Nagyon nehezen írtam meg az előző bejegyzést... túlságosan terhelő történet ez magamra és szerencsétlen családomra nézve egyaránt.... tulajdonképp évek óta készültem rá, hogy papírra vessem (és van még néhány ilyen a tizenhat év krónikájában). Nem, soha nem tudtam megbocsátani neki, hogy ezt tudta tenni velem... viszont elnyomtam ezt az érzést magamban, elnyomtam a haragot, neheztelést, a meg-nem-bocsátást. (Egyáltalán, megbocsátható ilyesmi? Ki tudja?...)
A történteket úgy éltem meg, mint a saját áldozatomat... szükségszerű áldozatot a családom jóléte érdekében. (Íme, a láncos kutyák a pincében...)
...
A terhességtől - pontosabban az első szülésem során átélt negatív élményektől - bepánikoltam. AVérellátóba rohangáltam, mindenféle vérzékenységi teszteket csináltatni - hálistennek, mind negatív lett, de én ettől még nem voltam nyugodt. A lelkem mélyén továbbra is, iszonyúan rettegtem egy esetleges újabb vérfürdő bekövetkeztétől.
A terhesség idején, és utána is, Nagy Fal nagyon igyekezett. Nem, nem az anyagi biztonság megteremtésében, - abban az első években abszolút nem volt partner, és a későbbiekben sem túlságosan - de körbevett szerető babusgatással.
Igazán, nagyon örült a gyermeke érkezésének. Még a szülőszobába is bejött velem. Fogta a kezemet a vajúdás alatt, és riadtan kapaszkodtunk egymásba, mikor - a vajúdás alatt kétszer - elhallgatott a szívhang.
Nekem ez, hogy ott volt velem, és belé kapaszkodhattam, hatalmas élmény volt. Olyan élmény, ami ellenpontot adott a korábban történteknek. Tudtam, hogy a maga erőszakos, akarnok és önző módján mégiscsak szeret.
Neki köszönhetem, hogy sikerült megélnem azt, amit az első gyerekem születésekor olyan keservesen kellett nélkülöznöm: a párom, a gyermekem apja szeretetteljes, támogató, biztonságot nyújtó jelenlétét.
...
Banduci volt a legkisebb a három gyerekem közül, 3000 grammal született, a két szívmegállás után császármetszés lett a dologból, "nem várjuk meg a harmadikat" mondta a doki (mennyire rendes vagy... deigazán...), nehezen sírt fel, lila volt, aztán besárgult, kék fényezték napokig... de élt.
Elgyötört vonásaiban a germán gének köszöntek vissza - a mai napig is apjára és anyám családjára hasonlít.
(- Olyan volt, mint Theresa nagymamám - mondta Anyu, mikor beszámolt az első találkozásról a legújabb unokájával, fürdetés után, félórás korában.)
Epidurális érzéstelenítésben csináltam végig az egészet, végül is jó volt, jelen voltam. Megérte, még akkor is, ha a rákövetkező órák irgalmatlan, sötét fájdalommal teltek.
- Végül is, én akartam, hogy a következő szülésem inkább fájjon jobban - gondoltam. Hát ebben nincs hiba...
...
Amíg én a fájdalmakkal viaskodtam, Nagy Fal hajszál híján összetörte az utolsó kék Trabantomat - a legjobb kék Trabantot, melynek tulajdonosa lehettem - mert "megünnepelte" a fia érkezését és kicsit vezetgetett ebben az állapotban... de végül is senkinek nem lett semmi baja, én meg nem voltam abban az állapotban, hogy érdekeljen, mit is csinál.
Örültem, hogy élek.
Hogy élünk.
A pici fiam, és én.
2014. szeptember 29., hétfő
A Nagy Falazás 3. - A Fény elsötétedése
- Mert Anyád mindig, mindenben csak a rosszat látja - mondta Nagy Fal, a kanapén elterülve.
Banduci a kanapé és a fotel között, egy egyenlőszárú háromszög csúcspontjaként, lovaglóülésben ült a széken, a háttámlára támasztva alkarját. Minden porcikája maga volt a megtestesült figyelem, idegei pattanásig feszültek, készen arra, hogy egyetlen rossz szó elhangzása esetén közbeavatkozzon. Sajnáltam a fiamat emiatt a zaklatottság miatt... és a lélegzetem is elakadt attól, hogy mennyire hasonlít az apjára.
...
- Miért, hol van itt a rossz? Én nem látom... - nevettem el magam kissé gúnyosan.
Senki nem nevetett velem.
...
Az indiánok úgy tartják, hogy ha egy asszony állapotos lesz, az annak a jele, hogy a férje szelleme legyőzte őt. Ezt a legendát én badarságnak tartottam. Addig a napig.
...
- Kértelek, hogy vigyázz! Megígérted! Terhes leszek, meglátod, terhes leszek!!!
Nagy Fal felült az ágyban és -sose felejtem el - elégedetten nevetgélni kezdett.
Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben.
Akkoriban én már elég pontosan ismertem a testem működését, a termékeny napokat - a hagyományos fogamzásgátlás híve voltam. Persze, előfordulhatott volna úgy is, hogy hiba csúszik a "matekba".
De az a vigyor egyértelművé tette számomra, hogy itt nem hibáról van szó, hanem előre eltervezett merényletről.
Alig három hónapja ismertük egymást.
Nem csodálkoztam, mikor két hét múlva pozitív lett a teszt.
Addigra már viszonylag lehiggadtam. Sokszor átgondoltam a kérdést, és rászántam magam, igen, rászántam magam az abortuszra. Bár teljesen ellentétben állt az életfelfogásommal, és utáltam magam miatta - de úgy éreztem, nem engedhetek a zsarolásnak. Hiszen ez olyan, mint egy bűncselekmény.
Egyik nap közöltem Nagy Fallal a döntésemet. Akkor épp Kamaraerdőben laktunk, apám romos házában, melyre sok milliót lehetett volna költeni. Ehhez képest egyedül én dolgoztam...
Mikor este hazaértem, Nagy Fal helyett egy búcsúlevelet találtam a konyhaasztalon: ő márpedig öngyilkos lesz, ha én ezt a gyereket elvetetem, mert sose szerette őt senki se. Ő csak azt akarta, hogy legyen egy gyereke, ha az se lesz, így értelme az életének. Kimegy Kamaraerdőbe, és felakasztja magát.
Már alkonyodott... fáradt voltam a munkától, az állapotomtól, a gyötrődésektől... de végigrohantam keresztül-kasul egész Kamaraerdőt, keresgélve Nagy Falat. Mire visszaértem, (anaemia gravis) zúgott a fejem, szédültem, hasogatott a derekam.
...
Ott találtam a kis drágaságot a konyhaasztal mellett. Jót nevetett rajtam, egyem a zúzáját. Egész idő alatt a padlásról leste, hogy én mit rohangálok össze-vissza. Esze ágában sem volt az öngyilok.
...
Aznap este idegösszeroppanást kaptam. Görcsösen zokogtam, zokogtam és zokogtam. Még napok múlva is alig álltam a lábamon.
...
A Fény elsötétült, a szellem legyőzetett.
2014. szeptember 26., péntek
Szlólájf és a rezgéslemezek, avagy hogyan éljük túl a mindennapjainkat?
(Szösszenet néhány interneten terjedő világmegváltó életvezetési-gondolkodási irányzatról és túlélési technikáról... amúgy Gabóca módra)
Kedves ismeretlenjeim remekül elszórakoztatnak néha. Ezért szeretem én a fészbukkot, ezért az elemi egyszerűségért, amely képes önmagát olyan spirituálisan és nemtudomhogyan túlbonyolítani, hogy a saját jóanyja se ismer már rá. Mert ami körbemegy, az ugyan körbejön, csak közben "kissé" megváltozik. Persze... ettől szép.
Egy kedves ismerősöm például, kissé belehabarodott (szigorúan virtuálisan) egy (virtuálisan) rendkívül megnyerő ifjú hölgybe, aki nagy híve a slowlife-nak, sőt, ezt az életminőséget terjeszti és propagálja kávék, Duna-part és cipők segítségével. Ezzel kapcsolatosan hetek óta visszatérő kérdés, hogy ki, hogyan értelmezi a slowlife-ot, van-e létjogosultsága annak, ha valaki ezt akarja tanítani embertársainak (sőt, ebből szeretne megélni). Túl a személyes érintettségen, melyet felfedezni vélek ismerősömben, a kérdés önmagában is szórakoztató. Főleg, echte értelmiségi módra, több irányból körüljárva.
Ugye, az ember igyekszik a slowlife-ot meghonosítani az életében. Ugyan még nem tudja, hogy amire törekszik, az a szlólájf, először csak meghallgatja a mjuzikot, hogy "don't worry, be happy". Következő lépésben elkezd kávésbögréket feltenni fészre reggelente szépjóreggeles kótyomfittykívánságokkal egyetemben, csak úgy globálisan, önmagát motiválandó, merhogyazélet csakazérisszép. Mindenek ellenére.
Aztán, gyomorfekélytől támogatva ebben az elhatározásában (na jó, nem mindenki - de ez rám halmazatilag igaz) elhatározza, hogy mostantól tényleg "don't worry", avagy az egyik szlólájf kommentelő megjegyezte: "Nem aggódom az adósságom miatt. Elég nagy már ahhoz, hogy tudjon vigyázni magára."
Ez egy igen kellemes pillanat, a nihil kezdete, még Garrone sem kell hozzá, hogy innentől kezdve az ember ráébredjen: alapvetően, ott legbelül, minden napi nyomorúság ellenére szabad, mint a madár. Avagy: "Neked könnyű lehet/De azért nekem se rossz/Arra gondolok/Amire akarok".
Tehát, az ember elkezd szlólájf élni, és ezt kiteszi az ablakba (avagy az arca mellé a könyvbe). És innen kezdődnek a gondok.
Mert, az emberek másként értelmezik már önmagában a szlólájf fogalmát is, kinek-kinek mást jelent a nyugodt, kellemes élet (például, engem a világból ki lehetne üldözni a Zeneakadémiával, más meg nem érti, mi a sz@rt tudok órákig fényképezni néhány száraz kórón. Most olvastam egy szlólájfos bejegyzés alatt, hogy olyan is van, aki a fogyasztói társadalom elleni lázadásként éli meg a "lassúbb élet"-et - én ezen az aspektuson még nem is gondolkodtam, de igen érdekesnek találom.). További probléma, hogy etikus dolog-e kinek-kinek a saját szlólájfját (kellemes élményeit, nyugodt, boldog pillanatait) virtuálisan közszemlére tenni. Itt már belépnek anyagi kérdések (ezeknek bezzeg tellett a világ túlfelére menni nyaralni, nekem meg nem telik csak száraz kenyérre), élethelyzetből adódó különbségek (fene a jó dolgukat, boroznak a naplementében a tóparton, nálam meg épp csőtörés van, bokáig állok a lében - vagy betemetnek az akták, az legalább olyan rossz), és - aki az üzletfeleit is fészen szerzi, annak ezt is figyelembe kell vennie - az időbeosztással kapcsolatos kritikák (már megint itt szlólájfozik, ahelyett, hogy az én anyagommal foglalkozna).
Alapvetően, aki nem szlólájf, azt valóban irritálhatják más jólétének megnyilvánulásai, ezt aláírom. De... ahhoz már nagyon nem szlólájfnak (fusztrált, igen, ezt a kifejezést akartam írni) kell lenni (vagy nagyon oda kell lenni azért a barna lányért - ami szintén egyfajta fusztráció, persze.)
Összességében véve, azt hiszem, a szlólájf igenis, követendő csapásirány, és nem kell hozzá egyetemi tanárnak lenni. Ha valaki ezt magamutogatósan teszi - hát istenem, tegye, ha ebben leli örömét... további egy embernek biztosan örömöt szerez vele (van kit heccelnie), sőt, áttételesen egy nagyobb társaságot is elszórakoztat.
Na ugye, hogy hasznos dolog a szlólájf. Vagy bárhogyan is nevezzék, vagy bármit is jelentsen bárkinek.
...
Utolsó mondatommal már meg is érkeztünk spirituális kutatásaim határterületére. Igen, a kvantumelmélet következik - ahogyan most, jelenlegi fejlettségi fokomon gondolom. Hangsúlyozom, hogy amatőr spirilány vagyok, az autodidakta fajtából, vagyis csak azt fogyasztom el az anyagból, ami első ránézésre ehetőnek bizonyul... ezért sorry, ha valamit nem épp a közfelfogás szerint gondolok vagy következtetek.
Ugye, a legújabb irányzat szerint, minden csak energia. Rezgések. A körülöttünk lévő tárgyak különbözőnek érzékelt anyagai lényegében csupán azért különböznek, mert a részecskék bennük különböző szinten rezegnek.
Ez összhangban áll mindannyiunk alapvető fizikai/kémiai ismereteivel, ahol is megtanítottak nekünk különböző kémiai kötéseket, fizikai halmazállapotokat és még ráadásul az elektromosság nagy csodáját, az elektronok áramlását is.
(Hogy valami más is lehet a háttérben, nem csak elektromosság, azt a legutóbbi teleportálási kísérletek is megerősítették számomra..)
De bármi is, ami különböző frekvenciákon rezeg minden létező, élő és élettelen dologban, a dolognak azt a részét, amikor is ebből azt szűrjük le, hogy valamely dolog csak azért létezik, mert mi emberek elképzeljük - hát azt már nem tudom elfogadni. Hogy az asztal azért asztal, mert mi emberek annak képzeljük... (Kinek, mit jelent az a szó, hogy "asztal"? Van, akinek mahagóni íróasztalt, másnak kecskelábú kerti alkalmatosságot fog jelenteni. Vagy bármi mást. Mint a szlólájf...)
Ha ez igaz lenne, én sose törtem volna össze a kocsimat, nem találkozok azzal a robogóssal. Én biztos nem képzeltem, hogy ő ott lesz, a téridőnek azon a szent helyén, ahová én "ügyesen" bekanyarodtam.
De ott volt. Pechünkre.
Ezen az elven soha, senki nem botlana el egy kőben, amit nem látott... és egyáltalán.
Szóval, a tárgyak, és minden, ez a szépséges világegyetem, igenis, tőlünk függetlenül létező dolgok. Illetve, nem teljesen függetlenül. Nyilván, a mi gondolataink és cselekedeteink is hozzájárulnak ahhoz, hogy olyan ez a világ, amilyen.
Vannak a világnak olyan elemei, amelyekre nagy befolyással bírunk (például, és elsősorban: önmagunk, továbbá szeretteink, munkatársaink, ismerőseink, környezetünk) és vannak olyan elemei, amelyekre hatásunk elenyésző (például napkitörés).
Továbbra is állítom, hogy a leghelyesebb, ha Micimackó léttaktikáját követjük, ha csak egy mód van rá: megismerkedünk a valóság tényeivel, és a rájuk való befolyásunk mértékével (Uram, adj erőt, hogy meg tudjam változtatni azokat a dolgokat, amelyeket meg tudok, adj türelmet, hogy el tudjam viselni azokat, amelyeket nem tudok megváltoztatni, és adj bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam egymástól különböztetni) - de nem rendelünk hozzájuk érzelmeket, mert azok - és ezen a ponton egyetértek az olvasott gondolatébresztő írással - fölösleges energiatöbbletet (vagy hiányt) indukálnak. Nem, nem a Világegyetemben - hanem bennünk.
Kedves ismeretlenem, egyébként igen érdekes és hosszú kifejtésben, azt taglalta a fentiek mentén, hogy akaratunkkal képesek vagyunk önmagunkat áttranszportálni a Világegyetem egy másik dimenziójába, ahol minden úgy van, ahogyan mi akarjuk. Mindezt erőlködés nélkül, megfelelő agyi tevékenységgel. Hát... lehet, hogy ez igaz, de én idáig még nem jutottam el. Tippem, hogy ő sem, mert akkor nem itt irkálgatná ezeket, hanem Malibuban heverészne a napon. Én tuti azt tenném a helyében. (Ez olyan, mint a befektetési tanács. Ha a tanácsadó tudná, hogy mit kell csinálni, már rég milliomos volna, nem észosztásból próbálna megélni.)
Viszont, az is tény, hogy valamit meglehetősen hatékonyan át tudunk formálni. És ez a valami: önmagunk. Fajunk évmilliók alatt tanulta meg az alkalmazkodást, mint a túlélés egyetlen lehetséges alternatíváját.
Ezért aztán okos dolog saját magunk nevelése, alakítgatása, a pozitív gondolkodás kialakítása. És igen: kisugárzásunk hatással van a környezetünkre is, szeretteinkre, körülményeinkre... (például, ha üres a pénztárcánk, ettől még nem lesz tele. Akkor se, ha azt képzeljük, hogy teli van. De ha nem idegeskedünk emiatt, akkor könnyebb átvészelni a szűkös napokat. Ezt én már csak tudom..)
Sok ember van, aki elhivatottságot érez az iránt, hogy másokat pozitív tanácsokkal lásson el ebben a folyamatban, és ezek közül a tanácsok közül némelyik hasznos is tud lenni. (Itt megint a vagy lyuk, vagy fa szólást tudnám felidézni, avagy kinek mi a hasznos.)
Számomra hatalmas melléfogás volt az a videó, amelyen a reggeli rezgéslemezen való maradásról folyt a szó.
Kezdjük mindjárt a "rezgéslemez" szóval. Értem én, hogy ez valami fizikai dolog akar lenni, mint valami lapos hullámgörbe, leginkább egy szántásnál és kerti sütögetésnél használatos tárcsaféle forma rémlett fel előttem, amit azonos hullámhosszon rezgő részecskék hoznak létre, - de akkor is idétlennek és áltudományosnak tűnt. Számomra. Nyilván van, aki az ilyen szavakat kajálja. (Persze, azt is tudom, hogy "words, don't come easy", pláne nem egy ilyen témánál. Na de hogy rezgéslemez... áhh...
No aztán itt van a kifejezés első fele is. "Reggeli".
A videóban hosszan taglalják, hogy ébredés után, gondolatok nélkül, mennyire q.vajó.
Ja, biztos az egy pacsirta típusú embernek. Nem egy bagolynak. Vagy: nem egy depressziósnak (nem az ő energetikai szintjük szorul rá leginkább az emelésre?? Na itt a baklövés tárgya.)
Aki depis, (minél depisebb) annál rosszabbul ébred. Gondolatok se kellenek a rossz közérzetéhez. Számára kín már a tény is, hogy vissza kell térnie közénk.
Ami engem illet, mindig is bagoly típus voltam. Mindig nehezen ébredtem, és az ízületi- és gerincfájdalmak mindig megelőzik a gondolatokat.
Sőt. Ha már tudok gondolkodni, egy fokkal jobb a helyzet.
Mostanában, mióta több oldalról megvizsgáltam a kérdést, nagyon tudatosan próbálok a délelőttjeimbe több fizikai aktivitást vinni - épp azért, hogy este korábban el tudjak aludni, annak érdekében, hogy reggel ne legyen annyira sz@r.
...és akkor jönnek nekem ezzel a reggeli rezgéslemezzel...
Maradjunk annyiban, hogy tárcsán sütögetni kellemes elfoglaltság, de azt is este szoktak.
Nem véletlenül.
2014. szeptember 24., szerda
Vénasszonyok nyara
Hurrá, eljött a mi időnk! :)
Kinyitottam az ablakot - és egyszer csak ott volt az öreglány :D
A kép címe: sorban :)
azé' így, hogy kisütött a Nap, tudnék én még fényképezni... :)
Tobzódás kint és bent :)
Nem vagyok vidéki :D
Kicsit se :D
(A képminőségért nem győzök elnézést kérni. ...egyszer úgyis lesz DSLR gépem. Egyszer...)
2014. szeptember 19., péntek
2014. szeptember 18., csütörtök
Elvált apukák no meg a jaszkari faxa
Hiába, az élet kegyetlen. Főleg, ha az ember nőként és anyaként kell, hogy megélje ezeket a dolgokat.
Erre tegnap ismét, minősítetten sikerült ráébrednem.
Nálunk napok óta megy a Banduci gerjesztette huzavona, mely miatt - persze, mint mindig, minden miatt - a legártatlanabb szenved, vagyis én.
Ebben a hangulatban talált meg kedves, 2*2 gyermekes kollégám mondata arról, mely szerint már ő örült, hogy a nagy lánya is érettségizik rövidesen, és végre beszüntetheti a havi 25 fizetését. Már eltervezte, hogy lecseréli az autóját... erre tessék, a lánya benyögte, hogy tovább tanul. És jó lenne, ha anyuka helyt állna.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a két nagy gyerek eddig is Anyukánál volt elhelyezve, és hogy nem fagytak meg éhen, az valószínűleg nem ennek a 25 (régebben 2*25) ezernek volt köszönhető. Tippem.
Persze hallgattam, de nem túl együttérzően, és azt hiszem, hogy ez valamennyire beszélgetőpartneremnek is feltűnt.
Vannak bunkó elvált pasik, na. Már elnézést. Nem tudnak különbséget tenni az elvált féllel szembeni ellenérzés és a saját gyermekeik érdekei (a saját kötelességeik) között. (Alighanem ennek is az az oka, hogy a férfiak jellemzően nem a gyerekhez, hanem az anyához kötődnek. Az anyával való kapcsolaban bekövetkezett szakadást automatikusan kivetítik a gyerekekre is. Szegényekre. Kevés az olyan férfi, aki nem ezt csinálja. ...azt hiszem, hogy ezeknek a paliknak picomókusra lenne szükségük. Persze, nem lenne elég ennek a problémának a kezelésére a hazai picomókus kapacitás, így nem marad más, minthogy a gyerekek szívnak. Akik amúgy is kamaszok, tehát amúgy is minden bajuk van magukkal meg a világgal. (Neveljünk boldog új eljövendő generációt. Hurrá.)
Merthogy Anyuka állítólag jól keres (hálistennek, és a gyerekek szerencséjére). Ezért szakadjon meg, nehogy öt forintja maradjon önmagára. Mert szülni mert ennek a jóembernek. Ez a normális, nem, kedves Férfiak?
...
Nekem, mint Anyuka sorstársnőjének, fájtak ezek a mondatok, nem is annyira Anyuka, mint inkább a jány miatt. Nem az elemi szeretet sugárzott belőlük az okos kisjány felé... nem... Számomra nem lenne kérdés, hogy ha továbbtanuló gyerek és új autó közül kellene választani, hová helyezném a rangsort. Persze én anyából vagyok... (A mai napig szégyellem, hogy pont akkor szakadt rám a teljes anyagi ellehetetlenülés, mikor Zsolti fiamnak a legnagyobb szüksége lett volna a támogatásomra. ...meg is van a böjtje...)
Köztünk szólva, náluk is úgy van, ahogy nálunk: itt is jobban járt Újgyerek ezzel az egész történettel (Nagy Falék kaptak rá az angol államtól tavaly kb. 1 M Ft összegnek megfelelő támogatást, amit Újanyu rá is költött apró jányára, most meg fizethetik vissza, mert túl jól kerestek és nem jogosultak a támogatásra - csak halkan kérdem, Magyarországon melyik gyerek kap egy évben 1 M Ft támogatást?... no mindegy - )... tehát, ott is jobban jártak a másodszülöttek a státuszukkal. Már egyelőre. Persze, el tudom képzelni, hogy az előző fészekalja is megkapott mindent, amíg kicsik voltak, ...nagy pofon ez a mai tiniknek, mikor a szülők kifeszülnek az ő tizenéves korukra, jól elválnak és hirtelen megszűnik minden gondoskodás, a béka feneke alá kerül az életszínvonaluk, holott azelőtt ennél sokkal jobbhoz voltak szokva, és kamaszkorban még nagyobb szükségük lenne rá, mint előtte bármikor.
(Borítékolom, hogy idővel a második fészekalja is át fogja élni ugyanezt, mert aki ezt egyszer el tudta követni, azt semmi nem fogja visszatartani attól, hogy még egyszer eljátssza. Esetleg az önkritika lehetne a visszatartó tényező - de a jelek szerint ebből itt súlyos hiány van.)
Notehát: semmit nem reagáltam, bár kedvem lett volna - de a gyomrom forgott, és eszembe jutott saját beszélgetésem Nagy Fallal, melyben bejelentette, hogy ő nem tudja a jövőben támogatni kis fiacskája soproni kalandozásait.
Részben megértem őt. Megértem - elsősorban azért, mert Banducival elszállt a ló. Ő pontosan tudja, hogy nem vagyunk abban az anyagi helyzetben, hogy egy 100 nm-es albérlet 50%-át fenntartsuk. Elmehetne kollégiumba, más is túlélte már és ember lett belőle.
De ő erre nem hajlandó. Nem is értem, milyen alapon.
Most akkor ezt mi szívjuk meg? Hát azt hiszem, hogy ez nem lenne korrekt. De tényleg. Bár... én még emlékszem egy lőrinci fiatalemberre, aki azóta sem szokott le arról, hogy a cimboráknak fizet, és játssza a janit előttük, ha csak egy módja van rá, otthon meg sóherkedik a famíliával. Na ezt a jaszkarizást én sose bírtam, most augusztusban újból feltámadt emiatt az allergiám, hiába. Mindenesetre drága szülöttemnek volt honnan örökölnie, sajnos. Vagy másképpen: szép kis tükröt tart jóatyja elé... biztos nem szimpatikus a látvány... csak azt nem tudom, hogy én mit keresek ebben a családi sakkjátszmában? Nincs annyi könny a világon, amivel ezt tisztára lehet mosni.
(És akkor még sok fejezet ki is maradt a sztoriból..)
Ettől függetlenül, valamennyivel azért csak hozzá kellene járulnia a drágaságaim középiskolai tanulmányainak befejezéséhez. Illene.
Nincsenek kétségeim: nem fog. Az utóbbi két hónap történései alapján ez teljesen világos a számomra. (A gyerekek még reménykednek, de tudjuk, hogy a reményhal.Megutoljára.)
Mindenesetre jelenleg nem adok sok esélyt drága kisfiam érettségijének: ahhoz, hogy az albérletet fenntartsa, neki főállásban kell dolgoznia, hisz csak az maga 60 körül van a téli hónapokban, és akkor még nem is evett. Év közben, érettségi előtt, már nem lehet iskolát váltani - tehát a hazajövetele jelenleg esélytelen. A kollégium lenne az egyetlen fenntartható megoldás, oda nem hajlandó beköltözni.
Ebből az lesz, hogy nagy szerencsével talán az év végéig valahogy kihúzza - oly módon, hogy az iskolapadba aludni jár - de hogy az érettségire nem fog tudni felkészülni, abban jószerével biztos vagyok.
Nem komplett. Erre még az egészsége is rá fog menni, ha így folytatja. És az a szemlélet! Hogy ő annyival érzi különbnek magát a korosztályánál, hogy van neki ez az albérlet. Mert másoknak van kocsijuk meg jogsijuk. (Még, ha saját lakás lenne. De ALBÉRLET. Szánalom.)
A jogsit álltam volna, ha hajlandó lett volna jobban tanulni - még itt, a Fáyban. Az autó meg már meglenne azokból a pénzekből, amiket a főbérlő bekasszírozott tőle.
Ez már tényleg az a kategória, mikor a hülyeség fáááááj.
Nekem nagyon.
És el tudom képzelni, hogy Nagy Falnak is.
Szép kis tükör ez, melyet nézegethetek én is.
Csak tudnám, hogy mit vétettem...
...
Pedig megígértem magamnak, hogy ha legproblémásabb pöttyömkémet sikerül áttuszkolni az érettségin, akkor jutalmul elmegyek Görögországba. Még sose jártam ott (se).
Amit én emiatt a kölök miatt már szenvedtem, igazán megérdemelném.
De ahogy most halad, lehet, hogy sose jutok el oda.
Se.
...
Még valami eszembe jutott.
Az Öreg Király mondása volt, hogy nincs annál veszélyesebb, mint ha a hülyeség szorgalommal párosul
Banduci ez irányba halad.
Őrület.
Erre tegnap ismét, minősítetten sikerült ráébrednem.
Nálunk napok óta megy a Banduci gerjesztette huzavona, mely miatt - persze, mint mindig, minden miatt - a legártatlanabb szenved, vagyis én.
Ebben a hangulatban talált meg kedves, 2*2 gyermekes kollégám mondata arról, mely szerint már ő örült, hogy a nagy lánya is érettségizik rövidesen, és végre beszüntetheti a havi 25 fizetését. Már eltervezte, hogy lecseréli az autóját... erre tessék, a lánya benyögte, hogy tovább tanul. És jó lenne, ha anyuka helyt állna.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a két nagy gyerek eddig is Anyukánál volt elhelyezve, és hogy nem fagytak meg éhen, az valószínűleg nem ennek a 25 (régebben 2*25) ezernek volt köszönhető. Tippem.
Persze hallgattam, de nem túl együttérzően, és azt hiszem, hogy ez valamennyire beszélgetőpartneremnek is feltűnt.
Vannak bunkó elvált pasik, na. Már elnézést. Nem tudnak különbséget tenni az elvált féllel szembeni ellenérzés és a saját gyermekeik érdekei (a saját kötelességeik) között. (Alighanem ennek is az az oka, hogy a férfiak jellemzően nem a gyerekhez, hanem az anyához kötődnek. Az anyával való kapcsolaban bekövetkezett szakadást automatikusan kivetítik a gyerekekre is. Szegényekre. Kevés az olyan férfi, aki nem ezt csinálja. ...azt hiszem, hogy ezeknek a paliknak picomókusra lenne szükségük. Persze, nem lenne elég ennek a problémának a kezelésére a hazai picomókus kapacitás, így nem marad más, minthogy a gyerekek szívnak. Akik amúgy is kamaszok, tehát amúgy is minden bajuk van magukkal meg a világgal. (Neveljünk boldog új eljövendő generációt. Hurrá.)
Merthogy Anyuka állítólag jól keres (hálistennek, és a gyerekek szerencséjére). Ezért szakadjon meg, nehogy öt forintja maradjon önmagára. Mert szülni mert ennek a jóembernek. Ez a normális, nem, kedves Férfiak?
...
Nekem, mint Anyuka sorstársnőjének, fájtak ezek a mondatok, nem is annyira Anyuka, mint inkább a jány miatt. Nem az elemi szeretet sugárzott belőlük az okos kisjány felé... nem... Számomra nem lenne kérdés, hogy ha továbbtanuló gyerek és új autó közül kellene választani, hová helyezném a rangsort. Persze én anyából vagyok... (A mai napig szégyellem, hogy pont akkor szakadt rám a teljes anyagi ellehetetlenülés, mikor Zsolti fiamnak a legnagyobb szüksége lett volna a támogatásomra. ...meg is van a böjtje...)
Köztünk szólva, náluk is úgy van, ahogy nálunk: itt is jobban járt Újgyerek ezzel az egész történettel (Nagy Falék kaptak rá az angol államtól tavaly kb. 1 M Ft összegnek megfelelő támogatást, amit Újanyu rá is költött apró jányára, most meg fizethetik vissza, mert túl jól kerestek és nem jogosultak a támogatásra - csak halkan kérdem, Magyarországon melyik gyerek kap egy évben 1 M Ft támogatást?... no mindegy - )... tehát, ott is jobban jártak a másodszülöttek a státuszukkal. Már egyelőre. Persze, el tudom képzelni, hogy az előző fészekalja is megkapott mindent, amíg kicsik voltak, ...nagy pofon ez a mai tiniknek, mikor a szülők kifeszülnek az ő tizenéves korukra, jól elválnak és hirtelen megszűnik minden gondoskodás, a béka feneke alá kerül az életszínvonaluk, holott azelőtt ennél sokkal jobbhoz voltak szokva, és kamaszkorban még nagyobb szükségük lenne rá, mint előtte bármikor.
(Borítékolom, hogy idővel a második fészekalja is át fogja élni ugyanezt, mert aki ezt egyszer el tudta követni, azt semmi nem fogja visszatartani attól, hogy még egyszer eljátssza. Esetleg az önkritika lehetne a visszatartó tényező - de a jelek szerint ebből itt súlyos hiány van.)
Notehát: semmit nem reagáltam, bár kedvem lett volna - de a gyomrom forgott, és eszembe jutott saját beszélgetésem Nagy Fallal, melyben bejelentette, hogy ő nem tudja a jövőben támogatni kis fiacskája soproni kalandozásait.
Részben megértem őt. Megértem - elsősorban azért, mert Banducival elszállt a ló. Ő pontosan tudja, hogy nem vagyunk abban az anyagi helyzetben, hogy egy 100 nm-es albérlet 50%-át fenntartsuk. Elmehetne kollégiumba, más is túlélte már és ember lett belőle.
De ő erre nem hajlandó. Nem is értem, milyen alapon.
Most akkor ezt mi szívjuk meg? Hát azt hiszem, hogy ez nem lenne korrekt. De tényleg. Bár... én még emlékszem egy lőrinci fiatalemberre, aki azóta sem szokott le arról, hogy a cimboráknak fizet, és játssza a janit előttük, ha csak egy módja van rá, otthon meg sóherkedik a famíliával. Na ezt a jaszkarizást én sose bírtam, most augusztusban újból feltámadt emiatt az allergiám, hiába. Mindenesetre drága szülöttemnek volt honnan örökölnie, sajnos. Vagy másképpen: szép kis tükröt tart jóatyja elé... biztos nem szimpatikus a látvány... csak azt nem tudom, hogy én mit keresek ebben a családi sakkjátszmában? Nincs annyi könny a világon, amivel ezt tisztára lehet mosni.
(És akkor még sok fejezet ki is maradt a sztoriból..)
Ettől függetlenül, valamennyivel azért csak hozzá kellene járulnia a drágaságaim középiskolai tanulmányainak befejezéséhez. Illene.
Nincsenek kétségeim: nem fog. Az utóbbi két hónap történései alapján ez teljesen világos a számomra. (A gyerekek még reménykednek, de tudjuk, hogy a reményhal.Megutoljára.)
Mindenesetre jelenleg nem adok sok esélyt drága kisfiam érettségijének: ahhoz, hogy az albérletet fenntartsa, neki főállásban kell dolgoznia, hisz csak az maga 60 körül van a téli hónapokban, és akkor még nem is evett. Év közben, érettségi előtt, már nem lehet iskolát váltani - tehát a hazajövetele jelenleg esélytelen. A kollégium lenne az egyetlen fenntartható megoldás, oda nem hajlandó beköltözni.
Ebből az lesz, hogy nagy szerencsével talán az év végéig valahogy kihúzza - oly módon, hogy az iskolapadba aludni jár - de hogy az érettségire nem fog tudni felkészülni, abban jószerével biztos vagyok.
Nem komplett. Erre még az egészsége is rá fog menni, ha így folytatja. És az a szemlélet! Hogy ő annyival érzi különbnek magát a korosztályánál, hogy van neki ez az albérlet. Mert másoknak van kocsijuk meg jogsijuk. (Még, ha saját lakás lenne. De ALBÉRLET. Szánalom.)
A jogsit álltam volna, ha hajlandó lett volna jobban tanulni - még itt, a Fáyban. Az autó meg már meglenne azokból a pénzekből, amiket a főbérlő bekasszírozott tőle.
Ez már tényleg az a kategória, mikor a hülyeség fáááááj.
Nekem nagyon.
És el tudom képzelni, hogy Nagy Falnak is.
Szép kis tükör ez, melyet nézegethetek én is.
Csak tudnám, hogy mit vétettem...
...
Pedig megígértem magamnak, hogy ha legproblémásabb pöttyömkémet sikerül áttuszkolni az érettségin, akkor jutalmul elmegyek Görögországba. Még sose jártam ott (se).
Amit én emiatt a kölök miatt már szenvedtem, igazán megérdemelném.
De ahogy most halad, lehet, hogy sose jutok el oda.
Se.
...
Még valami eszembe jutott.
Az Öreg Király mondása volt, hogy nincs annál veszélyesebb, mint ha a hülyeség szorgalommal párosul
Banduci ez irányba halad.
Őrület.
2014. szeptember 16., kedd
Kreatívságokról
Most pedig jöjjön egy rövid összefoglaló az utóbbi idők kreatívságairól, félkész és kész, no meg fejben létező projektekről, és az internetről, mint a leghatékonyabb eszközről...
Notehát, a dolog kezdődött a fotósokkal. Sajna, bár őszintén kedvelem őket, és nem is vagyok teljesen tehetségtelen, rá kellett jönnöm, (különösen, mióta gond van a gépemmel, és ráébresztett az én drágám, hogy a megosztott képek milyen nagy számban manipuláltak), hogy ezzel a PS-divattal nekem sem lehetőségem, sem türelmem nincs felvenni a versenyt. Nem, mintha nem tudnék bármikor előkapni három-négy naptárra való szép természetfotót a sajátjaim közül... nem tudom. Egyelőre nincs hozzá gépem, anélkül pedig nem megy.
Így mostanában inkább csak lájkolgatom a megosztásaikat... hiszen nagyon szeretem a szép képeket, akkor is, ha nem én követtem el őket.
A hobbik áradata folytatódott régi szerelmemmel, a gobelin hímzéssel, bár itt volt egy törés az életemben - de talán helyre billen a csoport adminjával a kapcsolatom, és talán egyszer még hímezni is újra elkezdek.
Ezzel kapcsolatosan egyre inkább érzem, hogy mennyire rossz a szemem - de Bajnai Roberto előadásain okulva a Jóistennek se akarok szemüveget... inkább vakoskodok (a hülye...).
Egyébként abban is teljesen igaza van, hogy a szemromlás nem egyenletes, ma fájt a fejem, és még a lóméretű betűket is homályosan láttam. Máskor azért nem ennyire rossz a helyzet. ...egy újabb megfejtésre váró titka az emberi működéseknek... de félek, hogy a végén mi is olyanok leszünk, mint a jó pap, aki, bár holtáig tanul, de... a többit tudjuk.
A - rövid ideig tartó - hímzés után a horgolás következett, ez tartósabb kapcsolatnak bizonyult az utóbbi időben, több szép darabot is sikerült már összeütnöm. Arról a több mázsa letöltött horgolásmintáról meg most inkább még meg se emlékeznék.. üknagyanya koromig nem rakhatnám le a horgolótűt, ha mindet meg akarnám valósítani. :)
Aztán mostanában jött, ugye, a gyöngyfűzés.
Ez egy elejtett mondattal kezdődött, melynek inspiráló hatása volt: csak azért is megmutatom.
Egy soros láncokkal kezdődött, ...ma már a második szintnél tartok: kis virágos, raw,peyote, több soros... meg kell tanulnom még a rivoli befoglalást és egyre gyarapodik a letöltött minták mennyisége... ez mindenképp jelent valamit. Ha mást nem, akkor azt, hogy mégiscsak kell az a szemüveg. :(
És ne feledkezzünk meg a legújabb szerelemről: a növénygyűjtésről. A növénypiac és csere-bere csoportnak köszönhetően az idén sok növénnyel lettem gazdagabb, igazából elenyésző összegért, és az sem volt hátrány, hogy a saját túlszaporulataimnak találtam hasznosítási lehetőséget. Nem, nem pénzért - cserenövényekért.
Csak azokat sorolom fel, amelyek otthonra leltek nálam (a néhány sikertelen kísérlettől most tekintsünk el - az vele jár).
- fehér füzérajak
- margaréta
- bazsalikom
- kakukkfű
- menta
- citromfű
- macskamenta
- kétféle gyepszekfű
- szappanvirág
- háromféle árnyékliliom
- trombitafolyondár
- napszemvirág
- mesevirág
- fokföldi ibolyák
- leánderek
- hibiszkuszok
- virágcsalán
- pelyvavirág
- és persze a szamócák.
Mostanában ültettem sokféle nőszirmot és három fajta sásliliomot, várok egy kazalnyi piros tulipánt, csillagfürtmagot, szarkalábat (nem a szemem alá). ...ásni kellene, de az időjárás nem volt túl kegyes mostanában. No de sebaj, mihelyt lehet, belehúzok. :)
Bakancslistámra felvettem a tánctanfolyam és a túrázások mellé a szappankészítő tanfolyamot is, mindenesetre. Az legalább tényleg olyan, hogy idősebbek is elkezdhetik.
És most jöjjön némi ízelítő, a gyöngyös munkák csak werk képeken, mert még befejezetlenek az egyéb teendők miatt. ...hogy webáruház? Ahol eladnék bármit is a hobbi műveim közül?
Furcsa gondolat.
Nem is az enyém.
Szokni kell.
Meg sokat tanulni még.
![]()
Notehát, a dolog kezdődött a fotósokkal. Sajna, bár őszintén kedvelem őket, és nem is vagyok teljesen tehetségtelen, rá kellett jönnöm, (különösen, mióta gond van a gépemmel, és ráébresztett az én drágám, hogy a megosztott képek milyen nagy számban manipuláltak), hogy ezzel a PS-divattal nekem sem lehetőségem, sem türelmem nincs felvenni a versenyt. Nem, mintha nem tudnék bármikor előkapni három-négy naptárra való szép természetfotót a sajátjaim közül... nem tudom. Egyelőre nincs hozzá gépem, anélkül pedig nem megy.
Így mostanában inkább csak lájkolgatom a megosztásaikat... hiszen nagyon szeretem a szép képeket, akkor is, ha nem én követtem el őket.
A hobbik áradata folytatódott régi szerelmemmel, a gobelin hímzéssel, bár itt volt egy törés az életemben - de talán helyre billen a csoport adminjával a kapcsolatom, és talán egyszer még hímezni is újra elkezdek.
Ezzel kapcsolatosan egyre inkább érzem, hogy mennyire rossz a szemem - de Bajnai Roberto előadásain okulva a Jóistennek se akarok szemüveget... inkább vakoskodok (a hülye...).
Egyébként abban is teljesen igaza van, hogy a szemromlás nem egyenletes, ma fájt a fejem, és még a lóméretű betűket is homályosan láttam. Máskor azért nem ennyire rossz a helyzet. ...egy újabb megfejtésre váró titka az emberi működéseknek... de félek, hogy a végén mi is olyanok leszünk, mint a jó pap, aki, bár holtáig tanul, de... a többit tudjuk.
A - rövid ideig tartó - hímzés után a horgolás következett, ez tartósabb kapcsolatnak bizonyult az utóbbi időben, több szép darabot is sikerült már összeütnöm. Arról a több mázsa letöltött horgolásmintáról meg most inkább még meg se emlékeznék.. üknagyanya koromig nem rakhatnám le a horgolótűt, ha mindet meg akarnám valósítani. :)
Aztán mostanában jött, ugye, a gyöngyfűzés.
Ez egy elejtett mondattal kezdődött, melynek inspiráló hatása volt: csak azért is megmutatom.
Egy soros láncokkal kezdődött, ...ma már a második szintnél tartok: kis virágos, raw,peyote, több soros... meg kell tanulnom még a rivoli befoglalást és egyre gyarapodik a letöltött minták mennyisége... ez mindenképp jelent valamit. Ha mást nem, akkor azt, hogy mégiscsak kell az a szemüveg. :(
És ne feledkezzünk meg a legújabb szerelemről: a növénygyűjtésről. A növénypiac és csere-bere csoportnak köszönhetően az idén sok növénnyel lettem gazdagabb, igazából elenyésző összegért, és az sem volt hátrány, hogy a saját túlszaporulataimnak találtam hasznosítási lehetőséget. Nem, nem pénzért - cserenövényekért.
Csak azokat sorolom fel, amelyek otthonra leltek nálam (a néhány sikertelen kísérlettől most tekintsünk el - az vele jár).
- fehér füzérajak
- margaréta
- bazsalikom
- kakukkfű
- menta
- citromfű
- macskamenta
- kétféle gyepszekfű
- szappanvirág
- háromféle árnyékliliom
- trombitafolyondár
- napszemvirág
- mesevirág
- fokföldi ibolyák
- leánderek
- hibiszkuszok
- virágcsalán
- pelyvavirág
- és persze a szamócák.
Mostanában ültettem sokféle nőszirmot és három fajta sásliliomot, várok egy kazalnyi piros tulipánt, csillagfürtmagot, szarkalábat (nem a szemem alá). ...ásni kellene, de az időjárás nem volt túl kegyes mostanában. No de sebaj, mihelyt lehet, belehúzok. :)
Bakancslistámra felvettem a tánctanfolyam és a túrázások mellé a szappankészítő tanfolyamot is, mindenesetre. Az legalább tényleg olyan, hogy idősebbek is elkezdhetik.
És most jöjjön némi ízelítő, a gyöngyös munkák csak werk képeken, mert még befejezetlenek az egyéb teendők miatt. ...hogy webáruház? Ahol eladnék bármit is a hobbi műveim közül?
Furcsa gondolat.
Nem is az enyém.
Szokni kell.
Meg sokat tanulni még.
...fokföldi ibolya szaporítási kísérlet...
Gyöngyösláda
Saát kreáció, még nem kész
A "kisvirágos": még ez sem kész, hosszabbítani kell a karkötőn, és a nyakláncot is meg kell alkotni (eddig kétszer bontottam le... de szép lesz. Majd. Ha kész lesz.)
Ibolyakísérlet 2.
Az a bizonyos 6 centis... ebből magot kell szedni, mert gyönyörű.
Szellőrózsák és büdöskék nyár végén
A szamócaágy..
Ebből táska lesz
És a kiflik :)
Hát, az utóbbi napokból nagyjából ennyi. Örülök, mert az idén sokat javult a munkabírásom. Ez nagy dolog, azt hiszem.
Kinyiff, avagy az ezotéria korlátai
(Szombati bejegyzés, idő és energia hiányában most befejezve - ez érződik is rajta, szegényen)
...Tegnap sz@r napom volt. Lehet ezt ragozni, árnyalni, keresni benne némi kevés jót - nem mondom, hogy nem akadna, de azzal együtt, összességében véve, nem lehet jónak nevezni azt a napot, amikor idegeskedsz, loholsz, feszülsz a határaidon túlra, és mindehhez pocsék idő és nem várt bosszúságok halmozódnak.
Meg is lett a böjtje...
Reggel, munka előtt, rohannom kellett az autómért, mert a Legdrágább Szerelők közölték, hogy szerintük kész, és mennyekmáderögvest, desoklóvéval, ha jót akarok. Vagy legalább csónakot. (Autót jobb, ha nem is akarok. Ezektől?... de erre csak később jöttem rá. Sajnos..) Tehát megbeszéltük, hogy a Károly király utcában találkozunk.
(Az számomra azért nevezetes hely, mert ott laktak annak idején Mosolyalbumék is... Sok emlék fűz ahhoz az utcához - de most nem ez a lényeg.)
A tetthelyre érve (kis csomag, nagy csomag, lábusz) azt kellett tapasztalnom, hogy lóf@sz sincs ott, nem az autóm. Emberekről nem is beszélve.
Na de nem vagyok ideges, fő a nyugalom, húsz perc telefonálgatás, és máris kiderült, hogy az autó a műhelynél van, a Tesó mellett.
Kis csomag, nagy csomag felkap, lábusz beindít... szerencsére jött egy gazdaságos buszjárat, így legalább a felüljárón nem kellett átkutyagolnom. Hálából be is tértem a Záruházba egy gyors és rövid pénzköltészetre. Aztán túra tovább.
Szerelőéknél lokális árvíz volt éppen, a kibontakozó ítéletidő miatt leginkább csónakkal lehetett megközelíteni őket. A Zember elvette a lóvét, átnyújtotta a kulcsot, majd méla undorral közölte, hogy a gőzborotva rendszeres használatát javasolja, tekintettel az útiszonyokra, melyeken közlekedünk, és hogy ez az autó egy elemi roncs, de a motornak (melyet a múltkor meg kellett volna csinálniuk, de nem jött össze nekik) nincs semmi baja. Ő most csak a szervóval foglalkozott, meg egy kábelt kötött össze a motornál, semmi több. Tett egy próbakört, és szerinte műxik.
Akkor már lilult a fejem, de mennem kellett még kisezer helyre, így a tengelyig érő vízen átkelve az állítólag tökkjó gépi szerkezettel elhajóztam a szerelőműhelytől.
Kedvenc OTP-m fiókjában üldögélve jött Banduci telefonja az instrukcióval: de aztán most nyomd a gázt neki, mert akkor jön elő a hiba.
Potom másfél óra múlva, mikor végre beszereztem az ügyvédem által kért szerződésmásolatot, (Jé, kétmillió-hétszázezer FORINTOT vettem fel.. no comment..), nekiindultam Törökbálintnak, a fiam javaslatára eltekintve a kímélő üzemmódtól.
... na hát mire felértem a törökbálinti emelkedőn, a visszajelző lámpa villogott, hiába nyomtam neki tövig, alig bírt felvánszorogni. Homlokomon kiütött a hideg verejték, hiszen elgondoltam, hogy csak egy sáv van, mögöttem meg a tükörhegyi úri parasztok Audikkal meg Lexusokkal, ezek itt fognak felkoncolni, ha közlekedési akadályt képezek az egy sávjuk kellős közepén.
Mondanom sem kell: mire felértem, már rajtam volt a belső remegés, és egy kanál vízbe bele tudtam volna fojtani a drága jó szerelőnek látszó embert.
A postán átvettem a tíz napja kóválygó küldeményemet, szerencsére a növények jól bírták (mi lett volna, ha valami érzékenyebb virágot vásárolok, belegondolni is rossz), majd hazagurultam, körülnézni, enni adni az állatkertnek, meg kipakolni a csomagokat. Eltökélt szándékom volt, hogy márpedig visszaviszem a Zautót. Fájt a gondolat, hogy megint nem látom majd hetekig...
A műhelyhez visszatérve ott találtam Főnök urat, akivel közöltem, hogy rossz a motor.
- De jó!
- De rossz!
- De nem ír ki semmi hibajelzést!
- De villogott, csak most nem csinálja! Tudja mit? Elviszem egy körre! - akkor már síkideg voltam, miért gondolja, hogy kamuzok? Mi okom lenne rá? Hisz már gatyára vetkőztetett, és ez még jól se esett. Kicsit sem.
A próbakör végére folyamatosan égett az ellenőrző lámpa. Akkor előhoztak valami koszos és lestrapált laptopot, hogy megnézik motordiagnosztikával, de nem sikerült feléleszteniük a nyomorultját. Így egy ideig csak álltak fejvakargatva.
Végül a Zember leszedte a trafóhidat, kicserélte - kiderült, hogy a régi szét van repedve. Megörültem, remélve, hogy már csak ez hiányzott a happy end-hez. Így békességgel váltunk el, és azzal, hogy értesítem, hogy mi van az autóval. (Én kis naív..)
A pályán jól viselkedett az autó, ugyan néha produkált kisebb furcsaságokat, de azt betudtam annak, hogy talán tényleg el van koszolódva a katalizátor, vagy a futómű nincs a helyzet magaslatán.
Délután kettőre - hipp-hopp - be is értem, remegve és kicsavart citromhoz hasonló állapotban. Bentről felhívtam a Zembert, és azt mondtam neki - én kis naiv - hogy nem tökéletes, de egyelőre ismerkedünk, megpróbálom kikormolni, és majd egy hónap múlva visszaviszem, úgyis féltengelyt is kell cserélni.
...munka után be kellett mennem a városba, Ninánál volt jelenésem.
Mire beértem hozzá a városi forgalomban, már megint rongyokban lógtak az idegeim. Az én drága jó autóm a városi araszolásban kimutatta a foga fehérjét. Egyes, csúsztatott kuplung? Mintha a tüdeje akarna kiszakadni, rángat, köhög, lefullad... aztán fél méter múlva kezdjük újra.
Káprázott a szemem az idegtől, mire megérkeztem a masszázsra.
Nina szakmai alázata most is lenyűgözött, mint mindig. Ez a kis thaiföldi nő, aki van vagy 160 cm magas és talán 50 kiló, nem csupán a masszírozásba adja bele magát az utolsó vendégnél is ugyanúgy, mint a többieknél, hanem a picike vállalkozás fejlesztéséhez is hozzátesz mindig valami kis apróságot, egy virágot, zenét, apró díszt: most például azt mondta, hogy nadrágokat fog varrni a vendégeknek (masszázsviseletet) a hét végén.
Ezúttal nem kínozta meg annyira a csípőmet, viszont nagyon profi oldal-combizom nyújtásban részesültem, amellett, hogy a hátamat a szokásos módon kicsontozta.
A kellemesen eltöltött egy óra után pedig folytatódott a küzdelem Juci nénivel, egészen a Nevada helyén nyílt új osztrák sörözőbe.
Jó volt Szomszédasszonyal újra találkozni - azt hiszem, hogy jót tettek neki az életében mostanában bekövetkezett változások, és ezt jó volt látni. :)
Gitárosunk a régi formáját hozta, bár bővült a repertoár, ...de a hely csalódást okozott. Osztrák sörözőként nemcsak drágább lett, de a szokásos választékot is hiába kerestük. A falakról pedig végtelenül hiányoztak a megszokott képek.
Végül azért csak feltaláltuk magunkat valahogy :)
Megbeszéltük, hogy az októberi fotós találkozót nem hagyjuk ki, a sok történés ellenére sem, ami mostanában ránk szakadt.
Magam részéről alig várom a 13 kilométeres túrát.
Bár, addig még rengeteg feladatom van.
Mindenesetre - a hazaúttól eltekintve, mely alatt az autó ismét nehezen kezelhetőnek bizonyult - az este már lényegesen kellemesebben telt, mint a nap többi része.
...
No de térjünk vissza a cím második részére (az elsőt már körülírtam, azt hiszem).
Spirituálisan igen érzékeny ismerőseim egyike rövid egymásutániságban az alábbi két megosztást eszközölte (ez több volt már, mint amit zilált idegrendszerem nyitottan és derűsen el tudott volna fogadni).
Tehát, az első:
"Biztos sokszor elgondolkoztál már azon, hogy tényleg a helyeden vagy e. Az, aki a helyén van, szárnyal, gondolkodás és kérdés nélkül következnek be az események az életébe. Nem kell még kérni sem, sokszor az élet maga pakolja a jobbnál jobb ötleteket, feladatokat, embereket az életébe.
Ha valamit nagyon szeretnél, de nyögvenyelősen megy, akkor az vagy nem a te célod (de miért ne lehetne az, csak finomítani kell rajta), vagy nem a helyeden vagy. Nem abban a kapcsolatban, nem azon a munkahelyen, nem abban a városban akár, ahol lenned kell...."
Ehhez képest a második:
"Sorsod ott van, ahol az életed nehéz. Ahol kudarcos. Ahol a lelkiismereted, de főleg a külső bajok és akadályok szüntelenül figyelmeztetnek, hogy ez a te utad - mert nehéz. Ahol áldozatra kényszerülsz, az az utad." (Müller Péter)
No ezt válogassátok ki....
Tudom, az ember kérdése, személyisége hívja magához a választ... én Müller Péterrel értek egyet, aki a másik utat választja, a könnyed tovalépést, azt - sajnos - hajlamos vagyok enyhén elítélni (ez hiba, tudom). Nyilván más jellemmel a másik bejegyzéssel tudnék jobban azonosulni (és nem küszködnék ennyit - de ha ez nekem örömöt okoz? Na igen..)
DE!
Hogy valaki egymás után ezt a kettőt így feltegye az oldalára, ahhoz... nemtudommi kell. De az nagyon.
És ez nekem nem tetszik.
Bár nyilván, ezek csak az én korlátaim.
Mi más lehetne.
...Tegnap sz@r napom volt. Lehet ezt ragozni, árnyalni, keresni benne némi kevés jót - nem mondom, hogy nem akadna, de azzal együtt, összességében véve, nem lehet jónak nevezni azt a napot, amikor idegeskedsz, loholsz, feszülsz a határaidon túlra, és mindehhez pocsék idő és nem várt bosszúságok halmozódnak.
Meg is lett a böjtje...
Reggel, munka előtt, rohannom kellett az autómért, mert a Legdrágább Szerelők közölték, hogy szerintük kész, és mennyekmáderögvest, desoklóvéval, ha jót akarok. Vagy legalább csónakot. (Autót jobb, ha nem is akarok. Ezektől?... de erre csak később jöttem rá. Sajnos..) Tehát megbeszéltük, hogy a Károly király utcában találkozunk.
(Az számomra azért nevezetes hely, mert ott laktak annak idején Mosolyalbumék is... Sok emlék fűz ahhoz az utcához - de most nem ez a lényeg.)
A tetthelyre érve (kis csomag, nagy csomag, lábusz) azt kellett tapasztalnom, hogy lóf@sz sincs ott, nem az autóm. Emberekről nem is beszélve.
Na de nem vagyok ideges, fő a nyugalom, húsz perc telefonálgatás, és máris kiderült, hogy az autó a műhelynél van, a Tesó mellett.
Kis csomag, nagy csomag felkap, lábusz beindít... szerencsére jött egy gazdaságos buszjárat, így legalább a felüljárón nem kellett átkutyagolnom. Hálából be is tértem a Záruházba egy gyors és rövid pénzköltészetre. Aztán túra tovább.
Szerelőéknél lokális árvíz volt éppen, a kibontakozó ítéletidő miatt leginkább csónakkal lehetett megközelíteni őket. A Zember elvette a lóvét, átnyújtotta a kulcsot, majd méla undorral közölte, hogy a gőzborotva rendszeres használatát javasolja, tekintettel az útiszonyokra, melyeken közlekedünk, és hogy ez az autó egy elemi roncs, de a motornak (melyet a múltkor meg kellett volna csinálniuk, de nem jött össze nekik) nincs semmi baja. Ő most csak a szervóval foglalkozott, meg egy kábelt kötött össze a motornál, semmi több. Tett egy próbakört, és szerinte műxik.
Akkor már lilult a fejem, de mennem kellett még kisezer helyre, így a tengelyig érő vízen átkelve az állítólag tökkjó gépi szerkezettel elhajóztam a szerelőműhelytől.
Kedvenc OTP-m fiókjában üldögélve jött Banduci telefonja az instrukcióval: de aztán most nyomd a gázt neki, mert akkor jön elő a hiba.
Potom másfél óra múlva, mikor végre beszereztem az ügyvédem által kért szerződésmásolatot, (Jé, kétmillió-hétszázezer FORINTOT vettem fel.. no comment..), nekiindultam Törökbálintnak, a fiam javaslatára eltekintve a kímélő üzemmódtól.
... na hát mire felértem a törökbálinti emelkedőn, a visszajelző lámpa villogott, hiába nyomtam neki tövig, alig bírt felvánszorogni. Homlokomon kiütött a hideg verejték, hiszen elgondoltam, hogy csak egy sáv van, mögöttem meg a tükörhegyi úri parasztok Audikkal meg Lexusokkal, ezek itt fognak felkoncolni, ha közlekedési akadályt képezek az egy sávjuk kellős közepén.
Mondanom sem kell: mire felértem, már rajtam volt a belső remegés, és egy kanál vízbe bele tudtam volna fojtani a drága jó szerelőnek látszó embert.
A postán átvettem a tíz napja kóválygó küldeményemet, szerencsére a növények jól bírták (mi lett volna, ha valami érzékenyebb virágot vásárolok, belegondolni is rossz), majd hazagurultam, körülnézni, enni adni az állatkertnek, meg kipakolni a csomagokat. Eltökélt szándékom volt, hogy márpedig visszaviszem a Zautót. Fájt a gondolat, hogy megint nem látom majd hetekig...
A műhelyhez visszatérve ott találtam Főnök urat, akivel közöltem, hogy rossz a motor.
- De jó!
- De rossz!
- De nem ír ki semmi hibajelzést!
- De villogott, csak most nem csinálja! Tudja mit? Elviszem egy körre! - akkor már síkideg voltam, miért gondolja, hogy kamuzok? Mi okom lenne rá? Hisz már gatyára vetkőztetett, és ez még jól se esett. Kicsit sem.
A próbakör végére folyamatosan égett az ellenőrző lámpa. Akkor előhoztak valami koszos és lestrapált laptopot, hogy megnézik motordiagnosztikával, de nem sikerült feléleszteniük a nyomorultját. Így egy ideig csak álltak fejvakargatva.
Végül a Zember leszedte a trafóhidat, kicserélte - kiderült, hogy a régi szét van repedve. Megörültem, remélve, hogy már csak ez hiányzott a happy end-hez. Így békességgel váltunk el, és azzal, hogy értesítem, hogy mi van az autóval. (Én kis naív..)
A pályán jól viselkedett az autó, ugyan néha produkált kisebb furcsaságokat, de azt betudtam annak, hogy talán tényleg el van koszolódva a katalizátor, vagy a futómű nincs a helyzet magaslatán.
Délután kettőre - hipp-hopp - be is értem, remegve és kicsavart citromhoz hasonló állapotban. Bentről felhívtam a Zembert, és azt mondtam neki - én kis naiv - hogy nem tökéletes, de egyelőre ismerkedünk, megpróbálom kikormolni, és majd egy hónap múlva visszaviszem, úgyis féltengelyt is kell cserélni.
...munka után be kellett mennem a városba, Ninánál volt jelenésem.
Mire beértem hozzá a városi forgalomban, már megint rongyokban lógtak az idegeim. Az én drága jó autóm a városi araszolásban kimutatta a foga fehérjét. Egyes, csúsztatott kuplung? Mintha a tüdeje akarna kiszakadni, rángat, köhög, lefullad... aztán fél méter múlva kezdjük újra.
Káprázott a szemem az idegtől, mire megérkeztem a masszázsra.
Nina szakmai alázata most is lenyűgözött, mint mindig. Ez a kis thaiföldi nő, aki van vagy 160 cm magas és talán 50 kiló, nem csupán a masszírozásba adja bele magát az utolsó vendégnél is ugyanúgy, mint a többieknél, hanem a picike vállalkozás fejlesztéséhez is hozzátesz mindig valami kis apróságot, egy virágot, zenét, apró díszt: most például azt mondta, hogy nadrágokat fog varrni a vendégeknek (masszázsviseletet) a hét végén.
Ezúttal nem kínozta meg annyira a csípőmet, viszont nagyon profi oldal-combizom nyújtásban részesültem, amellett, hogy a hátamat a szokásos módon kicsontozta.
A kellemesen eltöltött egy óra után pedig folytatódott a küzdelem Juci nénivel, egészen a Nevada helyén nyílt új osztrák sörözőbe.
Jó volt Szomszédasszonyal újra találkozni - azt hiszem, hogy jót tettek neki az életében mostanában bekövetkezett változások, és ezt jó volt látni. :)
Gitárosunk a régi formáját hozta, bár bővült a repertoár, ...de a hely csalódást okozott. Osztrák sörözőként nemcsak drágább lett, de a szokásos választékot is hiába kerestük. A falakról pedig végtelenül hiányoztak a megszokott képek.
Végül azért csak feltaláltuk magunkat valahogy :)
Megbeszéltük, hogy az októberi fotós találkozót nem hagyjuk ki, a sok történés ellenére sem, ami mostanában ránk szakadt.
Magam részéről alig várom a 13 kilométeres túrát.
Bár, addig még rengeteg feladatom van.
Mindenesetre - a hazaúttól eltekintve, mely alatt az autó ismét nehezen kezelhetőnek bizonyult - az este már lényegesen kellemesebben telt, mint a nap többi része.
...
No de térjünk vissza a cím második részére (az elsőt már körülírtam, azt hiszem).
Spirituálisan igen érzékeny ismerőseim egyike rövid egymásutániságban az alábbi két megosztást eszközölte (ez több volt már, mint amit zilált idegrendszerem nyitottan és derűsen el tudott volna fogadni).
Tehát, az első:
"Biztos sokszor elgondolkoztál már azon, hogy tényleg a helyeden vagy e. Az, aki a helyén van, szárnyal, gondolkodás és kérdés nélkül következnek be az események az életébe. Nem kell még kérni sem, sokszor az élet maga pakolja a jobbnál jobb ötleteket, feladatokat, embereket az életébe.
Ha valamit nagyon szeretnél, de nyögvenyelősen megy, akkor az vagy nem a te célod (de miért ne lehetne az, csak finomítani kell rajta), vagy nem a helyeden vagy. Nem abban a kapcsolatban, nem azon a munkahelyen, nem abban a városban akár, ahol lenned kell...."
Ehhez képest a második:
"Sorsod ott van, ahol az életed nehéz. Ahol kudarcos. Ahol a lelkiismereted, de főleg a külső bajok és akadályok szüntelenül figyelmeztetnek, hogy ez a te utad - mert nehéz. Ahol áldozatra kényszerülsz, az az utad." (Müller Péter)
No ezt válogassátok ki....
Tudom, az ember kérdése, személyisége hívja magához a választ... én Müller Péterrel értek egyet, aki a másik utat választja, a könnyed tovalépést, azt - sajnos - hajlamos vagyok enyhén elítélni (ez hiba, tudom). Nyilván más jellemmel a másik bejegyzéssel tudnék jobban azonosulni (és nem küszködnék ennyit - de ha ez nekem örömöt okoz? Na igen..)
DE!
Hogy valaki egymás után ezt a kettőt így feltegye az oldalára, ahhoz... nemtudommi kell. De az nagyon.
És ez nekem nem tetszik.
Bár nyilván, ezek csak az én korlátaim.
Mi más lehetne.
Köszönet
Szeretnék itt is, ez úton is köszönetet mondani az én aranyos öreg barátomnak, amiért az utóbbi időben olyan sokat segít nekem, annak ellenére, hogy az egészségi állapota sajnos nem a legjobb.
Budaörsön, Mici vendéglőjében, múlt hét végén
(és a szamócaágy, ültetés után - közös műveink egyike)
2014. szeptember 11., csütörtök
Kis lépések, nagy sírások
Végül is, az az én hülyeségem, hogy miért ragaszkodok ennyire az otthonomhoz... de nem tehetek róla, ma még morgós is voltam, egész pontosan morgásra morgással válaszoltam, bár nem szokásom - ilyenkor általában a szám szélébe harapok, nyelek egyet és eleget teszek a felém irányuló elvárásoknak. Ma nem sikerült ennyire toleránsnak lennem... valóságos elvárásheggyel válaszoltam.
Hogy jogosan-e, ...hát nem biztos. Tulajdonképpen, mindezek kizárólag az én nyomoraim. Igazságtalan dolog másokat terhelni velük. Nem lenne muszáj nekem autót fenntartanom, meg házat, ha úgyse megy a dolog külső segítség igénybe vétele (szerelők, kőművészek és egyéb ismeretlen és érthetetlen állatfajták) nélkül. Sokkal egyszerűbb lenne behúzódni valami sátorlap alá az út szélén, és várni a happy endet (ugye aszongya a fészbukk-bölcsesség, hogy amíg nincs hepi, addig nincs end se, akkó' sose lesz itt end, az fix).
Mindenesetre az elemi bánat, amit az időjárási víziszony csak tovább ront, a mai napra morgós és rosszkedvű banyát csinált belőlem.
Az autóm megint a drága jó szerelőknél, se kép, se hang róla, nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy szomorkodjak miatta, hóttideg vagyok mindenesetre, azt se tudom, hogy még mennyit fognak követelni rajtam azért a sz@rért, amit eddig se voltak képesek nagy összegért kicsit rendesen megcsinálni. Gyanítom, hogy jó, ha a jövő hét végére lesz valami belőle, ami egyrészt tragikus a maradék családi összetartásra vonatkozólag, másrészt majdnem szerencsés, mert egyelőre nem látom kristálytisztán, hogy miből fogom kifizetni azt a nem tudom mennyit, amit még ki fognak találni nekem.
Ez nem elég, megint esik ez a nyomrult eső, és ázik a heveder, illetve ha még csak a heveder ázna, de a ház sarka is ázik, amit Banduci végigásott, és azután nem temetett be. Itt hagyott engem, mint Szent Pál az oláhokat, elhúzott Sopronba... én meg csak figyelem, ahogyan most már nem a csövek, hanem személyesen a Teremtő gondoskodik róla, hogy az alap és betonkoszorú nélküli "házam" falai egyszer csak leomoljanak. A repedések tovább híznak, és egyszercsak elmondhatom majd, hogy bent van kint, vagy kint van bent... ez szabadon választott. Mert megénekelték már, hogyaszonnya: "És a kőfalak leomlanak". Ugyan nem pont szó szerint gondolták, de már teljesen mindegy nekem, azt hiszem.
Már csak abban reménykedek, hogy ez akkor fog ez bekövetkezni, mikor épp a túlméretes ágyamban alszom, és rögtön fejbe talál egy gerenda, de jó alaposan. Ez különösen jó forgatókönyv lenne abból a szempontból tekintve, hogy elhunyítsak végre, vagy legalább végleg murugya lehessek, mer' a szakértők szerint azoknak az élet ünnepnap. Nekem, mióta felnőttem, még sose volt az élet ünnepnap, lehet, hogy még ez köll hozzá. ...hát igazán bekövetkezhetne már.
Egyébként én is tudom, hogy ronda igazságtalan féreg vagyok, de ettől se nyugodtabb nem leszek, se... áhh.
A ma délelőttöm kőművészvadászattal telt, nem túl sok sikerrel, ezek kinéztek a nedves külvilágra és egyiknek se támadt elemi indíttatása megmozdulni kicsinység.
Nem tudom, mi tévőnek kéne lennem, a lányom sem kapta még meg a diákmunkájáért járó pénzt, holott elmúlt tizedike. Állami szektor... tudjuk... nekik lehet.
Ennek ellenére ráhivatkozással vásárolt magának egy kabátot meg egy bakancsot, holott én bérletre adtam a pénzt, másra nem is futotta volna. Hajam tépem ezektől a dolgoktól is.
Ez a ráhivatkozás az én családtagjaimnak nagyon megy. Profik benne. Apájuk például, mielőtt érkezett augusztusban, arra hivatkozott, hogy sokba kerül az autóbérlés, és Renta Karcsi helyett inkább kifizeti nekem az autószerelés egy részét, ha használhatja az autót. Ki is fizette... használta is... azóta meg nem kaptunk tartásdíjat. Tanulság: megint én voltam hülyének nézve: fizethettem Banduci soproni kirándulásának havi költségeit a q.va nagy semmiből, most meg még a lányom bakancsvásárlása. áááá. Jól vagyok. Minden szinten. Szinte minden.
Mindenesetre ha rövidesen nem lesz itt támfal, akkor megoldódik a lakhatás kérdése: cseresznyefa alja leponyvázva, középen tűzrakóhely... idilli kép, aztán majd beszélgethet Mr. Weismüller a bankszerű megjelenésről.
Szebb jövőt.
Hogy jogosan-e, ...hát nem biztos. Tulajdonképpen, mindezek kizárólag az én nyomoraim. Igazságtalan dolog másokat terhelni velük. Nem lenne muszáj nekem autót fenntartanom, meg házat, ha úgyse megy a dolog külső segítség igénybe vétele (szerelők, kőművészek és egyéb ismeretlen és érthetetlen állatfajták) nélkül. Sokkal egyszerűbb lenne behúzódni valami sátorlap alá az út szélén, és várni a happy endet (ugye aszongya a fészbukk-bölcsesség, hogy amíg nincs hepi, addig nincs end se, akkó' sose lesz itt end, az fix).
Mindenesetre az elemi bánat, amit az időjárási víziszony csak tovább ront, a mai napra morgós és rosszkedvű banyát csinált belőlem.
Az autóm megint a drága jó szerelőknél, se kép, se hang róla, nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy szomorkodjak miatta, hóttideg vagyok mindenesetre, azt se tudom, hogy még mennyit fognak követelni rajtam azért a sz@rért, amit eddig se voltak képesek nagy összegért kicsit rendesen megcsinálni. Gyanítom, hogy jó, ha a jövő hét végére lesz valami belőle, ami egyrészt tragikus a maradék családi összetartásra vonatkozólag, másrészt majdnem szerencsés, mert egyelőre nem látom kristálytisztán, hogy miből fogom kifizetni azt a nem tudom mennyit, amit még ki fognak találni nekem.
Ez nem elég, megint esik ez a nyomrult eső, és ázik a heveder, illetve ha még csak a heveder ázna, de a ház sarka is ázik, amit Banduci végigásott, és azután nem temetett be. Itt hagyott engem, mint Szent Pál az oláhokat, elhúzott Sopronba... én meg csak figyelem, ahogyan most már nem a csövek, hanem személyesen a Teremtő gondoskodik róla, hogy az alap és betonkoszorú nélküli "házam" falai egyszer csak leomoljanak. A repedések tovább híznak, és egyszercsak elmondhatom majd, hogy bent van kint, vagy kint van bent... ez szabadon választott. Mert megénekelték már, hogyaszonnya: "És a kőfalak leomlanak". Ugyan nem pont szó szerint gondolták, de már teljesen mindegy nekem, azt hiszem.
Már csak abban reménykedek, hogy ez akkor fog ez bekövetkezni, mikor épp a túlméretes ágyamban alszom, és rögtön fejbe talál egy gerenda, de jó alaposan. Ez különösen jó forgatókönyv lenne abból a szempontból tekintve, hogy elhunyítsak végre, vagy legalább végleg murugya lehessek, mer' a szakértők szerint azoknak az élet ünnepnap. Nekem, mióta felnőttem, még sose volt az élet ünnepnap, lehet, hogy még ez köll hozzá. ...hát igazán bekövetkezhetne már.
Egyébként én is tudom, hogy ronda igazságtalan féreg vagyok, de ettől se nyugodtabb nem leszek, se... áhh.
A ma délelőttöm kőművészvadászattal telt, nem túl sok sikerrel, ezek kinéztek a nedves külvilágra és egyiknek se támadt elemi indíttatása megmozdulni kicsinység.
Nem tudom, mi tévőnek kéne lennem, a lányom sem kapta még meg a diákmunkájáért járó pénzt, holott elmúlt tizedike. Állami szektor... tudjuk... nekik lehet.
Ennek ellenére ráhivatkozással vásárolt magának egy kabátot meg egy bakancsot, holott én bérletre adtam a pénzt, másra nem is futotta volna. Hajam tépem ezektől a dolgoktól is.
Ez a ráhivatkozás az én családtagjaimnak nagyon megy. Profik benne. Apájuk például, mielőtt érkezett augusztusban, arra hivatkozott, hogy sokba kerül az autóbérlés, és Renta Karcsi helyett inkább kifizeti nekem az autószerelés egy részét, ha használhatja az autót. Ki is fizette... használta is... azóta meg nem kaptunk tartásdíjat. Tanulság: megint én voltam hülyének nézve: fizethettem Banduci soproni kirándulásának havi költségeit a q.va nagy semmiből, most meg még a lányom bakancsvásárlása. áááá. Jól vagyok. Minden szinten. Szinte minden.
Mindenesetre ha rövidesen nem lesz itt támfal, akkor megoldódik a lakhatás kérdése: cseresznyefa alja leponyvázva, középen tűzrakóhely... idilli kép, aztán majd beszélgethet Mr. Weismüller a bankszerű megjelenésről.
Szebb jövőt.
2014. szeptember 8., hétfő
Szöcskés-virágos
...és a múlt heti csokrocskám képei. Sokáig díszlettek a rézvirágok, és eszembe jutott, hogy régen Anyukámék is mindig vetettek. Jövőre én sem hagyom ki, köszönöm az ötletet :) Addig is a csokrom, és lakója, háttérben a szokásos konyhai rendetlenséggel :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)