Elhatároztam, hogy megosztom Veletek mindazokat az érzéseket és tapasztalatokat, amiket a hormonpótló kezelés során átélek, legyen az bár rossz, avagy jó. Hiszem, hogy a serdüléshez hasonlóan nehéz és érzékeny korszaka egy nő életének a változókor is; s igazságtalannak tartom, hogy a különböző testi tünetektől szenvedő nő a mai napig a (főleg férfi)társadalom gúnyának céltáblája. Ő az, aki az anyukájához sem fordulhat már tanácsért sok esetben; erről egyszerűen nem "világosítja fel" senki. A közbeszédben a jelenség legfeljebb csak viccesen, gunyorosan jelenik meg; a tünetekről, a megoldási lehetőségekről, az egész állapotról legalább olyan ciki beszélni, mint a menstruációról, - ráadásul a "banyakór" által érintett személy maga is súlyos önértékelés-letörési konfliktusokat él át; melyek önmagukban is hozzájárulhatnak különböző - sok esetben komoly - betegségek kialakulásához. A kezelés viszonylag új, nem ismert, nem könnyen hozzáférhető; a vélemények megoszlanak róla; rengeteg tévhit övezi - túldimenzionált kockázatnövekedés (hogy ez menniyre így van, azt az támasztja alá, hogy miután elolvastam a sok oldalas betegtájékoztatót a rák kialakulási kockázatok növekedéséről, félretettem a kiváltott dobozt, s még egy napi fájdalom és szenvedés kellett hozzá, hogy úgy döntsek: lesz, ami lesz, én beveszem.
Tehát hiszem, hogy hasznos megosztani ez irányú tapasztalataimat megosztani Veletek - ha csak egyetlen érintett sorstársnőm olvassa, már (talán) tudok kicsit segíteni Neki. Ha másképp nem, a tudattal: nincs egyedül ebben a rettenetben, amit változókornak hívnak.
S hogy milyen az a bizonyos, agyunkba vetülő kép (egyáltalán van-e kép..) az semmi máson nem múlik, csak a mi létezésünkön. A létezésünkön és annak aktuális minőségén.
Tehát az első kérdés az, hogy létezünk-e; s ha erre igen a válasz, a következő rögtön az: "és milyen állapotban"?
Mert csak a saját szintünkön lévő információk azok amelyek könnyen és erőfeszítés nélkül eljutnak hozzánk; amit be tudunk fogadni, értelmezni tudunk.
Persze, van egy tól-ig határ, amelyen belül elmozdulhatunk ezen a skálán - de a Létezés a maga fizikai valóságával bizony erős korlátot szab az elmének és a mentális gyakorlatoknak.
Hogy mennyire, abból az elmúlt időszakban nagyon kemény leckét kaptam, azt hiszem.
Nekem az elmúlt bő egy évben szürke volt minden.
Szürke, örömtelen, színtelen, fénytelen. Nem éreztem nagy bánatot - de örömöt se.
Még annak ellenére is így volt ez, hogy Robival való dolgaimat - a tőlem telhető módon - igyekeztem kizárni a léleknek azon szintjeiről, ahol azok fájdalmat, bánatot, fusztrációt okozhatnak. Igyekeztem, s a végére már (majdnem) tökéletes rutint szereztem benne.
És ennek ellenére...
Le voltam lassulva; reggelenként fél órába tellett, mire egyáltalán valamennyire "bemozgattam" a tagjaimat - hiába melegítettem, meg nyújtottam minden nap, ahogy egyszer egy természetgyógyász javasolta - az izom összehúzó fájdalmak megmaradtak; s én emlékeztem még halványan arra, hogy ez - nem is olyan rég - még egyáltalán nem így volt. Ha voltak is napok, melyeken harcolni kellett az izmaim rugalmasságáért (egy-egy megerőltetés után; mivel sajnos - az íriszdiagnosztikán csak megerősítettek ebben - a testem vázát alkotó csontok és az azokat mozgató izomzat a gyenge pontom, ezért időről-időre előfordult ilyesmi) - ezek kimozgatható, elmulasztható, helyre hozható kellemetlenségek voltak, nem pedig egy állandósult kínszenvedés.
Emlékeztem, és nagyon rossz volt érezni, hogy már nem így van - egyenlő volt az Elmúlás kezének érintésével.
Párszor lett volna idő, mód és lehetőség a reggeli hálagyakorlat elvégzésére is - de hiába igyekeztem, nem éreztem a könnyű örömöt, a gerinc mellett felfelé kúszó jó érzést, az energia áradásának enyhe melegség-hullámait.
Azt éreztem csupán: ez most nem megy. Valamiért nem. Öröm helyett nagy, büdös szürkeség hömpölygött bennem fel és alá, semmi más.
Ettől még szomorúbb lettem. Sőt, valamilyen szinten meg is riadtam, hisz elvileg még vagy harminc évet el kellene tölteni ezen a sárgolyón, sőt, abból még bő 15 évet mint "aktív kereső", bár az utolsó években nyilván meg fogják kérdőjelezni autóvezetői képességeimet, - de nem aggódok, munkaképességemet nyilvánvalóan sohase, mint azt a manapság népszerű megállapítás mondja.
Az én pillanatnyi képességeim pedig legfeljebb némi passzivitásra tettek alkalmassá, aktivitásra véletlenül sem, illetve legfeljebb egy kevésre, nagy kínszenvedések árán.
Aztán bevettem az első csodabogyót, a hormonpótló kezelés első szem tablettáját.
Úgy egy órával a bevétele után, félálomban, arra eszméltem, mintha működésbe lépett volna az agyam "jutalmazás-központja". Vagyis az a terület, amely aktiválódik, ha hoszabb édesség- vagy kávémegvonás után ismét ilyesmihez jut a szervezet.
Végigfutott az agyamon az az - épp aznap körbe ment - cikk (mert nincsenek véletlenek) ami azt taglalta, hogy a fogamzásgátlót szedő hölgyek agyalapi mirigyének mérete jóval kisebb mint tablettával nem élő társaiké, s hogy ez összefügg a depresszióra való hajlammal.
Ott, akkor, a másodperc tört része alatt világossá vált, hogy ennek a cikknek vitathatatlan igazságtartalma van. Én ugyan soha életemben nem szedtem fogamzásgátlót (de, egyszer próbáltam, három hónapig - de volt egy szépséghibája a dolognak: én émelygős terhes voltam minden alkalommal, a fogamzásgátló pedig művileg imitálja a várandósság állapotát - na szóval, szedje az aki szeret reggel kígyóval (boa), rókával és egyéb hasonló állatokkal ébredni -. három hónap elteltével be kellett látnom hogy ez nem az én világom) tehát az a bizonyos mirigyem nyilván szépen normálisan fejlett.
Viszont egy ideje éhezhetett a nyomorult, s mint olvastuk a cikkben, ez hozzájárul a depresszív tünetek erősödéséhez.
Hát így határozza meg a Lét a Tudatot, marxi és minden egyéb értelemben. Ish.
- Jóóó lesz ez! - konstatáltam tehát félálomban mosolyogva. Reggel, - lehet, hogy nem hiszitek el, de így volt - arra ébredtem, hogy nem fáj a hátam. Nem feszülnek az izmaim, nincs kínlódva kimászás.
Már az első mozdulatoknál meghökkenve figyeltem, ahogy - a közel egy éves tapasztalatokra hagyatkozva - mozdulat közben lemerevedve, magam visszafogva szinte várom a belém sugárzó fájdalom jelentkezését - ám a fájdalom elmaradt, s ettől (a negatív visszacsatolás hiányától) az irányítótorony teljesen megzavarodva pillanatokig üresjáratban tartotta a meghajtást. Tulajdonképp vicces lett volna - ha nem lett volna szánalmas ezzel szembesülni.
Közel két hétbe tellett, mire legalább nagyjából visszanyertem a mozgás fiatalos dinamikáját; addig végig megfigyelhettem a totojázó ezredmásodperceket, amelyek az "öreges" mozgásért voltak felelősek, s amelyekért tulajdonképpen a mozgás kiváltotta fájdalom visszacsatolása, illetve az arra várakozás a felelős - alighanem minden idősebb emberben. De a kékséges ínhártyájúaknak bizonyosan.
Tehát, volt közel két hetem megfigyelni ahogy lassú mozgású anyókából lassan visszaalakulok középkorú nővé. Ezzel párhuzamosan az életkedvem is folyamatos emelkedésnek indult - annak ellenére, hogy bár még Tüdő Gyulát jóformán el sem hagytam, de Arcüreg Gyula máris jelentkezett. Itt időzik lassan negyedik hete, ami gyakorlatilag azt is jelenti, hogy október közepe óta nem volt egy nap sem, amikor egészséges lettem volna. De nyilván ez sem véletlen... nincsenek véletlenek.
Talán az energiaszint általános növekedése, talán az orrnyálkahártyám folyamatos irritációja tette, de végre eljutottam odáig, hogy tudatosodott bennem az egészségi állapotom okozta minden félelem.
Jelentem: igenis, be vagyok sz@rva, és januárban, kerül amibe kerül, húzok a további vizsgálatokra.. közben persze erősen imádkozva, hogy nehogy a Démon műve legyen ez az egész.
(Ha már a Démonnál tartunk, tartozok még egy bejegyzéssel Róla, Neki - remélem, az lesz az utolsó..)
Azt viszont bizonyosan tudom, hogy a dokinak igaza lehetett abban, amit mondott.
Azt mesélte, hogy - bár sok oldalon keresztül taglalja a csodabogyó betegtájékoztatója a rákbetegségek kockázatát, melyek a szedésével megduplázódnak - ezek jó eséllyel a kezelés elején, az első évben jelentkeznek, mikor is még nem tökéletes a védő hatás. Akár már egy korábban elindult folyamat manifesztálódhat ebben a néhány esetben. (Sajnos nálam folyamat-hegyek lehetnek... no para, azzal csak tovább rontok a helyzeten, uff.)
Mert egyébként és közérzetileg csak a Galambbal tudok egyetérteni, aki azt mondta, hogy inkább menstruáljon 80 éves koráig, minthogy még egyszer olyan pocsék legyen a közérzete, mint..
Na igen. Mint nekem is volt a csodabogyó szedése előtt.
Ahogy telni kezdtek a hormonraktárak, megfigyeltem, hogy a vázizomzatra gyakorolt pozitív hatást a bőrtónus javulása követte - néhány hónapja nézem a tükörben és tapogatom, ahogy kezdett megereszkedni, sőt megvékonyodni a bőr a nyakamon. Hiába volt itt már bármi, Éva anyustól tanult arcizom-gyakorlat, semmit se használt.
Kezdett tehát elpetyhüdni, mint egy túlérett körte - s bár ezt jóval kevésbé éreztem még kellemetlennek, mint a konkrét fájdalmakkal járó csont- és vázizomzat gyengülést, - de azért túlzás lenne azt gondolni, hogy örömmel töltött el a dolgok ilyen irányú változása.
Ehhez képest pár napja egyik reggel végig simítottam a nyakamat - és a bőr struktúrája, feszessége visszavette a pár hónappal ezelőtti állapotot.
Szemem-szám elállt a csodálkozástól.
- Jóóóó lesz ez! - gondoltam ismét.
A következő - kissé ambivalens - dolog az érzelmek visszatérésének nevezhető jelenség.
Ugye írtam az elején, hogy mostanában minden olyan homogén, kedvetlen szürke volt. Ez azt jelenti, hogy nem éreztem örömöt, de nagy bánatot sem. Már régen nem. Csak úgy voltam bele a vakvilágba. A legintenzívebb érzés, amit átéltem ezekben a hónapokban, a gerincfájdalom volt.
Hát ez is megváltozott. Újra erőteljesen élem meg az érzelmeket, az örömöt, és - nem tagadhatom - a bánatot is.
Nem, a szexuális vágy nem állt helyre; s ennek nem biztos, hogy (csak) a hormonhiány az oka - de az érzelmi skálán sajnos vannak néha olyan hangulatváltozásaim, amelyeknek nem feltétlenül van konkrét oka; egyszerűen csak jönnek és kész. Természetemnek megfelelően ezek inkább a csendes, titkos sírdogálás perceit hozzák el; én tulajdonképpen erre mindig is hajlamos voltam; de nem terhelek ezzel senkit - csak furcsa, hogy ez is visszajött.
A harag szintje is meglátogatott pár napra; de aztán elengedtem, hisz úgyis hiába haragszom, az már nem hozza vissza azt ami elmúlt - fölösleges kínokat meg minek okozzak magamnak.
Azért mostanában gyakrabban révedek sorsomba; nyilván nem véletlenül - sok-sok régi-újabb terhet cipelek már, s bármily erősek is a vállaim, ezek súlya lassan-lassan maga alá temetett.
Ami a mellemben diagnosztizált cisztát vagymit illeti, talán saját nyugtatásomra is elolvastam a Biologika fórumon az e vonatkozásban összeírtakat.
Hát lehet nem hinni benne... de rám nézve nagyon talál a dolog.
Bal kezes nő, bal mell ciszta - partnerkapcsolati problémára utaló elváltozás. Elválasztási, elhatárolódási konfliktus.
"Érzelmi tartalom: érintkezés, mellkasi, szívtájéki közelség megszűnése, anyával, családdal való érintkezés megszakadása vagy hiányérzete, elszakadás félelem. Már meg sem ölel, eltávolodik tőlem. (Azt hiszem, még írtam is itt arról, hogy mennyire fáj az érintés hiánya). Elszakították tőlem a gyermekem, elszakadt tőlem a férjem, hozzátartozóm. Félek, hogy eltávolodik tőlem, testileg, lelkileg. Szeretném ha közelebb kerülne hozzám. (Sose fog. Képtelen rá. Ő ilyen.) Szeretnék vele jóban lenni, közel lenni hozzá. Félek, hogy elhidegül a kapcsolatunk."
Az egészben az a legborzasztóbb, hogy több, mint egy éve, hogy megmondtam Robinak, hogy belebetegszem, ha nem változtat az intimitáshoz való hozzáállásán.
Nem változtatott. Itt az eredmény.
Én már szívesen lezártam volna, kimenekülök ebből az egészből; mint a rab a napon hagyott ketrecből, ahol nem kap életadó vizet - de nem akarta, s a gyereket is sajnálnám. Akármekkora linkóci is, mégiscsak gyerek. Sőt. Gyerekek. Idióta szülőkkel és nagyszülőkkel, mindkét ágon, hetedíziglen, mondá a Biblia.
Iszonyú ebbe belegondolni, ebbe a családi halmozódásába a hülyeségnek.
...
Így hát egyetlen lehetőségem volt: amennyire tőlem telik, elhatárolódni. Minden erőmmel ezen igyekeztem úgy ősz elejéig.
Sajnos ezt a határt viszont időről-időre átlépi; hogy tudattalanul, vagy szándékos manipuláció céljából, azt nem tudom. Remélem - mindkettőnk érdekében - az előbbit.
Átlépi és nekem olyankor nincs erőm nemet mondani. Pedig kellene.
Mindenesetre már többször kértem azt is, hogy akkor deklaráljuk, hogy ez csak egy baráti viszony, higgye el, hogy akkor is fogok nekik segíteni - ez sem tetszett neki.
Aztán az egész konfliktus valahol feloldódni tűnt az érdektelenségemben, ami valódinak látszott még számomra is, hiszen a szürke köd beborította ezt az érzelmet is, s - talán - akkor kezdődött a fizikai elváltozás.
Az "érzéketlenség" mint kezdeti tünet mindenképpen igaz - lelki értelemben is.
Paradox módon ezt a viselkedésemet egy idő után észrevéve finom közeledési kísérleteket láthattam, melyeket nem tudtam hová tenni.
Nem értettem a dolgot, de megszoktam már, hogy Robi érzelmileg súlyosan sérült egyén és reakciói sokszor nagyon távol vannak mindattól, ami a számomra normális vagy értelmezhető lenne. Így nem merültem el az elemzésükbe... pedig lehet, hogy kellene. Ha másért nem, a rám gyakorolt hatása miatt.
Mindenesetre így sajnos a konfliktusban maradtam; s érthető a több ciszta megjelenése - s nagyon remélem, hogy mást, komolyabbat az MRI sem fog kimutatni. (Némileg megkönnyebbültem, hogy azt olvastam, hogy másnak is okozott hónaljba sugárzó fájdalmat időszakosan a cisztája.)
Szóval, előzetesen is kijelenthetem, hogy - bár a hormonszintek ingadozása nyilván hat a mellfeszülésre, fájdalomra - mégis; ha ne adj'Isten a mellemben bármilyen rosszindulatú folyamatra derül fény, annak semmi köze a hormonkezeléshez, annak gyökere és eredője egyetlen dologban lehet: a Robival való kapcsolatomban.
Reméljük, nem lesz ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.