A Nagy Falazás 4. - Családi örömök

Nagyon nehezen írtam meg az előző bejegyzést... túlságosan terhelő történet ez magamra és szerencsétlen családomra nézve egyaránt.... tulajdonképp évek óta készültem rá, hogy papírra vessem (és van még néhány ilyen a tizenhat év krónikájában). Nem, soha nem tudtam megbocsátani neki, hogy ezt tudta tenni velem... viszont elnyomtam ezt az érzést magamban, elnyomtam a haragot, neheztelést, a meg-nem-bocsátást. (Egyáltalán, megbocsátható ilyesmi? Ki tudja?...)
A történteket úgy éltem meg, mint a saját áldozatomat... szükségszerű áldozatot a családom jóléte érdekében. (Íme, a láncos kutyák a pincében...)
...
A terhességtől - pontosabban az első szülésem során átélt negatív élményektől - bepánikoltam. AVérellátóba rohangáltam, mindenféle vérzékenységi teszteket csináltatni - hálistennek, mind negatív lett, de én ettől még nem voltam nyugodt. A lelkem mélyén továbbra is, iszonyúan rettegtem egy esetleges újabb vérfürdő bekövetkeztétől.
A terhesség idején, és utána is, Nagy Fal nagyon igyekezett. Nem, nem az anyagi biztonság megteremtésében, - abban az első években abszolút nem volt partner, és a későbbiekben sem túlságosan - de körbevett szerető babusgatással.
Igazán, nagyon örült a gyermeke érkezésének. Még a szülőszobába is bejött velem. Fogta a kezemet a vajúdás alatt, és riadtan kapaszkodtunk egymásba, mikor - a vajúdás alatt kétszer - elhallgatott a szívhang.
Nekem ez, hogy ott volt velem, és belé kapaszkodhattam, hatalmas élmény volt. Olyan élmény, ami ellenpontot adott a korábban történteknek. Tudtam, hogy a maga erőszakos, akarnok és önző módján mégiscsak szeret.
Neki köszönhetem, hogy sikerült megélnem azt, amit az első gyerekem születésekor olyan keservesen kellett nélkülöznöm: a párom, a gyermekem apja szeretetteljes, támogató, biztonságot nyújtó jelenlétét.
...
Banduci volt a legkisebb a három gyerekem közül, 3000 grammal született, a két szívmegállás után császármetszés lett a dologból, "nem várjuk meg a harmadikat" mondta a doki (mennyire rendes vagy... deigazán...), nehezen sírt fel, lila volt, aztán besárgult, kék fényezték napokig... de élt.
Elgyötört vonásaiban a germán gének köszöntek vissza - a mai napig is apjára és anyám családjára hasonlít.
(- Olyan volt, mint Theresa nagymamám - mondta Anyu, mikor beszámolt az első találkozásról a legújabb unokájával, fürdetés után, félórás korában.)
Epidurális érzéstelenítésben csináltam végig az egészet, végül is jó volt, jelen voltam. Megérte, még akkor is, ha a rákövetkező órák irgalmatlan, sötét fájdalommal teltek.
- Végül is, én akartam, hogy a következő szülésem inkább fájjon jobban - gondoltam. Hát ebben nincs hiba...
...
Amíg én a fájdalmakkal viaskodtam, Nagy Fal hajszál híján összetörte az utolsó kék Trabantomat - a legjobb kék Trabantot, melynek tulajdonosa lehettem - mert "megünnepelte" a fia érkezését és kicsit vezetgetett ebben az állapotban... de végül is senkinek nem lett semmi baja, én meg nem voltam abban az állapotban, hogy érdekeljen, mit is csinál.

Örültem, hogy élek.
Hogy élünk.
A pici fiam, és én.