Gyönyörűm

Itt szuszog mellettem a kék-ezüst csillogásban, s én fekszem éberen, végre jóllakott-boldogan (ritka pillanat ez), s hallgatom. Meleg van a lakásban, pedig az előbb már lekapcsoltam a fűtést. Meleg van, kitakaródzva fekszünk.. és a békés, kielégült csendben végre eljött az őszinteség pillanata.

Nem szép tőlem talán.. én is tudom.. Százszor, ezerszer letagadom, ha kell, panaszkodok rá, egy rinyálás február óta az életem, ötvenszer elmondom, hogy csak a gyerekek miatt csinálom, különben már rég otthagytam volna... mert a Kutya inkább meghal, mintsem megszégyenüljön, s a Majom ezt a fajta gondolkodásmódot soha meg nem értheti.

Morgó megkérdezte egy hosszú siránkozás után:
- Szereted te egyáltalán a párodat?
Hosszan, tűnődve néztem rá, tudat alatt is mérlegelve, hogy itt, és most, lehetek-e kivételesen őszinte. Aztán lassan bólintottam.
- Igen, nagyon. Félek, hogy túlságosan is. Tudod, egyszer valaki azt jósolta, hogy majd jól itt fog hagyni, ha kivakaródzott a  jelenlegi sz@r helyzetéből.. Azóta saját magam előtt is inkább letagadom.
...
Emlékszem arra az estére, mikor először kellett egymás előtt levetkőznünk. Egészen addig, amíg le nem került a ruha rólunk, nem voltam zavarban. Úgy éreztem, hogy fölényben vagyok. Hisz ruhástól, főleg vastag, téli szerkóban, nem feltűnő jelenség a fiú.
Aztán megláttam ruha nélkül.. és inamba szallt minden bátorság. Csúnyának, öregnek és kövérnek érzem magam mellette.

- Gyönyörűm - suttogom neki néha, az extázis ritka, csodálatos pillanataiban.
- Gyönyörűm, nagyon szeretlek.
...
Reggelenként néha lopva lesem a paplan alól, ahogyan álmosan öltözik, és azon meditálok: miért van mellettem egy ilyen helyes, fiatal krapek?
A múltkor egyszer korábban ért haza mint én, és arra nyitottam be a szobába, hogy ott rámol valamit.
Pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy mit keres a szobámban ez a csini fiú? - mire konstatáltam a tényeket.

Persze ettől semmi se lesz könnyebb, sőt.

Emlékszem Jére, aki előtt szívesen mászkáltam meztelenül, olyan lelkes, csillogó szempár nézett rám olyankor, aminél több nem kell egy nő egójának.
Csabával már visszafogottabb voltam valamivel - ő folyton a súlyommal és térbeli kiterjedésemmel cikizett, s a képfaragó akciója után (talán emlékeztek még rá, lefotoshopolta a fürdőruhás képemről a zsírpárnáimat) megfontoltabb voltam ezen a téren. De nem azt kell nézni, mit mond, hanem, hogy ki mondja - így ezeket a megjegyzéseit csak félig vettem komolyan.

Robinak nem kell megszólalnia ahhoz, hogy fizikai adottságaink tekintetében súlyos kisebbrendűségi érzéseim legyenek.
Nem kell megszólalnia se, s ez nem jó, mert sokkal kevésbé viselkedek természetesen, mint annakelőtte bármelyik kapcsolatomban. Február óta jószerivel együtt is élünk - de mikor a múltkor benyitott rám a fürdőszobába, olyan zavarba jöttem, hogy majd' föld alá süllysdtem szégyenemben. Hisz nem sűrűn láthatott ő még így engem.
Zavarba jöttem, pedig csak beszélni akart velem valamiről.

- Nálunk apátok a csaj! - szoktam mondani a gyerekeknek Robi kiterjedt ruhatárára (meg a bizomyos szituációkban fellépő elemi migrénre) célozva.

Elviccelem a dolgot, igen.
De tulajdonképpen legbelül mindig ott piszkál a kisördög: meddig, miért.