Esti fecsegés - az Indián Hercegnő

(divatos hazugságaink)

Van néhány divatos ideológia, illetve viselkedésmód, mely mostanában terjed, mint a pestis az emberek között. Hasonlatos ez ahhoz, mint mikor valahol felbukkan a felszínre egy tiszta forrás, felcsobban, kristálytiszta, éltető... aztán továbbfolyik, és útjában, bár egyre szélesedik, de egyre több szennyet és hordalékot gyűjt magába, míg végül a kezdetben éltető víz fogyasztásra alkalmatlan, szennyes lévé változik.
...

Itt van például az a mostanában divatos hozzáállás, amelybe jónéhány ismerősöm kétségbeesetten kapaszkodik. A MOST-ról beszélek, mely jelenlegi, fogyasztásra és az élvezetek hajszolására épülő, alacsony rendű világunkban annyira kitüntetett szerepet kap.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nincs ellenemre az a léttaktika, mely szerint a most-ot, a jelen pillanatot próbáljuk meg minél teljesebbé tenni, minél több szépséget kihozni belőle. (Ha ellenemre lenne, nem ismerhetném például azt a pillanatnyi, rebbenő örömöt, amelyet egy-egy fénykép elkészítése jelent. Ha valahol, ott aztán tényleg tetten érhető a MOST hatalma. Olyan az számomra, mint másnak a meditáció, vagy az imádság. Hatalmas koncentrációval jár, és... azzal a furcsa, boldog érzéssel... Ha igazán jó felvételt sikerül készítenem, valósággal érzem a gomb lenyomásakor, hogy most egy pillanatra egy másik dimenzióba kerültem. Ez az alkotás csodája. És igen, ezek az érzetek valóban segítenek a túlélésben. De ez az életnek csak egy vetülete.)

...Én megértem, hogy a MOST piedesztálra emelése lényegében egy remek taktika a menekülésre. (Épp úgy, mint az én kedves pótcselekvéseim.) Ezt volt alkalmam megérteni Vodkagyurka konyhájában üldögélve, ahol, ha belenéztünk a múltba, bánatot, ha pedig a jövőbe, kilátástalanságot láttunk. Érdekes módon, minden idősík közül valóban a jelen tűnt a legelviselhetőbbnek. Mégis, érthetetlen volt számomra az a gondolkodás, hogy semmi más nem számít, csak az itt és a most. És fél év alatt nem volt a most-nak egyetlen olyan pillanata, amikor érdemben lehetett volna beszélgetni a jövőről. (A múltról ott, abban az összefüggésben gyakrabban esett szó, már csak azért is, mert az emberi lélek sajátja, hogy ha sebeket kap, azokat megpróbálja valahogy gyógyítgatni. Nagy igazság, hogy a lélek sebeinek kezelésére a beszéd a legjobb fertőtlenítőszer. Az ember kényszeresen ismételgeti, ami fáj neki, egészen addig, amíg be nem gyógyul a sebe. ...néha még utána is. De ez az emberi lélektan sajátságos vonása, és aki emiatt elítéli a másikat - az voltaképp a saját gyengeségéről ad számot, arról, hogy ezt ő már nem bírja elviselni. Mint, mikor valaki nem bírja a vér látványát. Ez pontosan ugyanolyan gyengeség - egy másik dimenzióban. ...azzal segíthetünk legtöbbet embertársainknak, ha néha meghallgatjuk őket.)

Tehát nincs bajom az itt és most-tal, bizonyos korlátok között. Ezeket a korlátokat azonban ezek az emberek, épp a másik két idősíktól való félelmükben, hajlamosak elfelejteni.

Pedig...

Számomra nem értelmezhető az emberi élet kizárólag az itt és most-ban. Mindenki született valakivé erre a Földre, ebbe az életbe, legyen ez bár véletlen, önként választott sors, vagy karmikus feladat - és a jelen személyisége csak a múltja ismeretében értelmezhető. Ha én ma este lefekszek aludni, holnap nem fogok indián hercegnőként felébredni, én holnap is én leszek, a magam eddigi életével, a magam élet- és sorsfeladataival, és azt, hogy a napom jó lesz-e vagy rossz, azt is csak az előzőekben átélt napok viszonyításában tudom majd értelmezni. Persze, sokat tehetek azért, hogy jobb legyen, ki lehet hozni a maximumot egy napból - de csak a saját viszonyrendszerében, a saját tól-ig határai között.  Ezeket a tól-ig határokat pedig épp olyan keményen megszabják a korábbi élettapasztalatok, mint amilyen keményen meghatározza a gravitáció a kőnek, hogy csak lefelé zuhanhat. 

Ez az egyik bajom az itt és mosttal. De nem az egyetlen. Azt hiszem, hogy az itt és most felmagasztalásával, ha kizárjuk még belőle a logikus elmét is (tudom, folyton pofázik, és hülyeségeket beszél, de valami oka csak volt rá a Teremtőnek, hogy útitársul adta nekünk...) akkor valóban eljutunk az állati lét szintjére, ahol a vágyak, ösztönök addig tartanak, amíg a szükségletek ki nem elégülnek, és akkor eljön egy pillanatnyi egyensúly - majd az egész kezdődik előlről. (Mit is boncolgattunk itt egyszer? Bűntudat nélkül nincs bűn - az állatok ezért nem bűnösek, bármit is csinálnak... messze vivő gondolatsor ez, de nem épp az emberré válás útján.)

Néha vannak olyan eretnek gondolataim (a végén még engem is József Attila mellé ültetnek a korlátra, ha jön az árvíz) - hogy ez az ideológia egy igazi "kapitalista csökevény". (Ez ám a retró kifejezés.)

Egyrészt azért, mert akik kétségbeesésükben örökké a most-ba kapaszkodnak, lényegében feladják az emberi faj sajátságos adományát: a képességet a helyzet elemzésére és a tervezésre. Ily módon kiszolgáltatottá válnak másoknak, akik nem követik el ezt a hibát (mi is a rendszer lényege? Mások kihasználása? Jé... ez az ideológia ebben segít...)

Másrészt azért, mert felmenti az egyént. Pontosan azáltal, hogy lehúzza őt az állati lét szintjére.

Ha itt és most jó, a szükségletei kielégülnek - akkor minden rendben van, nem számít, hogy másoknak ez a lépés esetleg rossz, nem számítanak az erkölcsi normák, becsület, tisztesség, kollektivitás, felelősségvállalás másokért - ezek mind olyan fogalmak, melyek a MOST elferdített ideológiája alapján nem értelmezhetőek. Pontosan az emberi dimenziók hiánya miatt.

És immár nem beszélhetünk emberi társadalomról, legfeljebb egy hordáról, amelynek minden tagja saját vágyainak és félelmeinek a rabja. MOST.

...

Én nem akarom persze azt mondani, hogy a jelenben élés feltétlenül rossz dolog lenne. Ez is csak egy eszköz, amelyet a Teremtő adott a korlátolt embernek. Egy eszköz - a kikapcsolódásra, a megpihenésre, az erőgyűjtésre. Semmi több. Kár úgy felülértékelni.

Hogy javunkra fordítjuk-e ezt a léttaktikát, vagy a legrosszabb irányba sodor minket - ez rajtunk múlik. Az emberi énünkön, melynek kialakulásában döntő szerepe van (ki gondolta volna) múltbeli tapasztalatainknak.

Van ember, aki a MOST-ban akkor érzi jól magát, ha harácsol és átgázol másokon.

Mások akkor, ha végre leülhetnek vodkázni, és eltompulhatnak annyira, hogy a másik két idősíkot végre teljesen elfelejthessék.

Megint mások vadul szexelnek, az isteni élményt hajtva. (Nem fogják meglelni. Így nem.)

Olyan is van, aki (mint én) az alkotás örömébe menekül.
A MOST-ban örömmel gyakorolt tevékenységeinkről tehát elmondható, hogy múltbeli tapasztalatainkra épülnek - és jövőnket építik. (Hogy kinek, milyet... hát... nem kellene csodálkozni utána, ha túl látnánk a most-on.)
...
Szeretném, ha az emberekhez eljutnának ezek a gondolatok. Szeretném, ha múlt, jelen és jövendő végre újra megfogná egymás kezét.
Hiszen Micimackó azt is megtanította nekem, hogy a tények makacs dolgok. Az úton az egyik legfontosabb feladat a "mi van?" kérdés tisztázása. De ha valaki bandukol az úton, nem véletlenül került épp abba a kanyarba, ahol van. Hogy odaérhessen, azért keményen megdolgozott. Sok-sok lépést tett meg korábbi "most" okban.
És az sem mindegy, hogy jövendőbeli "most"-jait milyen irányban keresi, merre lépdel tovább.

Republic: Sose voltál, mindig vagy