Értetlenség

Lassan lehet, hogy beletörődök ebbe a megbékélésbe vagy minek nevezzem.
De normális ember az, aki, ha megütik az egyik arcát, odatartja a másikat is, hogy azt is üssék?
Nem hiszem.

Nem értem magamat.

Tavasz a kertben 2. rész/Viola, nefelejcs (violám, ne felejts) album, április 16.

...visszanézve a bejegyzéseket, meg kellett állapítanom, hogy az iphone nem használt a fénykép megosztásaimnak. Nem tettem közzé itt már jó ideje egy árva képet sem.
Hogy őszinte legyek, a lelkem mélyén egyetértek a megállapítással, hogy a telefon telefonálásra való... sose lesz belőle rendes fényképezőgép, na.

A most látható képek között van néhány nagy kedvencem, talán a kék és narancssárga, talán a violám, ne felejts szójáték miatt. Vagy csak egyszerűen, mert szép.

Twisted Sister: We're Not Gonna Take It

Előkerült ma ez a szám, és vele boldogult ifjúkorom emléke, mikor engem, a discos csajt (csupa Modern Mócsing, meg Sziszi Keccs) elvitt az én szerelmem egy igazi rocker buliba, ahol körbe kapaszkodva együtt pogóztunk mind a szegecselt bőrdzsekis fickókkal és nőkkel, egyszerre lendültek a bakancsok a ritmusra... felszabadítóan jó volt.
Ma nosztalgiáztam egyet.
A fiatalság - azt hiszem - bizonyos fokig lelkiállapot.
A lelkesedés lelkiállapota.
Kár, hogy múlandó.
...

...nem értem rá fényképeket hozni Nektek. Bocsika érte. Talán lassan utolérem magam, és akkor majd hozok.
Reméljük.
...
Nagyon irkálgatni sincs kedvem ide.

Nem akarom, hogy olvassák.
Mert minek.

Ha értitek.

Levél a kertből

Azt hiszem, ma jókat melóztam százon. Elégedett vagyok a munkám eredményével. Az íriszes kertrészlet remek lett. Még van hátra némi dolog a környezetében, de munka közben jött az ihlet, hogy hogyan rendezzem félkörívbe a tavacska körül a töveket, és a végén, a félhomályban, mikor egy pillanatra megálltam elgyönyörködni benne, az elégedettség érzése suhant át rajtam. Nagyon tetszetős lett, el tudom képzelni, hogy egy év múlva, ha virágozni is kezdenek, mennyire szép lesz. Az a pár szem eper, ami teremni fog, elkezdett pirosodni. A három hete nyírott fű már megint majdnem térdig ér, és az orgonabokrokat is meg kellene faragni. Szomszédom tavasszal mindenáron meg akarta metélni a futórózsákat, én nem engedtem. Azt hiszem, jól tettem. Hihetetlen mennyiségű bimbó várja, hogy végre kipattanhasson. ...szeretném azt a rózsalugast. Szépen, szabályosan. ...talán majd őszre. Most a feladat a tavacska és a támfal. Azt hiszem, ha lassan is, de haladok vele. Bárcsak több időm lenne ezekre a dolgokra!

Képeket holnap hozok, azt hiszem, amúgy is rengeteg képpel tartozom olvasóimnak.
De egyelőre nem szerkeszem még át a blogot, majd mérleg időszak után.
Ma is két részre osztottam a napot: délelőtt könyvelés, délután kertészkedés.

Elsuhant... teljesen jól megvoltam Virtuális nélkül.

Azt hiszem, a mai napomat nagyrészt a sokat emlegetett Jelenben töltöttem.
Egész jó volt.

"Az emberiség megérett a kipusztulásra" (Morgó megjegyzése Virtuália mindennapjaihoz)

András fiam nagyon felháborodott, amikor elolvasta a profilképem táján keletkezett undormányt. Olyan levelet rittyentett Politikai Gazdaságtannak, amelyből nem csupán az derült ki, hogy szereti az anyukáját, hanem az is, hogy az én középső csemetém nagyon okos, intelligens felnőtt ember.
Nem is értem azt a buktát magyarból. Szerintem lazán kirázhatná az egészet a kisujjából, ha nem akadna ott el, hogy "művészek! életképtelen banda! utálom a művészkedést!"
Már látom, hogy ősztől rendszeresen színházba kell kísérnie öreg anyját. Talán most már megtehetjük. Majd keresek egy jó bérletet.
...mindenesetre le lettem cseszve az internethasználattal kapcsolatos téves eszméim miatt. Nevezetesen: Andrásom szerint nem szerencsés erre az egészre úgy tekinteni, mint valami virtuális táncparkettre, mert itt a butaság és rosszindulat felerősödve jelentkezik, és a hagyományos "flörtölés" (kedvenc műfajom) András szerint Virtuálisban arra engedhet következtethetni, hogy én egy "afféle" vagyok. Arról nem is beszélve, hogy ha a gép előtt kuksoló agybetegek csapatostól fognak rám megharagudni, amiért szóba állok velük, de rövid beszélgetés után mégis kiderül számukra, hogy nem ők a befutók, - nos, akkor jöhetnek akár összehangolt támadások is, melyek kínosak bírhatnak lehetni a virtuális térben.
Márpedig én, szokásos habitusomnak megfelelően, továbbra sem választok senkit. Hogy azért-e, mert egyik sem alkalmas arra, hogy elvarázsoljon, vagy azért, mert már valóban nincs igényem ilyesmire - s hogy ez a dolog a csalódásoktól, vagy a klimaxtól, vagy mindezektől együttesen van-e - hát ezt tulajdonképpen nem tudom megmondani. Pedig érdekes lenne.
Azt hiszem, hajlamom van arra, hogy kamra-Kleopátrából véglegesen és visszavonhatatlanul Karácsonyfa kisasszonnyá legyek, - persze szelídebb és ízlésesebb kiadásban, de a lényeget illetően feltétlenül - abból a gonoszkodó írásból (ami tök igaz, már akkor is tudtam, amikor olvastam). Ráadásul van egy elemi kommunikáció igényem, szeretem, ha beszélgetnek velem, figyelnek rám, esetleg értékelnek - és nagyjából itt vége is az egésznek, mert nem óhajtozok már veszélyes vizekre evezni imbolygó csónakomon.
Hát ezt némely gyepes agyú tényleg nehezen tudja feldolgozni.
Ennek ellenére azt mondtam a fiamnak, hogy valahol mégiscsak kell ismerkedni, haverkodni, mert míg nekik van hozzájuk illő társaságuk, nekem gyakorlatilag csak a négy fal marad, meló után, fáradtan. És legalább annyi hadd legyen, hogy beszélgetek, uram bocsá', kicsit flörtölök, leginkább játékból, ha más már nem adatik, hát virtuálisan.
Itt újból előadta, hogy szerinte mindenki gyökér aki az interneten fellelhető, inkább szórakozóhelyeken kellene ismerkedni (ezzel csak az a probléma, hogy nincs egy barátom vagy -nőm akivel el lehetne menni bárhová is, továbbá már egy éve nem ittam egy korty alkoholt sem, sőt, nem is biztos, hogy bírnám az éjszakázást - meg különben is, ott ugyanolyan gyökerek vannak, mint az interneten, semmivel se különbek).
Tanácsolta, hogy a biztonsági beállításaimat tegyem a legszigorúbbra, meg hogy fél évente csak egy új ismerőst engedjek meg magamnak - én meg azon gondolkodtam, hogy mikor fog hazaállítani egy vasból készült erényövvel, szigorúan abból a célból, hogy szegény édesanyját megvédje mindenféle fájdalmaktól, kellemetlenségektől és szenvedéstől a gyermeki szeretet nevében. Mintha nem élnék anélkül is eléggé zárkózott életet.

Őrület. 

Engem túlféltenek. Mint anyám gyerekkoromban, csak most a fiam csinálja.
Többször felemlegette az én drágaságomat, mondván, hogy ő az internetes krapekokhoz képest viszonylag normális volt. Ezt én nem is vitattam, de eszembe jutott Morgó megjegyzése arról, hogy teljesen mindegy, hogy milyen ember, aki végső soron nem szeret engem.
Azt gondolom egyébként, hogy Politikai Gazdaságtan legfőbb baja annyi, hogy savanyú a szőlőtermés. De az, hogy diplomás ember létére emiatt lemenjen alpáriba - hát ez már nem engem minősít, azt hiszem. Sőt, megerősítése a személyét illető döntésemnek. Merthogy nagyon leállítottam őt, kedvesen, de igen határozottan, és megengedtem magamnak, hogy másokkal is szóba álljak. Mert miért ne. Ki ő, hogy megtiltsa? (Szegény exei. El tudom képzelni, hogy betegesen féltékeny lehet egy kapcsolatban. Hisz közöm nincs hozzá, és mégis...) Nem feküdtem be senki alá, dumálni, hülyéskedni meg nem tilos. Legfeljebb az ő agya szerint. Az meg kit érdekel. (Külön tanulmányt lehet írni abból az abnormális jelenségből, hogy virtuális ismeretlenem virtuális féltékenységi jeleneteket produkál, valahányszor egy másik virtuális ismeretlennel két virtuális szót beszélek. Szerintem kár volt kiengedni a pszichiátriáról az isten barmát. ...és ennek vannak diploma-hegyei. Siralom.)
Persze, Légiós sem az az ember, akivel lenne bennünk bármi közös, ezt sejtettem első perctől is, de arra az az este nagyon jó volt, hogy jókat nevessek a bejegyzésein.  A "csöcsön csüngő Csingacsguk" szóösszetételt eredetileg nem a profilképemnél használta először Kis Herceg vonatkozásában, de tény, hogy huszonnégy órára gondoskodott a vidámságomról. Csak tettem-vettem, beugrott ez a kifejezés, és felvihogtam. Nem lehet ellene mit tenni, ez rám olyan hatással van. Mintha belülről csiklandoznának, vagy ilyesmi.
Persze, közben rossz volt a lelkiismeretem, mert a vihogás szegény Kis Herceg rovására ment - aki amúgy talán és továbbra is a legszimpatikusabb fickó ebből a... hát... nem akarok semmit írni, hogy milyen felhozatalból. (Nem, nem tudok mit kezdeni azzal a bölcsészmentalitással, hogy "a villanykörtének akarnia kell a változást." )
Légiós megnyilvánulása a profilképemnél, bár a védelmemben történt, de legalább két fokkal erősebb volt annál, ami jól esett volna... és még ráadásul megbántotta azt a az embert is, aki hozzá se szólt: Csingacsgukherceget. Ez pedig sértette az igazságérzetemet, na.
Meg az is önérzetbe gázoló volt, hogy lényegében Légiósnak szexpartnerre van szüksége, semmi másra.
Képzeljétek el azt a beszélgetést, ami egy szexmániás pali és Karácsonyfa kisasszony között folyhat. Nem, ne sírjatok, nem szabad ennyire röhögni... :)
Tulajdonképp jól szórakoznék én ezzel a halmozottan sérült társasággal, (ahogy Morgó mondja: meggyőződése, hogy vele valami komoly baj van, de mikor szétnéz a kollégái között, mindig meglepetten tapasztalja, hogy tulajdonképp ő mennyire normális... na én is így vagyok valahogy ezekkel a népekkel. Minden viszonyítás kérdése), csak ne vennék annyira komolyan magukat.
Gazdaságtan a többieket is képes a nyavalygásaival kiakasztani, lehet látni, hogy ha van egy vicces/enyhén szexuális tartalmú bejegyzés, eleinte megy a beszélgetés a népek között az apropóján, jönnek a poénok, a haverkodások, néha kisebb nézeteltérések - aztán ő megjelenik, elkezd siránkozni az elvesztett férfiasságán (tegnap szeletelt kolbásszal kínáltam meg Virtuális népét, mert már ott tartottam megint, hogy ütném az embert, de inkább hozzá se szóltam, inkább vittem egy kis Hartait a többieknek... ), és a társaság elcsendesül. Tegnap már a Meg Nem Becsült Zenész is beszólt neki. Azt ecsetelte, hogy már mindenkinek tele van az összes hócipője Gazdaságtan kolbászproblémájával, és más már panaszkodni se mer, mert Gazdaságtan minden részvétet ki óhajt sajátítani... vicces volt, mert mint a többiek, ő is szeret panaszkodni - de volt benne némi igazság. Gazdaságtan rinyálása jóval túlmegy a normalitás határain. András szerint csak egy kisebbségi komplexusos kis f@szfej, aki trollkodással kompenzál, így próbál energiához jutni. Lehet, hogy igaza van...

Na ezek az új haverjaim. A meg nem értett, a határozatlan, a tök(él)etlen (haverja a rossebnek), az erő-man.
Siralom.

De az igazi siralom, hogy ezek mind a négyen be vannak sz@rva tőlem. Igen, még Légiósnak is fennakadt a szeme, mikor megengedtem neki, hogy álláspályázatot nyújtson be a mellettem szabad pozícióra. Érezhetően nehezen kezelte az üzleti hangnemet, mikor pedig ő csak egy kis szexchatre vágyott. Nem jött össze neki. Mert van az úgy, hogy hiába az akarat. (Gazdaságtan ezt a jelenséget különösen alaposan ismeri.)
...ezt mindenképp szép teljesítménynek értékelem, tekintettel az Idegenlégióra, a 17 emberre meg a vágtázó, csoda szar vasakra.
Morgó szokta mondani, hogy én naggyon kiábrándító tudok lenni. Viselkedésem kiválóan alkalmas arra, hogy bármely férfinépet elijesszen. És tényleg. Ma Csingacsguk bejegyzése egyenesen megdöbbentett. Arról szólt, hogy kisebbrendűségi érzése van... tippem, hogy velem kapcsolatban, a bejegyzés körülményei erre engedtek következtetni. Bár, - tudom - csak úgy globálisan került megosztásra ez is. Mint általában minden a paliknál.
Tegnap valami hasonlót kaptam Meg Nem Értettől is, tőle direktbe, és ezt feltétlenül értékelem. (Persze, neki könnyebb volt, nem én vagyok, aki után ácsingózik. Hál'istennek. Elég bajom van nélküle is.)
Légiós csak csendben visszavonult, egy macsó sose ismerné el, hogy a férfiúi önérzetét súlyos támadás érte.
Gazdaságtan férfiúi önérzetének meg már úgyis mindegy. Ha van neki olyanja egyáltalán.
Kétlem.
...
A férfiak és nők között zajló háborúhoz még néhány, vicces adalék.
Például, a mai Harmonet cikket, - mely arról szólt, hogy a férfiakról mi minden rosszat mondanak a csalódott nők -, megkommentelte egy kedvetlen ismeretlen háromlábú. Nagyjából az volt a komment lényege, hogy a nők szemetek, kihasználják a palikat, aztán mikor baj van, őket hibáztatják, meg lelépnek a zsével.
Na nálunk nem én használtam ki, hanem engem... és ezt bátorkodtam feljegyezni az illető úr elmés bejegyzése mögé, megkérdezve, hogy mi a véleménye azokról az intelligens és önálló nőkről, akik egyre nagyobb egyedszámban bírnak létezhetni kis hazánkban, meg általában világszerte, és megoldják nem csak a saját fenntartásukat, hanem sokszor két-három gyerek fölnevelését, sőt, a kis nyámnyila drágaságuk jólétéhez is hozzájárulnak.
Erre az a válasz jött, hogy azok a nők biztosan pszichológiai sérültek. Meg hülyék.
Az világosan látszott, hogy a kommentelő számára nem termett a Földön megfelelő nő, és el tudom képzelni, hogy sok hozzá hasonló agysérült rohangál szabadlábon. Kicsit a belső algoritmusaival kellene foglalkoznia, mielőtt bármiről megnyilvánul, mert talán komolyabb programhibával küzd, mint én.
A másik érdekes tapasztalatom az a kedves, virtuális ismeretlenem (már régóta ismeretlenem, nagy guru a fiú, minden ezotitkok tudója, tulajdonképp kedvelem is), aki a múltkorokban fel volt háborodva azon, hogy az ötven felé haladó nők szabadulásként élik meg a női lét terhei alól való megkönnyebbülést. Merthogy a férfiak kétségbe esnek, ha a kolbásszal bármi történik (lásd feljebb Hartai  szívszorító történetét).
Most is írt egy szépen, szívhez szólóan hímsovinisztát, ezobölcsen, arról, hogy a 45 év feletti férfiak több, mint fele a temetőben található, (bár kimondatlanul, de leginkább a nőket hibáztatta ezért), akik meg megmaradtak, lényegében három léttaktika valamelyike szerint élik az életüket. Az 1. és 2. verzió szerint nősek, az első "nem nőtt fel", nem becsüli a nőket, csak falja, a régi társát is megalázva. A 2. verzió hősünk szerint sokkal érettebb, az ő élete arról szól, hogy "szolgálja" a feleségét, mert a feleség visszakapja azt, amit a férfiba belefektetett. Az ilyen ember, ha bele is szeret valakibe, akkor is csak a neje lesz az első, és a nőnek kell eldöntenie, játszmázások nélkül, hogy beéri-e ezzel a "barátsággal" - az idézőjeleket én tettem hozzá, tekintsétek a véleményem első kifejezésének.
A 3. verzió egyedülálló, de ettől eltekintve az 1. szerinti kiskorú, aki falja a nőket, mint a kínai faló.
Igen, jól érzitek. Ennek az embernek a világában nem léteznek értékes, felelősségvállalásra képes férfiegyedek (sajnos az enyémben se), és hűséges férjek se, legfeljebb kevésbé bűnös lelkek.
Ebből túl gyorsan ki lehetett találni, hogy ő maga melyik kategóriába tartozik... szeretem a rejtvényeket, de ez túl egyszerű volt, na. Meg is írtam neki, hogy amit tesz, az bármilyen szépen is van megfogalmazva, végső soron nem más, mint végtelen önzés, és két személy megbántása, akiket állítólag szeret.
Erre annyit írt, hogy ő azért szokott "kihátrálni" ezekből az érzelmekből, hogy ne bántsa meg azt, akinek mindent köszönhet, és aki az utóbbi években őt kissé elhanyagolja (élvezi, hogy nem kell már nőnek lennie... alighanem megvan az oka rá, hogy így tegyen.)
Érzitek a fogalmazást: "kihátrál".
Tehát nyakig benne volt.
Ennyi.
Persze aztán nekem kezdett hosszan magyarázni a tükrök törvényéről, meg a felelősségről... háromszor írtam meg neki, mire végre felfogta, hogy ezekkel kapcsolatosan részletes tanulmányokat folytattam az elmúlt években. A harmadik kísérletre eljutottam odáig, hogy talán előbbre tartok ezekben a kérdésekben, mint ő.
Illetve ki tudja.
(Mindenesetre Sasmadár, a "pincédben láncos kutyák vannak, ne engedd fel őket" tanításával valamit jobban belém rögzített, mint bármelyik, azóta megismert és megcsodált guru. Valamit nagyon tudtak azok a pöttyös szemek.)
Egyébként... mostanában... két dolog zavar. Ezekkel kell foglalkoznom.
Az egyik: zavar, hogy miért zavart annak a viselkedése, aki sose bántott engem, (sőt!) és én mégis ítélkeztem fölötte. Gyanítom, hogy azért, mert tükröt tartott elém. Nagyon vékony volt az a jég, amin egy időben, nem is olyan régen jártam, könnyen beszakadhatott volna alattam is. Elkerültem... de szerettem volna magamat minél messzebb tudni mindattól, amibe beleeshettem volna.
Tekintsétek ezt afféle virtuálisan globális bocsánatkérésnek, azzal a hozzátűzött paszulykaróval, hogy nekem valóban más az utam, megharcoltam érte, megérdemlem, hogy felfelé vezessen. Szívesen venném, ha mások is csatlakoznának erre a csapásirányra - de ha nem, hát nem. Nem heverészhetek a mocsárban, az indító jelzésre várva, ha egyszer engem már hívnak a távoli, kéklő hegyek.
...Továbbá zavar az is, hogy ezek a nyámnyila alakok miért gondolnak engem túl erősnek, és hogy miért olyanok vesznek körül újabban, akik a gyenge férfiak őstípusait hozzák elém. De sajnos ez az élmény még túl friss, erre nincs még válaszom. Mindenesetre agyalok rajta. Remélem, nem az lesz a válasz, hogy valóban erős férfi nincs is a világon. Mert akkor inkább adjatok gyorsan egy kanalat.
...de nem, azt hiszem, nem ebben rejlik a megoldás kulcsa, hanem valahol önmagamban, csak sajnos, egyelőre túl mélyen.
De egyszer majd felhozom.
Ígérem.

...amúgy: Morgónak igaza van. Mint mindig.

Rod Stewart: Sailing

Minden jól van úgy, ahogy van.

D. Nagy Lajos - Ha nem kellek

Vízesés

A mai reggelem a szokásosnál is nehezebben indul. A tegnap esti zenés "beszélgetés" vége sírógörcs lett, amelynek következtében a tükörből egy önmagából kifordult rettenet nézett vissza rám, akit rázott a hideg a fényes nyárban.

A héten már másodszor reszkettem ennyire, a keddi rosszullét is hidegrázásban csúcsosodott ki - de akkor fizikai oka volt a dolognak, most pedig szigorúan lelki.

Ez mindenesetre intő jele annak, hogy nagyon rosszul állok az energiagazdálkodás terén.

Meg annak, hogy most is, mint rendesen, ha szabin vagyok, nagyon megviselt a magamra hagyatottság.

Ennek a gondolatnak az ellentételezésére ijedtemben gyorsan megdicsértem magamat: az itthon töltött kilenc napból végül is csak egy napot voltam rosszul, máskor ez az arány jóval magasabb volt, szokom a tényeket, ez akár még jó is lehet. Egyszer. Talán.

A tegnapi sírást és a ma reggeli ebből fakadó pityergős kóválygást igazságtalan lenne hozzá sorolni - ezek mesterségesen kerültek előidézésre bizonyos audiovizuális elemek hathatós segítségével. 

Nem érdemes annyit internetezni, tudjuk. Úgyse jó semmi másra, minthogy kinyisson az ember lelkében egy kiskaput, amin keresztül be tud jutni a fájdalom. 

Na jó. Jó másra is. De ez egy komoly kockázata a dolognak.

...

Tegnap amúgy sem volt igazán jó a délután. Banduci nem segített, elfáradt az éjszakai tekergés és a délelőtti vasazás alatt (visszavittük a méhbe a rossz boylereket és egyéb vashulladékokat, a pénz reményében lelkesen ténykedett - egészen addig, míg meg nem történt az inkasszálás), a támfal/kerti tó kombóra már nem lehetett őt rávenni. Én hülye meg, mérgemben kellő bemelegítés nélkül, megfogtam a talicska szarvát, hogy eltoljam és kiborítsam a támfal oldalánál. 

Úgy megemeltem magam, hogy még most is fáj a törött gerincem.

Anyukám szegény, mikor ezt telefonon elmondtam neki, arról beszélt, hogy ő is túl sokat dolgozott itt, és hogy vigyázzak a kerttel, mert ezekből a dolgokból még nagy baj is lehet. Aztán sajnálkozott azon, hogy hiába akarjuk mi, hogy legyen egy szép kertünk, ha nem akad olyan háromlábú, akit ez az egész akár csak egy kicsit is érdekelne. Hogy már neki is ez volt a gondja. (Belegondolva a dologba, neki legalább a nagymamám ott volt segítségnek, aki... legyünk őszinték... többet ért két férfinél.)

Hát, akkoriban apróra fel volt ásva az egész, és gyönyörűen beültetve, ez is tény.

Most meg az öt-tíz éves cserjékkel kell harcolni.

Ez van. Végül is, rossz gazda vagyok.

...

Anyus bekerült a törökbálinti kórházba - tegnapelőtt nem nézett ki valami jól, szerencsére tegnapra már sokat javult a helyzet. Én meg, ha már így esett, ebből a szomorú apropóból, megpróbálom kihasználni a lehetőséget, hogy itt van a közelben, és végre beszélgethetünk nagyokat. Így minden nap bemegyek hozzá.

Remélem, hogy eléggé megijedt ahhoz, hogy letegye végre véglegesen azt a nyomorult cigit.

...

Mindent összevetve: a hétfői lazulást, a keddi epegörcsöt, a szerdai munkahelyre bemenetelt, a csütörtöki félgőzzel ténykedést, a pénteki konkrét munkálkodást és a tegnapi mindenbe belekapást, semmit be nem fejezést... szóval, mindent összevetve tény, hogy sikerült jól elb@sznom ezt a szabit.

Mára meg ménkű sok meló maradt.

...

Nem lenne baj... csak ez az idegösszeropi ne lenne.

De van.

Nincs annyi vízesés, hogy ezt feloldja. 

...erről jut eszembe az a hülye teszt, amit a múltkor Facén töltögetett a nép. Abból is a legjobban bennem maradó dolog a "Mi a kedvenc vized? Mik azok a tulajdonságai, amelyek miatt az? (Azt jelenti számodra a szex)" kérdés. Jött ott ki mindenféle szokványos válasz: tó, folyó, tenger. Én voltam az egyetlen, akinek a vízesés a kedvence. A miértre pedig, voltaképpen, egyetlen válaszom van.

Mert enyhülést ad. Enyhíti a fájdalmakat. Mint a sírás. Hisz - végül is - az is vízesés.

...ha jobban belegondolunk, kellett azért ám egyfajta életút, meg pszichológiai defektus, mire idáig jutottam. 

Sose lesz belőlem normális ember.

...

Sírásról jut eszembe: mára Politikai Gazdaságtan összeszedte magát, és írt egy rövid "békéljünk meg" levelet.

Ez mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény, tekintettel arra, hogy - tulajdonképp - én kötöttem bele, nem bírva a globális virtuális nyavalygást. Ezek után előadtunk valami rossz brazil szappanoperát, abból is a szakítós jelenetet. (Leonsió, csalatkoztam benned!) Aznap 3700 embernek nem kellett tévét néznie, gondoskodtunk a szórakoztatásukról.

Szerintem csak nagyon késő lehetett. Mondom, nem érdemes sokáig a neten lógni. Mert abból csak baromságok születnek.

Nem is esetem ez a krapek.

A hülyeséget leszámítva, egyébként, meggyőződésem, hogy nem kell másokat a magunk bajával gyötörni, akármi is az.

Mindenkinek megvan a maga házi vízesése.

Level 42: Lessions In Love

Laura Braningan - Self Control

Exek Gyűjteménye

Haladok az Úton. Egyre jobb kérdéseket tudok feltenni magamnak.

Pár napja az a gondolat ivódott belém, hogy Politikai Gazdaságtan a maga (elviselhetetlen) habitusával kiválóan illene az exeim gyűjteményébe. Némely megnyilvánulása a virtuális térben annyira (ütnivalóan) ismerős, mintha máris az lenne.

Ez persze érezhetően erős vonzást jelent mindkettőnknél, ezt világosan látom - de bennem legalább akkora taszítást is. 

Így nem lehet a kérdést félvállról venni, akkor sem, ha legszívesebben azt tenném vele. De hiba lenne, mert még véletlenül elsodorna valami olyasmi, amit nem akarok.

Mert a második gondolatom az volt, hogy köszönöm, exem már épp elég van, nincs szükségem egy újabbra. Van nekem elég gondom az előzőekkel is, minek ezt tetőzni... szóval: köszönöm, nem.

De valami mégsem volt kerek ebben a történetben, és elkezdtem tovább morfondírozni, hogy miért nem tudok én ettől az egésztől szabadulni, ha egyébként nem kérem.

Az egóm persze felélénkült, és vagy két napig magyarázott, hogy: "Biztos azért, mert segítened kell neki. Meg tudnád mutatni a helyes utat. Hogy ne legyen depis. Lássa meg az apró szépségeket. A kis lépések művészetét. Az Utat..." bla, bla, bla. Két napig hallgattam ezt a locsogást a dobhártyám mögött, de még mindig nem állt össze a kép. A kis ördög időnként visszaszólt, és azt mondta, hogy ez az egész baromság, hogy megtanulhattam már korábban, itt volt rá példának az előző bő három év is, hogy egy ember nem fog megváltozni, ha ő maga nem akar. És egyébként is: Paks 2 minden energiája kevés ahhoz, hogy egy embert kimozdítson az önsajnálat mocsarából, ha ő szeret ott dagonyázni.

Ma délután aztán eljutottam a Felismerésig. (Már épp ideje volt, Morgó szerint én hetente rájövök az Élet Értelmére, és már csütörtök van).

Tehát, a Felismerés az volt, hogy nem tanítani, hanem tanulni kaptam ezt az erőpróbát. Hogy kellő alázattal kell a másik ember felé fordulni, a Tükör törvények ismeretében, és megkeresni, hogy mi az ebben a szituációban, amivel dolgom van.

Furcsa válasz jött ki.

Az önsajnálattal van dolgom. Megtapasztalhatom, hogy a másik oldalról nézve, milyen is az az ember, aki sajnáltatja magát.

Hát... nem kellemes társaság, annyi szent. És akkor enyhén fogalmaztam. Szégyellem magam amiatt, hogy néha én is beleesek ebbe a hibába. Igyekezni fogok, hogy elkerüljem. Jó kis lecke ez.

...

Mostanáig ment a harakiri. Nem igazán jött össze az alázat, legalábbis kifelé semmiképpen.

De az ember átment békába.

Konkrétan.

(Nem, erre nem vagyok büszke. De kihozza belőlem a legrosszabbat. És olyankor nincs háromlábú, akinek lenne esélye. Neki se volt.)

Modern Talking: Cheri cheri lady

(Ja, és mielőtt könnyeket ejtenétek érte: higgyétek el, megérdemelte.)

Tavaszvégi mindenféle

Tehát, a mai napra a tettre készség a jellemző. Süt a nap, nő a cseresznye, ragyog a világ. Nekem meg megint nincs büdös vasam se. Mint rendesen.
A költészet napja (szombat) túl jól sikerült, sok pénzt költöttünk: mindenki kapott ünneplő ruhát, volt öröm és vigasság - egyedül a bankkártyám fakadt sírva.
Na de nagylány megoldja. Mindig, mindent megold, ezt is meg fogja. Muszáj neki.
Érdekes, de az elmúlt fél évben nem voltam hajlandó ilyenek miatt stresszelni - és sokkal jobb a közérzetem azóta.
Nem, nincs több pénzem (Na jó, de. De nem annyival. És mégse.)
Az aranyifjúság hozta a szokásos formáját. Tegnap lekarmolták egymást, hogy Anyák Napja alkalmából ki erőltesse meg magát a házi munka terén (Andi bizonyult a gyengébb láncszemnek, láttam, mire hazaértem Mamától, elfáradt rendesen).
Banducit végül két tárgyból nem engedték érettségizni. Az egyik, világ szégyenére, a magyar. Mentségére szóljon, hogy kihúzta a Mester és Margaritát. Másodszorra pedig a Köpönyeget.
...láttam rajta aznap reggel, hogy itt semmi jó nem várható. Sőt, már előtte is, fújtatott az irodalom tételek fölött, és szidalmazta a "művészeket". Azt hiszem, hogy aznap a Vonzás Törvénye erősen működött. :(
Azt hiszem, keresnem kellene egy jó magyartanárt. Vagy valami irodalmi/színházi műhelyt ahol átformálják a gondolkodását.
Ennek a krapeknak egyetlen dologhoz van tehetsége, és az a színészkedés.
És még ő utálja a művészeket.
Besírok.
...a másik a német, arra én is számítottam, végül is tanulni sose tanulta, de másfél éve nem is tanították neki. Most kitalálta, hogy angol középfok, nulláról, két hónap alatt. Mert álmodozás a Zélet megrontója.
Én ezt akkor is helyből esélytelennek ítélném, ha végtelen likviditás állna rendelkezésemre angoltanárok finanszírozására, ezért nem is foglalkoztam a kérdéssel.
A matektanár viszont használt, csont nélkül vettük az év végi vizsgát. Tehát mehet érettségizni: matekból, töriből, infóból. Ez 60%. Ha úgy tetszik, megvan a kétharmad...
Apró örömei az életnek.
Havi negyvenezerért.
..ezzel együtt, ne legyek igazságtalan, vannak Banducinak jó oldalai is. Tegnapelőtt este kitisztította a mosógép szivattyúját, nekem tuti szerelőt kellett volna hívni hozzá, tegnap pedig lelégtelenítette a féket, és megállapította, hogy a jobb hátsó fékmunkahengerből szivárog az olaj, azt kellene kicserélni. Állítólag meg is tudná csinálni, a kérdés csak az, hogy ez önmagában elég lenne-e, tekintettel az ABS lámpa viselkedésére.
Nem tudom.
Mindenesetre kecsegtető lehetőség, öt-nyolc ezerből megúszni egy harmincezres javítást.
Vagy nem.
Még filózok rajta.
Politikai Gazdaságtan tegnap megint nagyon előadta magát, még akváriumkészítést is vállal, (éljenek a boldog nyulak!) de én megfogadtam: nyavalygást erőszakossággal keverő ürgékkel nem foglalkozom. Nincs az a Zisten. Meg csapvíz se a halaknak.
Akkor már Kis Herceg szimpatikusabb, bár a "nyavalygósanbonyolultvagyokdeminekdemiértne" életfelfogással sem tudok azonosulni. Amúgy is beteg dolog 40+ krapekoknak anyucival-apucival lakni. Még akkor is, ha túl sok agyuk van. Asszem.
No mindegy.
Haverok.
Azok is kellenek az élethez, különben még megölne az unalom.

Egyébként meg: a világ szép, és élni jó. Jelenleg.

Megyek, vár a postán a golgotavirágom, aztán meg a kerti tavazmánykészítés.

Szépeket Nektek. :)

Margitszigeti rózsám

A jobb sorsra érdemes rózsám... hát megint előkerült...

...de miért? 

"Egyedül kell maradni, ha meg akarjuk óvni magunkat a veszélytől, ha fel akarjuk fogni a lét értelmét, ha bölcsességhez akarunk elérkezni." (Felix Salten: Bambi)

Tulajdonképp nem az a baj, hogy végig lustálkodtam a mai nap nagyobbik részét - az rám fért.
Csak az a baj, hogy közben az orromat lógattam. Pedig örülhettem is volna.

Abba: Chiquitita

Kedves Naplóm,

(Avagy: a szeretet a túlélést segíti. Nem öncélú. Ja, és kell közös cél, meg közös "autó" (élet) is. Esélytelen ez az egész negyven fölött.)

a mai nap a mentálisan erős emberek által elkerült 1. hiba jegyében, azaz kedvenc sportommal, az önsajnálattal telik.
Ebbe kicsit minden belejátszik: hetek óta pörögtem, meló, gyerekek, helytállás... és tegnap estére kiürült a lakás, mindenki elszéledt, én meg itt maradtam ebben az orgonaillatú borongásban, egyedül.
Az én drága exemmel nem igazán jutottunk semmire, azon túl, hogy megállapította, hogy egy görög dráma főhőse lett - ha úgy vesszük, egész jó kis drámáé, arra mindenképp jó volt ez az egész, hogy a bennem munkáló hajtóerőket kicsit jobban megértsem.
De ettől persze semmi se lett jobb, és már nem is lesz.
Ma pedig különösen szürke minden.
De holnap majd jobb lesz: hazajönnek a gyerekeim, én pedig költhetem a pénzemet rájuk.
Ez is valami.
Tegnapelőtt Andrással végigelemeztük a cikket, a mentálisan erős emberek által mellőzött szokásokról, és meg kellett állapítsam, hogy én nem csak sajnálni szeretem magam (érdekes, ezt régen sose csináltam, az utóbbi évek hozták ki belőlem), hanem egyéb pontokban is kevésnek bizonyulok.
A második pont tekintetében javulást tapasztalok magamnál - egyre kevésbé hagyom, hogy direkt, vagy indirekt módszerekkel irányítsanak engem. Persze, ezzel felvállalom a magány kockázatát - mint látjuk. Hisz azokat a dolgokat, amiket én szeretek, a jelek szerint rajtam kívül senki se szereti.
Hát... ez van.
(Amúgy sincs képem arról, hogy hogyan kellene egy normális kapcsolatban normálisan létezni.
Tehát elmondható, hogy kép-telen vagyok rá. ...de ez egy másik bejegyzés témája lesz. Egyszer. Talán.)
A hármas pontban viszont határozottan és sokat romlottam, mint András fiam ezt meg is jegyezte. Úgy értem, a válság előttig én nagyon is nyitott voltam a változásokra, bátor voltam. No ezt az elmúlt évek eléggé lebontották bennem. Ma már inkább választom a biztos és elviselhető rosszat, mint az ismeretlent.
Hát, ez valószínűleg hiba, de hogy másképp lesz-e még valaha... nem tudom.
A következő... na igen. "Nem pazarolnak energiát olyan dolgokra, amelyeket nem tudnak megváltoztatni". Talán ez a legnagyobb hibám, ez veszi ki belőlem a legtöbb erőt, hogy utána bekövetkezzen az 1. pontban leírt állapot, vagyis az önsajnálat.
Jó lenne leszokni róla, ez valami olyasmi, mint az öncélú szeretés, a céltalan és nem hatékony munkavégzés, meg a fölösleges információk gyűjtögetése: nem a túlélést segítő figyelem-pazarlás.
Az ötös pontban (nem aggódnak amiatt, hogy mindenkinek megfeleljenek) viszont a kor határozottan javulást hozott. Kevésbé érdekel, hogy kinek vagyok így megfelelő, és kinek nem.
Hisz még szakítani is képes voltam emiatt. Bár megszenvedem, ez kétségtelen. De akkor is.
Nem félnek rizikót vállalni az ésszerűség keretein belül - na ez jó kérdés. Ugyanis én mindig kockázatvállaló voltam - talán az ésszerűség keretein túl is. Jó lenne tudni, hogy az ésszerűség keretei lettek kisebbek, vagy beértem a keretek közé. Mindenesetre ezt a változást is a kornak és az átélteknek tulajdonítom, azt hiszem.
Nem bánkódnak a múlton... dehogynem. Minél öregebb valaki, annál több dolgon lehet bánkódni. Persze, ez is egy idő és energiarabló hülyeség, figyelempazarlás olyasmire, ami nem segíti a túlélést. Tudom.
Nem követik el ugyanazt a hibát újból és újból - hát én már nem követem el ugyanazt a hibát újból és újból. Sőt, inkább nem csinálok semmit, nehogy hibázzak. De hogy ez jó-e? Hát, nem hiszem.
(Nincs képem róla, hogyan lehetne jobban csinálni. Vagy ezt már írtam? Ki gondolta volna? Mindenesetre rosszul meg már nem akarom.)
Képesek elismerni mások sikereit - ezzel sose volt gondom.
Nem adják fel az első bukás után - nem, az után én sem adtam fel. De azóta már sok bukáson vagyok túl, és mi tagadás, egyre nehezebb felállni.
Nem félnek egyedül lenni - nem, én se félek. De ma valahogy rosszul esik. Persze, ezek a napok egyre ritkábbak. Talán egyszer majd eljutok odáig, hogy sose legyenek ilyen napok.
Talán.
Nem érzik úgy, hogy a világ tartozik nekik valamivel - én sem érzem. A világ olyan, amilyen, nem jó és nem rossz, nem tartozik, és én se neki.
Nem várnak azonnali eredményeket - kérdés, hogy én várok-e még egyáltalán bármilyen eredményt.
Bár, talán,  igen.
Csak nem fektetek túl nagy energiát már a várakozásaimba.
Mert minek már.

Abba: The Winner Takes It All