Ha elgurulnak az üveggyögyök

Nincs már, ami megvédjen, minden üveggyöngy elgurult - zokogtam bele a tavaszias szellőbe, miközben rettegéssel és bánattal szívemben bandukoltam a villamosmegálló felé. Muszáj volt elmennem, legalább a háziorvosmnak megmutatni a leletemet, segítséget, támpontot, beutalót kérni.
Muszáj volt, mert emlő biopsziát privátban nem végez senki; magánbetegnek csak addig vagy jó, amíg ki nem derül rólad, hogy tényleg komoly a baj.
Hát itt most kiderült.
...
Akartam írni Nektek - írni egy utolsót a Démonról, készültem rá, el akartam búcsúztatni - de nem tehetem meg. Immár belém költözött; s hogy valaha távozik-e, nos, ez legalábbis kétséges, attól tartok.

Tartoztam Nektek a történettel. A történettel arról, hogy szegény Csabával annak idején jártunk Teca lányánál és testvérénél. A lánya, veje és az egész kis család nagyon szimpatikusak voltak számomra még azzal együtt is, vagy annak ellenére, (nem is tudom hogyan fogalmazzak) hogy az ő családjáról van szó. A kisunokája tündéri kisfiú; öröm nézni a kis csibészes mosolyát -  de mikor a lánya leült mellénk és elmesélte, hogy szerinte az ő édesanyja nem ment el, bizony megállt az ütő egy pillanatra bennem.
Elmondta, hogy szerinte a nagy szobában szokott lenni, és az ő kisfia, igenis, sokszor látja őt, és olyankor mindig mosolyog; ő pedig pontosan tudja, hogy kinek szól az a mosoly.

Ezek az élményei egybe csengtek mindazzal, amit én Csaba lakásában átéltem, lefagyottan hallgattam, és tudtam, hogy igazat beszél. Igazat beszél, Teca nem ment el, Csaba nem engedte el soha, és tudtam, hogy rám haragszik. Haragszik, mert neki Csaba miatt itt kellett maradnia, én pedig kapaszkodtam Csaba életének vékonyan pergő kis fonalába, s emiatt foglya lett ő is ennek a földi erőtérnek, mely démonná torzította hallhatatlan lelkét. Démonná: ő lett a kislány a Kör-ből, sötétkék, apró mintás ruhában, hosszú fekete hajjal, sápadtan, hatalmas, csillogó fekete szemekkel..
És, bár életében nem láthatta, de el- eljárt megnézni az unokáját.
No meg más dolgokért is.
Sosem láttam mélységéig bele, hogy milyen lehetett a viszonya a nővérével. A nővérével, akinek nem lehetett gyereke; akinek rákja volt, de megoperálták, s egy időre felgyógyult. A nővérével, aki az ő gyerkeit anyjukként szerette és gondozta; hogy ez nem váltott-e ki Tecából még életében visszás gondolatokat - sosem tudhatom ezt már meg, azt hiszem.
Azt tudom, hogy Csaba után a nővér következett a sorban; s én néha úgy szeretném megkérdezni, hogy Danika látja-e még a Mamát néha déltájban, a csillogó napsütésben, hosszú, sötét ruhában a polc előtt  lebegni.

Akartam, minden erővel akartam hinni, hogy nem. Hogy ők így együtt, a nővér korábban elhalt férjével együtt, régi bográcsolások, disznóvágások és borozgatások részt vevői immár együtt ülnek egy dúsan rakott mennyei asztalnál, békességben, szeretetben, vidámságban.
...
Morgóval novemberben csúnyán összekaptunk.
Ilyen még nem fordult elő velünk, mióta túl lettünk, ez előtt vagy tizenkét évvel, az összecsiszolódás okozta kezdeti, elemi sokkélményeken. Tudjátok, mikor a túlméretes Hófehérke ott állt a törpék között, magatehetetlenül és tátott szájjal figyelve, ahogy Morgó földhöz b.ssza az első, keze ügyébe eső dossziét annak kifejezésére, hogy mennyire utál együtt dolgozni ezzel a sápadtarcú nőszeméllyel. S a fiúk a bányában rendületlenül lapátolták tovább a szenet.

...Azóta hosszú évek szaladtak el, és lehet, hogy az összezártság is tette, de megszoktuk, sőt, meg is szerettük egymást, minden különbözőségünk ellenére. Szúróslevelű határozott elképzelése, amely éppen a képességeink különbözőségében látta a csapat stabilitásának és működőképességének bizonyítékát, jó taktikának bizonyult. Általában azokat a feladatokat, amiket én nem szerettem, mert túl monotonnak bizonyultak, Morgó sikeresen, nagyon pontosan és hatékonyan abszolválta; míg a kreativitást igénylő feladatokat, ahol ő esetenként kevésbé teljesített jól, gond nélkül rám lehetett bízni.
Tehát az elmúlt években elmondható, hogy megszoktuk, sőt, megszerettük egymást - jó ideje már nem csak kollégának, hanem barátnak is érzem - sőt, a legjobbnak.
- Azért neked nincs túl sok barátod, igaz? - nézett rám zavartan, mikor ezt (már jó rég) elővezettem neki; én pedig rágondoltam Machinátorra, meg Szomszédasszonyra, és kis sóhajjal feleltem:
- Nincs. Tényleg nincs. (Bakker, Te vagy egyedül - gondoltam, de nem mondtam ki).
November elején volt az, hogy kibukott rám.
Akkor már három hete is volt, hogy a semmiből előbukkant az a furcsa tüdőgyulladás; százasával használtam a papírzsebkendőt (hypochonder, mindig utálta ha betegen jártam dolgozni) és egyszer csak kifakadt.
Leb.szott, hogy miért nem maradok már otthon, miért járok oda mindenkit megfertőzni; hogy így sokkal nehezebb meggyógyulni. Mikor azzal védekeztem, hogy határidős munkám van, akkor azzal folytatta, hogy előző héten miért nem csináltam semmit, mert különben már rég készen lennék, és otthon maradhattam volna.
Akkor vesztettem el a kontrollt; mert előző héten (is) rengeteget dolgoztam, ha nem is az Ügynökség, de másik közös érdekeltségünk, a könyvelőiroda dolgain mindenképpen; s végre hozom az üzletet, amiért egy éve rágja a fülem, és most, mikor végre megvan, nem segít semmit, sőt, még ilyeneket beszél.
No akkor kiabálni kezdtem vele, először a tizenkét év történelmében; majd ő visszaadta a megbízását a könyvelő cégemben; s napokig tartó mosolyszünet következett.
Abban az időben mindenki arról beszélt, hogy egyre furcsábban viselkedik. "NBS, Frankie!" - gondoltam szomorúan arra, hogy elárult, hátba támadott, nem becsülte meg a munkámat, nem segít bajomban - s nem vettem észre, hogy mekkora is valójában az Ő gondja... s azt, hogy a féltés beszélt belőle, mikor haza akart küldeni.
Lassacskán azért eljutott a tudatomig, hogy náluk most éppen iszonyatos baj van; a nővére súlyos, előrehaladott áttétes rákja akkor lett nyilvánvaló; s onnantól felgyorsultak az események; a lány kórházba került, de már nem tudták megkezdeni sem a kemoterápiás kezelését; néhány hét alatt a májára átterjedt - és vége lett.
45 éves volt, három diplomás és még budai fogalmakkal is jómódúnak tekinthető.
A gyerekeimet korrepetálta matekból még nemrég.
Nemrég... úgy rohan az idő, mintha kergetnék, ez az igazság.

Végül úgy lett, ahogy mondtuk Morgónak: az édesanyjuk, bár már a demenciától nyelni sem bír, gyomorszondával etetik az elfekvőben immár - de túlélte a lányát, aki ápolta őt, amíg csak a karját emelni bírta.
Jó eséllyel erre ment rá szegényem.
Ráment.
...
- Mikor adja be a mamát otthonba? - fogadott a múltkorokban a doktornő, mikor a gyógyszereit íratni mentem hozzá. - Lassan ideje lenne elgondolkodni ezen! - mondta, és én tudtam, hogy igaza van. Igaza van - de ez egy olyan lépés, amire nehezen szánom rá magam, pedig nem nagyon tudom kezelni a helyzetet; nem annyira a fizikai gondozással van a baj (bár néhány kérdésben az is nehéz) mint inkább a lelki részével; Mama kezelhetetlen kényszerképzeteivel és viselkedésével, mikor ezek eluralkodnak rajta.

A "szívesen megmosdatom" attitűdömnek akkor lett pl. vége, mikor tetőtől-talpig lecsutakoltam, amit tűrt, majd utána meggyanúsított azzal, hogy biztos azért mosdattam meg, mert éjjel palikat fogok hozzá küldeni, hogy szexeljék meg. Az ő habtestét, mi mást, természetesen.
Azóta szabályosan félek ettől a művelettől - meg is látszik, nem vagyok rá büszke, de azóta egy-másfél hét is eltelik, mire felszívom magam annyira hogy nekiálljak, mert attól rettegek, hogy mit talál ki a gyötrésemre újra.

Sajnos meg kellett figyelnem, hogy bármilyen smile bogyót is kezdek el neki adagolni, eleinte jószerivel kiüti szegényemet, aztán egy darabig elfogadhatóan viselkedik; aztán egyre rövidebb ideig viselkedik úgy; végül pedig mintha be se adnám. Ez történt a Kventiaxszal, ez van a régi kedvenc Seduxenjével, és már látszik, hogy az Escitil dózisát is emelni kellett, hatóideje így is csökkenőben van.
A pszichiáter fejvakarva állt a tény előtt, majd megállapította, amit én is gyanítottam: mivel Anyám egész életében Seduxenen élt, valószínűleg egyfajta rezisztencia alakult/alakul ki benne ezekre a csodálatos szerekre.
Ami csak azért gáz, mert én kaptam a nyáron ideggyulladást a bal karomba, mert egy héten át szabályosan üldözött a saját otthonomban és rágalmakkal szidalmazott.
Más öregasszonyok ilyen elmeállapotban bepisilnek, ő nem. Inkább öt percenként jár wc-re, az összes előforduló wc papírt begyűjtve és a folyosón elhaladva minden elé kerülő ajtót öt percig nyekeregtetve ki-be, ki-be, ki-be... de nem.
Mondjuk hálistennek, hogy így van.

Robi egyszer megkérdezte tőle, hogy minek a szobájába wc papír gyűjtemény, erre titokzatos mosollyal felelte:
- Mert praktikus!
Azóta a wc papírt házi használatra csak Praktikusnak hívjuk. És természetesen próbáljuk rejteni a Mamzer elől.

Szóval vannak ennek a betegségnek vicces pillanatai is, én nem mondom. De tegnap éjjel semmi kedvem nem volt viccelődni. Fáradtan, betegen jöttem haza, pihenésre lett volna szükségem - de Anyámra megint rájött a dilije; hangosan beszélt, nyitogatta az ajtókat, zörgött. Aztán - hajnali egy óra lehetett - legmélyebb álmomból arra riadtam, hogy bevonul a szobánkba és hangosan vezényel, hogy engedjem be a kislányt, majd kivonul, miután nem kap választ.
Mikor ezt fél óra leforgása alatt ötödször csinálta, elhagyott a türelmem. Elfogyott a türelmem, kimásztam az ágyból, megragadtam a csuklójánál fogva és kihúzgáltam a konyhába, ugyan, mutassa már meg, hol az a kislány. Mutogatott össze-vissza, végül a sarokban álló ruhafogasra, hogy ott a kislány.
Addigra már eldurrant teljesen az agyam. Nem vagyok rá büszke, de egyesével csapkodtam a földre a fogasról a kabátokat, mindegyiknél elordítva magam:
- Mutasd meg hol a kislány! Ez se kislány? Ugye hogy nem az? Meg ez se, meg ez se...
Megsértődött és bevonult a szobájába. Volt négy órányi nyugtunk. Aztán újra jött. Akkor már Robi kelt fel, vele veszekedett.
Másnap használhatatlan voltam, pedig akkor még mit sem tudtam a leletről.
...
Előző napi nagy fáradtságomat annak köszönhettem, hogy elmentem végre az MRI-re. Nem tekinthető olcsó vizsgálatnak, és a január anyagilag megterhelő volt (ilyenek ezek a januárok sajna); meg különben is, Robi kifejtette, hogy úgysincs semmi baj, csak elszednék a pénzemet; ez ugyan rosszul esett nekem, s ezt szóvá is tettem neki, de végül csak rászántam magam - különösen, mert a megismételt vérvizsgálaton a CA 125 és a C-reaktív protein adatok további emelkedést mutattak, és a mellem is egyre gyakrabban fájdogált.
Az MRI vizsgálatról azt mondanám, hogy egy vicc; de nincs kedvem röhögni rajta.
Levetkőztem, beszúrták a branült a kézfejembe, majd el kellett helyezkedni az MRI ágyon, de nem akárhogy: raktak rá egy magasító dobozt, a hasam felé lejtett, a felső részén kétfelé osztott rekeszbe kellett belógatni a tőgyeimet, a kezeimet magastartásban, a vállaimat a dobozhoz szorítva - a lábam alá emelőt raktak, és mindezt a remekmívű emberi szobrot letakarták egy pokróccal, melyet itt-ott lebegtetett a gép ventillátora.
- Olyan mint mikor egy szuperhős repül a rajzfilmeken - vigyorogtam kínomban, míg betoltak a gépbe és kezdetét vette a berregés, csörgés és kalapálás, amely egy órán át tartott.
Elképzeltem magamat, a kövér öreglányt foltos pokrócban előrenyújtott kezekkel, lógó csöcsökkel repkedni Budapest felett - ezzel jó darabig elvoltam, de a vége felé már nagyon éreztem, hogy elég. A vállam fájt, a derekam elgémberedett, a kézfejemet a branül feszítette, a fejem pedig mintha nem az enyém lett volna.
A vizsgálat végén alig bírtam magam összevakarni. Úgy éreztem, hogy jártányi erőm is elhagyott.
Már az öltözőben néztem bele a tükörbe, és szinte megriadtam magamtól.
- Hány éves vagy, Betmen? Negyven? Nem! Hetven! - bókoltam a tükörképemnek, míg nagy nehezen felhúztam a cipőmet.
Mikor a Széll Kálmán térre értem, csuklani kezdtem.
- Ez bizonyosan Morgó! Már aggódik értem! - gondoltam. Igyekeztem az irodába, amennyire tőlem tellt.
Ő volt.
...
Bandukoltam a tavaszias szellőben (+11 fok volt) és folytak a könnyeim.
Arra gondoltam, milyen rövid az élet, és mennyire sz@r. Robira, aki nem értette meg, nem törődött vele, nem akarta megadni nekem azt, amire szükségem lett volna; és arra, hogy most már úgyis mindegy.
Csabára gondoltam, aki meghalt, elment a Démonhoz, akinek semmi nem elég.
S a Démonra, aki hosszú, fekete hajú, sápadt kislány sötét ruhában, csak néz a nagy szemeivel.

...A Kislány!!!... Anyám látja!!!...
...és be akarja engedni mindenáron...