - még így sem volt könnyű dolga.
A gyerekeim lábujjhegyen járkáltak körülöttem. András még főzött is. Hallgatták, hogyan nyekeregtetem Rúzsa Magdit újra és újra.
- Fáj ez a te szerelmed, Anyu! - mondta András.
- Képzeld, fiam, te csak hallod, de én érzem is...
Rúzsa Magdi: Nem vagyok jó neked
(Némi Tokaji, egy férfi profilkép, egy női énekhang - egészségedre!..)
A második stádium az önértékelési zavaroké.
Nekem való vagy - éreztem a lelkem legmélyéig, minden porcikámban, és ezt mondták, akik láttak minket együtt. És mégsem vagyok jó neked? Nem vagyok jó neked... neked sem vagyok jó... nem vagyok jó nő, nem vagyok jó ember, én tényleg csak könyvelőnek vagyok jó?? Minek élek én egyáltalán? Azért, hogy halálra dolgozzam magamat másokért, soha, senkitől ne kapjak szeretetet, szerelmet, semmit? Mindig csak másokat szolgáljak, és cserébe csak rúgásokat kapjak? Minősítő jelzőket? Kritikát, amin mosolyognom kellene, mert jaj de vicces?
Mit ér így az életem? Minek ez a hosszú haj, minek a finom bőr, és a többi, amiről egész este áradoztál, ha nem vagyok jó neked?
Minek, mondd, minek?? Minek beszéltél ilyeneket? HAZUDTÁL???
...
- Azt mondta, hogy szeret? Ezt mondta? Mennyire aljas! A világ undorító, és benne a férfiak is undorítók. Hidd el, láttam már sok mindent! - mondta barátnőm épp elkeseredve (azt hiszem, akaratomon kívül hozzájárultam náluk is egy nagy veszekedés kirobbanásához - de ez nem tartozik közvetlenül a témához).
- De miért mondta? Nem lett volna muszáj.. igazán nem..
(És tényleg nem. Ha valakinek, ezt neki pontosan tudnia kellett, ott, akkor.)
Erre nem kaptam meggyőző választ.
...
Órákig forgattam a szót: undorító. Éreztem benne az epe keserűjét, a teljes meghasonlást, a tehetetlen dühöt. Utáltam magamat, Forradalmárt, a férfiakat, az egész életet.
Aztán történt valami.
"De hiszen azt mondta, hogy szeret. Ilyesmit nem hazudik az ember. Te nem mondtál igazat, mert azt akartad mondani, hogy szereted - csak nem merted felvállalni. Ő akkor, ott, igazat mondott. Lehet, hogy utána elgyávult. Lehet, hogy olyan kötelékei vannak, amelyeket nem tud letenni, és nem akart neked még több fájdalmat okozni. A világ nem rossz, és te szerethető ember vagy. És ott, akkor szeretve is voltál."
Furcsa módon, ettől a gondolattól kicsit jobb lett. Elviselhetőbb. Ha boldog nem is lettem, de megnyugvást éreztem.
Megfordult a fejemben, hogy ha valaha lesz még olyan buli, amelyen ő is előfordulhat, én testületileg megkérem Kékszeműt, felrángatva őt a déli végekről, hogy jöjjön el velem gardedámnak - úgy is, mint az egyetlen szóba jöhető kóbor lovagot, aki (persze aktuális barátnő függvényében) talán viszonylag lelkesen meg is tenné ezt, már persze szigorúan csak előre egyeztetett paraméterekkel. Vagy nem. De hát mégiscsak én vagyok élete könyvelője, vagy ilyesmi, - tehát éppenséggel megtehetné.
Aztán eltűnődtem azon, hogy mit is akarnék én ezzel bebizonyítani magamnak, megérdemli-e ezt szegény Kékszemű (szívattam már eleget), és különben is, szükségem sincs erre, hiszen nem emlékszem, hogy egyáltalán volt-e olyan házibuli valaha is, ahol én nem találtam volna magamnak lovagot, ha épp arra volt szükségem.
Végül filozófiai értekezést írtam barátosném "pecsenyekacsamáj" bejegyzéséhez a Facebook-on, mely arról szólt, hogy ha az ember libamájra vágyik, nem érdemes a sarki büfébe menni hamburgerért.
De az a libamáj nagyon nem akarja az igazságot. Pedig én nagyon ki vagyok rá éhezve.
(Reggel, munkába menés előtt, belenéztem a tükörbe. Elfogadható volt a látvány, s én képzeletben odaszóltam Forradalmárnak, csak úgy:
- ...i, még csak meg se dugtál..)
Előre jeleztem: hülye meséket produkál az élet.
Villany le, csapó.
2016. november 2., szerda
CV és más mesék
"...Na látod, itt van ez a gondolatmenet elcseszve. Nekem soha nem lesz senki, aki az én önéletrajzomat olvasgassa." - válaszolta életművész típusú kisfiam arra a feltevésemre, hogy már csak azért sem ártana 21 évesen már valami értékelhetőt letenni az asztalra, mert az önéletrajzában lassan, de biztosan keletkezik egy rés - egy olyan típusú rés, mely sok mindenről árulkodik, csak épp semmi olyasmiről, amit a munkáltatók szívesen olvasgatnak.
A válaszra hirtelen nem tudtam mit mondani. Elnyöszörögtem, hogy még a Farkasnak is van CV-je, és pont az eddigi, CV-ben szépen összefoglalható tapasztalatainak köszönhető, hogy ott van, ahol - mire ezt rövidre zárta azzal, hogy "Persze, mert ő is alkalmazott".
Mintha azt mondta volna, hogy "leprás".
Megáll az ész és visszatekint.
Lehet, hogy a Galambnak igaza van és mégiscsak ki kellene lökni a fiókát a fészekből?
Sajna nincs szívem hozzá.
Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha lenne.
De túlságosan szeretem, azt hiszem. Ez az igazi majomszeretet.
...
A Galambról itt még nem beszéltem, pedig a Galamb és a Farkas olyan párost alkotnak, ami együtt jelent egy más minőséget. A Farkas meg is sértődött kicsit, mikor ezt megpendítettem neki - túlfejlett egója van, ezt tudjuk, de hiába, a tények azok tények.
Ha még láttatok két összeillő embert.. :)
Mostanában, sok vihar után, a Galamb vezeti békésebb vizekre a bárkát - azt hiszem, a jelenlegi helyzetben ez volt a legjobb, ami történhetett szerencsétlen, megtépázott vízi alkalmatossággal.
...
Ami engem illet, valóban a munka tölti ki az életemet - ezzel együtt, októberben már nagyon éreztem, hogy ez így nem jó, túl sok lesz, a végén betegre hajszolom magamat. Meg is fájdult annyira a csípőm, hogy hetekig a járóképtelenség határán voltam.
Ilyenkor azért az ember csendben magában elkezdi a dolgokat átértékelni. Észre vettem például, hogy elfelejtkeztem a hálagyakorlatról az utóbbi időben. Pedig, az elmúlt években a legtöbb energiát a reggeli hálagyakorlatok adták nekem, az a fél óra, mikor reggelenként, a kávé mellé, magamba szívtam a természet folyton változó, örök teremtő erejét: virágocska, napocska, felhőcske, madárka... ennyi elég a boldogsághoz és a hálához - és mostanában ennyi sem jutott.
Valahol legbelül érzem, hogy ez nem jó így.
Meg kell próbálni beiktatni az életembe a régen hiányzó privát időket: az itthoni szöszmötölést, az alkotást, a bloggerkedést, az úszást - mert ha nem teszem, egy nap tényleg arra fogok ébredni, hogy mindenki énekel, csak én fekszek kiterítve.
Nem, mintha nem izgatna a munka, a kihívások, a teljesítmény. A múlt héten felkeltem egyik nap fél hétkor, elmentem dolgozni, aztán még dolgoztam egy kicsit, aztán bent maradtam éjszakára, végigdolgoztam, aztán a másnapot is, délután öt után mentem haza, nyolckor már le is feküdtem. Muszáj volt: két ember munkáját még csak meg tudom csinálni, de háromét már biztos nem - és a kolléganőm beteget jelentett, MNB határidő előtt egy héttel.
Ez nagyjából megfelel egy cserben hagyásos gázolásnak. Szerintem.
Cserben hagyásos gázolás, mert ő ugyan féltékenykedik az én jövedelmemre - de nem tudná elvégezni az én munkámat.
Mindenesetre büszke vagyok rá, hogy mindezen körülmények ellenére meg bírtam csinálni - mint főiskolás koromban, mikor éjjel készültem a vizsgákra, és sikerültek.
Persze utána két napig lézengtem, de ez már csak ilyen.
...
Illő lenne még visszatérni a nyári élményekhez is, talán néhány gondolat erejéig.
Nekem ilyen fordulatszámon nyaram még nem pörgött sose.
Jobban belegondolva, nem is biztos, hogy ez olyan nagyon jó volt nekem - hiszen nem csak a munkában hajszoltam magam túl, hanem az új élmények keresésében is.
Azt tudom, hogy egy rakás embernek nem tetszett a dolog: volt, aki féltékenykedett, irigykedett - mint Nagy Fal, akinek szokása kevés élményt vásárolni sok pénzért (én ezt inkább fordítva csinálom). Csabának rosszul esett, hogy őt kihagyom mindezekből - de nem tudtam volna őt, tekintettel az állapotára, életkorára, habitusára - mindezekbe a programokba beilleszteni. Kihagyni meg nem akartam őket - ez talán hiba volt, de az mozgatott, hogy eltelt húsz év úgy, hogy jóformán sehová sem mentem, csak a családi robotgép szerepét játszottam a végtelenségig.
Végül is, remek fotóalbumok születtek (és még nem raktam fel az összeset), nagyon sok helyen megfordultam - de jövőre másképp szervezem a dolgokat, azt hiszem.
Vagy ki tudja.
Végül is, tavaszra már most van három programom.
Őrület.
...
Csabám, szegényem, szerencsére jobban van. Sajnos, a világhoz - és hozzám - való hozzáállása nem változott annyit, mint amennyit reméltem - de itt csak két út van: vagy megerősítem magam annyira mentálisan, hogy ne fájjon, mikor belém rúg egyet a szavaival - vagy a szakítás.
Az utóbbi nem megy, tehát marad az első. Ő már megváltozni nem fog, túl öreg hozzá. Ha eddig nem tanult meg kommunikálni, akkor már így marad.
Amivel csak annyi a gond, hogy az utóbbi időben, mint feljebb írtam, alacsonyabb a primer energiaszintem - vagyis könnyebben betalálnak a minősítő jelzők.
(Igen, igazatok van, normális kapcsolatban nem kell védekezésre berendezkedni. De ez sose volt normális kapcsolat. Viszont - atyaég - öt betöltött éve tart.)
Ha őszinte akarok lenni, nagyon sokat kaptam én ebben a kapcsolatban. Nem fizikai síkon - de világnézetben, gondolkodásmódban, problémakezelésben.
Néha észreveszem, hogy az ő kifejezéseit használom.
...
Hova és mi végre rohan így az élet?
Mint apró üvegszilánkok, csillannak ki a boldogabb napok a múló idő szürke masszájából.
Kevés a csillogó üvegszilánk, szánalmasan kevés.
Pedig... ez csak azért van, mert mostanában megfeledkeztem a Látásról.
Ha az ember Lát: látja az ég kékjét, a felhők szürke gomolygását, a színes őszi leveleken megcsillanó napsugarat - ha az ember Lát, akkor boldog.
A titka csak annyi, hogy szeretni kell, amit látsz. Igazán. Hittel. Alázattal, hálával.
Sosem szabad elfelejteni.
A válaszra hirtelen nem tudtam mit mondani. Elnyöszörögtem, hogy még a Farkasnak is van CV-je, és pont az eddigi, CV-ben szépen összefoglalható tapasztalatainak köszönhető, hogy ott van, ahol - mire ezt rövidre zárta azzal, hogy "Persze, mert ő is alkalmazott".
Mintha azt mondta volna, hogy "leprás".
Megáll az ész és visszatekint.
Lehet, hogy a Galambnak igaza van és mégiscsak ki kellene lökni a fiókát a fészekből?
Sajna nincs szívem hozzá.
Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha lenne.
De túlságosan szeretem, azt hiszem. Ez az igazi majomszeretet.
...
A Galambról itt még nem beszéltem, pedig a Galamb és a Farkas olyan párost alkotnak, ami együtt jelent egy más minőséget. A Farkas meg is sértődött kicsit, mikor ezt megpendítettem neki - túlfejlett egója van, ezt tudjuk, de hiába, a tények azok tények.
Ha még láttatok két összeillő embert.. :)
Mostanában, sok vihar után, a Galamb vezeti békésebb vizekre a bárkát - azt hiszem, a jelenlegi helyzetben ez volt a legjobb, ami történhetett szerencsétlen, megtépázott vízi alkalmatossággal.
...
Ami engem illet, valóban a munka tölti ki az életemet - ezzel együtt, októberben már nagyon éreztem, hogy ez így nem jó, túl sok lesz, a végén betegre hajszolom magamat. Meg is fájdult annyira a csípőm, hogy hetekig a járóképtelenség határán voltam.
Ilyenkor azért az ember csendben magában elkezdi a dolgokat átértékelni. Észre vettem például, hogy elfelejtkeztem a hálagyakorlatról az utóbbi időben. Pedig, az elmúlt években a legtöbb energiát a reggeli hálagyakorlatok adták nekem, az a fél óra, mikor reggelenként, a kávé mellé, magamba szívtam a természet folyton változó, örök teremtő erejét: virágocska, napocska, felhőcske, madárka... ennyi elég a boldogsághoz és a hálához - és mostanában ennyi sem jutott.
Valahol legbelül érzem, hogy ez nem jó így.
Meg kell próbálni beiktatni az életembe a régen hiányzó privát időket: az itthoni szöszmötölést, az alkotást, a bloggerkedést, az úszást - mert ha nem teszem, egy nap tényleg arra fogok ébredni, hogy mindenki énekel, csak én fekszek kiterítve.
Nem, mintha nem izgatna a munka, a kihívások, a teljesítmény. A múlt héten felkeltem egyik nap fél hétkor, elmentem dolgozni, aztán még dolgoztam egy kicsit, aztán bent maradtam éjszakára, végigdolgoztam, aztán a másnapot is, délután öt után mentem haza, nyolckor már le is feküdtem. Muszáj volt: két ember munkáját még csak meg tudom csinálni, de háromét már biztos nem - és a kolléganőm beteget jelentett, MNB határidő előtt egy héttel.
Ez nagyjából megfelel egy cserben hagyásos gázolásnak. Szerintem.
Cserben hagyásos gázolás, mert ő ugyan féltékenykedik az én jövedelmemre - de nem tudná elvégezni az én munkámat.
Mindenesetre büszke vagyok rá, hogy mindezen körülmények ellenére meg bírtam csinálni - mint főiskolás koromban, mikor éjjel készültem a vizsgákra, és sikerültek.
Persze utána két napig lézengtem, de ez már csak ilyen.
...
Illő lenne még visszatérni a nyári élményekhez is, talán néhány gondolat erejéig.
Nekem ilyen fordulatszámon nyaram még nem pörgött sose.
Jobban belegondolva, nem is biztos, hogy ez olyan nagyon jó volt nekem - hiszen nem csak a munkában hajszoltam magam túl, hanem az új élmények keresésében is.
Azt tudom, hogy egy rakás embernek nem tetszett a dolog: volt, aki féltékenykedett, irigykedett - mint Nagy Fal, akinek szokása kevés élményt vásárolni sok pénzért (én ezt inkább fordítva csinálom). Csabának rosszul esett, hogy őt kihagyom mindezekből - de nem tudtam volna őt, tekintettel az állapotára, életkorára, habitusára - mindezekbe a programokba beilleszteni. Kihagyni meg nem akartam őket - ez talán hiba volt, de az mozgatott, hogy eltelt húsz év úgy, hogy jóformán sehová sem mentem, csak a családi robotgép szerepét játszottam a végtelenségig.
Végül is, remek fotóalbumok születtek (és még nem raktam fel az összeset), nagyon sok helyen megfordultam - de jövőre másképp szervezem a dolgokat, azt hiszem.
Vagy ki tudja.
Végül is, tavaszra már most van három programom.
Őrület.
...
Csabám, szegényem, szerencsére jobban van. Sajnos, a világhoz - és hozzám - való hozzáállása nem változott annyit, mint amennyit reméltem - de itt csak két út van: vagy megerősítem magam annyira mentálisan, hogy ne fájjon, mikor belém rúg egyet a szavaival - vagy a szakítás.
Az utóbbi nem megy, tehát marad az első. Ő már megváltozni nem fog, túl öreg hozzá. Ha eddig nem tanult meg kommunikálni, akkor már így marad.
Amivel csak annyi a gond, hogy az utóbbi időben, mint feljebb írtam, alacsonyabb a primer energiaszintem - vagyis könnyebben betalálnak a minősítő jelzők.
(Igen, igazatok van, normális kapcsolatban nem kell védekezésre berendezkedni. De ez sose volt normális kapcsolat. Viszont - atyaég - öt betöltött éve tart.)
Ha őszinte akarok lenni, nagyon sokat kaptam én ebben a kapcsolatban. Nem fizikai síkon - de világnézetben, gondolkodásmódban, problémakezelésben.
Néha észreveszem, hogy az ő kifejezéseit használom.
...
Hova és mi végre rohan így az élet?
Mint apró üvegszilánkok, csillannak ki a boldogabb napok a múló idő szürke masszájából.
Kevés a csillogó üvegszilánk, szánalmasan kevés.
Pedig... ez csak azért van, mert mostanában megfeledkeztem a Látásról.
Ha az ember Lát: látja az ég kékjét, a felhők szürke gomolygását, a színes őszi leveleken megcsillanó napsugarat - ha az ember Lát, akkor boldog.
A titka csak annyi, hogy szeretni kell, amit látsz. Igazán. Hittel. Alázattal, hálával.
Sosem szabad elfelejteni.
2016. október 8., szombat
Kérdés
Az ok, hogy időnként megnézed a blogomat. Te dolgod.
De mi okod van ezt mindig erről a gusztustalan szexoldalról tenni? Hogy érezzem a törődést?
Milyen ember vagy te?
Kicsit menj még messzebb, légy szíves. Köszike.
De mi okod van ezt mindig erről a gusztustalan szexoldalról tenni? Hogy érezzem a törődést?
Milyen ember vagy te?
Kicsit menj még messzebb, légy szíves. Köszike.
2016. szeptember 25., vasárnap
Kedves Naplóm!
Úgy esett, hogy a hét végét - többé-kevésbé - itthon töltöttem. Ez akkora horderejű esemény az elmúlt fél év kronológiájában, hogy meg kell róla emlékeznem. Nem volt mostanában olyan, hogy legalább egyik nap ne kellett volna valahol lennem: vagy kirándultam, vagy iskolában voltam, vagy Csabánál. Mindezt a két munkahely mellett.
Ő nehezen viseli, hogy kevesebbet vagyok nála, és nem vele töltöm a hétvégén felszabaduló kevés időmet - de ennek objektív okai vannak. Részint, még most is olyan előre szervezett programra fogok menni, ahol a várható terhelés nem egy lábadozónak való (köztünk szólva, most éppen én is parázok, hogy fogom-e bírni, de erről majd később). Részint, túl jól sikerült ezt a nyarat megszerveznem. Én csak jelentkeztem programokra - nem kis részben annak okán, hogy a rám nehezedő monoton stresszek elől egérutat nyerjek (a sok munka, és a rákbetegség épp elég stressz volt az elmúlt időszakban, az egyéb tényezőkkel nem is kalkulálva). Kicsi ez, kicsi az - és mire rádöbbentem, hogy jószerivel nem lesz egy szabad hétvégém, már nyakig benne voltam. Mindenhová hívtak, vártak - és ez jó érzés volt. Jó tudni, hogy sok kedves ismerősöm van, akik mind szívesen töltenek időt a társaságomban.
Ezzel együtt, a jövő hét végi túrát szívesen lemondanám, ha nem a fotós brigáddal mennénk. De ha valakikkel, velük mindenképp szeretnék a jövőben is kirándulni menni - legalábbis a nyári tapasztalatok alapján. Meg is írtam Vanezigynek, hogy az összes tekergés közül az általuk szervezett volt a legjobb.
És nem csupán L két szép szeme miatt, egyáltalán nem.
Hanem és mindenek felett a fotózás miatt. Ők tudják, értik, mi ez - ők is nyakig benne vannak. Mások, máshol, legfeljebb zavartan mosolyognak, ha előkerül a fényképezőgép - ők élik.
Ez nagy különbség.
Ami L-t illeti, róla (remélhetőleg..) sikerült magamat ugyanúgy lebeszélni, mint Szerjozsenykáról, aki - valljuk be - furcsán viselkedett az utóbbi időben.
De ez mindegy is, nem muszáj nekem mindig a "Strangers in the night" című opuszt hallgatnom.
Nem is ezek miatt az okok miatt tartok a kirándulástól.
A helyzet az, hogy két napja olyan vagyok, mint mikor beteg voltam. Csak - ha jól sejtem - ezúttal a vesém intett be a jól-létnek. Végül is nem csoda: a gyomorfekély kezdetekor volt 8 mm-es a vesekövem, azóta eltelt öt év - lehet az már két centis is. Akkor még nem okozott panaszokat, most már viszont kikívánkozik. Francba.
Szegény Andi, jól megörökölte tőlem ezt a kőhajlamot. Neki is van, egész nyáron kínlódtunk vele, végül tettek fel neki egy vesekatétert - hónapok óta azzal él - és ha igaz, a jövő héten műtik. Elég brutál módon méghozzá: alulról felfelé... még rágondolni is rossz. Szegénykém... :'(
(Három hónap a várólista egy fiatal lánynak egy vesekő műtétre. Három hónap. Vicc.)
Szóval nekem is valami ilyesmi néz ki, bár, ha jól sejtem, nekem nagyobb és feljebb van. Nem tudom, hiszitek-e, de én mondom, ez szike...
Na tehát, mivel nikkelezett élethelyzetem nem teszi jelenleg lehetővé, hogy hetekre kórházba vonuljak, ennek a sz@r vesének még működnie kell. Becslésem szerint minimum jövő tavaszig. És amikor azt tapasztalom, hogy fél óra házimunka után le kell kicsinység ülnöm, mert kifáradtam, és fáj, továbbá éjszaka nem hagy aludni a fájdalom, na és persze úgy tűnik hogy néha genny is jön belőlem - na ezeket összeadva besz@rás van. Kábé.
De persze, ez alatt is miért nem törődök mindenkivel. Gyerekek, Mama, Csaba.
Velem ki törődik?
A Jóisten. Talán.
Ha megérdemlem.
...
A nyár végén voltam Anyussal Keszthelyen, egy panzióban, és úsztam Hévízen, a tavi rózsák között. Hogy őszinte legyek, a legjobb időszakban jártunk arra, a tavirózsák épp szaporodtak, és hazahoztam néhány nekem úszott tavirózsa-gyereket. Most a virágállványon pátyolgatom őket egy műanyag edényben és reménykedek, hogy megérik a tavaszt.
...
Rettenetesen elhanyagoltam a kertemet. Ráadásul most a lelkiismeret is furdal: kertészkedni akartam a hét végén, de a fáradtság és ez a mesebeli vesebeli állapot eljuttatott odáig, hogy ültem a teraszon, néztem a szépen lengedező méteres gazt, és azt mondogattam magamnak: meg kell magamnak bocsátani, ha most nincs rá erőm... meg kell magamnak bocsátani...
...
Ami a munkát illeti, nem mentem végül szakérteni, és úgy gondolom, jól tettem. Nem lett volna az olyan tejjel-mézzel folyó Kánaán, mint ahogyan elővezették. A jelenlegi feladatköröm amúgy is épp elegendő ahhoz, hogy véletlenül se legyen egy üres percem se.
Kisebb-nagyobb stresszeim viszont vannak. Sokfélék.
De ez már csak ilyen.
...
A múltkor épp a vállalkozás folytatásának elve ötlött belém egy kérdés kapcsán - mi minden van, miről itt nem írhatok, pedig lenne mondani valóm, de konkrét - mikor, teljesen váratlanul, hozzám szólt a Hang.
Öt éves távlatban gondolkodtam, és erre annyit mondott:
- Öt év múlva Te már nem leszel Magyarországon.
Szelíd volt és kijelentő, ebben nem volt semmi bizonytalanság.
Én pedig kissé összeomlottam, mert én alapvetően nem szeretném elhagyni a hazámat. Rengeteg dolog köt ide.. az egész életem.
Ahhoz, hogy én innen elmenjek, ahhoz az kell, hogy kivágjanak, mint a Bocskai úti fákat.
...
Ma kimentem Anyummal a temetőbe. Volt is hozzá kedvem meg nem is: a vesejaj miatt inkább pihentem volna, de örültem, hogy örömöt szerezhetek neki. Bár, amit a végén mondott, attól a maradék örömöm is elment.
Arról beszéltünk, hogy még a fagyok beállta előtt egyszer ki kell jönnünk, felszedni a virágokat és fagymentes helyen átteleltetni (mióta tudom, hogy a begónia áttelel, azóta lelkes vagyok ebben a kérdésben - nem mintha az a száz forintos tétel olyan nagyon számítana, sokkal inkább a tudat, hogy meg lehet menteni a növénykét).
Erre Anyukám csendesen annyit mondott:
- Lehet, hogy akkor már csak te jössz egyedül.
Ez kellett még a mai napomhoz.
Azóta hazajöttem, és csak nyalogatom a sebeimet.
...
Hogy valami jót is írjak, meg kell emlékeznem róla, hogy Csaba sokkal jobban van. A "szent kemoterápia" igenis, hogy csodákra képes.
Ahhoz képest, hogy a nagy lánya november elején azt mondta, hogy az apukája nem biztos, hogy megéri a Karácsonyt - ahhoz képest mostanában azért morog, hogy miért nem vele megyek tekeregni.
Abádszalókra így vele mentem nyár végén, és elmentünk együtt Dobogókőre és a Római partra is. Október első hétvégéjét is vele fogom tölteni, már elígérkeztem.
...
Időközben írtam néhány modulzáró vizsgát is, de eredményt még nem tudok. Kemény a két munkahely + szombatonként a tanfolyam. Én már csak egyet szeretnék: túl lenni rajta.
...
Fáradt vagyok. Testi-lelki fáradt.
Ő nehezen viseli, hogy kevesebbet vagyok nála, és nem vele töltöm a hétvégén felszabaduló kevés időmet - de ennek objektív okai vannak. Részint, még most is olyan előre szervezett programra fogok menni, ahol a várható terhelés nem egy lábadozónak való (köztünk szólva, most éppen én is parázok, hogy fogom-e bírni, de erről majd később). Részint, túl jól sikerült ezt a nyarat megszerveznem. Én csak jelentkeztem programokra - nem kis részben annak okán, hogy a rám nehezedő monoton stresszek elől egérutat nyerjek (a sok munka, és a rákbetegség épp elég stressz volt az elmúlt időszakban, az egyéb tényezőkkel nem is kalkulálva). Kicsi ez, kicsi az - és mire rádöbbentem, hogy jószerivel nem lesz egy szabad hétvégém, már nyakig benne voltam. Mindenhová hívtak, vártak - és ez jó érzés volt. Jó tudni, hogy sok kedves ismerősöm van, akik mind szívesen töltenek időt a társaságomban.
Ezzel együtt, a jövő hét végi túrát szívesen lemondanám, ha nem a fotós brigáddal mennénk. De ha valakikkel, velük mindenképp szeretnék a jövőben is kirándulni menni - legalábbis a nyári tapasztalatok alapján. Meg is írtam Vanezigynek, hogy az összes tekergés közül az általuk szervezett volt a legjobb.
És nem csupán L két szép szeme miatt, egyáltalán nem.
Hanem és mindenek felett a fotózás miatt. Ők tudják, értik, mi ez - ők is nyakig benne vannak. Mások, máshol, legfeljebb zavartan mosolyognak, ha előkerül a fényképezőgép - ők élik.
Ez nagy különbség.
Ami L-t illeti, róla (remélhetőleg..) sikerült magamat ugyanúgy lebeszélni, mint Szerjozsenykáról, aki - valljuk be - furcsán viselkedett az utóbbi időben.
De ez mindegy is, nem muszáj nekem mindig a "Strangers in the night" című opuszt hallgatnom.
Nem is ezek miatt az okok miatt tartok a kirándulástól.
A helyzet az, hogy két napja olyan vagyok, mint mikor beteg voltam. Csak - ha jól sejtem - ezúttal a vesém intett be a jól-létnek. Végül is nem csoda: a gyomorfekély kezdetekor volt 8 mm-es a vesekövem, azóta eltelt öt év - lehet az már két centis is. Akkor még nem okozott panaszokat, most már viszont kikívánkozik. Francba.
Szegény Andi, jól megörökölte tőlem ezt a kőhajlamot. Neki is van, egész nyáron kínlódtunk vele, végül tettek fel neki egy vesekatétert - hónapok óta azzal él - és ha igaz, a jövő héten műtik. Elég brutál módon méghozzá: alulról felfelé... még rágondolni is rossz. Szegénykém... :'(
(Három hónap a várólista egy fiatal lánynak egy vesekő műtétre. Három hónap. Vicc.)
Szóval nekem is valami ilyesmi néz ki, bár, ha jól sejtem, nekem nagyobb és feljebb van. Nem tudom, hiszitek-e, de én mondom, ez szike...
Na tehát, mivel nikkelezett élethelyzetem nem teszi jelenleg lehetővé, hogy hetekre kórházba vonuljak, ennek a sz@r vesének még működnie kell. Becslésem szerint minimum jövő tavaszig. És amikor azt tapasztalom, hogy fél óra házimunka után le kell kicsinység ülnöm, mert kifáradtam, és fáj, továbbá éjszaka nem hagy aludni a fájdalom, na és persze úgy tűnik hogy néha genny is jön belőlem - na ezeket összeadva besz@rás van. Kábé.
De persze, ez alatt is miért nem törődök mindenkivel. Gyerekek, Mama, Csaba.
Velem ki törődik?
A Jóisten. Talán.
Ha megérdemlem.
...
A nyár végén voltam Anyussal Keszthelyen, egy panzióban, és úsztam Hévízen, a tavi rózsák között. Hogy őszinte legyek, a legjobb időszakban jártunk arra, a tavirózsák épp szaporodtak, és hazahoztam néhány nekem úszott tavirózsa-gyereket. Most a virágállványon pátyolgatom őket egy műanyag edényben és reménykedek, hogy megérik a tavaszt.
...
Rettenetesen elhanyagoltam a kertemet. Ráadásul most a lelkiismeret is furdal: kertészkedni akartam a hét végén, de a fáradtság és ez a mesebeli vesebeli állapot eljuttatott odáig, hogy ültem a teraszon, néztem a szépen lengedező méteres gazt, és azt mondogattam magamnak: meg kell magamnak bocsátani, ha most nincs rá erőm... meg kell magamnak bocsátani...
...
Ami a munkát illeti, nem mentem végül szakérteni, és úgy gondolom, jól tettem. Nem lett volna az olyan tejjel-mézzel folyó Kánaán, mint ahogyan elővezették. A jelenlegi feladatköröm amúgy is épp elegendő ahhoz, hogy véletlenül se legyen egy üres percem se.
Kisebb-nagyobb stresszeim viszont vannak. Sokfélék.
De ez már csak ilyen.
...
A múltkor épp a vállalkozás folytatásának elve ötlött belém egy kérdés kapcsán - mi minden van, miről itt nem írhatok, pedig lenne mondani valóm, de konkrét - mikor, teljesen váratlanul, hozzám szólt a Hang.
Öt éves távlatban gondolkodtam, és erre annyit mondott:
- Öt év múlva Te már nem leszel Magyarországon.
Szelíd volt és kijelentő, ebben nem volt semmi bizonytalanság.
Én pedig kissé összeomlottam, mert én alapvetően nem szeretném elhagyni a hazámat. Rengeteg dolog köt ide.. az egész életem.
Ahhoz, hogy én innen elmenjek, ahhoz az kell, hogy kivágjanak, mint a Bocskai úti fákat.
...
Ma kimentem Anyummal a temetőbe. Volt is hozzá kedvem meg nem is: a vesejaj miatt inkább pihentem volna, de örültem, hogy örömöt szerezhetek neki. Bár, amit a végén mondott, attól a maradék örömöm is elment.
Arról beszéltünk, hogy még a fagyok beállta előtt egyszer ki kell jönnünk, felszedni a virágokat és fagymentes helyen átteleltetni (mióta tudom, hogy a begónia áttelel, azóta lelkes vagyok ebben a kérdésben - nem mintha az a száz forintos tétel olyan nagyon számítana, sokkal inkább a tudat, hogy meg lehet menteni a növénykét).
Erre Anyukám csendesen annyit mondott:
- Lehet, hogy akkor már csak te jössz egyedül.
Ez kellett még a mai napomhoz.
Azóta hazajöttem, és csak nyalogatom a sebeimet.
...
Hogy valami jót is írjak, meg kell emlékeznem róla, hogy Csaba sokkal jobban van. A "szent kemoterápia" igenis, hogy csodákra képes.
Ahhoz képest, hogy a nagy lánya november elején azt mondta, hogy az apukája nem biztos, hogy megéri a Karácsonyt - ahhoz képest mostanában azért morog, hogy miért nem vele megyek tekeregni.
Abádszalókra így vele mentem nyár végén, és elmentünk együtt Dobogókőre és a Római partra is. Október első hétvégéjét is vele fogom tölteni, már elígérkeztem.
...
Időközben írtam néhány modulzáró vizsgát is, de eredményt még nem tudok. Kemény a két munkahely + szombatonként a tanfolyam. Én már csak egyet szeretnék: túl lenni rajta.
...
Fáradt vagyok. Testi-lelki fáradt.
2016. szeptember 23., péntek
Szolgálati közlemény
Kedves Olvasóim,
idő hiányában rég jártam erre. Mikor betévedtem a blogomba, két Google értesítés fogadott. Ezeket közzéteszem, - ha esetleg valami nem a szokásos módon jelenik meg, vagy nem találjátok, gyanakodjatok.
Ígérem, hogy októberben, az átállásuk után, a hiányzó diavetítések helyett kitalálok majd valamit. Amúgy sem ártana frissíteni az oldalt, meg törődni vele - a kérdés csak az, hogy mikor.
Tulajdonképp mondanivalóm is lenne - csak egyszerűen túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megfogalmazzam.
Maradjunk annyiban, hogy úgy várom a tanfolyam végét, mint a megváltást, hogy legalább a hétvégéim újra szabadok legyenek.
2016. szeptember 29-éig a Keresőmező modul csak erről a blogról jelenít meg találatokat, a bejegyzésekben linkelt oldalakról, az internetről vagy a Bloglista és Linklista modulokból származókat nem mutatja.
A közelmúltban bejelentettük , hogy a Google Feed API működése leáll. Ennek eredményeként a Diavetítés modul sem lesz többé használható, ezért 2016. szeptember 29-éig eltávolítjuk a blogodról.
idő hiányában rég jártam erre. Mikor betévedtem a blogomba, két Google értesítés fogadott. Ezeket közzéteszem, - ha esetleg valami nem a szokásos módon jelenik meg, vagy nem találjátok, gyanakodjatok.
Ígérem, hogy októberben, az átállásuk után, a hiányzó diavetítések helyett kitalálok majd valamit. Amúgy sem ártana frissíteni az oldalt, meg törődni vele - a kérdés csak az, hogy mikor.
Tulajdonképp mondanivalóm is lenne - csak egyszerűen túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megfogalmazzam.
Maradjunk annyiban, hogy úgy várom a tanfolyam végét, mint a megváltást, hogy legalább a hétvégéim újra szabadok legyenek.
2016. szeptember 29-éig a Keresőmező modul csak erről a blogról jelenít meg találatokat, a bejegyzésekben linkelt oldalakról, az internetről vagy a Bloglista és Linklista modulokból származókat nem mutatja.
A közelmúltban bejelentettük , hogy a Google Feed API működése leáll. Ennek eredményeként a Diavetítés modul sem lesz többé használható, ezért 2016. szeptember 29-éig eltávolítjuk a blogodról.
2016. szeptember 12., hétfő
Én már nem akarok senkit és semmit. Az emberekkel csak a baj van. Velem is.
Belefáradtam az életbe. Sosem hittem, de van ilyen állapot.
only to fly Chris Rea
Belefáradtam az életbe. Sosem hittem, de van ilyen állapot.
only to fly Chris Rea
2016. szeptember 5., hétfő
2016. szeptember 3., szombat
2016. augusztus 22., hétfő
Önismereti lecke világcsavargóknak
Megírtam legutóbbi szösszenetemet (nem épp irodalmi magasságokban, de talán ez nem is véletlen) - megírtam, de valami motoszkálás bennem maradt. Mintha nem írtam volna ki magamból mindent, ami a karmikus feladatokkal kapcsolatban elmondható.
És tényleg.
Némi tűnődés után eljutottam odáig, hogy már megint csak a téma egyik felével foglalkoztam, az éremnek ez csak az egyik oldala. Mert ugyebár, az embernek két szülője van, még az elvált szülők identitászavaros gyerekének is, amilyen én is vagyok.
Apám csavargó volt. Olyan igazi nyughatatlan. Nem volt a munka hőse - nem tűrte a kötöttségeket, és szeretett jönni-menni - persze a lehetőségekhez mérten, és ezek a lehetőségek a Debrecen-Budapest viszonylaton jelentkeztek számára.
(Bezzeg manapság! Édes fiam, nevezett Bandi, aki két hete tért vissza a szürke és kedélytelen, de legfőképpen melós Angliából, tegnapelőtt tetőjavítás kellős közepén lemászott a létrán, majd a világ legtermészetesebb hangján közölte:
- Akkor mi most Zolival elugrunk Svájcba, holnap jövünk és folytatjuk!
...más időket élünk, na. Akkor Debrecen, most Svájc. Vagy Anglia. Vagy Ausztria. Épp mi adódik. Ész megáll. Hiába, még szoknom kell ezeket a viszonylatokat. A Budapest-Debrecen megszokottabb gondolat még mindig. Ebből látszik, hogy korszerűtlen vagyok, na.)
De térjünk vissza édesapámra. Akkoriban szocializmus volt, tehát apám nem végezte az utcán - nagy, bár romos házban élt. Később, élete végét érezvén, visszaköltözött Debrecenbe.
Mióta meghalt, nem tudom a Lord Vándor című dalát elszoruló torok nélkül meghallgatni. Nem mintha nagyon szoros kapcsolatunk lett volna, egyáltalán nem - de mégis.
Tehát apám karmikus sorsfeladata, mint ahogy személyisége is, antagonisztikus ellentétben van anyám egzisztencialista létfelfogásával. Erről valamit már pötyögtem itt, mint ahogy arról is, hogy az egyetlen közös nevező a "magának való" életfelfogás - na ebben az egy dologban legalább nincs vita hármunk között.
(Átfázva és kifáradva végre hazaértem ma, kivételesen még világosban, alig 10 óra munka után - ez mostanában könnyű napnak számít, legalábbis a munkaterhelés szempontjából - és nincs itthon senki. Szabályosan megkönnyebbülést éreztem, forró tea (sóhajnyi pálinkával), ágynyugalom, bloggerkedés - boldogság. Végre nem kell senkivel kommunikálni. - Ha most azt hiszitek, hogy nem szeretem a gyerekeimet, családomat - tévedtek. Dehogynem. De könnyen lehet, hogy az egyedüllét csendes óráit mindennél jobban szeretem. Ez van.)
Az igazán szép feladat tehát ezeknek az ellentmondásoknak a feloldását jelentené, legalább ennek a földi létciklusnak a végéig.
Fogalmam sincs róla, hogy hogyan kezdjek hozzá.
(Még egy ezoizé gondolat: a nők többsége - én is - beleragad az anyjával való kapcsolat buktatóinak elemzésébe. Vannak is ezek számosan, és érthető is, hogy ezen sokat melózunk, hiszen a saját személyiségünk elsődleges építőkövei az anyánktól ellesett minták - de legalább ugyanúgy meg kellene értenünk az apánk vágyait, életfelfogását, karmáját és annak szerepét és hatásait az életünkre, különben az egész csak félmunka lesz. De nem bölcselkedem tovább ezen, én tudom, hogy nekem minden, ami beteg, az a jobb oldalamon található: epe, vese, lábdagadás, jobbagyhelyfájás... még a gerincem is jobb oldalon törött. Az ezocsajok nagyon tudják, hogy ez mit jelent, és itt most be is fejezném.)
Ami a világcsavargó életfelfogást illeti, hoznék még a témában egy zeneművet, melyet mindig is nagyon szerettem, annak ellenére, hogy nem egy mai darab. Talán nem véletlen.
Tulajdonképpen ez a nóta nem is annyira az édesapám, mint inkább nevelőapám életfelfogását tükrözi :) ...lényeg az, hogy családunk története nem más, mint többé-kevésbé link fazonok és egzisztencialista nők érthetetlen és disszonáns szerelmeinek története.
...tudom, más nők meg alfahímek pumpolásából biztosítják be maguknak a kenyérre valót. És találnak ehhez megfelelő alanyokat. Generációkon át.
Kinek, mi az öröklött hülyesége.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)