Balatonkék / Kékszeműek 3.

A vonat a Balaton partján robogott Budapest felé a korán jött őszben. A víz, a csodálatos víz színe folyamatosan változott - hol zöldes, hol szürkés, hol egészen világoskék volt - attól függően, hogy a tépett szélű felhők éppen milyen árnyékot vetettek a hullámokra, és a szél merre, hogyan borzolta tükrét.
Ketten voltunk a kupéban, és én elakadó szavakkal, mélységes csodálattal bámultam azt a sohasem volt szempárt, melynek színe valami megmagyarázhatatlan harmóniában, együtt változott a víz színeváltozásaival.
Valami megmagyarázhatatlan szomorúság fogott el, komor sejtelem. Éreztem, hogy Neki az élete ez a tó - s ha innen elszakítják, olyan lesz, mint a virág, amelyet elszakítottak éltető tövéről.
Keveset beszélgettünk - talán, mert mindketten éreztük, hogy küzdelmes idők jönnek.
Akkor már jó ideje csak Husikáztam, mi voltunk Nyuszika és Husika, a szépséges szerelmespár, egyenesen a tópartról. Közeli ismerősünk volt minden fűzfa a füredi partszakaszon... :) (Bye-bye, sommer love!)
Mindez 1987 nyarán történt.
Mozgalmas idők voltak azok.

Miután megkaptam Mosolyalbumtól az első nőnapi virágot (korábban már írtam, hogy ez mit jelentett nála...) - tehát, miután megkaptam az első búcsúvirágot, hónapokig nem tértem magamhoz. Nagyon megártott az a "Szevasz, Tavasz!".
Iskola után csak behúzódtam az ágy sarkába, és nem csináltam mást, mint azt a díszpárnát ölelgettem, amely az illatát őrizte. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen, érdemi elfoglaltságom.
A család ezt pár hónapig tűrte, de aztán úgy határozott a kupaktanács, hogy ez nem mehet így tovább.
És olyasmi történt, amire azelőtt nem volt példa: elküldtek nyaralni.
A nyaralást illetően akkoriban volt némi helyzeti előnyöm: tekintettel arra, hogy a bátyám a Balatonnál dolgozott, és korábban sikerült összebarátkoznom egy kolléganője lányával, hozzájuk kerültem beszállásolásra.
És belecsaptunk a lecsóba. Elvégre nem tart soká a 17. nyár sem. :)
Strandolás és diszkózás közben megismerkedtem a barátnőm ismerőseivel, köztük is mindenekelőtt az ő furcsa nevű és hozzánk képest igencsak jómódú barátnőjével, aki (ki tudja, miért?...) sose volt nekem túlságosan szimpatikus - és Husikával, akivel első pillanattól kezdve elválaszthatatlanok voltunk.
Husika, akinek monogramja később olyan furcsa módon ismétlődött az életemben, mindig mellettem volt a nyaralás ideje alatt. Kedves volt, helyes, udvarias, piszkosul kékszemű és általában egy csomó dologban teljesen más, mint Mosolyalbum.
Akkoriban a helyi családokban virágzott a jólét, hála Zimmer Ferinek és kiterjedt németajkú rokonságának. Nem volt ez másként náluk sem: mindkét bátyjának már saját háza volt. Ő az édesapjával élt egy tóparti, nagy házban - és itt értünk el a története árnyasabb részéhez.
Ugyanis nem voltak jó viszonyban egymással.
Husika édesanyja pár évvel azelőtt öngyilkos lett, és ezt Husika sosem tudta megbocsátani az édesapjának.
Részleteket nem is mondott a dologról, de az köztudomású volt a környéken, hogy Husika sokszor inkább azért csavarog, hogy ne kelljen hazamennie, és hogy az örege már azzal is fenyegetőzött, hogy kitagadja őt - ami nem kevés hátrányt jelentett volna Husika számára. Olyan iskolába íratta, amit Husika ha csak lehetett, inkább elkerült, mert ő a vasreszelés helyett a vendéglátásban szeretett volna kiteljesedni. Oda meg az apja nem akarta járatni, tekintettel fia labilis személyiségére. Épp a 18 éves kori patthelyzetben voltak, azt hiszem - megspékelve a minősített családi tragédiával.
Így, a nyaralás vége felé, mikor áradt a szerelem, meglehetősen kézenfekvőnek látszott az ötlet, hogy cuccoljon fel Budapestre, aztán majd csak lesz valahogy.
Így is lett.
Ő akkor már gyakorlott vendéglátós volt, hamar elhelyezkedett, munkásszállást is talált.
De rövidesen kiderült, hogy utálja. Utálja ezt a budapesti életformát, és mindent, ami ezzel függ össze.
Ahogy ez lenni szokott, a kapcsolat rövidesen ellaposodott... nem nyújtott már számára elég fogódzót a mindennapi küzdelemhez.
Egy szép napon sétálni hívott. Leültünk egy padra, és megvallotta nekem, hogy ő nagyon szenved itt. Nem érzi jól magát, nem bír megszokni. Vágyik vissza a megszokott kis életébe, a munkahelyére a Balaton partján, és ne haragudjak, de ő elmegy.
Akkorra már én is éreztem, hogy hiába volt tele ez a kapcsolat kedvességgel, szeretettel, valami nagyon súlyosan hiányzott belőle.
Erre akkor jöttem rá, mikor egyszer - véletlenül - összefutottunk az utcán Mosolyalbummal, aki csak odavetett egy köszönést, és ment tovább. Én meg majdnem összeestem.
- Ő volt az? - kérdezte Husika, akinek elmondtam nagy bánatomat, és aki édesanyja érzékeny lelkületét örökölte, gyöngéd volt és figyelmes, nem kerülte el figyelmét még ez az apró momentum sem.
Csak bólintani tudtam.
...
Tehát, túl mindezeken, összecsomagolt, persze, megígérte, hogy hív, és majd meglátogat... kikísértem a Nyugatiba, integettem...
Talán egyszer-kétszer még felhívott utána.
Aztán a barátnőm mesélte, hogy összejöttek a barátnőjével. Kicsit később jött a hír: megvolt az eljegyzés.. aztán az esküvő... beköltöztek valami tóparti csodapalotába, született egy lányuk.
...
Ma már Husika is elvált ember, egy időben sokat ivott is, de - talán - sikerült újra lábra állnia, legalábbis úgy tűnik.
Azóta is ott dolgozik, ahol kezdett, minden nap megkaphatja a Sorstól azt az ajándékot, hogy a víz színe tükröződhessen a szemében.
És ez talán a legfontosabb dolog.
Az ő életében mindenképp.