Bűneinknek bocsánata

Az egész keresztény tanításnak a legnehezebb, és hétköznapi logikával jószerivel értelmezhetetlen része Jézus halálának és feltámadásának mitológiája. Egészen pontosan az az egyházi tétel, hogy Ő a bűneink miatt halt meg, és halála és újjászületése által minden megtért, tettét megbánó bűnös bűnbocsánatot nyert.
Egyszer Sasmadárral beszélgettünk a Biblia ezen részeiről, és Ő ezt valahogy így fogalmazta meg:
"A Hit a kereszt tövében kezdődik."
(A népnyelvben megtaláljuk a "keresztút" kifejezést is, ezt sem csupán fizikai síkon kell értelmezni.)
Én ezt a mondatot akkor, ott, maximálisan megértettem - és éreztem, hogy ez az a pont, ahol annyi kellemes beszélgetés után, végső soron, elválnak útjaink.
A mondanivalóján ettől függetlenül mélységesen eltűnődtem. Sőt, időről-időre, más és más aspektusban, de elém kerül ez a problematika.
Hiszen könnyű hinni a Születésben, a Karácsony, a Család, a Szeretet, a Kezdés/Újrakezdés misztériumában. Hívők és nem hívők egyaránt lelkesen vetik bele magukat évről-évre a karácsonyi forgatagba, egyfajta csodaváró hangulat uralkodik el az embereken. Mindannyian átéltük már a családi élet nyújtotta boldogságot, ha időlegesen is - az emlékek átmelegítenek, erőt adnak az év legsötétebb időszakában, a belső tűz ébren tartásával, felélesztésével. Ebben a felfokozott érzelmi állapotban Jézus születéstörténete, mint egyfajta jelképrendszer vesz részt, sem több, sem kevesebb az én olvasatomban. Hiszen az embereknek mindig is szükségük volt arra, hogy belső képeiket kivetítsék - Jézus története ennek alkalmas eszköze.

Ennek az analógiának a mentén haladva, a húsvéti ünnepkör megélése már jóval bonyolultabb és mélyebb megfontolásokat igényel.
Tekintsünk el itt is, akár a születésnél, a Biblia szó szerinti követésétől, hogy hogyan támadhatott fel harmadnapra, stb. (Hiszen a származásán is el lehetne rugózni, de Karácsonykor sem ezt tesszük.)
Tehát, nézzük a töténetet úgy, mint analógiát. Bűneink miatt halt kereszthalált, kezdjük ezzel. Már ez sem egyszerű.
Hiszen bűnös dolog volt egy ártatlan embert keresztre feszíteni, ezt minden ember érzi. Tehát kétségtelenül rávetíthetjük bűneinket az Ő halálára.

..de mi az a bűn?...

Valamikor régen értekeztem itt arról, hogy az állatok nem bűnöznek. Egy állat, ha éhes, éhségében akár öl is, mégsem követ el bűnt. Vére szavára párosodik - de az sem bűn, csak a szükségletei kielégítése, az ösztönök, a természet késztetése.

A bűn fogalma az emberi tudat terméke.

Általában bűnnek azokat a cselekedeteket és gondolatokat tekintjük, amelyek hosszabb-rövidebb távon károsak akár a közösségre (társadalom) akár az egyénre nézve.
A Tízparancsolatban foglaltak a mai napig, feltétel nélkül igazak. Általában véve az ott felsoroltakra visszavezethető minden, valaha elkövetett és elgondolt bűn ezen a Földön, még, ha az idők múlásával annak megelenési formái változtak is.
Emlékszem, nagy vitatémánk volt Sasmadárral, hogy létezik-e eredendő bűn? Mármint, hogy az ember születésétől kezdve bűnös lélek-e? Én úgy gondoltam, hogy az emberek alapvetően jók - Ő azt, hogy alapvetően rosszak. "Pincédben láncos kutyák csaholnak, ne engedd fel őket" - mondta, és én ezen a költői képen elámultam annak nagyszerűsége okán, - de nem értettem egyet vele.
Manapság már sajnos hajlok afelé, hogy ha láncos kutyák nem is, de egy-két nyamvadt selyempincsi valószínűleg mindenkinél (így nálam is) tanyázik "odalent".
Felmerül persze rögtön az az érdekes kérdés, hogy az önmagamról kialakított kép, mely szerint szép vagyok, jó, ügyes és okos, hány százalékban felel meg a valóságnak, és mennyi az, amit az elfojtás hozzátett mindehhez?
Erről meg Soma Mamagésa előadása jutott az eszembe, amely arról szólt, hogy minél jobban ráég valakire a szerepe, annál keservesebb, mikor ez a máz lemállik.
Ha azt veszem, hogy nekem mennyire keserves volt, akkor lehet, hogy egy falka vérebet tartottam "odalent". Érdekes. Észre se vettem. Még csak nem is csaholtak.
További érdekes felvetés, hogy hol van most ez a falka? Kitörtek, pusztítottak, majd visszakullogtak, és most várják az újabb lehetőséget? Vagy elszéledtek a szélrózsa minden irányába? Üresen hagyták eddigi vackukat, ahol rongycsomók és lerágott csontok között kóborol a betévedő szellő? Netán máris új lakók költöztek pincémbe: beesett hasú, éhes kóbor ebek, akik majd az általam odavetett csontokon fognak felhízni, hogy aztán ők is hatalmas pusztítással elszeleljenek majd, lerombolva féltőn gondozott otthonomat?

(Sárból és fényből vagyunk összegyúrva, jó és rossz egyaránt osztályrésze minden léleknek. Ha okos vagy, negatív hajlamaidat a jó szolgálatába állítod - ez a lánc analógiája - de valóban hiba megfeledkezni a létezésükről, lekicsinyelni, önmagad előtt letagadni őket. Hisz akkor előbb vagy utóbb pusztító erővel fognak feltörni.)

Tehát, visszatérve a keresztény egyház által használt terminusokhoz: eredendő bűn igenis, létezik (ahogyan Isten gyermekei is vagyunk), s ez időnként, egyikünknél-másikunknál kisebb-nagyobb bűnös cselekedetekben manifesztálódik.
Mivel azonban a bűn az emberi tudat terméke, a bűnöst rögtön az elkövetés után elkezdi gyötörni a bűntudat. (Milyen szép szó... bűn és tudat... benne van a lényeg).
Persze próbálja bűneit kicsinyíteni, felmentést adni, enyhítő körülményeket találni, megmagyarázni tette szükségességeit - ezt diktálja a túlélési ösztön, nem lehet rá nagyon haragudni. A szembesülés mindig a legnehezebb. Sokszor ehhez önmagunk nem is vagyunk elegek, segítők kellenek hozzá: rokonok, barátok, családtagok, ismerősök - hogy tükröt tartva elénk, a saját sorsuk által, az abban bűnünk által okozott károkat viszontlátva lássuk meg tetteink valódi természetét, hisz "hiába fürdeted önmagadban, csak másokban moshatod tisztára arcodat."
Épp ezért, legyünk hálásak, ha valaki segítőnkké szegődik az Úton, és megmutatja nekünk, (bármennyire fájdalmas, visszataszító vagy kellemetlen is), azokat a pontokat, ahol hibáztunk. Higgyük el, hogy nehéz feladatot vállal minden ilyen lélek, hiszen megosztja velünk a legnagyobb terhet: saját bűneink és hibáink terhét. (Nekem ilyenek a gyerekeim, külünüsen a lányom - és a párom... és én is neki - de erről már írtam).

A lélek tehát hosszabb-rövidebb ideig vonszolja bűne terhét - mint Krisztus a keresztet (újabb szép analógia), s előbb-utóbb, a dolgok természetéből fakadóan, eljő a szembesülés napja is. (Ezzel kapcsolatosan hiszem, hogy minél később jön el ez a pillanat, annál keservesebb lesz a bűnhődés.. ez egyébként nem áll szemben a Karma tanításával, sőt.)
A belénk nyilalló felismerés: "Mit tettem!" - hasonlatos az eleven húst hasító szegekhez, s immár meg is érkeztünk a kereszt alá.
Ezt nem követi más, mint a halál. A teljes megsemmisülés. Az abszolút nullpont.
Halál, abban az értelemben, hogy elpusztul a bűn, megszűnik minden hozzá kötődő szándék, motiváció és hiedelem, és abban az értelemben is, hogy az az ember, aki idáig eljutott, már soha többé nem lesz az, aki azelőtt volt.
És igen.
A teljes és feltétel nélküli bűnbánatot követi az újjászületés.
Egy új ember lesz, aki ezen az egész folyamaton átesik. Olyan, aki tisztában van immár a saját korlátaival is.
A penitencia?
Engem, lényegében, a rám szabott évek a korlátaim elfogadására tanítottak meg. Nem azért kellettek, mert nem nyertem bűnbocsánatot - hanem azért, hogy meglássam, hogy én is korlátos lény vagyok, szándékaimban, energiámban, hatóerőmben, térben és időben korlátos.

Az igazi feloldozás pedig az, ha valaki ennek tudatában, sőt, ennek ellenére tud, mer és képes boldog lenni.

Én is azt gondolom, hogy a valódi hit a "kereszt alatt kezdődik", ha nem is egészen abban az értelemben, ahogyan ezt Sasmadár tanította (hiszen mindenkinek megvan a saját hite, hitrendszere... tudjuk...). Ha valak az után, miután a bűnei súlya alatt összeroskad, az után képes elhinni, vagy legalább remélni, hogy van tovább, és eljő majd a feloldozás - annak van esélye arra, hogy tényleg elnyerje a feloldozást.
De ehhez - a Lélek természetéből fakadóan - végig kell járni minden stációt, egyet sem lehet megúszni.

Mert az ember már csak egy ilyen.
Sárból és fényből van összegyúrva.
És a bennünk lévő fénysugár bevilágítja azt a kis szegletet, ahol a Lélek lakik, és fényénél semmi sem maradhat láthatatlan.