Változó karma

(a kép nem saját forrás, de annál jobb)

Ültem az irodában, magam elé nézve... ültem órákig, lényegében semmi értelmeset nem csinálva, magam elé, rosszabb esetben a Fészbukkra meredve. Néha kicsit imitáltam a munkát, de gondolkodni – mint már napok óta – nem sikerült. ...egyszerre csak valami furcsát éreztem. Mintha tágult volna a látóhatár, mintha nem zárná le az a valami, ami eddig korlátozott volna a távolabb látásban.

Ürességet éreztem, megnyugvást és... örömöt.

„Elment” - gondoltam.

„Elment, hogy valami sokkal jobb jöhessen” - gondolta valaki bennem.

A bizonyosság erővel töltött meg... nyugodt lettem, mint aki végre visszatalál saját középpontjához.

Szívemből kiürültek az elmúlt napok szélsőséges érzelmi hullámverései, az utánuk következő hűvös nyugalom pedig olyan volt lelkemnek, mint a nyári eső a kiégett pusztaságnak.

Pár perce itt még tűzvész tombolt.

De a karma változik.

...

Egy hónapja, hogy elment, de azóta nem volt más gondolatom vele kapcsolatban, csak a repülő. Ha eszembe jutott (vagyis túl sokszor) a szemeim valahová a távolba révedtek, és nem láttam velük mást, csak a repülőgépet.

Ha a távolodó repülőt láttam volna, azt mondom, oké, rendben van, mindent el kell engedni, ami belépett az életembe, még ha csak ilyen rövid időre is, és ennyire nem felhánytorgatható módon. (...Az én drágám, mint általában a magyar férfiak, a megcsalást mint olyat csak fizikai síkon tudja értelmezni... tehát nem történt semmi. Számára biztosan nem. ...meg, ha jobban belegondolunk, tényleg nem. Mégis, ez a "nem" szolgált némi tanulsággal. Nem is kevéssel...)

A félelmetes nem is ez a része a dolognak. Megszenvedtem, mint ahogy mindent megszenved az ember az életében... kerültem őt, mikor itt volt, talán még haragudtam is rá kicsit, hogy miért kellett ide rohannia. Mikor megfogta a kezemet, hogy lesegítsen arról a szerencsétlen kisvasútról, mintha áramütés ért volna – fájt elrántani, de megtettem. Estére sírva, hidegrázással aludtam el, és haragudtam a páromra azért, mert a viselkedése miatt generálódó hiányérzetek eljuttattak odáig, hogy (ha csak a lelkem legmélyén is) de leborulok a – valaki másban lakó – Férfi előtt.
(Szomszédasszony tantra-tanítását forgattam hetekig a fejemben, mely szerint minden harmadik pasi érintése képes valami hasonlót kiváltani az ember lányából, és ez nem is olyan nagy dolog, csak mi hisszük annak, mert kevés részünk van benne, elsősorban kulturális okokból. ...bár nem hiszem, hogy jó lenne, ha ez hétköznapivá válna mindenféle jöttmentekkel - de akkor jó vigasznak bizonyult.)

A második találkozásból leginkább az a képkocka fog megmaradni előttem, ahogy álltunk a Boráros téren, kicsit már fáradtan, éhes volt és olyan igazán elveszettnek tűnt az idegen város kellős közepén, nem tudta, menjen vagy maradjon... nem lehetett nem szánni őt, és láttam a szemében a hálát, amikor végre „megetettem”, ...emlékszem a tétovaságára, mikor a búcsúzásra került sor... aztán hirtelen elnyelte a tömeg, ahogy ez már csak a városban lenni szokott, mikor emberek elbúcsúznak.

Szerettem volna még egyszer látni... de nem mertem.

Nem akartam.

Talán megértitek.

Vagy én se.

...Tehát, ha ezeket az emlékeket idézgettem volna magamban, akkor megértettem volna, hogy ez most búcsú, emlékezés, feldolgozása valaminek.

De nem ez történt az elmúlt egy hónapban.

Ha befelé néztem, a horizontot mindenhol betöltötte az érkező repülőgép látványa. Remegett a levegő a kiengedett kerozinfüsttől, a gép felkavarta a port maga alatt... Láttam magam, hogy várom, hogy szaladok elé, hogy a nyakába ugrok... ez a képsor maga volt a Bizonyosság.

Volt már ilyen érzésem, és amikor ezt így éreztem egy jövendőbeli eseménnyel kapcsolatban, akkor az kivétel nélkül, mindig teljesült. (kivéve, ha beszéltem róla... szerintetek?...)

A képsort nézve azt is tudtam, hogy ez után a jelenet után valami fülledt, édes, hihetetlenül erotikus és rettenetesen bűnös dolog jönne – valami olyasmi, amire minden földi halandó vágyik.

És utána? ...mindent sötét, sűrű felleg takart, hiába próbáltam távolabbra látni, de fájdalmat, bánatot, szenvedést éreztem, valami homályos balsejtelem gyötört. Valami torokszorító balsejtelem.

...A bizonyosság tekintetével néztem a közeledő gépet, rajta az új örömöket, új bánatokat, új bűnöket... és nem akartam akarni, hogy jöjjön. Nem akartam akarni... ...nem akartam akarni...

...
Tegnap, miután elküldtem azt a pár sort, csak ültem magam elé. Olyan érzésem volt, mintha a repülőgép a hátamat használná kifutópályának, a teljes súlya a nyakamra nehezedett. Minden csontom fájt tőle, mozdulni is alig tudtam.

Órák teltek el így.

Aztán egyszer csak felemeltem a fejemet.

Éreztem, hogy már meg tudok mozdulni.

Felnéztem – és mintha messzebbre láttam volna.

Kis pont volt a láthatáron a távolodó repülőgép.

„Nincs itt. Elment.”

A tér kiürült bennem, az elmúlt napok vágyakozása és félelme eltűnt. A nap tüzétől összeaszalódott tájra lehulltak a megkönnyebbülés első esőcseppjei.

A szelíd belenyugvás, mely eltöltötte lelkemet, éles ellentétben volt az elmúlt napok vágyakozásával és szenvedésével. Üdítő volt... tiszta...

„Elment, hogy valami jobb jöhessen.”

Arra gondoltam, hogy megérdemlem az élettől a jutalmat.

És megértettem, hogy azt, és úgy, amiben most vagyok, és ahogy vagyok, nem folytathatom tovább.

Nem tehetem ezt meg tovább – önmagammal.

Sokkal, sokkal értékesebb ember vagyok ennél.

Értékesebb annál, hogy a saját lelkiismeretemet használják ellenem láncnak, miközben semmibe veszik az érzelmi szükségleteimet. Ez olyan, mintha bezárnának egy ketrecbe, de közben elfelejtenének enni adni. Vagy legfeljebb csak néha löknének egy keveset, épp, csak éhenhalás ellen.

...igen, kedves DC, nem kell aggódnod miattam. Jól vagyok, és tudom, hogy mit cselekszem. (Többé-kevésbé.) Köszönöm a figyelmedet, és a jövőben is számítok rá... tudod... ez is egyfajta karma... nem is akármilyen, ha jobban belegondolunk...

Gary Moore: The loner