Dear Diary,

mostanában kissé hűtlen lettem Hozzád és a "tollforgatáshoz" (Istenem, mennyire idejét múlt kifejezés is ez a mai világban!).
Nem nagyon tudtam mit írni: az elmaradt nyár, a sok megpróbáltatást hozó augusztus és az örökös szürkeség miatt, melyben - az évszak ellenére - folyamatosan léteznem kellett az utóbbi időben.
Az idei nyár úgy múlt el, hogy szinte nem is volt. A fény hiányzott, és hiányzik a mai napig is, kintről és bentről is. A hűvösségben dideregve szedtem elő az őszi holmikat, ránéztem a naptárra és nem akartam elhinni, hogy még csak augusztus van. Én próbálok nem félni a közelgő téltől - de egy ilyen nyár után elég nehéz bátorságot tanúsítani. Igazán nehéz.
Nem küldtem be pályaművet az irodalmi pályázatra sem - írásaim többségét nem tartottam alkalmasnak arra, hogy átdolgozás nélkül induljanak egy ilyen megmérettetésen, és én magam úgy éreztem, hogy képtelen vagyok akár egyetlen sort is leírni.
Furcsa dolog ez. Szabályos fizikai gátlást éreztem az elmúlt hetekben, napról napra reménykedtem, hogy "talán majd holnap!" - de parancsszóra nem jön az ihlet, és hiába vannak egész tűrhető írásaim az adott témakörökben, még arra se volt lelkierőm, hogy a legkevésbé rosszat kiválasszam...
Kínomban a gyöngyfűzéshez menekültem, mint pótcselekvéshez, azóta is kitartóan morzsolom este, reggel furcsa gyöngy-imáimat, hátha egyszer megnyugszom, és helyére kerül bennem minden, ami most olyan zavaros.
Mindeme hányattatások közepette egyetlen stabil pont látszik az életemben: és az az otthonom.
Egyszer egy barátom arra buzdított, hogy jelöljek ki magamnak célt és irányt az életben, mert "semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, hogy milyen kikötő felé tart".
Azt hiszem, hogy semmi más nincs már az életemben, ami - viszonylag - biztonságot nyújt, csak az otthonom. Az otthonom, a repedező falaival, a vízmizériával és minden egyébbel, ami ezzel az egésszel vele jár.
Azt hiszem, más célom nekem az életben már nincs, és nem is lehet, mint az, hogy egyszer, mielőtt még lehunynám végleg a szememet, csak egyszer rendben lévőnek, szépnek lássam.
Ez az egyetlen dolog, amiért még érdemesnek látszik - némi, korlátozott - erőfeszítést tenni.

A hétvégén például ásni fogok, elültetem az ötven tő eperpalántát, amit vettem, - az idén ősszel rendbe kell tennem legalább azokat a részeket a kertben, amik elfogadható mennyiségű munkával még rendbe tehetők. Be kell fejeznem a vízvezetékek helyreállítását, le kell fednem a pincegödröt a kútnál, és meg kell csinálnom a támfalat a ház mellett, mert semmi más nem állíthatja meg a repedezést, tudom.

Mindehhez sok munka kell - és pénz is kellene.

És a cirkó is rossz.

De - furcsa módon - ezek a dolgok csak úgy a háttérben léteznek, sikerül már őket teljesen száműznöm valami meghatározhatatlan tudatalatti tartományba, hogy nem görcsöl be a gyomrom, nem önt el a tehetetlen düh és nem kapok epeömlést.
Micimackó megtanulta tárgyszerűen kezelni a tényeket. Ezeket is, és még sok minden egyebet is.
Ó, nagyon sok mindent.
...
Visszautasítottam a két gyerekre ajánlott kis öszegű iskolakezdési támogatást, megmondtam a főnökeimnek, hogy ez nem az az összeg, amiért elemi hálát tudnék és szeretnék érezni - akkor meg minek?
Tettem mindezt úgy, hogy az idei év folyamán most a legrosszabb az anyagi helyzetem.
De akkor se alázzanak meg egy ilyen "nesze semmi, fogd meg jól" tétellel. Én ezt igenis, megalázónak érzem. Ennél a semmi sokkal egyenesebb eljárás.
Persze lehet, hogy az egésznek a hátterében nincs más, csak a bőségtudat.
Nem vagyok rászorulva.
Túl jól keresek.
Vagy csak kinőtt a gerincem.
Vagy ilyesmi.
És még csak nem is haragszom. Kár a szélre haragudni azért, mert csípős.
Az már csak ilyen. Ilyen a természete.

...Ezen a teremtett világon bárki, még egy bogár is jobban képes a saját érdekeinek érvényesítésére, mint én. Én... halálosan unom a sok frontos harcot. Belefáradtam. Már nem akarok semmit, csak azt, hogy hagyjanak békén.
Nincs jóság, és nincs önzetlenség.
Ezek a fogalmak nem léteznek.
Minek tanítottak nekem gyerekkoromban ilyen ósdi szavakat?
Nagy hiba volt, azt hiszem.
Úgy vagyok azóta valahogy a világgal, mint Don Quijote a szélmalmokkal.