Búcsú... mihaszna beszéd

December 7-én reggel elmentél.

Elmentél, és már soha, senki nem fog engem a szökőkútból kilövellő víz fényképezésének rejtelmeire oktatni úgy, mint amikor Veled sétáltunk a Wekerlén, a játékra a rövid és hosszú záridővel. Azóta minden egyes gyémántként csillogó vízcseppben a Te tanításodat látom, valahányszor a lencsébe nézek.
Senkivel nem fogok tűzijátékot fényképezni az emeleti ablakból úgy, mint Veled, nem fog nekem senki órákig magyarázni a B-időről. Nem lesz több fotós séta a Várban és az áradó Dunánál; horgászat Csepelen, a Velencei-tó sem lesz már soha olyan, mint mikor együtt jártunk ott.
Soha, semmi sem lesz már ugyanolyan.

Én csak este tudtam meg, hívott a sógornőd, s ellentmondva a szokásnak (halottról jót, vagy semmit) szidott nekem téged. Hogy ilyen undok voltál mindenkivel, aki ápolni, gondozni próbált Téged. Hogy sértegetted őket. Hogy senkit nem engedtél a lelkedhez, a lányaidat sem.

Megtudhattam, amit úgyis tudtam, bár senki sem mondta, hogy az utóbbi néhány hónapban sokat voltál már kórházban. Hogy nem olvasol már, hogy lélekben nem vagy velem - azt éreztem, nem lehetett nem érezni; s az utolsó héten egyre többször jutott eszembe a Démon is. Váratlanul, lesből támadva, ismét rám-rám jött a halálfélelem, amitől a lábaim kővé dermedtek mindig, mintha nem az én testem részei lennének. Nem akartam tudni az okát, de mégis sejtettem, hogy itt van újra a Bestia, szabadon garázdálkodik, nincs, aki megállítsa - és én önmagamat féltettem önző módon, kizártam a tudatomból, hogy Veled lehet a baj, Érted jött, lesben áll és elvisz. A CT-re gondoltam, hogy ideje megismételni, meg a hirtelen támadt gyöngülésemre, a rövid idő alatt sokat romlott fogaimra, és gondolatban ismét színes üveggyöngyöket szórtam az útjába, sok-sok üveggyöngyöt, hogy fel kelljen szednie és addig egérutat nyerjek.
Aztán eszembe jutott a fájdalom. Az a pokoli fájdalom, emlékszem, melletted feküdtem, és átjárta a testemet, hogy alig bírtam mozdulni, és hiába küldtem Rád a szeretetem védő burkát, éreztem, hogy ehhez kevés vagyok... akkor kezdtünk el meteditatív videókat hallgatni, és egy picivel elviselhetőbb lett, rimánkodtam a Forrásnak, hogy adjon elég erőt.. és nagy nehezen meghallgattatott a kérésem, tudtunk pár órát aludni.

És nem értettem az okát a gondolataimnak.

Az utolsó néhány napban fájt minden porcikám. Alig bírtam az ágyból reggelenként kikelni, egész nap a fájdalmakkal küzdöttem, a kocsiból kiszállásnál pedig pontosan úgy jajgattam, azzal a hangsúllyal, amivel Te szoktál.

És még mindig csak arra gondoltam: engem akar elvinni.

Aztán jött a telefon, és bennem valami hatalmas tilalomfa magasodott fel: nem szabad éreznem semmit, ez az ember képes lett volna (képes volt?) kiadni a legintimebb együttléteinkről készült fotókat az ellenségemnek. Ez az ember nem úriember.

Eszembe jutott, ahogy szidalmaztál fél órán át a telefonba, a Faktornál a végjáték kellős közepén voltunk, idegileg teljesen ki voltam már készülve, a téma, mint mindig, megint az volt, hogy én milyen rossz anya vagyok, meg milyen rossz ember, és mindent milyen rosszul csinálok, és csak mondtad, mondtad, Művésznő ült velem szemben és annyit kérdezett:
- Kell ez Neked?
Elmeditáltam egy ideig, és csendesen sóhajtva válaszoltam:
- Nem. - és tudtam, hogy már senki nincs, aki megvédene Téged, ha én nem leszek Neked.

Így lett hát vége, és Te azt hitted, hogy most is büntetlenül bánthattál, hogy ez is csak a szokásos befordulásom és majd megbékélek, de helyette közbejött István, és még ő is azt mondta, akármilyen is (ezt most hagyjuk is, nem e bejegyzés témája), hogy tőle barátkozhatok Veled nyugodtan, látja, hogy rendes ember vagy, meg különben is.
Másnap (érted? másnap!) kaptam tőled azt a gyalázkodó levelet, és minden elromlott.
Mert a dolgok elrontásához nagyon értettél.

Aztán letettem a telefont, Claydermant hallgattam, hallgattam, hallgattam, a Love Story-t, amiről sokáig azt hittem, hogy kettőnkről szól, pedig egy frászt, kettőtökről szólt... És végre megértettem, hogy Ti már együtt vagytok, és hogy - talán - ez így nektek jó.

És akkor elsírtam magam végre.
Mint most, mikor eszembe jutottak a vízcseppek a szökőkútban.

Nagyon, nagyon szerettelek.

Kérlek, vigyázz rám odaátról. Ennyit még megtehetsz.. talán.
Ne hagyd, hogy bántson.

https://www.youtube.com/watch?v=ITswHbJPHhQ