Ebben a témakörben (némi láncos kutyákhoz kapcsolódó erkölcsi alapvetést is érintve) felvillantak bennem a Robival kapcsolatos, mélyre temetett ambivalenciák - de elhessegetve őket, olvastam tovább.
A következő gondolat a megbocsátás kérdésköre: igen, én még soha, senkinek sem bocsátottam meg semmit, amit hibázott ellenem.
Itt jön az a kérdés, amivel eddig, ebben az aspektusban nem is foglalkoztam, tudniillik: hogyan kapcsolódik a tény, hogy nem tudok senkinek megbocsátani, ahhoz a tényhez, hogy magammal hogyan állok megbocsátás terén.
Hmm.
Igazából az első gondolatom az volt, hogy "de én nem is szoktam magamra haragudni", de aztán rájöttem, hogy ez nem teljesen igaz.
Én rohadtul tudok haragudni másokra, ha olyan negatív szituációba kergetnek, amelyből nincs erőm kitörni (...és ilyenekből állt az egész életem Anyám dolgaitól kezdődően).
És... talán épp azért haragszom rájuk, mert olyankor magamra kellene haragudnom. Magamra, a gyengeségemért. Én nem voltam elég erős azokhoz a történésekhez, hogy fordítsak a dolgokon, igen.
A saját magammal szembeni haragot, elégedetlenséget vetítem ki azokra, akik ezt előidézték.
Hmm.
Mindig morogtam Csabára, amiért saját bajait, rossz közérzetét a környezetével való elégedetlenkedésben vezette le - én ugyanígy, másokat okolok saját gyengeségeimért (persze egy 14 éves gyerek hogyan mehetett volna erőszakkal egy másik iskolába, nem ahová az anyja beíratta? - hogy csak az első esetet mondjam, aminek hosszú távú hatása lett az életemre. ...de lehet, hogy mehetett volna, ha nem adja fel, keres szövetségeseket, vagy nem tudom. Tényleg nem. De az kudarc volt a gyengeségem miatt).
Tehát ennél a gondolatnál kissé tovább időztem, de aztán elragadott a munka - csak a végeztével néztem fel.
A szürkületben sötét sziluettként néztek vissza rám az ismerős budai hegyek. A János-hegy tetején foltos, vöröses labda ült: a Telehold.
Gyönyörű látvány volt, sajnáltam, hogy nincs nálam fényképezőgép, teleobjektív (mondjuk az még mindig sehol, sajnáltam rá a pénzt inkább idegen gyerekekre költöm, mert az sokkal jobb... b@sszus).
Hazafelé újra előjött a melankólia Robival való furcsa kapcsolatom okán.
Tulajdonképp szeretném én őt szeretni, és úgy szeretni, ahogy én szeretném (ismét egy lépéssel előbbre jutottam ennek az érzelemszövevénynem az elemzésében, figyelitek?) - de félek, hogy újra nevetséges leszek, volt már erre példa. Az pedig gyengít - sokat, sokat gyengít.
Nem, nem látok esélyt arra, hogy ezt a félelmet valaha le fogom küzdeni, azt hiszem. "NBS, Franky!" - mondta Morgó. Igaza volt. Így viszont teljesen lehetetlen... a "te" és "én" - ből így sosem lesz "mi".
Hogy mindezt nem éreztetem, az pusztán nagylelkűség. Meg szeretet. Meg félelem a lelepleződéstől.
(Felolvastam neki a Facebookon keringő szösszenetet a Barát 5.0 program és a Férj 1.0 operációs rendszer közötti különbségekről, majd megkérdeztem:
- Te a férjem vagy?
- Nem - vigyorgott büszkén.- Akkor miért viselkedsz úgy?
Lefagyott a vigyor az arcáról.)
Ma, hogy tudom: csak későn ér haza, (levitte a két nagyot Tápiószörnyűre, Sancit pedig felhozza (nyolcszor hangsúlyoztam, hogy a hétvégén dolgozni akarok, sőt KELL, "el lesz velem" volt a válasz, mindegy is ez, szerintem reggel lelépek mert különben már megint csak a négy alapműveletig fog eljutni a magas számítási kapacitású hardware a fejemben - úgymint főzés, mosás, mosogatás, takarítás - és ez szánalom) szóval most még úgy is kellemes volt hazajönni, hogy Anyám itt zaklatja az életemet. Legalább nincs az elemi vacsorakényszer, hogy Gáborkának is kell valami ami a fogára való meg az apjának is - Anyámnak vettem egy levest, egy gond letudva, hurrá, péntek este, Hawaii, dj, pálmafák.
Szóval kellemes itthon lenni kvázi "egyedül". A cikkben emlegetett energia átjárja a rendetlen kis szobát... más érzeteket kelt bennem, mint mostanában bármikor.
Azt hiszem, egyedül élni sokkal jobb, mint családban.
Az maga a Szabadság. Anyám is azért húzta ilyen sokáig mert jól élt, nem kevés négyzetméteren és senkihez nem kellett alkalmazkodnia a legutóbbi időkig. Emberekhez alkalmazkodni, az maga a nettó energiakidobás.
Ha újra születnék remete lennék, vagy ilyesmi.
(...időről-időre felvillan bennem egy ház képe. A ház valahol a Balaton-felvidéken van, fehérre meszelt, hosszú tornácos régi parasztház. Az udvaron diófa. A kerítés is vakolt falkerítés, kinézve rajta távolról odacsillan a Balaton.
Nem tudom rekonstruálni, mi ez, vagy hol van - de olyan, mintha régen ismerném. Kendős nénit látok a kertben, sötétkék a kendő, világosabb kék, kis virágos az otthonka szerű ruha, félhosszú ősz haja csigákban buggyan ki a kendő alól - én lennék?)
Az elmúlt hónap éltem egyik különösen nehéz hónapjaként kerül a nagy könyvbe, ahol viselt dolgaimat jegyzik.
Roberto adójával elszámoltam magam, ki kellett köhögnünk egy kisebb vagyont - de ez nem volt elég. Vén Diesel is megadta magát még december elején, - eddig kétszázezernél járunk alkatrészköltséggel, és még mindig nem működik. A boylerünk elromlott, másik kellett. Eljött a Karácsony, és az anyagi természetű problémákat érzelmiek váltották fel. Bár a Szentesténk végül kimondottan jól sikerült, a két anyánkkal, meg Andrással, Andival, Kobakkal - mégsem úsztuk meg békével az ünnepeket. Ugyanis előtte levittük a két gyereket (Gábort és Dzsenit) az anyjukhoz. 22-én mentek, 25-én reggel telefonált NekemNyóc, hogy Dzseni királynő bexanaxozott, mentőt kellett hozzá hívni. Szerencsére nem kellett kórházba vinni... ez kora hajnalban történt, de az anyjáék már 10 órakor lerakták őket a nagymamánál. Ráadásul mi hivatalosan nem is tudhattunk a dologról - na így beszélgess a gyerekkel a problémáiról.
Pár nap múlva kiderült az is, hogy a kisasszony nyár óta dohányzik; a mama meg stikában ellátja dohányáruval. Ugyanakkor meg nekem mondogatja, hogy folyton sápadt, meg fogy ez a kislány - még elvárta volna hogy én vigyem orvoshoz.
Mindig mondtam hogy anyósom ritka egy alamuszi alak, no ezt is jól elintézte - mint általában mindent.
Mikor mindez kiderült, négy napig tüzet fújtam. Robinak elmondtam az anyját mindennek; hogy azért a nem kevés pénzért amit kap, egyetlen dolga lenne, hogy Dzsenire vigyázzon, de még az sem sikerül neki - anyósom is agybeteg, rászoktatta a fiát a kólára, a cigire;most a kedvenc unokájával folytatja - ám csinálja, de én nem fogok ahhoz kibicelni, orvoshoz hurcolni, magamból hülyét csinálni, no, thanks.
Ezzel együtt már rám is kezd hatni a családi sunyiság - mert bár Dzseninek elmondtam a véleményemet önvagdosásról, Xanaxról, cigiről, meg a Zélet értelméről - de végül anyósommal nem vállaltam a konfrontációt. Úgyis az lenne a hivatkozási alap, hogy így legalább "bevágódott" a lánynál; hisz - és ebben igaza is van - olyan társaságba jár hogy úgyis hozzájutna (melós gyerekek), meg az ősök is mind bagóznak (Kyosakinak igaza volt a munkásosztály relatív túlfogyasztását illetően, jövedelmükhöz képest rengeteg pénzt költenek mérgekre, ám tegyék, hamarabb gajdeszba mennek, ámen).
Nekem ez mondjuk akkor is Btk és kiskorú veszélyeztetése; ezt csinálta Nagy Fal is Andrással - de András tüdejéhez van genetikailag közöm, Dzseniéhez hál'Istennek nincs.
Egyébként azért sem gyötörtem meg az öreglányt, mert - mióta ismerem, most először - végre úgy látom, hogy kicsit jobb állapotban van a lelke. Nem akarom lerombolni azt a kis pozitívumot, amit sikerült elérni nála az életkörülmények stabilizálódásával.
Még ki se hevertem mindezeket, Gáborka szolgált újabb matinéval. Kezdve azzal, hogy ki se látszik a számítógépes játékokból, hiába könyörgünk neki hogy tanuljon, segítsen valamit - legalább elmosogatni - és tartson rendet a szobájában.
30-án este Anyám elesett. Én épp nem voltam otthon, kivételesen egy régi barátnőmmel találkoztam - mire hazaértem, már megtörtént a baj. Anyám keze - nem elviselhetetlenül, de szemmel láthatóan - be volt dagadva. Késő volt, fáradt voltam, borogatás, fájdalomcsillapító, alvás.
Másnap ugyanolyan dagadt volt, de muszáj volt bevásárolni. Tudtam, hogy utána János kórház menet következik, kértem Gáborkát, mosogasson el. Hárman kértük Andiékkal.
Hiába.
Mire hazaértünk, mindenféle party rágcsákkal megrakodva, hogy vigyen az osztálytársáékhoz, ahová készült - ő már lelépett, a mostalan hegyeket hátrahagyva.
Nagyon szomorú lettem.
Még aznap elvettem a számítógépet, és másnap - egy időre - a telefonját is.
A szilveszter délutánt-estét pedig a Mamával töltöttük a Jánosban Robival. Este 10 után értünk haza. Nekem már semmihez nem volt kedvem; ettünk egy kis virslit (a szilveszteri tervezett vacsora helyett) aztán lefeküdtünk.
Robi már 11-kor aludt.
A kutyákat beengedtük; onnan tudtam, hogy eljött az éjfél, hogy durrogni kezdtek a petárdák - Bundáson még bent is látszott a rettegés. Megsajnáltam, felengedtem az ágyra. Termetéhez képest meglepően pici helyre kucorodott; s emelkedő-süllyedő horpaszát simogatva még így is éreztem, hogy egy-egy dörrenésre hogyan rázkódik össze.
Bezzeg Bella! Mikor észre vette, hogy Bundás az ágyon van - bár őt senki sem hívta - de széles vigyorral, két óriási ugrással (fülei lobogtak közben, mint a vitorlák) az ágy közepén termett. Hanyatt dobva magát henteregni kezdett, az alvó Robertót két lábbal lökdösve, engem orral túrva arrébb, hogy elegendő helye legyen a keresztbe fekvéshez. No, tőle jöhettek a durranások, nem zavartatta magát! Csámpás Rozi birtokba vette az ágy közepét, a többi nem számított.
...fél egy felé elcsöndesedni látszott a vidék. Leparancsoltam a kutyákat, és nyugovóra tértem.
Anyámnak egyébként eltört a bal kezén az egyik felkarcsont. Szerencsére nem mozdult el, műteni nem kellett.
A gipszet viszont nem viseli. Három napig nyugton volt, de a negyediken dühöngeni kezdett, hogy most már meggyógyult a karja, vegyük le a gipszet. Meggyanúsított, hogy szándékosan kötözöm le, hogy őt megszakolhassák erő; a következő napon pedig elkezdte gipsszel ütni-verni az ablakot, még jó, hogy nem tört ki.
Az ablak bírta a strapát, de a másik keze is belilult; a gipsz pedig elmozdult, aminek az lett a következménye, hogy mire másnap visszavittük kötözésre, keletkezett a kezén egy seb.
Lefertőtlenítették, bekötözték, visszarakták a gipszet.
Két nap múlva (tegnap) leszedte.
Kihívtam a mentősöket, nagyon rendes fickó érkezett - végül abban maradtunk, hogy a kezén lévő seb gyógyulása miatt, meg az elmeállapota miatt - ne tegyük vissza a gipszet. Elvileg így is össze fog forrni, ha nem történik baj.
Ha meg történik, úgyis meg kell műteni, akkor biztosan kórház lesz a vége.
Ebben maradtunk; és én hálás voltam, hogy valaki levette végre a vállamról az ügyben a döntés felelősségét.
Így telt a tegnap esténk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.