Elmúlt a május, s vele a Robi iránt érzett vágyakozás is. Az i-re a pontot egy eset tette fel, mikor ő - mit szépítsük a dolgot - kinevetett, s én szégyenkeztem, hogy tényleg milyen marha is vagyok, mit is akarok vén hülye fejemmel. Az esetet később, mikor végre eljutottam odáig, hogy beszélni tudtam róla, azzal lágyította, hogy nem rajtam, hanem a helyzet komikumán nevetett - s ez talán még igaz is, de nem változtat a tényen, hogy eltört bennem valami, s azóta úgy létezem csupán mellette, mintha valami haver mellett lézengenék.
Konkrétan három hétig nem volt kedvem (nekem nem volt kedvem, értitek?) szexelni se vele, úgy voltam vele valahogy, mint Nyuszika a porszívóval. A végén már neki voltak ezzel az egésszel gondjai, hagytam egy ideig nyűglődni, aztán jobb meggyőződésem ellenére megtörtént az eset - de különösebben már jól se esett. Nagyjából itt tartunk most, és ő úgy csinál, mintha minden rendben lenne.
Lehet, hogy rendben is van. Az ő szemszögéből legalábbis.
Én meg elmenekültem a tengerhez.
Ami az anyagi vetületét illeti az elmúlt hónapoknak, már kicsit kezd sok lenni, hogy a gyerekei (az apjukkal együtt) nem hajlandók csak üdítőt inni - az enyémeknek mindig is jó volt a víz, úgy neveltem őket, van is foga az összesnek - és az esetek 90%-ában nekem kell minden sz@rt (chips, rágó, üdítő, fagyi) finanszírozni.
Márpedig a nyarat, kevés kivételtől eltekintve, de szinte folyamatosan nálam töltötték eddig még. A legkisebb haza se akart menni, úgy kellett erővel hatni rá, hogy "márpedig most hazamész". És az apjuk nem igazán szállt bele a buliba.
Amit hasznosnak és előre vivőnek gondoltam volna a gyerekekkel kapcsolatosan - hogy Dzseni menjen el felmérésre a tanár nénihez, meg menjenek fejlesztő táborba - azokat mind megvétózták. Robi talált valami katonai tábort a fiúknak, ami olcsóbb, oda viszi őket, mert valami barátnője fia is oda megy.
De azért én fizetem. És most ők jók voltak, mert ez olcsóbb a fejlesztő tábornál. Spóroltak nekem. Meg maguknak is.
...Gábornak írni-olvasni kellene jól megtanulni.
Sőt, mindháromnak.
Nem engedelmeskedni.
Illetve, attól függ, ki, mit szeretne édes gyermekéből.
Nem is értem, mit idegeskedem én ezen az egészen.
Tényleg nem.
Újabban az anyósom is, ha meglát, egyből a pénzért rinyál.
Van az a határ, amíg az ember szívesen ad - és van az, amikor már kierőszakolják szinte belőle.
Mi most valahol itt tartunk már, és én lelkileg teljesen legyengültem, annyira, hogy vitatkozni se volt erőm.
Hosszú idő óta először jutottam el arra a szintre, hogy már megint elfogyott a pénzem.
Ez végképp földhöz vágott, hiszen az elmúlt két évben éppenséggel nem a csóróság, inkább a lassú gyarapodás volt ránk jellemző.
De hiába, ennyi plusz embert még én se tudok eltartani, be kell látnom. Robikának fel kellene nőnie a feladathoz. Igazán.
Szóval, ha testileg-lelkileg megerősödve visszaérkezem Budapestre, első dolgom lesz Robertóval letisztázni, hogy ki, merre, meddig, hány méter. Akkor is, ha sértődés lesz a dologból, mert nagy igazság Nagy Fal mondása, hogy "aki haragszik, annak kell megbékélnie", s nekem képviselnem kell a saját érdekeimet, mert a jelek szerint ezek senki mást nem érdekelnek.
A sarokpont az volt, mikor az utolsó hetekben zsinórban egymás után kaptam két epegörcsöt, s közben megint a régi szorongások lettek úrrá rajtam, s rajta is kaptam magamat, hogy a régi módon, "szegény, háromgyerekes anyuka"-ként tekintettem magamra.
Ott szerencsére az önérzet - két öklendezés között - beleordított a fülembe.
- Te már ezen a sz@ron rég túl voltál! Felnevelted a tieidet! Miért akarod megint ezt a trágyát? Azt mondják, az ember nem lép kétszer ugyanabba a folyóba, te miért erőlteted?
Mondanom se kell, ettől csak még rosszabbul lettem. Komoly harc volt egyáltalán az életben maradás.
A gyerekek körbeültek aggódó, nagy szemekkel, mint annak idején az enyémek, és én ettől még fusztráltabb lettem - pont, mint annak idején.
Rohadt sz@r dolog napnak lenni, mikor kihűl.
Utána volt az az erőtlen monológom - próbáltam elmondani Robinak, hogy ezt most valahogy máshogy, észből kellene megoldani, mert erőből nem fogom tudni.
Nem hiszem, hogy megértette.
Az utazás előtt nem várt inzultációk jöttek minden irányból.
A szakmai ütemtervemmel rendesen le vagyok maradva - nem tudtam normálisan dolgozni, mióta kitört a nyári szünet - s ez még nem elég, de két cégadásvétel és három NAV ellenőrzés szakadt a nyakamba az indulás előtti hetekben.
A két cégadásvétel közül az egyik lezajlott, a másikkal szépen haladunk. A NAV ellenőrzések közül az egyikhez becsatoltam minden anyagot, a másikhoz a kért anyagok nagyját - azzal lesz még egy kis munkám - de a harmadik fölött, a sok költözködés miatt, fejvakarva állok. Időt kell kérnem, érzem. Nagyon rosszkor jött ez az egész.
Erre jött még rá, hogy Juci néni megadta magát - azaz lejárt a műszaki vizsgája, és nem ment át az újabbon, mégpedig esztétikai hibák (...) miatt.
Vettünk hozzá hirtelen felindulásból egy donort, de hiába szereltek éjjel-nappal a fiúk, már nem lett kész indulásra.
Mintha a Sors se akarta volna, hogy én ide eljöjjek.
Én pedig bevállaltam, hogy Nyuszi barátnőmet és még két másik csajt lehozok.
Tomboltam otthon... míg végül a családi hadi tanács úgy határozott, hogy jöjjek el Andi autójával.
A Vén Dízel (Vin Diesel) le is hozott minket nagy nehezen. 18 órás utunk volt, a legnagyobb dugóban jöttünk. A két liba a hátsó ülésen (elmentünk értük Tatára, egy óra veszteséget jelentett ez a kitérő is) egész úton telefonba sutyorgott a táborszervezőnek, siránkoztak, hogy nem értünk le csak estére, és elvesztegettek egy napot.
(Előre közöltem, hogy én csak reggel vagyok hajlandó jönni. Elmehettek volna vonattal, ha ez nekik nem felelt meg..)
Mint kiderült, ők ezt az egészet úgy élték meg, mint valami sötét horrort. Állítólag rettegtek az autó műszaki állapota miatt - de Nyuszi is állította, és én is úgy gondolom, hogy ha este elindulunk és reggelre odaérünk ahogy Nyünyőkéék szerették volna, ez mind nem számított volna.
Mindenesetre én lettem a rossz amiért ingyen fuvaroztam le kis seggüket 850 kilométerre, s hogy mennyire, azt a második napi defekt mutatta meg.
Igen, az a gumi tényleg nem volt tökéletes. Nem volt az, de lehozott minket Hvar szigetére, hogy a végén itt adja meg magát, vadidegenben, a második nap (vasárnap) estéjén.
És mikor felhívtam a tábor szervező csajt, aki 110 ezret szakított rajtam, először közölte, hogy neki lejárt a munkaideje, majd azt, hogy ne képzeljük, hogy ő elautózik értünk (6 kilométerre voltunk a szállástól), majd azt is, hogy beszélni akar velem az autóm műszaki állapotáról.
Na ettől a hozzáállástól tényleg elgurult a gyógyszerem.
De szerintem valahol jogosan.
Másnap, épp hogy túl lettünk a gumiszerelésen, ránk rontott a szobánkban, és közölte, hogy felelőtlen vagyok, hogy ordítva szidtuk őt a háta mögött az utcán (szerintem csak én, nem ordítva de lehet, hogy elég hangosan - de meg is érdemelte a fent leírt hozzáállása miatt, ezt a mai napig fenntartom.
Hogy Nyünyőkéék meg az én hátam mögött panaszkodtak neki - az rendben van, szerinte normális dolog.
A nagyjelenet során gyakorlatilag felszólított a távozásra, és barátnőmet, Nyuszit, illetve még egy csajt, akit most ismertem meg, és csak annyi bűne volt, hogy hozzánk csapódott - nekik megengedte, hogy döntsenek: velem jönnek, vagy velük maradnak.
Szegény Nyuszit jobban sajnáltam, mint magamat. Ő tényleg nagyon a lelkére vette az egészet, és pontosan látta, hogy mennyire igazságtalanok voltak velem.
A végére nekem kellett vigasztalni őt, és szolid erőszakkal rávenni, hogy mégis maradjon a csoporttal, ha már egyszer kifizette a szállást és a programokat.
Nekem nem volt ilyen opcióm. Ez a némber még vagy kétszer nekem támadt. Elzavart, de a pénzemet megtartotta. Annyira azért nem utált meg, hogy azt is derogáljon magánál tartani.
Igazi selejt alak, ezoterikus mázba bújtatva.
De nem maradtam adós.
Mikor azt vetítette, hogy neki még sohasem volt defektje, mert az csak az autó rossz műszaki állapota miatt lehet, csendesen elmosolyodtam, belenéztem azokba a dühtől elborult szemekbe, és annyit mondtam:
- Majd lesz!
Láttam a pillanatnyi, ijedt tekintetén, hogy tudatába égett a mondatom.
Ők mélységesen hisznek a Teremtésben. Mindenre képes vagy, amiről van képed - hát ez egy gyönyörű szép kép volt, amit azzal az egy mondattal sikerült átadnom, s innentől nincs mese, ez bizony elindult a Megvalósulás felé.
Mert öreganyám boszorkány volt, nekem meg van otthon két fekete macskám házi használatra.
Kígyóháj, macskamáj... gebeggyé' meg saját zsírodban.
Meg fogsz. Mindenki abban gebed, a máséban nem tud.
Mondjuk a tiéd szerintem akkor se kéne ha utánam hajítanák.
...
Végül sikerült a mostani jó kis szállásomat kifogni. Itt legalább csend van és nyugalom, árfekvésben fele az ottaninak (igaz, itt nincsenek programok, de nem is baj), de ugyanakkor sokkal hangulatosabb.
Van benne valami a keszthelyi apartmanom hangulatából, s ez önmagában megnyugtató. Nem olyan távoli és idegen.
A tulajdonosok szakmabeliek - ez is jó érzéssel töltött el. A férfi egy bő tízessel biztos, hogy fiatalabb az asszonynál - a nő könyvelő, a férfi könyvvizsgáló.
- Végre jó helyen vagyok! - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
És igen.
Azóta tudtam magam kicsit összerendezni, valamennyit bepótolni a restanciáimból; végre kiolvasni a Gazdag papa, szegény papá-t; elkezdeni az Exit (Hogyan építs eladható vállalkozást) című könyvet.
Lázasan kezdtem jegyzetelni, ahogy végre újra üzletasszonynak éreztem magam és nem "szegény, három gyerekes anyuká"-nak. Minden gondolatom az üzletfejlesztés körül forgott legalább két teljes napig, amíg ki nem kristályosodtak bennem a közeljövő teendői ön- és vállalkozásfejlesztés terén.
(Erről majd, ha végre helyre jön az időgazdálkodásom, szeretnék hosszasabban is írni, azt hiszem).
A megkeresések is ezzel párhuzamosan érkeztek, 48 óra leforgása alatt három új lehetőség, és én csak kapkodtam a fejem: ez nem lehet véletlen. Ez a Flow.
(Olyan aranyos kis üzletasszony vagy, de én így szeretlek - mondta István, de nem mondott igazat: ő nem szeretett engem, csak felhasznált. Felhasznált a céljai elérése érdekében. Hogy megfizette az árát, azt nem tagadhatom. De még meggyanúsítani is képes volt..
Mindegy is ez. Elmúlt.
Jobb is.)
Volt néhány furcsa, ezoterikus élményem is az elején.
A kompon láttam egy korláton kikönyökölő férfit, s mintha a darázs csípett volna meg, bámultam, mert megszólalásig hasonlított Robira.
Épp a lépcsőn mentem fel, de mire egy lépcsőfordulót feljebb jutottam, már nem volt sehol, s utána hiába jártam végig a kompot, nem találtam rá.
Hát nem furcsa hallucináció ez?
De itt még nem volt vége.
Találkoztunk fekete macskával is (ezt mások nem tudhatják, de én tényleg immunis vagyok rájuk a két otthoni miatt), s a defekt estéjén..
...az egyetlen magyar, aki arra járt és megállt segíteni a családjával - nos, ő olyan volt, mint Forradalmár. Még a keresztnevük is egyezik, és én erősen lestem, hogy ő-e...de nem. Nem, csak nagyon-nagyon hasonló.
Szóval a lefelé utunk tényleg bővelkedett kalandos, különös eseményekben... de ez mind nem ok arra, hogy így viselkedjenek velem.
Persze, lehet, hogy nem volt véletlen ez sem. Így keveredhettem ebbe a házba, ahol most vagyok - s majdnem biztos vagyok abban, hogy itt leszek még.
Nem tudom, miért, de majdnem biztos.
Hisz mintha hazajöttem volna.
Volt még egy ezoterikus élményem lent, a tengerparton. Békésen napoztam a fehér sziklákon, mikor valami furcsa gondolat fészkelődött belém.
Robin meditáltam, azon, hogy mindennap kézen fogva alszunk el; s hogy mégis, mennyire nem működik köztünk a szex - s hogy milyen furcsán érintett, mikor a múltkor elalvás előtt megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne kezdeni az életével (nem kettőnkkel kapcsolatban érdekelt a dolog, sőt ez a vetület eszembe se jutott a kérdésfeltevéskor - alighanem azért, mert már oly messze vagyok attól, hogy ezt az egészet párkapcsolatként értelmezzem).
A következő válaszokat adta:
- Először is, szeretném veled leélni a még hátra lévő életemet. Minden nap így szeretnék elaludni - utalt a két pár összekulcsolódó kézre.
(Miért akarsz te ilyen rosszat nekem? - riadt bennem a kérdés, de kimosolyogtam..)
- Igazán nagyon kedves, megtisztelő Tőled.. és még?
- Szeretnék egy nyugis munkát, ahol nem kell túl sokat hajtani.
- És persze szeretném, hogy a gyerekeimmel minden rendben legyen. Látni felnőni őket, látni hogy tanulnak, szakmát szereznek, dolgoznak.. hát ennyi.
Ezeken a szavakon tűnődtem, melyeket alapjáraton tényleg áthatott a szeretet és a ragaszkodás, és megint éreztem, hogy alapvetően a szeretet áramlása megvalósul köztünk - még ha más nem is, de ez az energia megvan köztünk.
- Öcsém - jutott eszembe a nemrég talált terminológia.
Most is eszembe jutott, milyen melegséget éreztem, mikor először kimondtam: Öcsi.
Kisebb testvérem az Életben.
És akkor hirtelen rám tört az érzés..
Nekem tényleg lett volna egy öcsém. Sajnos Anyu méhen kívüli terhes volt vele, el kellett vetetni. Fiú lett volna, megmondták.
És akkor rám jött a fehér sziklán a zokogás.
Robi az öcsém helyett jött a családba.
Ő az öcsém, tehát az a helyes, ha úgy bánok vele, mintha az öcsém lenne
Hogyan kell bánni egy öccsel?
Nyilván szeretni, segíteni, támogatni - egy bizonyos határig.
Tegnap átúsztam a szigetre.
Alapvetően ökörséget csináltam, de jól esett. Több, mint 5 kilométert úszkáltam oda-vissza; utólag tudta meg, (amit sejteni lehetett azért), hogy hajózási útvonalat úsztam keresztbe és ez tilos.
Mindenesetre már senki el nem veheti tőlem a rekordomat, ez tény :) viszont két ember is akadt, aki szeretett annyira, hogy leb@sszon.
Világvándor volt az első, ő nyilvánosan tette a Fájszbukk lapjain; s én tudtam, hogy monológjából a féltés árad - jól esett a lelkemnek, hiába. Rövid "Mi lett volna, ha.." monológ is lefutott a szoftveremen, de viszonylag gyorsan töröltem a fájlt.
A feltételes múltat tartalmazó fájloknál értelmetlenebb dolog nincsen.
A második Andris, aki viszont kitartóan terápiázott velem ismét. Úszásról, hajókról, pénzről - meg az Élet nagy kérdéseiről.
Mint egy igazi férfi.
Kicsi fiam. Lassan akkora lesz, mint az apja (szegény).
Hát, így telik ez a faramuci nyaralás. Mire belejönnék, vége lesz.
Az Élet már csak ilyen.
