Fájszbukk - ha előtör amit temetnél

"Mint mágnes vonz. Rájöttem, nekem ő az élet" - állt nyomtatott betűkkel a képen a felirat, s hozzá a megosztó kérdése:
"Gondolom mindenki életében felbukkan(t) egy ilyen ember, akire azt mondjuk, hogy "vonz mint a mágnes."
Kinek mi erről a története ? Boldogság lett - boldogság van ? Vagy beteljesületlen maradt ?"

Néztem kicsit magam elé, ötven év minden bánatával, sóhajtottam kicsit, és bekörmöltem a saját válaszomat a kommentek közé:

"Nagy szerelem, nagy sz@r - mondogatta régi kedves főnökasszonyom. Igaza volt."

Részemről ennyi reflexió elég is volt, nem akartam már a Márai írta váltóáramról értekezést tartani; annyira felesleges már ez ebben a korban. Az élet sz@r, akármennyit is értekezünk róla - ennyi.
De... nem hagytak békén.

Alattam az első kommentelő az öregfiú volt, akit barátnéim (ezt a szót ne vegyétek tőlem túl komolyan, nekem nincsenek barátaim) anno mintha nekem szántak volna; de inkább nézegetném a hátam közepét mint őt; már csakazértse, de meg egyáltalán; - akkoriban lett elegem abból, hogy meghatározzák, hogy - szerintük - kivel jó nekem és kivel nem.
Naxóval, az úriember kommentje így szólt:
"A vonzás szerintem, csak vágy. A szerelemhez több kell. :)"
(Ne erőlködj, bébidoll, itt se vágy, se semmi nincs - futott át az agyamon, majd elolvastam a szövegére írt reflexiókat. Hát persze, hogy Machinátor itt, közös ismeretlenünk kommentjénél találta meg a terepet arra, hogy információkat küldjön sekélyes világnézete sarokköveiről a Világmindenségnek, és no persze benne nekem, a lenézett hülyének.

"Sok esetben a plátói vonzódás esetén olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel az embereket amik nincsenek is szegényeknek!🙂"

"így van. Erre gondoltam.🙂" felelt az öregfiú, és én azon meditáltam, hogy még hány palinak/ön- és egyéb jelöltnek fogja tálalni saját olvasatában a köztem és Forradalmár közötti történéseket; általában, mikor száll már végre le rólam, talál magának mást, akinek a lelki fájdalmain szórakozva feldobhassa unalmas kispolgári (házas)életét. (Azt hiszem, sosem tudta megbocsátani nekem, hogy a Hal bármikor eljött volna velem. A Hal pedig, hogy soha nem hívtam. ...legalább az én átkozásomban szent egységben működik a családi kötelék, ez is valami, ámen.)

- De hiszen számodra ez a némber halott. Megfogadtad, hogy nem foglalkozol vele; nem állsz le vele vitatkozni; nem válaszolsz, nem kommentelsz - ő meghalt, azon az estén rúgta az utolsót, mikor arra mentél ki a kerthelyiségbe, hogy a Fantomot traktálta a sztorival - a Te szerelmed történetével! - és hangosan nevettek rajta. Ez a nő nem a barátod; mert ha valakinek ilyenek a barátai annak nem kellenek ellenségek; és te magad szereted szemtől-szembe megválasztani az ellenségeidet. Is.
Bambán bámultam a monitorra, a harag sötét kábulatot vont az agyamra, csak a közösségi oldal kékje derengett át rajta... én pedig ismét ütni tudtam volna ökölbe szorított kézzel, ahogy a szmájli helyére képzeltem az idióta vigyorát.

...Hozzászoktam már az időnként tüske szerűen belém fúródó fájdalomhoz, mikor itt-ott felbukkannak Forradalmárhoz kapcsolódó események, melyekhez semmi közöm; döntése folytán nem is lehet - s ha elgondolom, hogy van, aki a közelében lehet, s az nem én vagyok, bizony még most is elszorul néha a torkom.
Elszorul... olyankor pár napig szomorúbb vagyok, visszaidézem, milyen volt mellette lenni - de elmúlik. Elmúlik, a Zélet megy tovább, és én beletörődtem már rég, hogy nem kellettem neki. Örülök, hogy jól(?) van - ennyi. Hisz azóta én is beválasztottam magamnak egy olyan feladatot, ami segít másokon... hogy is mondta?

Pontosan már nem tudom, de az volt a lényege, hogy ő tulajdonképpen azért van Edit mellett, mert úgy gondolja, hogy ezzel jót cselekszik. Hogy neki ez az egész annyira nem jó, de tudja, hogy a szeretteinek (Editnek is, aki segített neki mikor szüksége volt erre) ezzel jót tesz. Valamit magyarázott az önfeláldozásról is; én akkor nagyon haragudtam, mert nála is pontosan ugyanazt éreztem - amit azóta magamnál is érzek - hogy ennek így betegség lesz a vége.
De hát önzetlennek lenni szép dolog, akár az egészség, boldogság, élet árán is; és én jó gyerek módjára megtanultam a tanítást; követem a példát; nyakamba vettem egy egész kiterjedt famíliát; nehogy túl sokat kelljen sós vízzel öntöznöm miatta a mit sem sejtő párnacihát. Ha meg mégsem élem túl a vállalásomat, akkor sem történik semmi. A gyerkeim felnőttek, önellátók, megállják a helyüket az életben - legalább hozzájutnak az örökségükhöz.

Beletörődtem tehát ebbe már régen - de abba, hogy ez a sötét némber oktatgasson, saját bölcsessége tudatában - no, abba nem. Nagyon nem.

És akkor elindult a monológ bennem.

Mit tudsz te arról, hogy én mennyire ismerem, hogy mit értettem, éreztem meg belőle. Honnan tudnád? Lehet, hogy régen ismered - de azt a felismerést, amit mi átéltünk, te nem élted át. Még én sem éltem át soha ahhoz hasonlót..A tudást, hogy egy lényegűek vagyunk. Hogy mikor feltette azt a posztot; tudtam, pedig nem írta ki, hogy a cikkben szereplő történelmi alak a felmenője. Hogy nem vettük észre a kabátcserét. Hogy... hogy ha az arcvonásainkat egymásba csúsztatjuk, az én arcom és az övé szinte teljesen egyforma vonásokkal bír. Igen, kipróbáltam. Még a tekintetünk is egyforma sok képen.
Ha vennéd a bátorságot, és megkérdeznéd tőle, ő se mondhatna mást. Őszintén bizonyosan nem.
És ennek... ennek semmi köze a szexualitáshoz, vágyhoz, vagy képzelgésekhez.
Ez egy másik dimenzió.
De sose fogod megkérdezni, mert akkor szembesülnöd kellene a saját felfogásod korlátaival. Sokkal egyszerűbb a másikat ledegradálni mint afféle tulokos kosnak. Jó dolog az önigazolósdi, el lehet ezzel játszani, olcsó játék hülyegyerekeknek a nagy, kék homokozóban.

Nem tudom, hogy valaha az életben egy ilyen rettenetes temperamentum eljut-e a felismerésig, hogy mások élete, az az ő magánügyük? Hogy nem avatkozok bele, még jó szándékkal sem, mert nem én vagyok a Jóisten? Hogy nem vagyok jezsuita hittérítő, hogy csak az én igazam legyen az egyedül üdvözítő ezen a Földön?... áhh, mindegy, hagyjuk is.

"Ez a nő meghalt számodra. Nincs. Nem létezik. A sekélyes kis bölcseleteivel, a korlátolt világnézetével; a mások életébe gátlástalanul vájkálásával - egy szellemi-erkölcsi halott.
Halottak pedig nem bölcselkednek. Ha mégis, nem több az, mint gyenge szellőcske.
Engedd el. Engedd el, kérlek. Tudom... soha nem fogsz neki megbocsátani, mert ott rúgott beléd, ahol a leggyengébb voltál. Ahol nem tudtál védekezni. Ahol csupa fájdalom volt minden... s most ismét ebben a sebben vájkál, gonoszul kéjelegve, mint egy igazi szadista. Miatta lettél nevetséges... gyenge... szánni való... s neked nem volt erőd arra, hogy védekezz.

Bocsáss meg magadnak, s temesd el végképp ezt a - hullát."