Lelet

Álltam a postán, és valami végtelen reménytelenség fogott el attól, hogy Mamzer nyögdíját második nekifutásra sem sikerült felvennem. Nem, mintha olyan nagy összeg lenne, vagy annyira hiányozna - lám, egész hónapban elvoltunk, csomó mindent kifizettem, és még most sem mondanám magam teljesen ruppótlannak, tehát igazán nem erről van szó. Inkább az elvekről. Az elvekről, hogy állami fenntartású intézményekbe évekig tartó várólisták vannak, magánintézmények meglehetősen húzósak - és azzal szívóznak, aki ezt a feladatot igyekszik ellátni. Ez már elvi síkon is gusztustalan, szerintem.

Averzióim eredője az a kellemetlen meglepetés volt, hogy mikor mit sem sejtve mentem Mamzli nyugdíjáért, a szokásos, két tanús meghatalmazást nem fogadták el tőlem. Postai dolgozó előtt írassam alá - szólt a szentencia, amit eleve nem értettem, hogyan kéne ezt kivitelezni?

Persze nem voltak hajlandóak a fővárosi lakótelepi postán megérteni, hogy Mama nem ott tartózkodik, ahol becsenget a postás hetente többször, hanem Borzasztópusztán egy zártkerti kalyibában, amely az úttól 80 méterre van, csengő nincs, a postás pedig ritkább madár erre felé, mint a fehér holló.

A postavezető asszony maga vette a bátorságot, hogy elhajtson engem, le se sz@rta a két tanú aláírását (megérdemelné hogy feljelentsem, mert szerintem ezzel egyszerűen csalónak nézett) és csak hajtogatta a hülyeségét, hogy postai dolgozó előtt kell aláíratni a meghatalmazást.

Mivel nekem mostanában nincs kocsim (Juci is megadta magát, békésen várja az enyészetet), postást itt nem sűrűn látni és akkor is random, így kénytelen voltam megvárni Andit, hogy melyik napon ér rá elhurcolni Mammert és engem a Szent Postahivatalba, megejteni a Hivatalosságos Alákrixkraxot.

No ez ma reggel, zuhogó esőben történedett meg. Ennek ellenére Mamzer meglepően jól viselte a dolgot, élvezte saját fontosságának tudatát, no meg azt, hogy kirándulhat és aláírt ellenvetés nélkül (féltem hogy ne rendezzen jelenetet, de semmi ilyesmi nem történt), már amennyire ő aláírni tud.

Megkaptuk hát a Szent Pecsétet, és este mehettem is felvenni a pénzt.

Igen ám - de a postán jöttem rá, hogy nincsenek nálam az igazolványaim.

Ezt megint megszívtam, hétfőn újabb budapesti túra.

Mostanában úgyis mindig oda járok, pedig ilyen vírusos időkben ez a legutolsó, amire vágyok.

...

A villamoson millióan voltak, dezodor- és fertőtlenítő(?) szag terjengett, valakik latin nyelven beszélgettek - nagyon füleltem, de nem tudtam eldönteni, hogy spanyol, vagy olasz, amit hallok. Az olaszról persze eszembe jutott a karantén, meg a 2% mortalitás - 100-ból "csak" kettő hal bele.

Na igen.

Ha egészséges lennék, azt mondanám magamnak: nem lehetek olyan béna, hogy én legyek a 2%.

De nem vagyok az.

Nem vagyok.

Rohadt életbe.

...

A citológiai lelet igazolta, hogy a jobb mellemben nincs semmi kóros (hurrá), viszont a balból vett minta... nos...

Az C3 státuszú lett.

Nem lehet egyértelműen kizárni a rosszindulatúságot - olvastam (malingitás, szép latin szó. Szép a rossebet.) Jelenésem van az onko-team előtt - olvastam tovább.

Onko-team, onko-team... ízlelgettem a szót, mintha most tanulnék külföldiül.

Én, meg az onko-team. Tájidegen nekem ez a dolog.

- Azt akarom, hogy vegyék ki belőlem ezt a sz@rt! - ecseteltem Morgónak telefonba az érzést, hogy legszívesebben tépném ki magamból azt a két centinyi biológiai tévedést, mert ez más nem lehet, nyilván csak valami tévedés, és akkor nincs helye itt, tüntessék el, ennyi.

A kollégáim fennakadt szemmel néztek rám.

Örüljek neki, simán lehet, hogy ez nem rák - jöttek a vélemények a barátoktól, ismerősöktől, és én két napig ebben a hangulatban éltem.

Nem rák. Rákmegelőző állapot, lehet, de nem rák.

Hurrá.

Szedjék ki ezt a sz@rt, szedjék ki mielőbb.

Az onko-team előjegyzés két nappal későbbre szólt, 12:15-re. Rohanvást értem oda kétezer bokros teendő között. Rohanvást, - de pontosan.

Rengetegen voltak a váróban, a 22-es sorszámot kaptam. (22, mint a születésnapom, ez akkor le sem esett. Jé..)

- Ráér kettő után visszajönni, viszont addig hozzon egy másolatot az első ultrahang leletéről.

Rohantam a fénymásolószalonba, aztán vissza. 

Kettőkor a 9-es sorszámot hívták. 

A srác, aki mellé leültem, talán kicsivel fiatalabb lehetett nálam - de még ez sem egyértelmű, nagyon rossz bőrben volt szegény. Rám villantott egy végtelenül kedves mosolyt, melyet igazán viszonozni se tudtam - túlságosan rosszul esett számomra mindkettőnk állapota. Végül egy idős nénivel kezdett beszélgetni, aki a férjét kísérte el - a férjét, akinek az arcidegeit szemmel láthatóan eszi a rák, és aki nem műthető és már több kemót és besugárzást sem kaphat.

De a bácsi legalább idős volt, lakonikus nyugalommal várakozott.

De a padtársam nem.

Akkor már kinyitottam a laptopot, eltökélt szándékkal, hogy a várakozás idejét és idegállapotát tompítandó, befejezek néhány munkát - egy kiegészítő mellékleten kellett néhány simítást tennem, illetve Kékhemü pénzügyeit kellett egyengetnem - mégis elérte valahol az idegrendszeremet ennek a kedves, szerencsétlen, fiatal fickónak a története, aki egyszer már volt rákos, de kigyógyították;aztán kiment dolgozni Angliába, de az utóbbi időben egyre jobban fájt a gyomra és fogyott, fogyott - míg a felesége haza nem parancsolta kivizsgálásra.

Ott aztán kiderült, hogy előrehaladott gyomorrákja van - a gyomra kétharmadát pár napja vették ki, most a további terápiák miatt van itt.

Ordíthatnékom volt az élet igazságtalansága miatt.

Ordíthatnékom, de inkább Kékhemü instrukcióit hallgattam, és buzgón beígértem neki hogy a következő projekt előkészítésében szervesen részt veszek.

Semmiről nem tud.

Lassan meg kellene tudnia neki is. Asszem.

Pedig van neki is elég baja mostanában.

A srác leírt engem, mint érzéketlen üzleti fatuskót, már mosoly sem akadt - sosem fogja megtudni, hogy mennyire felzaklatott a története.

...

Négy óra után végre felnyílt az ajtó, szólítottak, és szembe találkoztam vagy tíz emberrel, orvosokkal, nővérekkel vegyesen.

Az onko-team.. - szeppentem meg, nem bírom, ha ennyien figyelnek. 

Szerencsére az egész nem tartott sokáig.

- Magát megműtjük! - szólt a szentencia, és én lelkesen bólogattam.

- Azt megköszönöm... - feleltem némi megkönnyebbüléssel.

Rövidesen tisztáztuk, hogy ki lesz a sebész - a srác alig lehet túl a harmincon, de megnyerő személyiség, ennek őszintén örültem - és meg is kaptam a behívómat hozzá műtét előtti konzultációra.

Amennyire végig tudtam gondolni az eseményeket, tulajdonképpen a várakozásomnak megfelelően alakultak - semmit nem utáltam volna jobban, mintha még hónapokig lesik, rákosodik-e már eléggé ez a csoda itt a bal mellemben 11 óránál. Nézegették már eleget.

A doktor úrhoz 10-11 között kellett mennem tegnap; s ha már nem mentem dolgozni, előtte beszaladtam a csodálatos piros bankba, hogy két évtizednyi együttműködésünk utolsó elemére is végre pontot tegyünk.

A számla megszüntetés több mint egy órát vett igénybe; s én idegbajosan (mint általában) estem be a kitűzött időpont letelte előtt öt perccel a kórházba (mint általában).

Aggódva kérdeztem a várakozó hölgyeket, hogy adjunktus úr itt van-e még? - Mire azt a feleletet kaptam: 

- Még nincs, de már nemsokára jön. Sosem jön 11 előtt.

- Tudtam én, hogy szimpatikus nekem ez a doki! Biztos, hogy jó orvos, ha ezt megengedheti magának! Végre valaki, akinek hasonló a munkamorálja az enyémhez! - futott át az agyamon, s ettől rögtön sokkal jobban éreztem magam.

S valóban: a doki nagyon szimpatikus volt - de azért meglehetősen lelombozó beszélgetést folytattunk.

Azt mondta, hogy - mivel nem lehetett egyértelműen kizárni a malingitást - ezért úgy kell eljárnia, mintha bizonyítottan rosszindulatú lenne az elváltozás - hogy később, ha bebizonyosodna a rosszindulat, ne kelljen újra vagdosnia. Ezért kiveszi nem csak a daganatot és a környező szöveteket, de az őrszem nyirokcsomót is, ez a protokoll - sajnos ez tulajdonképpen logikus is.

- Ne aggódjon, marad még legalább 28 a hónaljában! - nyugtatgatott, és én próbáltam is nyugodni, nem gondolni Jutka hugi anyukájának hasonló műtét miatt elefánt méretű fél karjára (ilyet ma már nem csinálunk, más a technológia - nyugtatott a doki) - de mégis, időről-időre felrémlik bennem az a jó 10 centi, melyet mutatott, hogy milyen hosszan fog vágni; meg a dréncső, mely ki fog lógni mindezekből napokig. Meg a hölgy, aki műtét után két héttel jött pungálásra és két deci folyadékot szívtak le neki. 

Izé.

Persze, nem a világ, tudom - de azért nem jó ezzel szembesülni a remélt kis műtét helyett.

Depresszív hangulatomat ez a tény önmagában fokozta; erre jöttek rá az egyebek: a gondok a gyerekkel, Gáborkával; Mamzer nyugdíjmizériája az antipatikus postavezetővel; a munka (az Ügynökségnél mindenki nagyon rendes velem, ezért nem tudok elég hálás lenni).

Aznap még volt egy súlyos eseményünk - előző nap berendeltek Gáborka miatt az iskolába minket, de erről talán egy külön történetben;ide legyen elég annyi, hogy állapotomhoz képest kegyetlen iramot kellett aznap is levágnom, mint mostanában minden nap - s hogy ezt az egészet kezdem nehezen bírni - ez van.
Így telt hát a csütörtök.
...
Megígértem Bea barátnőmnek, hogy elmegyek ma hozzájuk társasozni - reggel még úgy éreztem, hogy menni fog, és jó lesz kicsit elterelni a figyelmemet.

Reggel még jó ötletnek tűnt.

Reggel.

...

Álltam a postán, nem tudva mit kezdeni a ténnyel, hogy nincs nálam a személyim, és hogy emiatt újra be kell ide caplatni, pedig messze van, és a hátam közepére se kívánom őket.

Álltam, és ismét elkapott a "feladom, nekem semmi se sikerül" életérzés.

Ólmos fáradtság, szürke kedvtelenség vettek rajtam erőt - és lemondtam a játékot.

Most pedig itt irkálok nektek alvás helyett, mintha muszáj lenne.

Pedig nem az - csak nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel.

Igazán lehetne vidámabb muzsika ezen a B oldalon.

Igazán.

Reményke

Az ultrahang vezérelt biopszián a főorvosasszony laza, enyhén lekezelő modora üdítően hatott stressztől befalsult lelkemre.
Azzal kezdte, hogy leb.szott, miért nem hoztam el a mammográfia CD-t - mire én védekezésül előadtam, hogy azt nem kaptam meg, csak a leletet és a javaslatot a három hónappal később esedékes MRI-re.
- ...amúgy is... az már három hónapja volt.. - próbálkoztam, mire egy legyintés volt a válasz:
- Három hónap? Az semmi, mintha tegnap lett volna!

Itt mukkanni se mertem már, annak fényében, hogy Morgó szegény nővére három hónappal ezelőtt még, ha nem is túl vígan, de éldegélt, nem tudom, neki mi véleménye lenne erről a hozzáállásról - de végül is mindegy, ezt sajnos sose fogjuk megtudni már.
Egy nyekk nélkül kotródtam a vizsgáló ágyra, hogy a következőkben ilyeneket hallgassak:
- De hát nincs is itt semmi. Semmi olyan, amit az ultrahang ki tud mutatni. Itt négy centis indeterminált korai halmozás szerepel ezen az MRI-n, de hiába nézem ultrahanggal, még csak egy kis megvastagodást sem látok. No mindegy, azért megszúrjuk - volt a konzekvencia a jobb mellemnél, majd a jelzett területen össze-vissza mozgatva a tűt, vettek vékony tűvel mintát több helyről is.
A balnál valamivel koncentráltabb volt az eljárás, ott látni részint a korábbi cisztákat (melyek az MRI leleten nem szerepelnek); másrészt fölöttük valóban látni valami szöveti szaporulatot, de az ultrahang szerint - ellentétben az MRI véleménnyel - ennek nincsenek rosszindulatú külső jegyei. És egyébként sincs két centi, talán a cisztákkal együtt.

Igazából ezeknek a híreknek már nagyon megörültem, függetlenül a doktornő stílusától - mely inkább hasonlított a túl izgulós gyerekeket fegyelmező jó pedagóguséra, mint bármi másra - legszívesebben tánclépésben hagytam volna el a rendelőt. A folyosón Andikám várt halálra rémülve, és a doktornő elmosolyodott:
- A lánya? Nagyon hasonlítanak!
- Igen - öleltem meg szegényemet.

Sajnos a nagy örömködésben annyit még értettem, hogy csütörtökön lesz eredmény, de hogy melyik csütörtökön, azt már elfelejtettem.

Persze a szövettani még akármi is lehet... de akkor is, legalább nem olyan kiterjedt, mint amilyennek hittük.

Szóval ma örömködés van, azért is.

És tegnap is jó volt.. Alcsútdobozon az arborétumban, a hóvirágok között sétálni Robertóval. Egészen felfrissültem, lenyugodtam tőle: végre fényképezhettem.
Csak azokat a rusnya, direkt előnytelen képeket ne csinálta volna rólam.
De hát mit várjak tőle? Habár ötvenhétezerszer elmondja, hogy szeret, akkor se mond igazat. Akkor nem viselkedne így.

Soha, egyik se mond igazat.


Magna Cum Laude: Engem nem lehet szeretni

Ha elgurulnak az üveggyögyök

Nincs már, ami megvédjen, minden üveggyöngy elgurult - zokogtam bele a tavaszias szellőbe, miközben rettegéssel és bánattal szívemben bandukoltam a villamosmegálló felé. Muszáj volt elmennem, legalább a háziorvosmnak megmutatni a leletemet, segítséget, támpontot, beutalót kérni.
Muszáj volt, mert emlő biopsziát privátban nem végez senki; magánbetegnek csak addig vagy jó, amíg ki nem derül rólad, hogy tényleg komoly a baj.
Hát itt most kiderült.
...
Akartam írni Nektek - írni egy utolsót a Démonról, készültem rá, el akartam búcsúztatni - de nem tehetem meg. Immár belém költözött; s hogy valaha távozik-e, nos, ez legalábbis kétséges, attól tartok.

Tartoztam Nektek a történettel. A történettel arról, hogy szegény Csabával annak idején jártunk Teca lányánál és testvérénél. A lánya, veje és az egész kis család nagyon szimpatikusak voltak számomra még azzal együtt is, vagy annak ellenére, (nem is tudom hogyan fogalmazzak) hogy az ő családjáról van szó. A kisunokája tündéri kisfiú; öröm nézni a kis csibészes mosolyát -  de mikor a lánya leült mellénk és elmesélte, hogy szerinte az ő édesanyja nem ment el, bizony megállt az ütő egy pillanatra bennem.
Elmondta, hogy szerinte a nagy szobában szokott lenni, és az ő kisfia, igenis, sokszor látja őt, és olyankor mindig mosolyog; ő pedig pontosan tudja, hogy kinek szól az a mosoly.

Ezek az élményei egybe csengtek mindazzal, amit én Csaba lakásában átéltem, lefagyottan hallgattam, és tudtam, hogy igazat beszél. Igazat beszél, Teca nem ment el, Csaba nem engedte el soha, és tudtam, hogy rám haragszik. Haragszik, mert neki Csaba miatt itt kellett maradnia, én pedig kapaszkodtam Csaba életének vékonyan pergő kis fonalába, s emiatt foglya lett ő is ennek a földi erőtérnek, mely démonná torzította hallhatatlan lelkét. Démonná: ő lett a kislány a Kör-ből, sötétkék, apró mintás ruhában, hosszú fekete hajjal, sápadtan, hatalmas, csillogó fekete szemekkel..
És, bár életében nem láthatta, de el- eljárt megnézni az unokáját.
No meg más dolgokért is.
Sosem láttam mélységéig bele, hogy milyen lehetett a viszonya a nővérével. A nővérével, akinek nem lehetett gyereke; akinek rákja volt, de megoperálták, s egy időre felgyógyult. A nővérével, aki az ő gyerkeit anyjukként szerette és gondozta; hogy ez nem váltott-e ki Tecából még életében visszás gondolatokat - sosem tudhatom ezt már meg, azt hiszem.
Azt tudom, hogy Csaba után a nővér következett a sorban; s én néha úgy szeretném megkérdezni, hogy Danika látja-e még a Mamát néha déltájban, a csillogó napsütésben, hosszú, sötét ruhában a polc előtt  lebegni.

Akartam, minden erővel akartam hinni, hogy nem. Hogy ők így együtt, a nővér korábban elhalt férjével együtt, régi bográcsolások, disznóvágások és borozgatások részt vevői immár együtt ülnek egy dúsan rakott mennyei asztalnál, békességben, szeretetben, vidámságban.
...
Morgóval novemberben csúnyán összekaptunk.
Ilyen még nem fordult elő velünk, mióta túl lettünk, ez előtt vagy tizenkét évvel, az összecsiszolódás okozta kezdeti, elemi sokkélményeken. Tudjátok, mikor a túlméretes Hófehérke ott állt a törpék között, magatehetetlenül és tátott szájjal figyelve, ahogy Morgó földhöz b.ssza az első, keze ügyébe eső dossziét annak kifejezésére, hogy mennyire utál együtt dolgozni ezzel a sápadtarcú nőszeméllyel. S a fiúk a bányában rendületlenül lapátolták tovább a szenet.

...Azóta hosszú évek szaladtak el, és lehet, hogy az összezártság is tette, de megszoktuk, sőt, meg is szerettük egymást, minden különbözőségünk ellenére. Szúróslevelű határozott elképzelése, amely éppen a képességeink különbözőségében látta a csapat stabilitásának és működőképességének bizonyítékát, jó taktikának bizonyult. Általában azokat a feladatokat, amiket én nem szerettem, mert túl monotonnak bizonyultak, Morgó sikeresen, nagyon pontosan és hatékonyan abszolválta; míg a kreativitást igénylő feladatokat, ahol ő esetenként kevésbé teljesített jól, gond nélkül rám lehetett bízni.
Tehát az elmúlt években elmondható, hogy megszoktuk, sőt, megszerettük egymást - jó ideje már nem csak kollégának, hanem barátnak is érzem - sőt, a legjobbnak.
- Azért neked nincs túl sok barátod, igaz? - nézett rám zavartan, mikor ezt (már jó rég) elővezettem neki; én pedig rágondoltam Machinátorra, meg Szomszédasszonyra, és kis sóhajjal feleltem:
- Nincs. Tényleg nincs. (Bakker, Te vagy egyedül - gondoltam, de nem mondtam ki).
November elején volt az, hogy kibukott rám.
Akkor már három hete is volt, hogy a semmiből előbukkant az a furcsa tüdőgyulladás; százasával használtam a papírzsebkendőt (hypochonder, mindig utálta ha betegen jártam dolgozni) és egyszer csak kifakadt.
Leb.szott, hogy miért nem maradok már otthon, miért járok oda mindenkit megfertőzni; hogy így sokkal nehezebb meggyógyulni. Mikor azzal védekeztem, hogy határidős munkám van, akkor azzal folytatta, hogy előző héten miért nem csináltam semmit, mert különben már rég készen lennék, és otthon maradhattam volna.
Akkor vesztettem el a kontrollt; mert előző héten (is) rengeteget dolgoztam, ha nem is az Ügynökség, de másik közös érdekeltségünk, a könyvelőiroda dolgain mindenképpen; s végre hozom az üzletet, amiért egy éve rágja a fülem, és most, mikor végre megvan, nem segít semmit, sőt, még ilyeneket beszél.
No akkor kiabálni kezdtem vele, először a tizenkét év történelmében; majd ő visszaadta a megbízását a könyvelő cégemben; s napokig tartó mosolyszünet következett.
Abban az időben mindenki arról beszélt, hogy egyre furcsábban viselkedik. "NBS, Frankie!" - gondoltam szomorúan arra, hogy elárult, hátba támadott, nem becsülte meg a munkámat, nem segít bajomban - s nem vettem észre, hogy mekkora is valójában az Ő gondja... s azt, hogy a féltés beszélt belőle, mikor haza akart küldeni.
Lassacskán azért eljutott a tudatomig, hogy náluk most éppen iszonyatos baj van; a nővére súlyos, előrehaladott áttétes rákja akkor lett nyilvánvaló; s onnantól felgyorsultak az események; a lány kórházba került, de már nem tudták megkezdeni sem a kemoterápiás kezelését; néhány hét alatt a májára átterjedt - és vége lett.
45 éves volt, három diplomás és még budai fogalmakkal is jómódúnak tekinthető.
A gyerekeimet korrepetálta matekból még nemrég.
Nemrég... úgy rohan az idő, mintha kergetnék, ez az igazság.

Végül úgy lett, ahogy mondtuk Morgónak: az édesanyjuk, bár már a demenciától nyelni sem bír, gyomorszondával etetik az elfekvőben immár - de túlélte a lányát, aki ápolta őt, amíg csak a karját emelni bírta.
Jó eséllyel erre ment rá szegényem.
Ráment.
...
- Mikor adja be a mamát otthonba? - fogadott a múltkorokban a doktornő, mikor a gyógyszereit íratni mentem hozzá. - Lassan ideje lenne elgondolkodni ezen! - mondta, és én tudtam, hogy igaza van. Igaza van - de ez egy olyan lépés, amire nehezen szánom rá magam, pedig nem nagyon tudom kezelni a helyzetet; nem annyira a fizikai gondozással van a baj (bár néhány kérdésben az is nehéz) mint inkább a lelki részével; Mama kezelhetetlen kényszerképzeteivel és viselkedésével, mikor ezek eluralkodnak rajta.

A "szívesen megmosdatom" attitűdömnek akkor lett pl. vége, mikor tetőtől-talpig lecsutakoltam, amit tűrt, majd utána meggyanúsított azzal, hogy biztos azért mosdattam meg, mert éjjel palikat fogok hozzá küldeni, hogy szexeljék meg. Az ő habtestét, mi mást, természetesen.
Azóta szabályosan félek ettől a művelettől - meg is látszik, nem vagyok rá büszke, de azóta egy-másfél hét is eltelik, mire felszívom magam annyira hogy nekiálljak, mert attól rettegek, hogy mit talál ki a gyötrésemre újra.

Sajnos meg kellett figyelnem, hogy bármilyen smile bogyót is kezdek el neki adagolni, eleinte jószerivel kiüti szegényemet, aztán egy darabig elfogadhatóan viselkedik; aztán egyre rövidebb ideig viselkedik úgy; végül pedig mintha be se adnám. Ez történt a Kventiaxszal, ez van a régi kedvenc Seduxenjével, és már látszik, hogy az Escitil dózisát is emelni kellett, hatóideje így is csökkenőben van.
A pszichiáter fejvakarva állt a tény előtt, majd megállapította, amit én is gyanítottam: mivel Anyám egész életében Seduxenen élt, valószínűleg egyfajta rezisztencia alakult/alakul ki benne ezekre a csodálatos szerekre.
Ami csak azért gáz, mert én kaptam a nyáron ideggyulladást a bal karomba, mert egy héten át szabályosan üldözött a saját otthonomban és rágalmakkal szidalmazott.
Más öregasszonyok ilyen elmeállapotban bepisilnek, ő nem. Inkább öt percenként jár wc-re, az összes előforduló wc papírt begyűjtve és a folyosón elhaladva minden elé kerülő ajtót öt percig nyekeregtetve ki-be, ki-be, ki-be... de nem.
Mondjuk hálistennek, hogy így van.

Robi egyszer megkérdezte tőle, hogy minek a szobájába wc papír gyűjtemény, erre titokzatos mosollyal felelte:
- Mert praktikus!
Azóta a wc papírt házi használatra csak Praktikusnak hívjuk. És természetesen próbáljuk rejteni a Mamzer elől.

Szóval vannak ennek a betegségnek vicces pillanatai is, én nem mondom. De tegnap éjjel semmi kedvem nem volt viccelődni. Fáradtan, betegen jöttem haza, pihenésre lett volna szükségem - de Anyámra megint rájött a dilije; hangosan beszélt, nyitogatta az ajtókat, zörgött. Aztán - hajnali egy óra lehetett - legmélyebb álmomból arra riadtam, hogy bevonul a szobánkba és hangosan vezényel, hogy engedjem be a kislányt, majd kivonul, miután nem kap választ.
Mikor ezt fél óra leforgása alatt ötödször csinálta, elhagyott a türelmem. Elfogyott a türelmem, kimásztam az ágyból, megragadtam a csuklójánál fogva és kihúzgáltam a konyhába, ugyan, mutassa már meg, hol az a kislány. Mutogatott össze-vissza, végül a sarokban álló ruhafogasra, hogy ott a kislány.
Addigra már eldurrant teljesen az agyam. Nem vagyok rá büszke, de egyesével csapkodtam a földre a fogasról a kabátokat, mindegyiknél elordítva magam:
- Mutasd meg hol a kislány! Ez se kislány? Ugye hogy nem az? Meg ez se, meg ez se...
Megsértődött és bevonult a szobájába. Volt négy órányi nyugtunk. Aztán újra jött. Akkor már Robi kelt fel, vele veszekedett.
Másnap használhatatlan voltam, pedig akkor még mit sem tudtam a leletről.
...
Előző napi nagy fáradtságomat annak köszönhettem, hogy elmentem végre az MRI-re. Nem tekinthető olcsó vizsgálatnak, és a január anyagilag megterhelő volt (ilyenek ezek a januárok sajna); meg különben is, Robi kifejtette, hogy úgysincs semmi baj, csak elszednék a pénzemet; ez ugyan rosszul esett nekem, s ezt szóvá is tettem neki, de végül csak rászántam magam - különösen, mert a megismételt vérvizsgálaton a CA 125 és a C-reaktív protein adatok további emelkedést mutattak, és a mellem is egyre gyakrabban fájdogált.
Az MRI vizsgálatról azt mondanám, hogy egy vicc; de nincs kedvem röhögni rajta.
Levetkőztem, beszúrták a branült a kézfejembe, majd el kellett helyezkedni az MRI ágyon, de nem akárhogy: raktak rá egy magasító dobozt, a hasam felé lejtett, a felső részén kétfelé osztott rekeszbe kellett belógatni a tőgyeimet, a kezeimet magastartásban, a vállaimat a dobozhoz szorítva - a lábam alá emelőt raktak, és mindezt a remekmívű emberi szobrot letakarták egy pokróccal, melyet itt-ott lebegtetett a gép ventillátora.
- Olyan mint mikor egy szuperhős repül a rajzfilmeken - vigyorogtam kínomban, míg betoltak a gépbe és kezdetét vette a berregés, csörgés és kalapálás, amely egy órán át tartott.
Elképzeltem magamat, a kövér öreglányt foltos pokrócban előrenyújtott kezekkel, lógó csöcsökkel repkedni Budapest felett - ezzel jó darabig elvoltam, de a vége felé már nagyon éreztem, hogy elég. A vállam fájt, a derekam elgémberedett, a kézfejemet a branül feszítette, a fejem pedig mintha nem az enyém lett volna.
A vizsgálat végén alig bírtam magam összevakarni. Úgy éreztem, hogy jártányi erőm is elhagyott.
Már az öltözőben néztem bele a tükörbe, és szinte megriadtam magamtól.
- Hány éves vagy, Betmen? Negyven? Nem! Hetven! - bókoltam a tükörképemnek, míg nagy nehezen felhúztam a cipőmet.
Mikor a Széll Kálmán térre értem, csuklani kezdtem.
- Ez bizonyosan Morgó! Már aggódik értem! - gondoltam. Igyekeztem az irodába, amennyire tőlem tellt.
Ő volt.
...
Bandukoltam a tavaszias szellőben (+11 fok volt) és folytak a könnyeim.
Arra gondoltam, milyen rövid az élet, és mennyire sz@r. Robira, aki nem értette meg, nem törődött vele, nem akarta megadni nekem azt, amire szükségem lett volna; és arra, hogy most már úgyis mindegy.
Csabára gondoltam, aki meghalt, elment a Démonhoz, akinek semmi nem elég.
S a Démonra, aki hosszú, fekete hajú, sápadt kislány sötét ruhában, csak néz a nagy szemeivel.

...A Kislány!!!... Anyám látja!!!...
...és be akarja engedni mindenáron...