Burn out

- Valahogy akkor mintha elveszett volna belőled a lendület, és azóta se találod - foglalta össze egy mondatban Roberto a lényeget még a múlt hét valamelyik napján, arra a bizonyos napra célozva, mikor egy hosszú és lélekmaró beszélgetés után, az ideg összeroppanás valamennyi tünetét produkálva, hazajöttem a kocka villából és beájultam az ágyba.
Annyira sz@rul nézhettem ki, hogy másnap fontosnak találta egy kazal virággal meg egy nagy doboz konyakos meggyel enyhíteni a fájdalmamat.
Emlékszem, a beszélgetésen hárman vettünk részt; én kimondottan rossz passzban voltam a nyomasztó feladatmennyiség meg a családi túlterhelés miatt (+M0 napi három órában), és nem volt időm, kedvem, türelmem semmihez, nemhogy tényfeltáró nagy beszélgetéshez a hogyan tovább jegyében.
A szemben ülő hölgyemény és az ő főnöke tudvalevőleg nem túlságosan szíveltek engem, véleményük szerint én sokat kértem ám kevesebbet nyújtottam az általuk elvártnál, s ez nyilván így is volt, részint az objektív körülményeknek, részint szubjektív averzióimnak köszönhetően, melyeket már a három körös állásinterjúval sikerült megalapozni, s amelyek azóta nem kisebbedtek, sőt.
Valami furcsa és perverz módon azonban mindenáron azt akarták elérni, hogy én dobjam be a törölközőt, én viszont, a Farkasra tekintettel, ezt nem mondhattam.
Így a beszélgetés valahogy úgy alakult, hogy ők az elvégzett munkába kötöttek bele mondvacsinált ürügyekkel, én pedig a pénzügyi oldalnak a megbeszélteknél is alacsonyabb szintjébe. A Farkas unta, és - jogosan - hozott egy ingatlanos példát: bele lehet kötni egy ingatlan állagán kisebb hibákba, de a fő kérdés, hogy egyáltalán meg akarjuk-e venni az ingatlant?
Én bizonyos voltam benne, hogy nem, itt nincs vételi szándék, de alapvetően eladási sem, s itt már-már békés lett volna a konszenzus - de nem mondhattam ki, mert tekintettel kellett lennem Rá.
A következő mondataival azonban - bár utólag, négyszemközt bevallotta, hogy nem ez volt a szándéka - de felmentett a lojalitás terhe alól. Ugyanis arról kezdett beszélni, hogy nincs pótolhatatlan ember, itt van például Ágika, aki nagyon ügyes és rátermett, helyes kis nő egy ilyen pozícióra.
Abban a percben valamiféle megkönnyebbülést éreztem, nagy levegőt vettem, és... ami ezt követte, az egy olyan jelenség volt, amit magam sem tudok hová tenni. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: szabadjára engedtem, tombolt a kostermészetem, úgy, ahogy csak nagyon ritkán, s csak olyan pillanatokban szokott, mikor lényem legbelsejét, azt a bizonyos keskeny hidacskát és a belső kör lakóit kell, öklelésre emelt szarvakkal és utolsó leheletig védelmeznie az Igazság jegyében. Mint az Ügynökségen a 2015-ös év zárásánál, vagy mikor Piszkos Fred emberei azt várták tőlem, hogy Btk-ba ütközőleg eláruljam Kékhemüt.
Ilyenkor mindig előkerül. Máskor azt se lehet tudni, hogy létezik, békésen szénázik valahol a lelkem hátsó kertjében.. de ilyenkor...
Csak annyit mondok: ilyenkor a velem szemben állónak (ülőnek) nincs esélye.
Szóval ne kerüljetek szembe vele. Még én se szeretem, csúnya látvány. Mindig kikészülök, ha elő kell szólítanom.
Tehát, kedves Kosom azzal kezdte, hogy megköszönte az észrevételt, és mélységesen egyet is értett vele, Ágika nagyon kedves és okos kis hölgy, jó volt vele együtt dolgozni abban a néhány hónapban, amíg ez szükséges volt, egyébként 800 e Ft bruttó bére van és egy pénzügyi céggel kell bajlódnia, nem hárommal - tehát ha a jelenlegi bérére kicsit ráígérnek, még az is lehetséges, hogy rövidesen munkatársaik körében üdvözölhetik őt.
Erre, ismerve az én, ennél jóval alacsonyabb, mégsem teljesített javadalmazási igényemet, már köpni-nyelni nem tudtak. De tovább mosolyogtam, és rájuk borítottam (elsősorban női tárgyalópartneremre, de azért a Farkasnak is jutott belőle - úgy kellett neki, minek állt ebbe bele?) minden, a javadalmazási politikájukkal kapcsolatos elemi averziómat, mind az összegszerűségek, mind a bonyolítás kapcsán tapasztalt suskus tekintetében, s nem csupán a magam, hanem a vezetőtársaim javadalmazása kapcsán tapasztalt anomáliákat is.
Ha azt mondom, hogy szegény nőnek leordítottam a fejét, akkor közel járok a valósághoz - pedig még csak nem is kiabáltam.
A beszélgetés után, miután remegő lábakkal távozott, a szerződések bontása mellett kifizetésre került minden, addig visszatartott összeg, s fent, a tetőteraszon a Farkas a négyszemközti beszélgetésünk keretében annyit mondott:

- Fú... te nagyon kemény vagy. Nem szeretnék veled összeakadni.

Ha valamit, ezt a mondatot életem eddigi egyik legnagyobb elismerésének vettem, ezt tudnotok kell. Emlékszem még arra az állófogadásra a hajdanvolt szép időkből, mikor a konkurencia képviselői egyetlen, barátságos kérdő mondattal sarokba szorították zsengeségemet, és jött a Farkas, aki mosolyogva és megerőltetés nélkül kidumálta és visszafordította a kommunkiációt.

Amennyire vissza tudok emlékezni a kettőnk közös szakmai múltjára, aznap kezdtem el tisztelni őt.

Mostanra tehát eljutottunk oda, hogy valamilyen szinten tőle is megkaptam az elismerést, ami tudvalévőleg nekem lételemem, fontosabb, mint a pénz (a pénzt alapfeltételnek gondolom, nem elérendő célnak, melyért kepeszteni kell, - ennek az oka talán az, hogy a maslowi piramison én már magasabb szinten tartok, mint mindazok, akik erről akarnak velem huzakodni? Nem tudom. Engem a pénz önmagában nem motivál, lelépek a f.ba, ha nem kapok annyit, amennyi a megélhetéshez szükséges, és ezzel le van tudva az egész küzdés. - Hogy Kékhemü ezt milyen jól közelítette meg, mikor megkérdezte: mennyi? - én meg megválaszoltam; sosem kérek túl sokat, de bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá - annyi volt és jónagyot, menjünk tovább, van itt fontosabb tenni való is).

Elégedett lehetnék a dolgok ilyetén kimenetelével, mégsem vagyok. Nem vagyok, sőt, egyfajta letargia vett rajtam erőt, mely túlmutat a jelenlegi megfogyatkozott feladatokon és lyukas költségvetésen, globális és általános cselekvésképtelenségre hajaz, annyira, hogy ez már Robinak is feltűnt.
Burn out - ugrott be a kifejezés, amely a kocka villa háromkörös állásinterjúja kapcsán vetődött fel először bennem, akkor a Faktor vonatkozásában.
Burn out, de nem igazán tudtam napokig tovább lépni a kérdésben.
Írtam egy jónevű gurunak, coach az istenadta, kértem tőle lehetőséget személyes találkozóra, de nem ereszkedett le hozzám - általánosságokat irkált, meg tesztet töltetett ki velem, pedig még némi pénzt is áldoztam volna rá, hogy kicsit rendbe tegyük a bennem zajló folyamatokat. Gondolom, nem látott bennem elegendő fantáziát, végül is nem vagyok topmenedzser, csak egy százhuszadik senki. De nem is baj, - aki ilyen, azzal nekem sincs közös utam.
Mindenesetre most újra hirdetgeti a zárt csoportját, és ennek kapcsán írt egy listát, tipikus emberi problémákról, melyek az előbbre jutást akadályozzák. Ezek között néhány a kiégésről, az elveszett motivációról szólt, s ezen meditálva elkezdtem a neten szörfözni pontosabb definíció után a tárgyban.
Találtam is egy nagyon érdekes felvetést, mely szerint a kiégés, a motiváció elvesztése nem más, mint a hit elvesztése.
Innentől már csak egyetlen lépés annak a kérdésnek a feltétele, hogy:
"Ki, vagy mi iránti hitemet vesztettem el?"

A válasz viszonylag gyorsan megérkezett, bár át kellett verekednie magát egy nagyon komoly belső gáton, mely szeretteimet védi minden, személyük elleni támadástól, érkezzen az bár kívülről, avagy belülről.
Én csalódtam a Farkasban.
Csalódtam benne, mert nem állt ki mellettem úgy, ahogyan azt elvártam volna tőle.

- Nekem a munkáltató érdekeit kellett képviselnem - mentegetőzött fent a teraszon az őszi napsütésben, és én el is fogadtam ezt az érvet akkor tőle, ismervén körülményeit, helyzetét, s egy percig sem éreztem neheztelést.
Nem engedtem meg magamnak még azt se, hogy nehezteljek rá.
Pedig azt a szituációt nem így kellett volna megoldania. Neki engem meg kellett volna védenie, még akkor is, ha utána esetleg négyszemközt ő csesz le mert egy-két dolgot nem jól csináltam.
De nem így járt el, s ezzel fölöslegesen hozta nehéz helyzetbe - tulajdonképpen saját magát is.

Mindezekkel együtt, nem volt haszontalan a kocka villában töltött két hónap, rengeteget beszélgettem vele, kávét főztem neki (emlékeztek, ez bakancslistás volt nálam, végre megtehettem - mindig mondom, vigyázni kell az embernek a kívánságaival, mert ezek a rohadékok valóra válnak), s hiszem, hogy abban a rövid időben kissé tartottam benne a lelket. Mondta is, hogy elmehetnék párterapeutának - pedig én csak meghallgattam, néha egy-egy rövid kérdést vagy észrevételt téve az elhangzottakhoz.
Örülök, hogy ilyen módon kifejezhettem az életemben eddig betöltött szerepe miatt érzett hálámat - nagy adósság terhe nyomta a vállamat, melyet letudottnak tekintek, részint a kávéfőzéses nagy beszélgetések, részint némi anyagi segítség, illetve különösen az azóta történtek kapcsán, melyeknek az eddig elbeszéltek a kezdetét jelentik.
Merthogy... éppen csak eljutottam odáig, hogy a csalódásomat magamban megfogalmazzam, mikor jött a Galamb, és nekem szegezte az elemi kérdést, hogy én beszéltem-e az ő viselt dolgaikról a Farkasnak.
Sajnos én viszonylag locsifecsi vagyok - bár a fennforgó infót nem is akartam átadni, de bevallom, néhány körmönfont mondattal viszonylag sokat sikerült belőlem kiszednie a tárgyban, ráadásul akaratom ellenére. Annyira akaratom ellenére, hogy miután kibukott belőlem az a bizonyos mondat, azonnal, könyörögve kértem őt, hogy erről hallgasson, el ne áruljon engem, mert nem szeretném emiatt a hülyeség miatt elveszíteni az utolsó megmaradt partneremet; meg különben is... ötvenhétezredszer is megkértem rá, hogy lépjen már tovább, ahhoz, hogy így alakuljon, két ember kellett (sőt három, de mindegy is ez), de most már foglalkozzon az új egzisztenciája felépítésével, menjen szórakozni, sportoljon, csajozzon, és felejtse már el az Ügynökséget befektetőstől, Galambostól, mindenestől.
Néha, egy-egy jobb pillanatban már-már elhittem, hogy kilábal és sikerül tovább lépnie.
De nem.
Sajnos a kocka villa mindenkori lakói hírhedtek az életvitelükről, és ez az életvitel sajnos nagyon beleillik a Farkaséba - pont abba, amitől a Galamb hiába próbálta megóvni.
Egy visszaeső szenvedélybeteg pedig még a betyárbecsület fogalmát sem ismeri.

Így szerzett hát nekem a Farkas kellemetlen perceket, pedig én mindig jóindulattal viseltettem iránta, harcoltam érte, ha kellett, mint egy igazi Kos.
...
Visszatérve a címbeli jelenségre, rá kellett jönnöm, hogy az én kiégésemet mindig az emberekben való csalódásaim okozzák.
Olvastam, hogy a Mérleg jegyűek mindig megelőlegeznek embertársaiknak valamennyi pozitív hozzáállást, előfeltételezést ("betétet helyeznek el a Szív Bankban"), majd sokszor ezt a betétet bebukják.
Valami ilyesmi történt velem most is, immár sokadszor.
Ráadásul én is hibáztam, s az önmagamba vetett hitben történő csalódás a legnehezebb ügy.

Persze hülyeség lenne emiatt feladni az életemet - talán eljutok rövidesen addig, hogy ezeket a történéseket is a helyére tegyem.
Azt mondják, hogy minden egyes bukás, csalódás, tapasztalat akkor hasznosul, ha az ember leszűri a megfelelő konzekvenciákat és beépíti az életébe. "Ahol eltörtél, ott leszel a legerősebb" - hogy ez a jóslat működni tudjon, a következtetések levonása elengedhetetlen.

Jelenleg ott tartok, hogy az emberekhez való viszonyulásom alapjait kell megváltoztatnom; s ehhez mindösszesen egyetlen iránytű van a kezemben; ez pedig nem más, mint annak a megtapasztalása volt, hogy milyen, mikor INFP személyiségem (a mediátor, coach) működésbe lép.
Azt hiszem, ebbe az irányba kell az idén fejlesztenem magam, interperszonális kommunikáció, mediálás, coaching témakörökben kell előrehaladnom, ha meg akarok tanulni helyesen bánni az emberekkel - és helyén kezelni őket belül, a lelkemben is.

Egyébként pedig meg kell tanulnom úgy tekinteni az átélt kudarcra, mint nem-kudarcra, hiszen a Faktorból való távozásomkor megfogadtam, hogy többé nem teszek bele energiát olyan küzdelembe, ahol nem érzem a feljebbvalóim maximális támogatását.

Ezt a fogadalmat sikerült betartanom. Ez is valami.