Dear Diary

Kedves Naplóm,

sok mindent és sokszor nem írtam meg Neked mostanában. Pedig rengeteg dolog történt velem az utóbbi időben... és most keresem a szavakat mindezek tolmácsolásához. Lehet, hogy zaklatott vagyok? Vagy nem? Vagy mégis? ...Lassítani kéne kicsit...

Tehát, az első számú tanulság, hogy vigyázni kell a külföldi levelezőpartnerek begyűjtésével, mert ezek egyszercsak huss! itt teremnek. :-) Nekik nem téma a repülőút, nem úgy, mint nekem, röghöz kötött csóringernek, akinek Karakószörcsög is elképzelhetetlenül messze van és évekig képes életben maradni anélkül, hogy a Budapest-Pest megye - Fejér megye háromszöget elhagyná (Fejért a Velencei tó miatt semmiképp nem lehet azért ebből a hármasból kihagyni, ezt tudjuk. A Túlélés jegyében.)
...ha már repülés, azt megjegyezném, hogy alighanem kis családomból én leszek az utolsó rövidesen, aki nem ült még repülőn. Gyermekeimnek ugyanis jóapjuk megvette a repülőjegyet, december utolsó 10 napját Londonban töltik majd.
Nagy Fal a múltkor azt mondta, hogy jobban tennénk, ha kiköltöznénk mi is. Én erre az általam FB-n követett oldal címével válaszoltam (Ha Orbán marad, én megyek - alighanem, mint erre a közelmúlt egy nevetséges történése felhívta a figyelmemet - sok más választásom nem is lesz. Egy ilyen mocskos bloggerterorristának nincs is helye a Nemzeti Boldogságban...)
Nagy Fal? Igen, újabban kommunikálunk. Nem én kerestem meg őt. ...De erről, és a megbocsátás erejéről külön vezércikket szeretnék írni, mondjuk a "Mentsétek meg lelkeinket" esti hírmondóba, vagy ilyesmi... tehát most maradjunk az egyéb történéseknél.
Tehát repülő.
Itt álltam talpig influenzában, pár napja jött az első hideghullám, nyilván az is keletről tört be, bár nem a prágai transzfer hozta... és mind az egy éves, Google Fordítón edződött papírangolságommal, náthásan, a fújó szélben, töltsek el egy napot idegenvezetőként egy ismeretlen fickóval olyan helyen, ahol 25 éve nem jártam...
Hát nem csoda, hogy a nap végére teljes csődnek éreztem magamat, az egészségemet, az angoltudásomat és mindent, ami ad hoc az eszembe jutott.
Napokba telt, míg felgyógyultam. És további napokba, míg elég erősnek éreztem magam az újabb idegenvezetési kísérlethez.
Közben mindenki kérdezgetett, megmaradtak-e a szerveim (idióta kollégáim szerint orosz szervkereskedő érkezett, egyenesen a vesémért, és hiába magyaráztam nekik, hogy az én szerveim öregek, és amúgy is vesekövem van, nem menne sokra velem a maffia...) ... de rossz hírrel kellett szolgálnom a szenzációhajhászoknak: minden szervem épségben maradt. Legfeljebb az arcüregem és az idegeim sínylették meg a kalandot (bár az utóbbiak nagyon).
A következő találkozás, érdekes módon, sokkal oldottabb hangulatban zajlott. Már mindketten tudtuk, hogy nem értjük egymás szavát, és ettől mintha mégis könnyebben ment volna a megértés. Már tudtuk, mit nem értünk? Lehet.
Mindenesetre vitán felül kellemes emlék lett belőle. :-)
Ami a köztünk lévő barátságot illeti, abba sokan, sok mindent belelátnak... nos, ezzel kapcsolatosan javaslom Müller Péter ide korábban beidézett sorainak alapos tanulmányozását.
Nem szertnék elveszni a "ha...akkor"-ok erdejében, mert az, ami lenne, ha - az nincs, és pont. És az ember, ha néha találkozik a kísértésnek nevezett állapottal, akkor megáll, és belenéz a másik élete filmjébe... ha nem így teszünk, rossz döntéseket hozunk.
Néha még akkor is, ha belenézünk.
De azért az jelentősen csökkenti a tévedések lehetőségét. Legalább a nyilvánvaló hibák kiszűrhetők ezzel az egyszerű módszerrel.
Tehát itt, kérem szépen, barátság van. Vidám, kicsit flörtölős, angolnyelvgyakorlós, felületes barátság.
Olyan, ami kicsit segít szebbé tenni a hétköznapokat. De ennél többre nem képes.Egészen objektív okokból. (Négy objektív ok tán csak elég.)
És nem is baj.
Sőt.
Így szép.
De haladjunk tovább, hiszen voltak itt még történések...
Még a prágai transzfer előtt történt, hogy munkamegbeszélésre keveredtem, ahol, miután kiderült, hogy utolsó, senkiházi bloggerterrorista vagyok, immár nem számított semmiféle szakmai hozzáértés... nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen az egészen - mindenesetre ennek az élménynek köszönhetem, hogy átéltem a Szabadság érzését.
Rájöttem, hogy Magyarország szabad ország, és én különösen szabad vagyok benne.
Nekem már mindegy, hogy beperelem-e a bankokat, vagy sem, mert úgyis leírtak, mint ügyfelet, és mindegy, hogy szidom-e Viktort, vagy nem, mert nemzetileg úgyis leírtak, mint potenciális munkaerőt. Persze szigorúan politikamentesen.
Ennek megfelelően rájöttem, hogy Morgónak igaza van abban, hogy a jelenlegi munkám minden jelenleg fellelhető munka közül a legjobb. És még a főnökömnek is igaza van abban, hogy jól meg vagyok mindezekért fizetve (az én esetemben valóban nem a fizetés kevés, hanem a családi teher a sok, ha jobban belegondolok - ez még igaz is, magyar viszonylatban mindenképp.) Tehát jó nekem úgy, ahogy van. Amíg van. És tényleg.
Ha pedig újra, érdemi többséggel megválasztja ez az Isten adta nép kedvenc politikusomat?
Hát akkor jó eséllyel eltolom a biciglit. Családostól.
Annyit kint is fogok keresni segédmunkásként, mint itt főkönyvelőként.
Bármikor.
És a gyerekeimnek, később, még akár jobb is lehet.
Sokkal jobb.
Mindezen történéshalmazok közepette, még a prágai járat előtt, volt egy borfesztivál is Budafokon, ahol - akkor általam érthetetlen okból - kiemelt hangsúlyt kapott a megbocsátás kérdésköre. Eléggé elviselhetetlen módon osztottam az igét, ezt utólag aláírom (és azt is, hogy nem csak ebben az egy esetben), bár a jó szándék vezérelt, de tudjuk, hogy a pokolba vezető út is azzal van kikövezve.
...minden adáshoz szükséges egy vevőkészülék is. Ha nem arra a csatornára van hangolva, amin az adást sugározzák, csak kaotikus zörej lesz a végeredmény. Vagy esetleg fülsértő lárma, ami még rosszabb.
Mindenesetre másnap reggelre nálam eljött a Megvilágosodás: hiszen az elmondottak nekem szólnak, nekem vannak komoly gondjaim, immár hosszabb ideje, a MEGBOCSÁTÁS projekttel.
Nem, nem édesanyám vonatkozásában... azon én már vagy 10 éve túl vagyok - s azóta mennyivel könnyebb lett sok minden...
Mit is írtam év elején?
"Megpróbálom megbocsátani a férfiaknak, hogy csak férfiak."
Remélem, érzitek a feltételes módot. Nem hittem, hogy ebben a folyamatban érdemi előrelépés fog bekövetkezni. Igazán nem adtak rá okot. Különösebben egyik gyári hibás példány se, aki így hirtelen eszembe jut.
Ott, aznap este viszont olyan energiák mozdultak meg bennem, amelyekről nem is tudtam.
Még papírangolul is chateltem erről a kérdésről, ami nem kis teljesítmény, tekintve a téma bonyolultságát.
(Tematikailag ide kívánkozik, hogy az ember, akire én sose tudtam haragudni, semmilyen összefüggésben, sőt, mindig, nagyon kedveltem, mostanában sokkal jobban van. Végre kezd hazatalálni - önmagába. Bármit is jelentsen ez. ...boldog vagyok, hogy ez így van..)
No de... mint írtam... a megbocsátásból és egyéb lelki nyavalyákból vezércikk lesz egyszer... tehát nem most.
Haladjunk tovább a történésekkel.
Az, hogy mellesleg egy hónapja elkezdődött az iskola, nem is rázott meg különösebben.
Megfigyeltem, hogy egyre gyakrabban lógom el az öt órai kelést. Bár, épp most pénteken döbbentem rá, hogy nem csak én, hanem Banduci is... tehát le kell szoknom erről a gyakorlatról, bármily kellemes is. :-((
Mindegy. Egy hónapot megspóroltam magamnak ebből a rettentő tortúrából. Ennyivel is rövidebb ideig kell gyötrődnöm. Avagy: ki időt nyer, életet nyer. Ez erre a télre halmazatilag igaz lesz, azt hiszem. :-(
...térjünk vissza az időrendhez.
Látogatóm (nincsenek illúzióim, csak átmenetileg) ráébresztette az én drága páromat arra, hogy mégiscsak jó, hogy én vagyok neki, liftajtótól és Nemzeti Tutibiznisztől függetlenül is, ...bár az a mondat, hogy neki nincs annyi ideje, mint amennyi idő múlva én "szabadulok" (mármint a családomtól) az eléggé elgondolkodtató.
Végül is, az embernek a gyereke a gyereke marad, szabadulni nem lehet tőle (és nem is akarok), és ez a szemlélet alaphangon úgy nem jó, ahogy van. És nemcsak az idő rövidsége miatt. Sőt. Leginkább nem amiatt.
Persze, alapvetően ezekkel a dolgokkal kapcsolatban is jóval elnézőbb vagyok mostanában... mint minden emberi korlátoltsággal (amiből van rendesen kis hazánkban.) Néha arra gondolok ismét, hogy olyan, hogy "normális", nem is létezik... pedig mostanában közelében sem jártam a Randivonalnak. Ez az érzés már begyűrűzött a való életbe is, sőt, általánosan elterjedt. Mint manapság az egyetemista lányok csador (tankönyv)viselési szokásai, vagy a "Fotózzunk végrehajtót!" pályázat. (És ez csak két apróság Abszurdisztánból. Mit várjunk az "átlag" polgártól?)
No tehát, ebben a hangulatban (és enyhe náthában) érkezett el a csütörtök, a sörfesztivál napja az Infoparkban, ahol is - a hidegre való tekintettel - nem énekelni kezdtem, mint Micimackó (bár ha tovább maradok, tán még az is sikerül), de mindenesetre sikerült leküzdenem jelentős mennyiségű pálinkát és még jelentősebb mennyiségű sört. Ennek, (és egy furcsa udvarlási kísérletnek... de ezt inkább hagyjuk, annyira a kis magyar abszurd kategóriába hajlik) köszönhetően igazán sikerült magamat furcsa állapotba hozni. (...tán ittam, tán torgok, de részeg az nem vagyok).
Ezt a drága párom is konstatálta, midőn éjnek évadján, nyűttesen megérkeztem a Tutibizniszbe, ahol - kevés sikerrel - igyekeztem kissé hátráltatni a munkát és a fejemben uralkodó zűrzavart kint is meghonosítani.
Nem jött össze. Jobb is.
Mellesleg aznap este megtörtént egy meglehetősen fájdalmas szakítás is az életemben, amit igazán sajnálok, és nem is tudok mit kezdeni vele... harag nincs bennem, csak bizonyosság, hogy ennek így kell lennie. Mindkettőnk érdekében.
(No most aztán sikerült jó talányosan fogalmaznom... legalábbis remélem.)
Tegnapra már igazán nem volt betervezve semmi, úgy éreztem magam, mint akit a végkimerülés kerülget... egyszerűen csak be akartam menni az Interspar-ba az Allee-ban némi kajáért - és szembe jött velem Bicska Maxi, meg a Fantom, és odacövekeltem a színpad elé. A Madách Színház promóciós műsora volt, melyből ily módon nekem is jutott bő fél órácska. Úgy is, mint nem várt ajándék a sorstól csóringereknek, akiknek egy évadban egy színházjegyre se nagyon telik, főleg nem a Madáchba. :-((
A mai fürdőzés Anyussal nagyszerű volt, nagyon régen nem láttam őt. A Rudasban voltunk. Azt hiszem, havonta egyszer csak meg kellene reszkíroznom. (Arról, hogy a kezelést meg tudjam csinálni, már nem is ábrándozok. Nincs nekem arra pénzem.)
A Gellért téren és az Erzsébet téren sok szép fotót készítettem, ide is fel fogom őket tölteni.
Kellemes volt.
Most viszont pihennem kell.
Holnaptól, ígérem, jó Házianyu leszek. Már a lehetőségekhez képest.
Mert azok igazán nagyon szűkösek.
Hideg van.
Nemsokára itt a tél.
És üres a tartály.
Meg a családi kassza is.
Sőt.
Hónapokig az is marad még.
...
Hát ehhez aztán kevés volt az a pálinka. És bundám sincs, mint Micimackónak. Sőt, távfűtésünk se.
...
Nem baj. Legalább a Nemzeti Rendszernek nem fogok már sokáig gondot okozni.

Devil May Cry (IHM) - Dal a csávóról

(Mindenki mást gondol

Erről a csávóról

Nem értem néhány szavát...)

:-)))