Évértékelgetés

Bár az idén gyakorlatilag semmilyen ünnepről nem volt időm/módom megemlékezni e helyen, s - az egy húsvét kivételével - otthon sem volt időm és érkezésem ünneplésbe merülni, mégis, szeretném legalább pár szóban megragadni ennek a múlóban lévő évnek a lényeges történeseit, tanulságait.
Ha kronológiai sorrendben akarok haladni, az év eleje számos, sokkoló változást hozott.  A 2017/18-as tél mozgalmai minden Létezőt kimerítettek volna: túl a Faktoron és az Istvánnal átélt szürreális heteken, egyedül az úszás és az önfegyelem volt képes visszaadni nekem már-már elveszített Önvalómat.
A sokk erősebb és kegyetlenebb  fele Istvántól érkezett, s az ebből való felépülés annyi energiámat felemésztette, hogy egyéb dolgokra, például a Faktor által okozott lelki megrázkódtatások feldolgozására nem is volt érkezésem. Ez később igen furcsa és nem várt módon bosszulta meg magát.
Érdekes módon, ez a Faktor mentes év közel annyit hozott a konyhára, mint megelőzően a Faktoros évek, tehát panaszkodni nem volt okom, sőt, az egy munkaórára jutó bevételem egész eddigi életemet tekintve ebben az évben volt a legmagasabb.
Mégsem voltam a legkevésbé sem nyugodt, boldog, vagy kiegyensúlyozott.
Nem voltam, még a munkámban sem, mert az egész szakmai évre rányomta a bélyegét egyfajta ideiglenesség, átmenetiség és bizonytalanság.
Ennek egyrészt objektív okai voltak: a Platános utolsó évét élte, az új céget pedig, ahelyett, hogy beindult volna, nemes egyszerűséggel eladta a tulajdonos. Az átadás folyamata (MNB felügyelt cégről beszélünk) október közepéig elhúzódott.
Mindeközben kellett volna az új helyen napi nyolc órát lehúznom, meg Róbert Gidával napi három órát állni az M0 dugóban. Nem csoda, hogy közben Kékhemüék anyagaival, a feléjük való teljesítéssel is többször keményen megcsúsztam. Év végére értem utol magamat ebben Morgó segítségével hellyel-közzel (még mindig nem tökéletesen).
Jövőre vonatkozó kidolgozott koncepció pedig még mindig nincs, pedig nyakamon az Újesztendő.
A Faktorban átélt élmények egyetlen tanulsággal szolgáltak számomra, melyet eszenciálisan alkalmaztam a Farkas által szorgalmazott új helyen is: ha valahol nem találok megértést, támogatást, elfogadást - akkor ott nem fektetek be energiát. Soha többé nem fogok hosszas köröket futni olyan helyzetekben, amikor nem érzem ezek meglétét. Tulajdonképp ez jó tanulsága annak a közel két évnek, bár magam is ledöbbentem, mikor szembesültem vele.
A teljes történettel még mindig tartozom, meg is fogom írni, ha lesz rá végre energiám. Elöljáróban csak annyit: magam is ledöbbentem azon, hogy milyen kemény és keserű lett bennem valami ott belül.

A magánéletembe Robi februári betoppanása nem várt, pozitív fordulatot hozott. Pozitív fordulatot, mert ha ő ott és akkor nem jön, én sokkal nehezebben hevertem volna ki azt a súlyos lelki válságot, amibe István viselkedése taszított.
Minden esetlegessége ellenére, a Robival való történetnek első perctől van valami elemi bája, még akkor is, ha őt inkább választottam fejből mint szívből, s az elején nem vezetett más, csak tömény önzés: nekem is legyen már valami kicsi jó ebben az életben.
Persze, az embert önzőzés közben legkönnyebb falhoz áĺlítani, így jártam én is.
- Próbálok neked helyet csinálni a kicsi életemben - mondta, s a helycsinálás jelképei: egy kiürített szekrénypolc, meg egy tusfürdő, vádlóan néztek rám vissza a kőbányai tizedik emeleten, ha pár napig másfelé csavarogtam.
Így egyre ritkábban csavarogtam másfelé, s közben kezdett rám nehezedni a nagy család számtalan ügyes-bajos és anyagilag, meg a fizikai sík minden egyéb vetületében iszonyatosan megterhelő gondja. A fánksütés csak a kezdet volt.
Mindezzel együtt, a nyári szünet kitöréséig nagyjából tudtam tartani az egyensúlyt a vállalkozói lét és a családanyaság között.
Nagyjából és súlyos erőfeszítések árán.
Aztán kitört a vakáció, és én megkaptam a fészekalját, amit részint nagyon vártam is, részint viszont nagyon ki is merítettek. Akkor már komoly szerepkonfliktusom volt: családanya legyek, vagy vállalkozó? A két hivatás a jelek szerint antagonisztikus ellentétben áll egymással. Legalábbis az esetemben mindenképp. Ezt valamikor a nyáron meg is fogalmaztam Andikámnak; valahogy úgy: akkor sem tudtam menő vállalkozó lenni, mikor őket gondoztam, neveltem mint családanya. A jólét csak akkor jött, mikor már elég nagyok voltak ahhoz, hogy családanyai funkcióim jelentős részét lemondhassam.
Jelen problémáim legfőbb eredője tehát ismét a családanyai rabszolgalétben gyökerezik, egyszerűen nincs időm-módom a megfelelő pihenésre, feltöltődésre, néha már a kognitív gondolkodási funkcióim is csökkentek emiatt (ezt főleg a Tb-Felsőpakony túrák idején éreztem).
Olyan ez a szép, új család, mint egy állandó, erős háttérzaj, ami megnehezíti a kommunikációt, a megértést és a gondolkodást.
Mindenesetre Robi anyja boldogan tárgyalja a barátnőivel, hogy én mennyit emeltem a fia életén, s ezen óhatatlanul eltűnődve arra jutottam, hogy ha az erők összege állandó, akkor szükségszerű velejárója ennek az eseménysornak, hogy én ugyanannyi energiát vesztettem, mint amennyit ő nyert - magyarán minden okom megvan arra, hogy fusztrált, kimerült, gyenge és beteg legyek.
Ez utóbbi már Morgónak is feltűnt.
Neki elmondtam, hogy mindezek nem az elemi boldogság jelei, még akkor se, ha igenis, nagyon szeretem Robit, és becsülöm is azért a szeretetmennyiségért, ami kis, csendes, egyszerű lelkében lakozik, és ami néha ki-kiragyog belőle, mint vastag felhőtakaró résein az éltető napsütés.
Mindenesetre most, 2018 december 31-én, olyan vagyok, mint egy széttört tükör, melynek szilánkjai szerteszét hevernek, és nem tudom, hogyan kellene őket összeillesztenem, hogy valami elfogadható képet mutassanak a nikkelezett szép jövendőről. Nem meglepő módon egy influenza is jól elkapott (az egész családot..), melynek most a torokcsakrám látja kárát (mert nincsenek véletlenek, ugyebár).

Mindenesetre B.Ú.É.K minden kedves Olvasómnak!